Címlap Előre

ELSŐ RÉSZ
OLD SHATTERHAND

I. A ZÖLDFÜLŰ

Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam; és Amerikába menjek szerencsét próbálni.

A szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok - mindez érthetővé teszi, hogy-nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is. Elég az hozzá, hogy még húszéves sem voltam, amikor nagy reményekkel, de üres zsebbel megérkeztem New Yorkba, s onnan a Mississippi partjára, Saint Louisba. Itt végre sikerült munkát kapnom egy kedves családnál, mely felfogadott nevelőnek és házitanítónak. Kenyerem egyelőre biztosítva volt, sőt fizetésemből arra is futotta, hogy kiruházkodjam.

Már az első héten bemutattak Mr. Henrynek, aki a család régi ismerőse volt, és gyakran megfordult a házukban. Megtudtam, hogy ez a pirospozsgás arcú, őszhajú ember a város egyik nevezetessége. Puskaműves és feltaláló volt. Nagyon szerette a mesterségét; újításokat eszelt ki, s a keze alól kikerült fegyverek háromszoros áron keltek el. Nyers, kurta-furcsa modora miatt mindenki azt mondta rá : különc. Sok tekintetben igazuk lehetett, de nekem szerencsém volt vele: már az első percben megkedvelt, és nemsokára minden okom megvolt rá, hogy atyai jó barátomnak tekintsem.

Amikor először meglátott, meghökkenve nézett rám, aztán lehorgasztotta fejét; és valamit mormogott magában. Jó fülem van - erre és éles szememre mindig büszke voltam. Ha nem is értettem tisztán, mit dünnyög, ezt a két szót véltem felismerni:

- Micsoda hasonlatosság!

Nem értettem, mire gondol. Csak később tudtam meg, hogy nagy bánat nyomja a lelkét: feleségét és egyetlen fiát egyszerre vesztette el.

Indiánok ölték meg őket sok évvel azelőtt, amikor farmját távollétében megtámadták. Mr. Henry búskomorsága és zárkózottsága akkor kezdődött.

A városba költözött, és visszatért eredeti mesterségéhez, melyet valóságos művészetté fejlesztett. Munkájában keresett feledést és vigasztalást. Életkorom, arcom és termetem; úgy látszik; fiára emlékeztette.

Mindjárt meg is hívott, látogassam meg a műhelyében. Természetesen megígértem.

- Mikor jön el? - kérdezte.

- Talán holnap este.

- Várom.

De csak három nap múlva állítottam be hozzá. Első szava ez volt:

- Hol járt tegnap, fiatalember?

- Dolgom volt.

- És tegnapelőtt?

- Nem értem rá...

- Nem ért rá! Hát nem ígérte meg, hogy felkeres?

- Nem gondoltam, hogy olyan fontos.

- Fontos hát! Nem is annyira nekem; mint inkább önnek, fiatalúr!

- Miért?

- Majd meglátja. Egyelőre foglaljon helyet. Beszélgessünk egy kicsit.

Valósággal kivallatott. Tudni akarta, mit tanultam, milyen pályára készültem, mivel töltöttem az időmet, mielőtt Amerikába jöttem. Kérdéseire teljes nyíltsággal válaszoltam. Elmondtam, hogy tanító akartam lenni, de kénytelen voltam az iskolából kimaradni; hogy mindenfélével próbálkoztam, amivel becsületes úton pénzt lehet keresni s hogy legkedvesebb időtöltésem a sport, melynek minden ágát eredményesen gyakoroltam.

- A puskához is ért?

- Azt hiszem, elég jól.

- Elég jól? Ilyen elbizakodott csak egy zöldfülű lehet! Átlapozott néhány könyvet, és azt gondolja, kanállal ette a tudományt. Úszkált egy kicsit, birkózott, talán az ökölvívást is gyakorolta, és már nagy sportembernek tartja magát. De az élet iskolája sokkal nehezebb, mint az, amit eddig kijárt. Az őserdőben meg a prérin egészen más dolgokat kell tudni. Itt a sport nem játék - a birkózás nem babra megy, hanem életre-halálra.

