Vissza Címlap Előre

MÁSODIK RÉSZ
OLD DEATH

VII. MIÉRT CSAPTAM FEL DETEKTÍVNEK?

Vágtatva érkeztünk meg arra a helyre, ahol a Rio Bosco a Red Riverbe ömlik. Izgatottan néztem körül, abban a reményben, hogy egy apacs harcos vár ránk, aki hírt ad Winnetouról. Nagy csalódás ért, mert nem volt ott senki. Lábnyomokat találtunk ugyan, de nem volt benne köszönet.

A nyomokat követve csakhamar megtaláltuk a két kalmár holttestét - azokét, akikkel a kajova falu közelében ismerkedtünk meg.

Santer gyilkolta meg őket, mint később Winnetoutól megtudtam.

Santer olyan vadul evezett, hogy egyszerre ért ide a traderrel és segédjével, holott ezek jóval előbb hagyták el Tangua faluját. Santernek nem sikerült Winnetou aranykincsét, a forrón áhított nuggeteket megkaparintania. Üres zsebbel menekült, és amikor a kalmárokat megpillantotta, tüstént elhatározta, hogy kirabolja őket. Minden valószínűség szerint lesből lőtte le a két gyanútlan embert, aztán elhajtotta megrakott öszvéreiket. Winnetou mindezt a nyomokból olvasta ki, amikor ideért.

A gyilkos elég sokat kockáztatott. Ennyi málhás állatot hajtani a szavannán keresztül elég nagy feladat egy ember számára. Sietnie is kellett, hiszen tudta, hogy üldözik, s nem volt ideje a karaván nyomait eltüntetni.

Sajnos éppen esősre fordult az idő. A több napos eső elmosta a távolabbi nyomokat, és Winnetou kénytelen volt éles szeme helyett találgatásra bízni magát. Feltételezte, hogy Santer a legközelebbi fehér településen igyekszik a rablott zsákmányt értékesíteni.

Winnetou sok időt veszített, de végre újra Santer nyomára bukkant.

Csakugyan ott járt az említett telepen, ahol mindent eladott, és egy jó lovat szerzett, melynek hátán kelet felé nyargalt. Winnetou itt elbúcsúzott harcosaitól, akik csak megnehezítették volna a hétpróbás gazember üldözését. Hazaküldte őket a pueblóba, és egyedül nyomozott tovább. Elég arany volt nála, hogy akár egy városban is elláthassa magát mindennel, ami szükséges.

Nem felejtettem el Winnetou utasítását arra az esetre, ha a Rio Boscónál nem kapok felőle hírt. Lovainkat észak felé fordítottuk, és az Arkansason át a legrövidebb úton Saint Louis felé igyekeztünk. Fájt a szívem, hogy kedves jó barátomat elveszítettem szemem elől, de tudtam, hogy őt most csak egy gondolat űzi és hajszolja - a bosszú.

Este volt; amikor fáradtan megérkeztünk Saint Louisba. Első dolgom természetesen az volt; hogy felkeressem öreg pártfogómat, Mr.

Henryt. Műhelyébe lépve láttam, hogy esztergapadja fölé hajol. Annyira elmerült munkájában, hogy az ajtó nyikorgása is elkerülte figyelmét.

- Jó estét, Mr. Henry! - üdvözöltem; mintha tegnap láttam volna utoljára. - Jól halad a munka?

Az öregúr rám meresztette szemét; aztán felkiáltott:

- Ön az . . . csakugyan ön? A házitanító; a földmérő . . . az a híres Old Shatterhand?

A következő pillanatban megölelt; és megcsókolt jobbról-balról.

Megvártam, míg kissé magához tér meglepetéséből és öröméből, aztán megkérdeztem:

- Old Shatterhand! Honnan ismeri ezt a nevet?

- Honnan? Már mindenki ismeri - az egész város beszél róla! Mr. White, a főmérnök hozta az első hírt. Nagy elismeréssel nyilatkozott önről. De ez semmi ahhoz képest, amit Winnetou mondott nekem.

- Hogyan? Winnetou itt volt?

- Természetesen!

- Mikor? Mikor?

- Három nappal ezelőtt. Ön sokat mesélhetett neki rólam és a puskáimról, így hát, ha már itt volt, felkeresett. Tőle hallottam a bölényvadászatot meg a szürke medve elejtését - mindent, mindent! Még azt is, hogy megválasztották tiszteletbeli törzsfőnöknek.

Más körülmények között boldogan hallgattam volna minden szavát, de most csak egy érdekelt: hogy mit tud Winnetouról? Faggatásomra elmondta, hogy Winnetou nem találta meg Santert Saint Louisban.

A jelek szerint New Orleans felé folytatta útját, és Winnetou természetesen követte. Számomra azt az üzenetet hagyta hátra, hogy siessek utána, és reméli, ott találkozunk.

Nem mehettem rögtön utána, mert előbb rendeznem kellett hivatalos ügyeimet. Másnap kora reggel ott ültem már ama bizonyos üvegajtó mögött, ahol valamikor tudtom nélkül vizsgáztattak geodéta ismereteimről.

Hawkins, Stone és Parker is velem jött, de az öreg Henry bácsi sem akart otthon maradni. A vállalatnál beszámoltam mindenről.

Kiderült, hogy csoportomból rajtam és három társamon kívül senki sem maradt életben.

Sam mindent elkövetett, hogy valami külön jutalmat csikarjon ki a számomra, de hiába; bérünket rögtön kifizették, de egy dollárral sem többet. Bevallom, bosszankodva adtam át nagy fáradsággal készített és hazamentett rajzaimat és feljegyzéseimet. Az urak öt geodétát alkalmaztak; négy odaveszett, és nem vették tekintetbe, hogy a munka elkészült, mert a másik négynek a feladatát is elvégeztem. Csalódva távoztam az irodából. Csak az vigasztalt, hogy a pénz, amit kézhez kaptam, körülményeimhez képest így is jelentős összeg volt.

Célom most az volt, hogy megtaláljam Winnetout. Egy New Orleans-i szálloda címét hagyta hátra részemre Mr. Henrynél. Udvariasságból megkérdeztem társaimat, velem tartanak-e. Azt felelték, szeretnék magukat egy kicsit Saint Louisban kipihenni, amit nem vehettem tőlük rossz néven. Vásároltam néhány szükséges holmit - egy új ruhát, fehérneműt, miegymást -, s felkészültem az útra. Amit nem akartam magammal vinni, egyebek közt a nehéz medveölő puskát is, Mr. Henrynek adtam át megőrzésre. Pejkómat is Saint Louisban hagytam. Valamennyien azt hittük, hogy rövidesen visszatérek.

De minden másképpen történt. Nem vettem számításba a politikai helyzetet, mely nagyon zűrzavaros volt. A polgárháború kellős közepén tartottunk. A rabszolgatartó déliek ereje gyengült; de még nem tört meg. Az északiak Grant tábornok vezetésével a Mississippi mentén vonultak dél felé. Farragut admirális az északiak hajóhadával szétverte a déliek flottáját, és elfoglalta New Orleanst. Így szabaddá vált a hajózás a Mississippin végig, és azt hittem, könnyűszerrel lejutok Saint Louisból New Orleansba. De mindenféle akadályok merültek fel, a hajót többször feltartóztatták, és mire megérkeztem New Orleansba, Winnetou már nem volt ott. A szállodában üzenetet hagyott számomra. Értesített, hogy Santer nyomában Vicksburgba utazik. További tervei bizonytalanok, s nincs értelme, hogy kövessem. Talán később módjában lesz Mr. Henryvel érintkezésbe lépni.

Mit csináljak most? Hosszú töprengés után elhatároztam, hogy hazautazom.

Gyötört a honvágy, s azonkívül tudtam, hogy rokonaim anyagi helyzete nem a legrózsásabb. Most van pénzem, és megsegíthetem őket. Érdeklődtem a kikötőben, és találtam egy kisebb hajót, mely Kubába készült. Onnan majd csak továbbjutok valahogy - gondoltam.

Megváltottam a helyemet, és egy óra múlva poggyászostul a fedélzeten voltam. Eszembe jutott, hogy jó lenne, ha pénzemet átadnám egy bankárnak; s csak az utalványt vinném magammal az útra. De melyik bankárban lehetett akkor megbízni? Különben is siettem; mert a hajó már készen állt az indulásra. Így hát pénzemet a tárcámban vittem magammal.