Mintha úgy érezte volna, hogy túl sokat beszélt; hirtelen elhallgatott.

Tárcájából szivart vett elő és rágyújtott. Legalább tízpercnyi hallgatás következett. Nem akartam gondolataiban megzavarni, és én is hallgattam.

Végül újra odalépett a satuasztalhoz; és kezébe vett egy puskacsövet, amelyen megérkezésemkor éppen dolgozott. A cső végét a világosság felé tartotta, belenézett, és hosszasan vizsgálgatta.

- Szóval azt állítja, hogy ért a puskához. No, akassza le azt a fegyvert, amely ott lóg a falon, a keze ügyében! Mutassa meg, hogyan célozna vele. Kissé nehéz fegyver - medveölő -; de jobbat kívánni sem lehet.

Leakasztottam a puskát, szabályosan vállamba szorítottam, és lövésre készen tartottam.

- Ejha! - kiáltott fel Mr. Henry csodálkozva. - Úgy kapta fel, mintha valami sétapálca volna. Nem is látszik meg magán, hogy ilyen izmos. Bizonyára ért a súlyemeléshez, mi?

Válasz helyett odaléptem hozzá, megragadtam derékszíjánál, és fél kézzel a fejem fölé emeltem.

- A teremtését! - kiáltotta, lábával kalimpálva. - Eresszen el! Tegyen le tüstént!

Újra talpra állítottam, és bocsánatot kértem tőle az elhamarkodott tréfáért.

- Nem tesz semmit - mondta. - Látom, éppen olyan bivalyereje van, mint az én Charlie-mnak volt.

Nem akartam tőle megkérdezni; kiről beszél, csak csendesen megjegyeztem:

- Az én nevem is Charlie.

- Persze; persze - mondta. - És a szeme is olyan acélkék. . . No de hagyjuk ezt! Térjünk vissza a puskára. Szeretném látni; tud-e célozni vele. Van egy bekerített telkem a közelben, ahol az új puskáimat szoktam belőni. Holnap is kimegyek oda. Nem kísérne el?

- Örömmel, Mr. Henry. Hány órakor?

- Maga nyolckor kezd tanítani, ugye? Akkor jöjjön értem hat órakor.

- Pont hatkor itt leszek.

Mr. Henry félretette a puskacsövet, a szekrényből egy sokszögű vasdarabot vett elő, és csiszolgatni kezdte. Úgy elmerült a munkájában, mintha ott se lennék. Időnként megvizsgálta a vasdarabot; s ilyenkor elmélyedt figyelemmel, szinte szeretettel nézegette. Ez a vasdarab, úgy látszik, sokat jelentett számára.

- Ebből puskaalkatrész lesz, Mr. Henry? - kérdeztem kíváncsian.

- Remélem - felelte, s úgy nézett rám; mintha csak most venne észre.

Megfigyeltem, hogy a sokszögű vasdarab minden oldalába egy-egy lyukat fúrtak.

- Már többféle puska volt a kezemben - mondtam -, de ilyen alkatrészt még egyikben sem láttam. Milyen rendszerű fegyverbe való?

- Ilyen szerkezet még nincs - felelte -, csak lesz.

- Az ön találmánya?

- Az bizony.

- Akkor bocsánatot kérek a kíváncsiskodásért. Tudom, az ilyesmi titok.

Sorra belenézett a lyukakba, majd a vasdarabot ahhoz a puskacsőhöz illesztette, amelyet az imént a kezében forgatott.

- Igen; titok - mondta -, de ön előtt nem rejtegetem. Ha zöldfülű is, úgy látom, tud hallgatni; ha kell. Egy egészen újfajta ismétlőkarabélyon dolgozom, amelyből huszonöt lövést lehet leadni.

- Olyan tár nincs, amely huszonöt töltényt tudna befogadni - jegyeztem meg kételkedve.