Elhagytuk a kikötőt. Az ég borús volt, és hűvös szél fújt, de senkinek sem voltak rossz sejtelmei. Az utasok örültek a ritka alkalomnak, hogy elhagyhatják a háborús New Orleanst. Vacsora után nyugovóra tértünk. Éjfél után arra riadtam fel, hogy a hajó ijesztően himbálózik, és odakünn bömböl a tenger. Váratlan hurrikán tört ránk. Száguldó forgószél korbácsolta a hullámokat. A következő percben a hajó olyan hatalmas lökést kapott, hogy a padlóra zuhantam. A kabin, melyet három másik utassal osztottam meg, recsegve-ropogva a fejünkre szakadt.

Ki gondol ilyen pillanatban arra, hogy a holmiját mentse? A sötétben és a zűrzavarban sokáig tartott volna, míg a kabátomat megtalálom. Úgy, ahogy voltam, ingujjban támolyogtam ki a kabin roncsai közül a fedélzetre, ahol alig bírtam a lábamat megvetni.

Vaksötét éjszaka volt - nem láttam semmit. A hurrikán földhöz csapott, és egy óriási hullám zúdult át rajtam. Sikoltozást és kiabálást hallottam, de a vihar üvöltése túlharsogta az emberi hangokat. Ekkor több villám csapott le sűrűn egymás után, s egy pillanatra megvilágította az éjszakát. Az ágaskodó hullámtarajokon túl mintha partvonalat láttam volna a távolban. A hajó sziklák közé szorult, és a hullámok hol felemelték; hol meg odacsapták a szirtekhez. A mentőcsónakokat elsodorta a tajtékzó ár. Tudtam, hogy a hajónak vége, és csak úszva menekülhetek meg. Egy újabb villám fényénél embereket láttam a fedélzeten hemperegni; kétségbeesett erővel kapaszkodtak a láncokba és kötelekbe, hogy a hajón átcsapó hullámok magukkal ne ragadják őket. Rosszul teszik - gondoltam magamban -, csak a hullám mentheti meg az életüket.

Már jött is egy óriási hullám - akkora volt, mint egy több emeletes ház. Zöldesen foszforeszkáló fényben közeledett, és a fedélzetre zúdult.

A hajó recsegett-ropogott, talán ekkor tört darabokra. Éppen egy tartógerendába kapaszkodtam, de tüstént eleresztettem. Éreztem, hogy valami rettenetes erő felemel a magasba; megpörgetett, mint egy búgócsigát, aztán lezúdított az örvény mélyébe. Meg se moccantam, mert tudtam, hiábavaló lenne. Viszont, ha a hullám kivet a partra, minden erőmre szükségem lesz, nehogy a visszazúduló ár magával sodorjon.

Legfeljebb két percig voltam az örvény martaléka, de nekem úgy rémlett; mintha órákig tartana. Ekkor egy hatalmas hullám felröpített a magasba. Az örvény egyszerűen kiköpött két szikla közé, ahol a víz valamivel csendesebb volt. Csak el ne kapjon megint! - fohászkodtam magamban, és kézzel-lábbal kapálózva igyekeztem a felszínen maradni.

Olyan lehettem, mint egy könnyű dugó egy óriási pohár vízben, amit egy még óriásibb kéz rázogat. Az volt a szerencsém, hogy az előbbi villám fényében megpillantottam a partot, és tudtam, melyik irányban kell úsznom. Lassan és nagy nehezen oda is jutottam, de a sűrű sötétben nem találtam olyan helyet; ahol baj nélkül kievickélhetek. Így történt, hogy fejjel nekivágódtam egy kiálló szirtnek. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy felkapaszkodjak a szirtre; aztán elvesztettem eszméletemet.

Amikor felocsúdtam, még nem múlt el a vihar. Fejem sajgott, de nem törődtem vele. Sokkal jobban izgatott az a kérdés, hogy hol vagyok tulajdonképpen - vajon a parton-e, vagy csak egy sziklazátonyon? Mozdulni sem tudtam, mert a szikla sima és síkos volt, s nagy erőfeszítésembe került; hogy le ne csússzam róla. Rövid idő múlva a hurrikánnak hirtelen vége szakadt. Az eső elállt, és az égen előbújtak a csillagok.

A csillagok fénye elég volt ahhoz, hogy lássam: a parton vagyok.

Hátam mögött tarajos hullámok torlódtak a szikláknak, de előttem szárazföld terült el. Fákat pillantottam meg a távolban, s oda botorkáltam.

Néhány fa dacolt a viharral, de másokat gyökerestül kitépett a szél.

A fák mögött alacsonyan pislogó fényeket láttam. Ott emberek élnek - gondoltam reménykedve, s amennyire erőmből futotta, oda siettem.

Kis házakhoz érkeztem. Ezeket is megviselte a vihar; az egyiknek egész tetejét elvitte. Emberek jöttek elém, és úgy bámultak rám, mint egy kísértetre. A tenger úgy bömbölt, hogy ordítoznunk kellett, különben nem értettük volna egymás szavát. Halászok voltak. Hajónkat a vihar a Tortugas-szigetekhez sodorta. Ezek a korallszigetek Florida déli csücske alatt terülnek el, a Kuba felé vezető tengeri út legelején.

Azon a szigeten, ahol partot értem, egy erőd is volt, a Fort Jefferson, ahol konföderációs (vagyis a rabszolgatartó déli államok szövetségéhez tartozó) hadifoglyokat őriztek.

A halászok nagyon emberségesen viselkedtek. Elláttak fehérneművel és a legszükségesebb ruhadarabokkal, hiszen nem volt rajtam más, mint amit az ember egy hajókajütben magára vesz. A derék halászok felverték szomszédaikat, és lámpásokkal végigkutatták a partot, hogy másokon is segítsenek, akiket a viharos tenger esetleg kivetett. Reggelig tizenhat embert találtak, de csak hármat sikerült életre téríteniük, a többi már halott volt. Amikor megvirradt, láttam; hogy a part tele van roncsokkal és törmelékkel. A hajó szétzúzódott. Csak elülső részének egy darabja akadt fenn a zátonyon, melynek nekicsapódott. Így hát hajótörött voltam; a szó igazi értelmében; hiszen nem volt semmim az égvilágon - még a gúnya is, amit viseltem, jószívű emberek könyöradománya volt. A pénz, mellyel olyan szép terveim voltak, a tenger fenekére süllyedt. Fájlaltam a veszteséget; természetesen, de nem szakadt bele a szívem. Azzal vigasztaltam magam, hogy megmaradt az életem. Annyi ember közül negyedmagammal éltem túl a vihart - hálátlanság volna, ha szerencsétlennek érezném magam!

Az erőd parancsnoka is kitett magáért. Felrakott egy hajóra, mely a szigetet érintette, útban New York felé: Kifizette jegyemet, és további jó szerencsét kívánt. Így érkeztem meg másodszor New Yorkba, üres zsebbel, nincstelenül - sokkal szegényebben, mint amikor első ízben léptem partra ugyanezen a helyen. Ilyen körülmények közt már nem volt kedvem hazautazni, nem is szólva arról, hogy pénzem sem volt rá.

De csüggedés nélkül vettem tudomásul, hogy mindent újra kell kezdenem.

Jó csillagomban bízva, reméltem, majd csak boldogulok valahogy.

Ebben a reményben nem is csalatkoztam. Véletlenül megismerkedtem Mr. Josy Tailorral, az akkor igen híres Tailor magándetektív-iroda igazgatójával. Amikor meghallotta, milyen nehéz körülmények között álltam meg a helyemet, megkérdezte, nem volna-e kedvem vállalata szolgálatába lépni. Figyelmeztetett, hogy az ő mestersége nehéz és veszélyes, de éppen ez tetszett nekem benne, nem is szólva arról, hogy nagyon szép fizetést kínált. Felcsaptam hát detektívnek. Kisebb ügyek sikeres elintézése révén hamarosan kivívtam Mr. Tailor megelégedését, és megnyertem bizalmát.