- Ez a szögletes vasdarab, tárolja majd a töltényeket, és juttatja egyenként a csőbe. Huszonöt lyuk van rajta, ugyanannyi töltény számára. A szerkezete még nem kész. Évek óta töröm rajta a fejemet, de most már közel vagyok a megoldáshoz.

Amikor elbúcsúztam a derék puskaművestől, nem is sejtettem, hogy a nehéz "medveölőnek"; amelyet a falról leakasztottam; és a Henri-féle karabélynak, mely szinte a szemem láttára született meg, milyen nagy szerepe lesz még az életemben.

Másnap reggel, pontosan a megbeszélt időben újra beállítottam Mr. Henry műhelyébe.

- Jól van, fiatal barátom - mondta. - Már indulhatunk is. ön vigye magával a medveölőt; én meg egy könnyebb puskát akasztok a vállamra.

Tízperces séta után megérkeztünk a telekre, amelyet Mr. Henry szabályos kis lőtérnek rendezett be. Most megtöltötte mindkét fegyvert.

Előbb ő adott le néhány lövést, aztán intett nekem; foglaljam el helyemet a lövőpadon. Mivel a medveölőt még nem ismertem, első lövésem nem volt tökéletes, de a második már a céltábla kellős közepét találta el; következő golyóim pedig pontosan abba a lyukba repültek; amelyet a második golyó ütött.

Mr. Henry nagyot nézett, de csak ennyit mondott:

- Szép. . .; sőt meglepő ahhoz képest, hogy - zöldfülű.

Kezembe adta a másik puskát; hogy próbáljam ki azt is. Az ötödik vagy hatodik találat után így szólt:

- Nagyon jó. Mesterlövésztől sem lehet többet kívánni. Ha még lovagolni is tudna, azt mondanám, pár év múlva olyan ember lesz; aki a

Vadnyugaton is megállja a helyét. Mi a véleménye a lovaglásról?

- Nem nagy dolog - feleltem. - Csak a felkapaszkodás nehéz. Ha már a nyeregben ülök, a többi gyerekjáték.

Fürkészően nézett rám. Nem tudta, tréfálok-e, vagy komolyan beszélek. De olyan bárgyú arcot vágtam, hogy nem gyanakodott tovább.

- Igaza van - mondta. - A felszállás egy kis erőfeszítést kíván. A leszállás könnyebb, mert a ló is segít.

- Úgy gondolja, hogy ledobja az embert? - kérdeztem.

- A legjobb lovassal is megesik.

- Velem ugyan nem - jelentettem ki büszkén. - Nincs olyan ló, amely engem levetne a hátáról.

- Csináljunk egy próbát? - kérdezte Mr. Henry.

- Szívesen - feleltem.

Mr. Henry az órájára pillantott.

- Futja az időből - mondta. - Elmegyünk Jim Cornerhoz, a lókereskedőhöz. Van egy pejkója, amin még nem tudott túladni. Kissé makrancos, tudja?

- Nézzük meg - mondtam.

Jim Corner háza mögött óriási udvar terült el, amelyet istállók vettek körül. A lókereskedő, úgy láttam, régi ismerőse volt Mr. Henrynek. Barátságosan fogadott bennünket, és megkérdezte, miben lehet a szolgálatunkra.

- Ez a fiatalember azt állítja; hogy nincs olyan ló; amely le tudná vetni a hátáról. - mondta Mr. Henry. - Eszembe jutott a maga pejkója. Mit szól hozzá, Mr. Corner?

A lókereskedő alaposan szemügyre vett, elégedetten bólintott, aztán így szólt:

- Úgy látom, elég izmos, és a csontozata is megfelelő. Ha meg akar próbálkozni a pejkómmal, semmi kifogásom ellene.

Parancsára két lovász nemsokára előhozta a megnyergelt pejkót az istállóból. A ló nagyon idegesen viselkedett. Mr. Henry hirtelen megbánta, hogy idehozott, s most már lebeszélt a kísérletről. Ám én nem osztottam aggodalmát, s hallani sem akartam arról, hogy meghátráljak.