Egy nap behívatott dolgozószobájába, és bemutatott egy idősebb úrnak, aki gondterhelt arccal ült nála. Megtudtam, hogy Ohlertnek hívják, és a jó nevű Ohlert-bankház tulajdonosa. Magánügyben fordult hozzánk segítségért. Családi ügy volt, mely nagyon lesújtotta, de üzleti érdekeit is veszélyeztette.

Egyetlen fia, a huszonöt éves William egy ideig a bankban tevékenykedett, de egyre inkább elhanyagolta kötelességeit, Irodalmi képességeket fedezett fel magában, és elhatározta, hogy költő lesz. Ez még nem lett volna baj; de első kudarcai után meghasonlott önmagával, és elvesztette életkedvét. A búskomorság mindjobban elhatalmasodott rajta; s kerülte az embereket. Apja addig faggatta, míg be nem vallotta: attól fél, hogy meg fog őrülni. Idegei felmondták a szolgálatot, és úgy viselkedett, mintha csakugyan elmebeteg volna.

A bankár egy idegorvoshoz Fordult, akit ismerősei ajánlottak neki.

Az orvos nagy buzgalommal látott munkához. Megnyerte a zárkózott fiatalember bizalmát és barátságát. A fiatal Ohlert egész napját az orvos rendelőjében töltötte, és egy nap haza sem jött többé - orvosával együtt eltűnt. A bankár elment a fogadóba, ahol megtudta, hogy az orvos kifizette számláját, és elutazott. Hogy hová, azt nem mondta meg.

A fiatal Ohlert tetemes pénzösszeget vitt magával. Néhány nappal rá az idősebb Ohlert sürgönyt kapott Cincinnatiból. Egy ottani bankár, akivel állandó összeköttetésben állt, értesítette, hogy William nála járt, apja számlájára ötezer dollárt vett fel és továbbutazott.

Az apa most már észbe kapott. Fia nyilván teljesen az orvos befolyása alá került, aki ebből tőkét akart kovácsolni. William személyesen ismerte apja vidéki üzletfeleit, és annyi pénzt kaphatott tőlük; amennyit csak akart.

- Mi a neve annak az állítólagos orvosnak? - kérdezte Tailor.

- Gibson - felelte a bankár.

Főnököm rám nézett, és én bólintottam. Ezt a nevet nem most hallottuk először. Gibson álorvos volt - egyike azoknak a kuruzslóknak, akik akkoriban ellepték Amerika kisebb-nagyobb városait. Már többen fordultak hozzánk panasszal, akiktől pénzt csalt ki. Fényképünk is volt róla. Sőt egy ízben felkerestem, és személyesen beszéltem vele. Felelősségre vontam egy ügyfelünk nevében, de ügyesen kivágta magát.

Megmutattuk a fényképet a bankárnak, aki tüstént felismerte benne fia orvosát és lelki tanácsadóját.

Megnéztük feljegyzéseinket. Irattárunkból kiderült, hogy ez a Gibson minden hájjal megkent szélhámos. Hosszú ideig Mexikóban garázdálkodott, aztán áttette székhelyét New Yorkba. Azzal kérkedett; hogy hosszú ideig híres idegorvosok asszisztense volt. Főként vagyonos páciensekre vetette ki hálóját.

Ohlert könyörgött Tailornek; hogy mentse meg a fiát. Nyomozza ki, hol van, hozza haza, s ha lehet, fülelje le Gibsont is. Mr. Tailor rám bízta ezt a nehéz feladatot, és még aznap elutaztam New Yorkból.

Cincinnatiben felkerestem az említett bankárt, s megtudtam tőle, hogy a fiatal Ohlert csakugyan Gibson társaságában járt nála; és vette fel a pénzt. A bankár hajójegy-árusítással is foglalkozott. Nála váltottak jegyet New Orleansba. Ezt én is megtettem, és utánuk siettem, le a Mississippin. Így hát megint New Orleansba vetett a sors. Első ízben annyira siettem; hogy nem volt időm körülnézni. Most néztem csak meg a várost igazán. Déli jellege szembeszökő volt, különösen a régi negyedben.

A piszkos, szűk sikátorok kitűnő búvóhelyet nyújtottak olyan embereknek, akiknek okuk volt elrejtőzni. A házak ablakai és a kis erkélyek szinte eltűntek a falakat ellepő futónövények mögött. A nyüzsgő embertömegben minden színárnyalat megszokott látvány volt, a koromfeketétől a betegesen sárga fehérig. Lépten-nyomon kíntornások nyekergették ócska kerekes ládájukat, utcai énekesekkel váltakozva, akik gitáron kísérték dalaikat. Férfiak ordítoztak, nők sikoltoztak. Egy dühös matróz egy kínai árus copfját ráncigálta, két néger ökölre ment, és kegyetlenül püfölte egymást kacagó nézők gyűrűjében. Amott két teherhordó kapott össze; ledobták csomagjaikat, és egymásnak estek; egy harmadik ki akarta békíteni őket, s végül ő kapta azokat az ütéseket, amiket a két verekedő egymásnak szánt.

Voltak barátságosabb kerületek is, ahol kertek mélyén csinos, tiszta házikók húzódtak meg. A kertekben rózsák, pálmák, leanderfák gyönyörködtették a szemet; de gyakori volt a füge-, a narancs- és a citromfa is. Itt nyugodtan lehetett élni, a lármás, nyüzsgő város szélein.

A lárma és nyüzsgés természetesen a kikötőben volt a legélénkebb.

Kisebb-nagyobb bárkák és hajók zsúfolódtak össze a parton. Rakodómunkások százai cipelték az óriási gyapotbálákat, hordókat és lisztes zsákokat. A gyapotbálák egész hegyei vártak elszállításra, hiszen ez volt a Dél legfőbb terméke. Órákon át kószáltam a városban mindenfelé, abban a reményben, hogy véletlenül megpillantom, akiket keresek. Déltájban a hőség kibírhatatlanná vált. A legforgalmasabb utcán, a Cannon Streeten egy söröző cégére állított meg. A szomjúságtól elepedve betértem egy pohár italra és egy kis pihenőre.

Az óriási helyiség tele volt vendégekkel. Egyetlen üres széket fedeztem fel a sarokban, egy kis asztalnál, ahol a másik széken már ült valaki.

Külseje nem volt túlságosan biztató, és alkalmasint ez volt az oka, hogy a vele szemben álló szék üres maradt. Odaléptem, és udvariasan megkérdeztem, leülhetek-e. Vizsgáló, kissé gúnyos szemmel nézett rajtam végig, és fogai közt odavetette:

- Van pénze, fiatalember?

- Természetesen - feleltem.

- Szóval ki tudja fizetni a sörét. Akkor miért kér tőlem engedélyt, hogy leülhessen? Én, ha üres széket látok, elfoglalom. Megtáncoltatnám azt, aki tiltakozni merne ellene! Az ember ragaszkodjék a jogaihoz, Tanulja meg, maga zöldfülű!

Megint ezt vágták a fejemhez. Elvörösödtem, és már ajkamon volt a dühös válasz.

- Nyugalom, fiatalember! - mondta mosolyogva. - Old Death olyan ember, akitől nem tanácsos egy kis csipkelődést rossz néven venni.

Old Death! A véletlen ezzel az emberrel hozott össze. A legrégibb, a leghíresebb vadásszal álltam szemben. Old Death! Az Öreg Halál!

Hányszor hallottam róla tábortüzek mellett, nevét még a távoli városokban is tisztelettel emlegették! Ha csak a tizedrésze igaz, amit róla mesélgettek, akkor is a legvakmerőbb, legtapasztaltabb vadász, harcos és erdei vezető a Mississippitől nyugatra. Egy hosszú életet töltött ezen a tájon, dacolva minden veszéllyel. Fiatalkorában jött ide, amikor fehér ember még alig mert nekivágni a "zöld tengernek", a végtelen ős erdőknek!

Old Death persze csak a ráaggatott neve volt - nom de guerre, harci név, ahogy a franciák mondják. Igazi nevét nem ismerte senki. De Öreg Halál - ez a név igazán ráillett.