Csak egy lovaglóostort kértem és egy pár sarkantyút. Felcsatoltam, aztán felpattantam a nyeregbe. Ez persze nem ment olyan simán, s csak több eredménytelen kísérlet után sikerült, mert a ló mindent elkövetett, hogy szándékomtól eltérítsen. Amikor már a nyeregben ültem, mind a négy lábát megfeszítve felugrott a magasba; majd oldalt hajolva igyekezett tőlem megszabadulni. De én sem hagytam magam, pedig a lábam még nem volt a kengyelben. Amikor ez is megtörtént, a ló úgy felágaskodott, hogy a két lovász ijedten félrehúzódott. Még mindig tartottam magam a nyeregben. Ekkor az okos állat az egyik falhoz szaladt és oda akart nyomni, de az ostorom észre térítette. Akkor még nem voltam gyakorlott lovas, és az ügyesség hiányát combjaim erejével igyekeztem pótolni. A kemény szorítás arra kényszerítette a pejkót, hogy törődjék bele a helyzetbe. Nagy erőlködésembe került, de győztem. Amikor leugrottam a nyeregből, lábam erősen remegett, a pejkót meg egészen ellepte a veríték; szája is csupa tajték volt.

Mr. Corner megparancsolta, hogy három pokrócot terítsenek rá, és lassan sétáltassák, míg le nem hűl.

- No, ezt nem gondoltam volna, fiatalember! - fordult hozzám a lókereskedő.

- Biztosra vettem, hogy már az első percben kirepül a nyeregből. Egy centet sem kell fizetnie, uram, az magától értetődik. Sőt megkérném arra, ha van egy kis ideje, jöjjön el újra, és törje be ezt a bestiát. Azt se bánom, ha tíz dollárt számít fel érte. A pejkót elég drágán vásároltam, és csak akkor tudom eladni, ha kezesebb lesz.

Mr. Henry csak most tért magához ijedtségéből, és boldogan rázogatta a kezemet.

- Ha tudná, mennyire örülök! - mondta. - Hisz maga nagyszerűen ért a lovakhoz! Hol tanulta ezt, hol gyakorolta?

- A véletlennek köszönhetem - feleltem. - Egyszer egy tüzes magyar ló került a kezembe. A végtelen puszta volt a hazája, és nem tűrt meg senkit a hátán. Hetekig tartott, amíg engedelmességre szoktattam. Nehéz küzdelem volt, de azóta a legmakacsabb lótól sem riadok vissza. Csakhogy most már sietnem kell; mert elkésem az órámat!

Amikor útjaink elváltak, Mr. Henry kezet szorított velem, és megkérdezte, mikor lesz egy szabad délutánom.

- Mához egy hétre - feleltem.

- Akkor ne menjen el hazulról; hanem várjon meg - mondta Mr. Henry. - Viszonozni szeretném a látogatását.

A megbeszélt napon beállított hozzám. Meg akartam kínálni valamivel, de le se ült.

- Csak azért jöttem, hogy magammal vigyem - mondta.

- Hova? - kérdeztem.

Egy úriemberhez, aki nagyon szeretné megismerni magát - felelte.

Láttam, megint valami meglepetést tartogat számomra, s nem ellenkeztem.

Rövid séta után megálltunk egy nagy ház előtt, melynek földszintjét valami iroda foglalta el. Mr. Henry karon fogott, és valósággal betuszkolt. Még annyi időm sem volt; hogy elolvassam az aranyozott betűket az üvegajtón. Valami mérnöki tervezőiroda lehetett.

Odabenn három úr fogadott bennünket. Mr. Henry bemutatott nekik. Hellyel kínáltak, és leplezetlen kíváncsisággal meresztették rám a szemüket. Úgy látszik, Mr. Henry már beszélt nekik rólam.