Rendkívül magas, szikár ember volt, csupa csont és bőr. Görnyedten ült az asztalnál, pofacsontjai kiálltak beesett arcából - mintha egy csontváz és egy halálfej meredt volna rám. Tar koponyáján egyetlen hajszálat sem láttam, ádámcsutkája iszonyatosan kiállt. Óriási kezei is soványak voltak, hosszú ujjai szinte zörögtek, kék szeme mélyen ült az üregében, de fiatalosan csillogott.

Ruházata is különös volt. Tarka vadászinge, szűk zekéje, lovaglónadrágja mintha testével együtt összezsugorodott volna. Ormótlan csizmáját egyetlen darab lóbőrből szabták. Olyan óriási sarkantyút viselt hozzá, hogy még soha nem láttam hozzá foghatót. Kerekei mexikói ezüstpesókból készültek.

De a legérdekesebb az volt, hogy lába mellett egy teljesen felszerelt nyereg hevert. Puskáját a sarokba támasztotta; akkor már ritkán látható, úgynevezett Kentucky-puska volt, hosszú csövű, és még csak elölről tölthető. Persze volt más fegyvere is; övéből hatalmas bowie-kés és két pisztoly agya kandikált elő. Ez az öv úgynevezett "pénzestömlő" volt, és tányérnyi nagyságú skalpok díszítették körös-körül - nyilván olyan indiánok skalpjai, akiket ő győzött le, és saját kezűleg küldött az örök vadászmezőkre.

A pincér már hozta a sört. Mohón ajkamhoz akartam emelni, de Old Death megfogta a karomat.

- Lassan a testtel, fiatalember! - mondta. - Előbb koccintsunk, ahogy Európában szokás. Mert látom, onnan jött. Nem mintha kifogásom lenne ellene. Ezt az országot európai nincstelenek fogják naggyá és gazdaggá tenni. Nyugodtan koccinthat velem. Egyszerű, becsületes ember vagyok - nem tolvaj, sem csaló, sem besúgó. Úgy látom, maga sem az.

Ez már barátságosabban hangzott; és örömmel odaütöttem poharamat az övéhez.

- Köszönöm a bizalmat, amit előlegez nekem, anélkül, hogy ismerne. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy beszélhetek önnel. Rövid ideje vagyok itt; de azt már tudom, Old Death kicsoda.

- Hallott már rólam? No; annál jobb, akkor fölösleges magamról beszélnem. De maga. . ., maga mit keres itt? Minek jött ide?

- Mint annyi más ember, szerencsét próbálni - feleltem.

- Haha! - nevetett. - Odaát azt hiszik, hogy Amerikában eső helyett dollárok potyognak az égből, csak a zsebünket kell odatartani. Én is úgy képzeltem! Egész életemben légvárakat kergettem, de hasztalan.

Pedig nem sajnáltam a fáradságot, elhiheti! Nem akarom a kedvét elvenni, de attól tartok, maga sem jár jobban.

- Honnan gondolja?

- Először is, mert túlságos becsületes képe van. Aztán elnézem a ruháját.

Tiszta, vasalt, tipp-topp! Kesztyűs kézzel akarja megfogni a szerencsemalac farkát?

- Ezt a ruhát New Yorkban vásároltam. Akkor még nem tudtam, hogy itt lesz dolgom.

- Miféle dolga, ha szabad érdeklődnöm?

Hidegkék szemével úgy nézett rám, hogy nem tudtam hazudni.

- Egy bankár megbízásából jöttem le ide.

- Bankár? No persze! Hiszen meglátszik magán, hogy tanult, iskolázott ember, aki ért a pénzügyekhez.

- Nem éppen pénzügyről van szó. De többet nem mondhatok. Remélem, nem sértem meg vele.

- Nem, nem! Nem köteles a titkait az első kíváncsi ember orrára kötni. Egyébként máris kitaláltam.

- Éspedig?

- Keres valakit, igaz?

- Nem tagadom.

- Rosszul is tenné. Mert akkor lemondana egy magamfajta vén róka tanácsairól. Szóval keres valakit. A címét nem tudja, Hiába járná végig a hotelokat, hiszen az illető bizonyára álnéven szállt meg. Ezért a kocsmákat veszi sorra. Tudja, mi maga?

- Már megmondta: zöldfülű.

- Nem akartam megbántani vele. Mondjuk finomabban: tapasztalatlan, kezdő detektív. Így van?

- Lehet. Tessék folytatni a találgatást.

- Akit keres, hétpróbás gazember. Csakhogy itt annyi van ebből a fajtából, hogy bajos az illetőre ráhibázni.

- Nagy fantáziája van, uram - feleltem, megbánva, hogy máris túl sokat árultam el magamról.

- Igen, fantáziára szükség van az életben. De téved, ha azt hiszi, hogy faggatni akarom. Különben is mennem kell. Örültem a szerencsének, fiatalember!

- Talán még találkozunk - feleltem.

- Minden lehetséges. Én Texason át Mexikóba igyekszem. Ha útja arra visz, még összekerülhetünk. Nem is bánnám. Szeretem a nyílt eszű, de szerény és jó modorú fiatalembereket.

Leakasztotta a fogasról széles karimájú kalapját - kisebbfajta sombrero volt, legfeljebb akkora, mint egy kocsikerék. Vállára dobta a lábánál heverő nyerget, megragadta puskáját, és kisétált a helyiségből. Követtem a tekintetemmel. Láttam, hogy az utcán az emberek mosolyogva néznek utána.

Asztalomra könyököltem, s fejemet tenyeremre támasztva, gondolataimba mélyedtem. Az öregnek igaza van - bizonyosan bajos lesz ebben a nagy kikötővárosban Gibsonra ráhibáznom. Ekkor kinyílt az ajtó. Önkéntelenül arra fordítottam fejemet, s akit a küszöbön megpillantottam, nem volt más, mint - Gibson!

Kényeztetni kezd a szerencse? - gondoltam. - No, erről még korai beszélni! Valószínűbb, hogy ez a legkedveltebb söröző a városban, s majdnem mindenki megfordul itt naponta.

Gibson megállt az ajtóban, és sorra szemügyre vette a vendégeket.

Gyorsan hátat fordítottam az ajtónak. A hely, ahonnan Old Death felállt, még üres volt. Reméltem, Gibson ide telepszik le. Már előre örültem neki, micsoda arcot vág majd, ha meglát. Egyszer már beszélt velem, és az ilyen fickóknak többnyire jó arcmemóriájuk van.

De nem jött be. Az ajtó újra csörömpölt; s mikor odanéztem, láttam, hogy Gibson sarkon fordul és elsiet. Egy pillanat alatt fejemre csaptam kalapomat, egy pénzdarabot dobtam az asztalra, és kirohantam. Gibson javában igyekezett "felszívódni" a járókelők tömegében. Utána eredtem, s megpillantottam még egyszer egy mellékutca torkolatában.

Az első sarkon befordult, de előbb még hátranézett, és gúnyosan megemelte kalapját. Mire odaértem, nyomtalanul eltűnt.

A keresztutca kis térre vezetett, melynek egyik oldalán bérházak sorakoztak egymás mellé, míg a másik oldalon pompás villák álltak szép díszkertek mélyén. Az innenső oldal első házában kis borbélyműhelyt vettem észre. Előtte egy néger támaszkodott ásítva az ajtónak. Nyilván már hosszabb ideje lebzselt ott. Megkérdeztem tőle, nem látott-e egy úriembert erre sietni. Szája széles mosolyra nyílt; és rám villantotta nagy, sárga fogait.

- Yes, Sir - felelte. - Láttam bizony! Nagyon sietett. Abba a villába szaladt be, odaát.

Egy vasrácsos kertkapura mutatott. Odasiettem, és megnyomtam a kilincset - zárva volt. Vagy tíz percig rángattam a csengőt, míg végre előbújt valaki - ez is néger volt, csak jóval fiatalabb, mint a másik.

- Nem lehet bejönni! - kiáltotta. - Nincs itthon senki!

Tehetetlenül álltam ott. Törjem be a kaput? Még lecsuknak magán laksértésért!

Bosszúsan távoztam. Amint átvágtam a téren, egy kisfiú szaladt felém; darabka papírossal a kezében.

- Sir! Sir! - kiáltotta. - Várjon egy kicsit! Ezt magának küldték!

- Kicsoda?

- Egy úr, aki most jött ki abból a házból! - felelte, és nem a vasrácsos kertkapura mutatott, hanem éppen az ellenkező irányba. Átvettem tőle az összehajtogatott papirost. Egy noteszből kitépett lap volt, és ceruzával ezt firkálták rá:

Mélyen tisztelt kopó! Csak nem az én kedvemért jött le New Orleansba?

Ha van egy csöpp sütnivalója, kiveri a fejéből azt az ábrándot, hogy engem elfogjon. Nem is tanácsolom, hogy beleüsse az orrát a dolgaimba. Térjen vissza

New Yorkba, és adja át üdvözletemet Ohlert úrnak.

Gibson

Dühösen összegyűrtem a levélkét. Körülnéztem. A kis csibész eltűnt, a néger sem állt már a borbélyüzlet előtt. Ezek egytől egyig csúfot űztek belőlem. Gibson szemtelensége háborított fel a legjobban. Még arra is van ideje, hogy gúnyolódjék velem.

Az a csöpp sütnivalóm mégis azt súgta, hogy Gibson már bizonyára csomagol, és sürgősen elhagyja New Orleanst. Akármilyen valószínűtlen volt is, hogy megtaláljam, keresztül-kasul bebarangoltam a várost, végigjártam a kocsmákat és tavernákat, minden elképzelhető helyet - persze eredménytelenül. Holtfáradtan feküdtem le.

Hamar elaludtam ugyan, de kínos álmok gyötörtek. Gibsonnal verekedtem, de kicsúszott a kezeim közül; revolvert rántott és agyonlőtt!

A dörrenésre ébredtem fel. De nem pisztolydörrenés volt, hanem az olvasólámpát ütöttem le az ágyam mellett álló asztalkáról, miközben nyugtalanul forgolódtam. Verítékezve ültem fel ágyamban.

Reggel megint nyakamba vettem a várost. A nagy sörözőhöz érve, oda is benéztem. A helyiség most meglehetősen üres volt. Leültem egy asztalhoz, rendeltem valamit, s kezembe vettem egy ott heverő újságot.

Amint szórakozottan átfutottam, megakadt a szemem egy hosszú költeményen.

Ez volt a címe: "A legborzalmasabb éjszaka." No, az én éjszakám is elég borzalmas volt - gondoltam magamban, és már tovább akartam lapozni, amikor észrevettem, hogy a vers alatt a költő neve helyett csak ez a két betű áll: W. O. De hiszen ezek William Ohlert nevének kezdőbetűi.

Most már elolvastam a verset, és tartalma arra vallott, hogy csakugyan az a szerencsétlen fiatalember írhatta. Arról szólt, milyen borzalmas egy viharos téli éjszaka - de ha az ember fedél alatt van, nyugodtan hallgathatja a szél süvítését. Borzalmasabb egy öregember éjszakája, aki a haláltól retteg, miközben álmatlanul forgolódik ágyában. De legborzalmasabb a szellem éjszakája - amikor valaki attól retteg, hogy elméje elborul, s olyan sötétség nehezedik rá, melyet soha nem oszlat el a

Hajnal sugara!

A vers nem volt irodalmi remekmű, de őszintesége megkapott. Szegény

O. W. szorongó szíve vérével írhatta. Olyan volt, mint egy segélykiáltás, s én úgy éreztem, mintha tőlem kérne segítséget.

Hirtelen homlokomra csaptam. Hátha az újságnál meg tudják mondani, hol lakik ennek a versnek a szerzője?

Megnéztem a szerkesztőség címét, és tüstént oda siettem. Megtudtam, hogy a verset postán küldték be, minden kísérőszöveg nélkül, az Elizabeth penzió levélpapírosán. Mivel a híranyag sovány volt, a verset mindjárt betették a lapba.

A penziót nem volt nehéz megtalálni. Tulajdonosa egy ötven év körüli, jó megjelenésű hölgy volt, akiről hamarosan megállapítottam, hogy fölötte romantikus természetű. Úgy képzelte, hogy az egész világ csupa fiatal szerelmesből áll, akik vagy boldogok, vagy boldogtalanok; s az ő feladata az előbbiek boldogságában gyönyörködni, az utóbbiakon pedig, amennyire tőle telik, segíteni. Azzal kezdtem, hogy Mr.

Ohlerttel szeretnék beszélni.

- Milyen ügyben? - kérdezte óvatosan, s ekkor már tudtam, hogy jó helyen járok.

- William Ohlert testi-lelki jó barátom - feleltem. - New Yorkban szinte naponta találkoztunk. De a vállalat, ahol dolgozom, egy évvel ezelőtt New Orleansba helyezett át, s azóta nem hallottam Williamról semmit. Ma reggel egy közös ismerősünkbe botlottam, s tőle hallottam, hogy William itt van, és ebben a penzióban lakik. Természetesen rögtön ide siettem. Alig várom, hogy viszontlássam!

- Sajnos, Mr. Ohlert nincs itthon - mondta a hölgy még mindig tartózkodóan.

- Ejnye, de kár! Az a baj, hogy egy fontos üzleti ügyben még ma el kell utaznom. Roppantul sajnálnám, ha Williamet elszalasztanám - tettem hozzá teljesen őszintén. - Legalább azt mondja meg, hogy van. Milyen a kedélyállapota? Egészséges, jól érzi magát?

- Nem mondhatnám - felelte a hölgy. - Mr. Ohlertet egyszer sem láttam mosolyogni. Finom, csendes, művelt fiatalember, gazdag is, amint hallom, de teljesen elvesztette életkedvét. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy búskomor. Semmi sem érdekli. A legritkább esetben mozdul ki hazulról. Bevásárlásait, minden ügyes-bajos dolgát titkára intézi.

- Mi a fene? Titkára is van?

- Hogyne, Mr. Clinton.

- Clinton? Clinton? Aha, tudom már! A klubtársunk volt. Valamivel idősebb és magasabb nála, nem?

- Igen, igen. Ő is nagyon finom modorú, talpig úriember. Többnyire vele volt dolgom. A számlákat is ő fizeti, úgy látszik; ő kezeli Mr. Ohlert pénzét.

- Meglehet. Sohasem szeretett ilyesmivel vesződni - bólogattam. - De hogy titkos bánata lenne? Csak nem szerelmi bánat?

- Erről nem beszélhetek. Pedig a titkár elmondott nekem mindent.

Jobb vendégeim többnyire megtisztelnek bizalmukkal.

- Nem csodálom, asszonyom - mondtam hízelgően. - Nagyon érdekel a dolog, de ha diszkréciója tiltja. . . Ó, az az átkozott szerelem!

- Ne vétkezzen, uram! - tiltakozott a hölgy. - A szerelem a legmagasztosabb érzés a világon. De szerencse is kell hozzá. Nekem is volt egy nagy szerelmem fiatalabb koromban . . . ; boldogság helyett csak keserűséget hozott, de azért eszembe se jutna a szerelmet megátkozni.

- Ön is; asszonyom? Ó, ez nagyon érdekes! Ha nem félnék attól, hogy régi sebeit felszaggatom, arra kérném . . .

Képmutató érdeklődésem, mellyel csak az időt akartam húzni s egy kicsit a kedvében járni, most megbosszulta magát. Végig kellett hallgatnom a hölgy szerelmi históriáját. Egy gazdag francia telepes fia udvarolt neki, de a rideg szívű apa hallani sem akart a házasságról, és a

Fiút Párizsba küldte felejteni, ami sikerült is neki.

- Most már megértheti, uram - fejezte be a hölgy -, miért sajnálom annyira Mr. Ohlertet.

- Hogyan? Talán ő is. . .

- Ugyanaz a tragédia, uram, szinte szóról szóra. Ő ugyan hallgatott róla, de Mr. Clinton, a titkár töviről hegyire elmesélte nekem az egészet. A fiatalok elhatározták, hogy Mexikóban fognak megesküdni, és ott kezdenek új életet. A szegény lány már előrement Veracruzba. Mr. Ohlertnek még fontos elintéznivalói voltak, azért időzött itt. Közben folyton rettegett, hogy az apja utána jön, és hazatérésre kényszeríti. De ma végre sikerült rendeznie a dolgait, és egy percig sem maradtak tovább.

- Elutaztak? És ezt csak most mondja?