Körülnéztem. Rajztáblákat láttam és mindenféle műszereket. Most már igazán kíváncsi voltam, mit akarhatnak tőlem.

A beszélgetés közömbös dolgokkal kezdődött. Érdeklődtek, hogy érzem magam Saint Louisban.

- Szép város - feleltem -, de én tulajdonképpen nem szeretem a városi életet.

- Igaza van - felelte a három úr egyike -, ha fiatalabb volnék, én se csücsülnék egy ilyen irodában.

Őszes hajú, idősebb ember volt, és aranykeretes pápaszemet viselt.

Néhány pillanatig elgondolkodva dobolt ujjaival az íróasztalon, aztán minden átmenet nélkül megkérdezte:

- Mondja csak, szereti a matematikát?

- Mindig szerettem, de nem volt időm alaposabban foglalkozni vele.

- És a geometriát?

- Ahhoz már konyítok egy keveset. Egy nyári szünidőben pénzt akartam keresni, és két hónapig dolgoztam egy földméréstani intézetben. Belejöttem egy kicsit a geodéziába.

A három úr összenézett. A legidősebbik megigazította orrán a szemüvegét.

- Ge-o-dé-zi-a? - mondta tagoltan. - De hiszen mi is ezzel a tudománnyal foglalkozunk, persze gyakorlati célból. Amikor megláttam önt, azt gondoltam, nagyon rokonszenves fiatalember, de esküdni mertem volna rá, hogy azt sem tudja, mi fán terem a geodézia. Nézze csak ezt a műszert - látott már ilyet?

- Hogyne láttam volna. - feleltem. - Teodolit. Már dolgoztam is vele.

Ezután már csak úgy záporoztak a kérdések felém. Szinte az volt az érzésem, hogy vizsgáztatnak. Távcső; lánc, acélszalag; szögtükör, trigonometriai magasságmérés; szintezés - minden szóba került. A három úr sűrűn bólogatott, és Mr. Henry kezeit dörzsölgette.

Eleinte mulattatott a dolog, de később már bosszantott. Úgy látszik, Mr. Henry eldicsekedett velem a barátai előtt, és meg akarta mutatni, milyen csodagyerek vagyok. Köszönöm szépen - gondoltam -, nekem elég volt.

- Nem akarom az urakat tovább feltartóztatni - mondtam és felálltam.

A szívélyes búcsú után kint az utcán Mr. Henry megállt, vállamra tette kezét, és sugárzó arccal kijelentette:

- Hát ez nagyszerű volt! Tudtam, hogy nem vallok szégyent magával, de ilyen sikerre nem számítottam!

- Sikerre? Nem vagyok én színész, sem valami csodabogár, akit mutogatni kell. Igazán nem tudom, mire volt jó az egész.

- Nono, fiatal barátom! Nem árt az emberek közt forgolódni. Csak nem sajnálja tőlem azt a kis örömet, hogy az útját egyengetem? Ha már a saját fiammal nem tehetem.

Megbántam türelmetlenségemet. Igazán nem akartam bánatára emlékeztetni. Hogy másra tereljem a szót; megjegyeztem:

- Tudja-e, hogy az a pejkó már egészen megszelídült?

- Micsoda? Újra felkereste Jim Cornert?

- Nem is egyszer. Reggelenként elmentem hozzá egy kicsit lovagolni. Jólesett - nem is szólva arról, hogy tíz dollárt kerestem vele.

- Derék dolog! És Jim is jól járt; kíváncsi vagyok, mennyit kér most azért a lóért. No, isten vele! Nemsokára találkozunk!

Körülbelül három hétre rá tanítványaim édesanyja azt mondta, ma este ne menjek el hazulról, hanem vacsorázzam náluk. Hozzáfűzte, hogy Mr. Henry is itt lesz, azonkívül Sam Hawkins is - a híres vadász, akinek a nevét a Vadnyugaton mindenki ismeri. Hallottam már róla?