- De uram, a diszkréció!

- Igaz, igaz - hagytam rá. - Hiszen nem tudhatta, kivel van dolga.

De most már megmondhatja, hová utaztak. Veracruzba?

- Hirtelenében nem találtak hajót, mely odáig megy. Ezért a Delphinre váltottak jegyet, mely Quintanába indult. Ott majd akad egy másik hajó; mely továbbviszi őket Veracruzba.

- Talán még beszélhetek Williammel a kikötőben - mondtam a székből felpattanva.

- Ne fáradjon, uram! A háziszolgánk vitte ki a poggyászukat a kikötőbe, és megvárta, amíg a Delphin elindul. zsebkendővel integetett kedves vendégeink után.

Eleget hallottam. Gyorsan elbúcsúztam a bőbeszédű "diszkrét" hölgytől, és rohantam a kikötőbe.

Lázas érdeklődésem nem járt sok eredménnyel. Több hajó készült ugyan Quintanába, de csak három-négy nap múlva. Végre találtam egy gyorsvitorlást, mely Galvestonba vitt árut; éppen befejezte a rakodást, és délután készült elindulni. Gyerünk hát Galvestonba - gondoltam magamban -, onnan már könnyebben eljutok Quintanába. Egy óra múlva már a hajón ültem, és délután már vígan szeltük a Mexikói-öböl habjait.

Galvestonban csalódás ért. Nem találtam hajót, mely Quintanába vitt volna. Itt is egy olyan hajóval kellett beérnem, mely csak félig-meddig felelt meg célomnak. Ez a hajó Matagordába indult, a Colorado folyó torkolatához, ami jóval túl van Quintanán. Mindegy - gondoltam -; ez is jó lesz, legfeljebb valami más bárkán visszakeveredek Quintanába.

S mint a későbbi fejlemények mutatták, nagyon jól tettem, hogy ezt az alkalmat nem szalasztottam el.

Mexikó ez idő tájt lázban égett, és az izgalom átterjedt északkeleti szomszédjára, Texasra is. Mexikó hőse az indián származású Juárez volt, akit elnökké választottak. Elkobozta az egyházi birtokokat, és felfüggesztette a külföldi adósságok törlesztését. Ezért III. Napóleon sereget küldött ellene, és elfoglalta Mexikó fővárosát. Utasítására a katolikus párt vezetői Miksa osztrák főherceget, I. Ferenc József öccsét hívták meg mexikói császárnak. Miksa elfogadta a felajánlott császári koronát, és bevonult a fővárosba. Juárez Mexikó északi részébe húzódott vissza, de folytatta a harcot az idegen császár ellen, s egyre nagyobb tért hódított. Az Egyesült Államok kormánya Juárezt támogatta, és felszólította III. Napóleont csapatai visszavonására. Amikor a polgárháború véget ért, Washington és a "kis Napóleon" kénytelen volt meghátrálni, már azért is, mert az 1866. évi königrétzi csatában

Poroszország megverte Ausztriát. III. Napóleon seregei elhagyták Mexikót, és ezzel Miksa császár sorsa meg volt pecsételve.

A hajón lépten-nyomon ezt a nevet hallottam: Juárez - Juárez! Róla beszélt mindenki. Juárez Texasban is népszerű volt, de sok texasi ellene dolgozott, csak azért, mert az Egyesült Államok kormánya támogatta.

Texas a polgárháborúban a rabszolgatartó államokhoz tartozott, és a kedélyek ott Észak győzelme után sem csillapodtak le. Így aztán Texasban is, Mexikóban is forró volt a talaj, és az embernek, különösen az idegennek ugyancsak résen kellett lennie, nehogy bajba kerüljön.

Hajónk befutott a Matagorda-öbölbe, és horgonyt vetett a hosszú, lapos földnyelv mögött, mely a kis öblöt a nagy Mexikói-öböltől elválasztotta.

Itt több nagy háromárbocost láttam vesztegelni, sőt egy gőzhajót is. A sekély víz miatt jó messze horgonyoztak a parttól. Csónakon jutottam oda, és első dolgom volt érdeklődni, mikor akad valami útialkalmatosság Quintanába. Hideg zuhanyként ért a hír, hogy a legközelebbi sóner csak két nap múlva indul oda. Rettentően bosszankodtam, hiszen akkor Gibson már négynapi előnyhöz jut, ami teljesen elegendő ahhoz, hogy nyomtalanul eltűnjön. De nem tehettem egyebet - megszálltam egy fogadóban, és odahozattam poggyászomat a hajóról.

Matagorda akkor még jelentéktelen városka volt, kikötőjében jóval kevesebb hajó fordult meg, mint Galvestonban. Partja rendkívül lapos - ha nem is mocsaras, de vizenyős. Ilyen helyen könnyű megbetegedni, s egyáltalán nem örültem neki, hogy itt kell időznöm.

A fogadó harmadrangú volt, bár gazdája "hotelnak" nevezte. Szobám akkora, mint egy hajókabin, s az ágy olyan rövid, hogy alvás közben vagy a fejem, vagy a lábam kilógott rajta.

Amikor a holmimat elraktam, sétára indultam. Ha már itt vagyok - gondoltam -, körülnézek Matagordában. A lépcső felé tartva, a folyosón egy nyitott ajtó mellett mentem el. Önkéntelenül is egy pillantást vetettem a szobába, mely pontosan olyan volt, mint az enyém. De a padlón egy nyereg hevert, és az ablak mellett hosszú csövű Kentuckypuska támaszkodott a sarokban. Mi a szösz? Csak nem Old Death a szomszédom? Újra összehozott volna a véletlen? Könnyen lehet, hisz említette nekem, hogy Texason át visz az útja.

Nem is csodálkoztam, amint az első sarkon befordulva, hórihorgas alakjába botlottam. Annál jobban meglepte a találkozás őt.

- Nini, az én kedves zöldfülűm! - kiáltott fel örvendezve. - Miféle szél hozta ide?

- Ugyanaz a szél, mint a kedves bátyámat - feleltem.

- És hol ütötte fel a wigwamját?

- Az Uncle Sam-hotelban.

- Teringettét! Hisz én is ott lakom!

- Tudom. Láttam a címerét - a nyerget!

- És kinevetett, mi? Pedig nem olyan bolondság, mint gondolja. Jó lovat mindenütt lehet kapni, de a jó nyereg nagy ritkaság. Ezért a régi; kipróbált, megszokott nyergemet mindenüvé magammal cipelem. No de akárhogy is, erre iszunk egyet!

Karon fogott, és elhurcolt egy kocsmába. Más vendég nem volt rajtunk kívül, Letelepedtünk egy asztalhoz, és három üveg sört rendeltünk - én egyet, Old Death mindjárt kettőt. Szivarral kínáltam, de megrázta fejét, és zsebéből préseltdohány-tekercset szedett elő. Levágott belőle egy szép karikát, és a szájába dugta.

- Ez az igazi! Matrózoktól tanultam! - mondta, és átengedte magát a bagó élvezetének.

Elmeséltem neki, hogy Quintanába készültem, de csak Matagordába sikerült eljutnom. Most itt kell rostokolnom holnapig.

- Én is így jártam - felelte nevetve. - Austinba akartam jutni a Coloradón felfelé, és onnan szárazföldi úton tovább. Azt hittem, ebben az évszakban az eső eléggé megduzzasztotta a Colorado vizét ahhoz, hogy a lapos fenekű gőzös feljusson rajta Austinig.

- Hallottam a kikötőben, hogy torlaszok akadályozzák a hajózást a folyón.

- Csak egy torlasz van, körülbelül nyolcmérföldnyire a torkolattól.

Nem is homok, inkább iszonyú mennyiségű hordalék fa torlódott össze, és kényszerítette a folyót arra, hogy több ágra szakadjon. Ezért a hajó csak a torlaszig tud lejönni, és onnan fordul vissza. Sebaj - gondoltam

-, elcammogok a torlaszig gyalog. Nyakamba vettem a nyergemet, és kutyagoltam nyolc mérföldet. Éppen akkor érkeztem a torlaszhoz, amikor a gőzös éktelen tülköléssel már elindult felfelé. A legbosszantóbb az volt, hogy az egyik utas - a legrondább pofa, akit életemben láttam - kihajolt a korláton, és gúnyosan a szemembe röhögött megint!

- Megint? Hát nem akkor látta először?

- Nem. Már volt vele egy kis összezördülésem. Útitársam volt a hajón New Orleansból idáig, a Delphinen.

- Ah, a Delphinen? Ez érdekes!

- Valahányszor meglátott a fedélzeten, vigyorogva mustrált végig.

Végre megkérdeztem tőle, mit talál rajtam olyan mulatságosnak: "Soha életemben nem láttam még ilyen fura figurát!" - felelte szemtelenül.

Erre kicsúszott a tenyeremből egy pofon. Revolvert rántott, de a kapitány közbevetette magát. Megfenyegette, hogy lecsukatja, ha nem viselkedik tisztességesen. Így aztán eloldalgott, és nem kötött többé belém.

Csak a barátját sajnáltam, aki vele utazott. A szóváltás annyira felizgatta, hogy alig lehetett megnyugtatni. Úgy viselkedett, mint valami elmebeteg.

- Elmebeteg?! - kiáltottam fel. - Nem tudja a nevét?

- A kapitány csillapítgatta: "Semmiség az egész, Mr. Ohlert - mondta neki. - Ne vegye a szívére, Mr. Ohlert..." Igen, így mondta.

- És a másik. . ., hogy hívták azt?

- Clintonnak, ha jól emlékszem - felelte Old Death.

Felugrottam a helyemről.

- Azt a keserves mindenit! - káromkodtam. - Hogy én nem lehettem ott azon a hajón!

Old Death csodálkozva nézett rám.

- Mi ütött magába? - kérdezte. - Felszökik, mint egy rakéta! Hát mi köze ahhoz a két emberhez?

- Hogy mi közöm hozzájuk? Csak annyi, hogy miattuk tettem meg az utat New Yorktól idáig! Éppen őket keresem!

- Hm, hm! . . . - dünnyögött Old Death. - Látja, ha a múltkor őszinte lett volna hozzám, ma már talán tovább tart.

- Ha sejtettem volna, hogy összekerül velük! De hiszen nem is Matagordába akartak utazni, hanem Quintanába!

- Ezt csak azért híresztelték, hogy megtévesszék, aki esetleg követi őket. Bizony, itt szálltak ki a Delphinből, és idejében elcsípték a másik hajót, fel a Coloradón. Ha van esze, kedves barátom, elmond nekem mindent. Akkor talán a segítségére lehetek.

Elővettem tárcámból a két fényképet, és megmutattam neki. Első pillantásra felismerte őket.

- Ők azok - bólintotta -, tévedésről szó sem lehet.

Most már részletesen elmondtam neki mindent. Figyelmesen végighallgatott, aztán megkérdezte:

- Mit gondol, az a fiatal Ohlert csakugyan elmebeteg?

- Nem hiszem - feleltem. - Inkább gyenge akaratú ember lehet, aki teljesen annak a szélhámosnak a befolyása alá került. Clinton pedig, helyesebben Gibson; ha ugyan ez az igazi neve, kihasználja a helyzetet, és kifosztja azt a szerencsétlent.

- Jön még kutyára dér! - vigasztalt Old Death.

- Biztos, hogy Austinba utaznak? Nem szállnak ki útközben?

- Nem. Hallottam, amikor a fiatal Ohlert azt mondta a kapitánynak, hogy Austinba utaznak. Ha a másik mondta volna, azt hinném, ravaszság. De Ohlert mondta. A holnapi hajóval utánuk eredünk.

- És mikor érünk Austinba?

- A mostani vízállásnál csak holnapután.

- Hosszú idő!

- Ne felejtse el, hogy ők is kénytelenek késlekedni. A hajó könnyen megfeneklik, és akkor időbe telik, míg továbbvergődik.

- Csak tudnám, Gibson miben sántikál! Hova hurcolja magával Ohlertet, és minek?

- Valami célja van vele, annyi bizonyos - felelte Old Death. - Már eddig is szép pénzt zsákmányolt, és nyugodtan faképnél hagyhatná Ohlertet.

De úgy látszik, még többet akar belőle kipréselni. Szerencsés dolog, hogy az én utam is Austinba vezet, és így a kezére járhatok mindenben.

Megszorítottam a kezét, úgy köszöntem meg a szívességét. Italunk elfogyott, és újat rendeltünk. A pincér éppen asztalunkra állította a palackokat, amikor nagy lármát hallottunk kívülről; lábdobogást, kiabálást, még kutyaugatást is. Az ajtót Belökték, és hat férfi lépett be rajta.

Más kocsmában is járhattak, ahol már alaposan felöntöttek a garatra; egy se volt köztük józan. Durva arcok, tagbaszakadt alakok, fegyverek - igazi déli társaság. Mind a hat puskával, késsel és pisztollyal volt felszerelve; mindegyik hatalmas korbácsot szorongatott a kezében; valamennyien egy-egy óriási kutyát vezettek pórázon. Vérebek voltak - azok a félelmetes állatok, amelyeket szökött négerek elfogására idomítanak a déli államokban.

A jövevények kihívó pillantást vetettek ránk, amint elvonultak előttünk. Letelepedtek a másik sarokban, felrakták lábukat az asztalra, és ordítozva, dörömbölve hívták a pincért. A kocsmáros maga ment oda hozzájuk, hogy megkérdezze, mit parancsolnak.

- Söröket! - rivallt rá az egyik, akinek busa feje, alacsony homloka, vaskos nyaka bölényre emlékeztetett. - De szedd a lábad, mert a füled közé csördítek! - s fenyegetően felemelte korbácsát.

- Igenis, uram! - felelte a kocsmáros alázatosan, és loholt a sörökért. Önkéntelenül is a nagyhangú fickó felé fordultam. Észrevette, hogy nézem. Tekintetemben nem volt semmi sértő, de úgy látszik, belém akart kötni; mert átkiáltott hozzám:

- Mit bámulsz?! Nem láttál még korbácsot? Talán te is Északról jöttél, mi?

Felelni akartam, de Old Death figyelmeztetőn megfogta a karomat.

- Vigyázzon! - súgta hozzám hajolva. - Ezek a legveszedelmesebb betyárok. Csupa hajcsár és felügyelő, akit a rabszolgák felszabadítása óta szélnek eresztettek, mert kenyéradó gazdáik is tönkrementek. Most aztán bandákba álltak össze, úgy garázdálkodnak. Legjobb, ha feléjük se nézünk. Megisszuk a sörünket, és elmegyünk.

De ez a suttogás sem tetszett a busa fejűnek.

- Mit suttogsz ott, vén csont? - kiáltotta. - Ha rólunk beszélsz, nyisd ki a szád, hadd halljuk mi is!

Old Death kiürítette poharát, és nem szólt semmit. Közben a duhajkodók is megkapták sörüket. Kifogástalan sör volt, de rosszkedvükben fitymálva kóstolgatták.

- Nem elég hideg - mondta az egyik, és kiöntötte sörét a padlóra.

- Az öregnek, úgy látom, ízlik - mondta a busa fejű. - Én az enyémet neki adom, hadd örüljön!

Felállt, néhány lépést tett felénk, és sörét ránk löttyintette. Néhány csepp Old Death arcába fröccsent. Zekéje ujjával nyugodtan letörölte, és még mindig hallgatott. Én azonban nem tudtam uralkodni magamon, és kivörösödve tiltakoztam:

- A cimboráival tréfálkozzék, ne velünk, hallja?! Mi egy szót sem szóltunk, hagyjon minket békén!

- Rossz tréfának tartja, fiatalember? - felelte. - És mi lesz, ha meg ismétlem?

- Nem tanácsolom! - feleltem dühösen.

- No, erre kíváncsi vagyok! - mondta. - Kocsmáros, még egy sört!

Társai röhögve várták a készülő mulatságot. Úgy látszik, ő volt a vezér, és most meg akarta mutatni, hogy méltó a bizalmukra.

- Kár, hogy kijött a sodrából - csóválta a fejét Old Death. - Jobb lett volna hallgatni.

- Még csak az kellene, hogy gyávának tartsanak! - feleltem dacosan.

- Ez nem bátorság kérdése - vélte Old Death. - Hatan vannak; nem is szólva a kutyákról.