Mentegetőztem, hogy még csak rövid időt töltöttem itt, és nagyon tájékozatlan vagyok.

Valamivel korábban mentem be az ebédlőbe. Kis tanítványom, az ötéves Emmyke a terített asztal körül sürgölődött. Amikor meglátott, odaszaladt hozzám, és a fülembe súgta:

- Búcsúvacsora lesz! A tanító bácsit búcsúztatjuk.

Nem értettem a dolgot.

- Miért? - kérdeztem csodálkozva.

- Titok - felelte a kis szöszke; és ujját ajkához emelte.

Még ha akartam volna, sem faggathattam tovább, mert már hangokat hallottam az előszoba felől. A vendégek megérkeztek. Mr. Henry két urat hozott magával.

- Ez itt Mr. Black - mondta -; ez pedig Sam Hawkins.

Hogy Mr. Black kicsoda; pillanatnyilag nem érdekelt. Minden figyelmemet Sam Hawkins kötötte le. Alig vártam már, hogy egy igazi vadnyugati vadásszal kerüljek szembe. Első benyomásom a csalódás volt - nem ilyennek képzeltem.

Sam Hawkins alacsony, szinte vézna kis ember volt - nem széles vállú, atlétatermetű óriás. Arca pufók és barátságos - csöppet sem marcona. Apró szeme élénken csillogott, és nyughatatlanul járt ide-oda; figyelmét nyilván nem kerülte el semmi. Bizonyára okos ember volt; és kiváló képességekkel rendelkezett; bátorsága, leleményessége; lélekjelenléte már sok nehéz helyzetben kiállhatta a próbát; erő és szívósság dolgában sem lehetett utolsó - de külseje mindebből nem árult el semmit.

Az érdeklődés kölcsönös volt, ő is erősen szemügyre vett, aztán Mr. Henryhez fordulva megkérdezte:

- Ez hát az a zöldfülű, akiről annyit mesélt nekem?

- Ez bizony - felelte Mr. Henry -; vagy talán nem tetszik önnek?

- Sőt ellenkezőleg, nagyon meg vagyok vele elégedve - felelte Hawkins.

- Remélem, neki sem lesz kifogása ellenem; hihihi!

Hangja feltűnően vékony volt, különösen ha nevetett. Ezt a furcsa nevetést akkor hallottam először, s még nem tudtam kellőképpen értékelni.

Pedig hányszor tartotta bennem a lelket később; olyan körülmények között; amikor senki másnak nem volt kedve nevetni!

- Asszonyom - fordult Sam Hawkins a ház úrnőjéhez, és szeme ravaszul felcsillant -, azt hiszem, most már megmondhatjuk fiatal barátunknak; hogy miről van szó.

A hölgy bólintott; aztán így szólt hozzám:

- Aki ön mellett áll, Mr. Black. A gyerekek új házitanítója - vagyis az ön utódja.

- Az én. . . utódom? - dadogtam, és éreztem, hogy nagyon bárgyú képet vágok most.

- Igen. Miután ma elbúcsúzunk öntől, kénytelen voltam új házitanító után nézni. Tulajdonképpen ragaszkodnom kellett volna a felmondási időhöz, de nem akartam boldogulása útjába állni. Sajnálattal válunk el öntől; hiszen már szinte családtagnak tekintettük, de mit tehetünk; ha már holnap elutazik?

- Holnap... elutazom? - hebegtem. - Hova?

Ekkor Sam Hawkins; aki mellettem állt; a vállamra csapott, s nevetve felelte:

- Velem, a Vadnyugatra. Hiszen kitűnően vizsgázott, hihihi! Az egész terepmérő társaság holnap indul útnak, s ön sem maradhat le. Én leszek a vezetője két jó barátommal együtt, az egyik Dick Stone; a másik Will Parker. Utunk a Canadian River mentén vezet Új-Mexikó felé. Ott majd hamarosan elfelejti, hogy zöldfülű is volt.