A gazfickók kutyáikat az asztal lábához kötötték, onnan vicsorították ránk fogaikat. Mindenesetre átültem egy másik székre, hogy legalább a hátam védve legyen.

- Nézd csak, védekezni akar! - nevetett a busa fejű. - Ha még egy mozdulatot tesz, ráeresztem Plútót!

Eloldotta a vérebet, és pórázon tartotta maga mellett. Még lett volna időnk meglépni, de nem volt kedvem hozzá. Először is: aligha engedik meg, hogy csak simán távozzunk. Azonkívül szégyelltem volna megfutamodni az ilyen hitvány alakok elől. Csak a szájuk nagy - gondoltam.

- Ha emberükre akadnak; mindjárt csendesebbek lesznek.

Mindenesetre a zsebembe nyúltam, és felhúztam a revolveremet. Ha birkózásra kerül a sor, nem kell tartanom senkitől; de hogy a vérebekkel mihez kezdek, az már kétségesebb. Volt már dolgom efféle, emberek megtámadására betanított kutyákkal, s ha csak egy ugrik nekem, meg tudom fékezni.

A kocsmáros meghozta az újabb söröket. Miközben a poharakat az asztalra rakta, kérő szóval fordult a hepciáskodó társasághoz:

- Kedves egészségükre, uraim! Nagyon örülök a látogatásuknak.

De kérem, hagyják békében azt a két urat odaát - ők is az én vendégeim.

- Pofa be! - förmedt rá az egyik fickó. - Minket akarsz kioktatni?

Majd mindjárt lehűtöm a heves buzgalmadat!

Azzal sörét a kocsmáros arcába löttyintette, aki nem mert méltatlankodni, inkább sietve visszahúzódott.

- No, most azt a nagy vitézt! - kiáltotta a busa fejű. - Táncoltassuk meg őt is egy kicsit!

Bal kezével a pórázt fogva, jobbjával felém zúdította pohara tartalmát. Még idejében félreugrottam, aztán ökölbe szorított kézzel neki akartam menni az arcátlan fickónak, de megelőzött.

- Plútó, fogd meg! - kiáltotta kutyájának, miközben eleresztette pórázát, és rám mutatott.

Még volt időm, hogy a falhoz lapuljak. A hatalmas állat felpattant, mint egy tigris. Körülbelül öt lépés választotta el tőlem, és ezt a távolságot egyetlen ugrással hidalta át. Olyan biztos volt a dolgában, hogy azt hitte, torkon kap, amint ott állok. De az utolsó pillanatban félreugrottam, és pofáját beleverte a falba. Olyan lendülettel ugrott, hogy amint a falba ütközött, elkábult a fájdalomtól, és a földre zuhant. Villámgyorsan megragadtam a két hátsó lábánál, felemeltem, s úgy a falhoz csaptam, hogy koponyája tört.

Rettentő lárma támadt. A kutyák veszettül ugattak, és pórázaikat ráncigálták. Az emberek káromkodtak, és az elpusztított véreb gazdája rám akarta vetni magát. Ám ekkor Old Death is felállt, és mindkét revolverét rájuk szegezte.

- Állj! - kiáltotta mennydörgő hangon. - Most már elég volt, fiúk!

Ha valaki közelebb jön, vagy a fegyveréhez nyúl, golyót kap a fejébe!

Ez egyszer melléfogtatok! Tudjátok, ki vagyok én? Old Death, az erdei vezető - talán már hallottatok róla. És ez az úr itt; a barátom, keményebb kötésű legény; mint képzeltétek. Üljetek le; és szép Csendben igyátok meg sörötöket. Az első gyanús mozdulatra, esküszöm; lövök!

Ez a figyelmeztetés a díszes társaság egyik tagjának szólt, aki kezét a zsebébe csúsztatta, nyilván azzal a szándékkal, hogy előrántsa revolverét.

De gyorsan elállt szándékától; viszont én nyugodtan előhúztam revolveremet. Old Deathnek és nekem így tizennyolc lövésünk volt - elég ahhoz, hogy ellenfeleinket sakkban tartsuk. Öreg barátomat mintha kicserélték volna; hajlott háta kiegyenesedett; szeme villogott, arcából olyan energia és elszántság sugárzott; mely meghazudtolta korát. Mulatságos volt nézni, hogy a nagyszájú banda egyszerre mennyire megjuhászodik. Mogorván dünnyögtek ugyan valamit, de engedelmesen visszaültek a helyükre. A pórul járt állat gazdája nem merte a tetemet felemelni és megvizsgálni, mert akkor a közelembe kellett volna jönnie, s ehhez nem volt kedve.

Még ott álltunk a falnál ketten, fegyverrel a kezünkben, amikor kinyílt az ajtó, és egy új vendég lépett be az ivóba, mégpedig egy indián.

Hófehérre cserzett, piros hímzéssel díszített szarvasbőr zekét viselt, nadrágja ugyanabból az anyagból készült, és varrásainál vastag rojtok szegélyezték. Ruházata makulátlanul tiszta volt. Aránytalanul kis lábfeje gyöngyökkel kivarrt mokasszinba simult, melyet sündisznósörték ékesítettek. Nyakában "orvosságos zacskója" függött a művészi faragású békepipa mellett, de a szürke medve karmaiból összefűzött háromsoros nyaklánc is - a karmok eredeti gazdáját, a legfélelmetesebb vadat bizonyára ő maga ejtette el a Sziklás-hegységben. Derekát drága szantilló takaró övezte, szélesen összehajtogatva. Ebből az övből erős vadászkés nyele és két revolver agya kandikált elő. Jobbjában dupla csövű puskát tartott, melynek farészeit ezüstszegekkel verték ki. Feje fedetlen volt; hosszú; sűrű, kékesfekete haját sisakszerű kontyba csavarta a feje búbján; fésű helyett csörgőkígyó belefont bőre tartotta össze.

Sastollat vagy más jelvényt nem viselt, mégis első pillantásra kitalálta mindenki, hogy ez a fiatalember már törzsfőnök, és bizonyára híres harcos. Komoly, férfias, de csupasz ábrázata szinte római arcéllel dicsekedhetett; arccsontja alig állt ki; fénytelen világosbarna bőrét mintha bronzzal futtatták volna be.

Egyszóval ő volt - Winnetou, az apacs indiánok főnöke, az én szeretett barátom és vértestvérem.

Egy pillanatra megállt az ajtóban. Sötét szemének éles, kutató tekintete végigpásztázott a helyiségen és a benne tartózkodó embereken; azután leült a miénkkel szomszédos asztalhoz, minél messzebb a reá bámészkodó alpári társaságtól.

Már-már felemelkedtem, hogy hozzá lépjek, és örömmel üdvözöljem, de elfordította fejét, és nem vett tudomást rólam; pedig észrevett, és természetesen tüstént rám ismert. Bizonyára oka van rá - gondoltam, visszaültem a helyemre, s igyekeztem közönyös arcot vágni.

Meglátszott rajta, hogy első pillantásra felmérte a helyzetet, és tisztában volt mindennel. Szeme kissé összehúzódott, amint másodszor is - most már megvetően - végignézett ellenfeleinken. Mint alig észrevehető, jóakaratú mosolya mutatta, azt is meglátta, hogy revolvereinket visszatesszük zsebünkbe.

Egyéniségének hatása olyan erős volt, hogy amikor belépett az ivóba, szinte templomi csend lett. A kocsmáros fellélegzett, s bedugta a fejét, hogy meggyőződjék róla, csakugyan elmúlt-e a veszély. Amikor látta, hogy nincs mitől félnie, óvatosan az új vendéghez lépett.

- Egy pohár sört kérek - mondta az indián csengő- hangon és kifogástalan angolsággal.

Ez a hangoskodóknak is feltűnt. Összedugták a fejüket, és suttogni kezdtek. Lopva sanda pillantásokat vetettek az indiánra, ami elárulta, hogy bele akarnak kötni.

Megkapta a sörét. A világosság felé emelve, szakértelemmel vizsgálgatta a színét, aztán élvezettel felhajtotta.

- Ez jólesett - mondta a kocsmárosnak, nyelvével csettintve. - Az önök söre kitűnő. A Nagy Szellem sok mindenre megtanította a fehér