Most aztán megértettem mindent. Ezek a jó emberek összefogtak az érdekemben, anélkül, hogy tervükbe engem is beavattak volna. Kedves meglepetésnek szánták. Földmérő leszek a Vadnyugaton - egy nagy vasútépítés előőrse! Érdekes munka; és éppen nekem való!

Most Mr. Henry vette át a szót.

- Ön itt egy nagyon kedves családhoz került; de rögtön láttam, hogy a szíve máshová vonzza. Az őserdő, a préri, a váratlan kalandok, sóvárgását meg tudom érteni. Ezért fordultam az Atlantic Pacific vasútépítő társasághoz, és felajánlottam nekik az ön szolgálatait. Le is vizsgáztatták, mégpedig az ön tudta nélkül. A vizsga kitűnően sikerült; és most elhoztam a kinevezését.

Zsebéből összehajtott papírlapot vett elő, és a kezembe adta. Nevemre szóló, úgynevezett "akceptálólevél" volt. Gyorsan átfutottam a tartalmát. Amikor a megállapított fizetéshez értem, nem hittem a szememnek.

Olyan összeg volt, melyre legmerészebb álmomban sem számítottam. Mr. Henry mosolyogva nézett rám, és így folytatta.

- Lóháton teszi meg az utat; tehát egy jó lóra van szüksége. Megvásároltam a pejkót, amelyet ön tört be. Ez lesz az én ajándékom. De fegyver nélkül nem kelhet útra. Megkapja tőlem a medveölőt. Nos, mit szól hozzá, fiatalember?

Nem tudtam szólni, csak megragadtam a kezét, és úgy megszorítottam, hogy felszisszent. Zavaromból a ház asszonya segített ki, mert elfoglalta helyét az asztalfőn, és nekünk is az asztalhoz kellett ülnünk.

A vacsora elkezdődött; és szerénytelenség lett volna magánügyeimmel előhozakodnom. Inkább hallgattam, és minden figyelmemet a kitűnő vacsorának szenteltem.

Korán köszöntem el a háziaktól, mert másnap hajnalban kellett felkelnem, hogy csomagoljak, és a legszükségesebbeket elintézzem. Mr. Henryt is fel akartam keresni még egyszer, hogy jóságát megköszönjem.

Másnap, amikor beállítottam hozzá, Sam Hawkinst is ott találtam.

Végre sikerült megtudnom egyet mást arról, ami rám várt. Az említett társaság hatalmas vállalkozásba kezdett. Olyan vasútvonalat akart építeni; mely Saint Louisból indul ki; s az indián territóriumon, új-Mexikón, Arizonán és Kalifornián át a Csendes-Óceán partjáig halad.

A tervezett útvonalat szakaszokra osztották, és mindenütt egyszerre kezdik el a felmérési munkálatokat. Az a szakasz, ahová engem osztottak be, a Canadian Rivertől a Pecos folyó forrásvidékéig terjedt. Az én részlegem főnöke Bancroft főmérnök lesz; és rajtam kívül még három "geodéta" tartozik hozzá - így hívták azokat, akikre a terepfelvételi, földmérési és térképészeti munkát bízták. A helyszínre Sam Hawkins, Dick Stone és Will Parker vezet bennünket. Ott már egész csapat vadnyugati vadász vár ránk, akik biztonságunkról gondoskodnak; azon kívül számíthatunk a katonai erődök segítségére is.

Miután mindezt közölték velem, elérkezett a búcsú pillanata.

- Magam sem tudom, Mr. Henry - kezdtem -, hogyan köszönjem meg önnek azt a sok jót. . .

- Micsoda? - vágott a szavamba. - Talán csak nem akar hálálkodni? Mit szól hozzá, Sam? Mégiscsak zöldfülű; nem?

Jól hátba vágott, kezet szorított velem, aztán gyorsan elfordította fejét.

Észrevettem, hogy szeme könnybe lábadt. Szerettem volna még valamit mondani; de nem tudtam. Úgy éreztem, mintha gombóc lenne a torkomban.

Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft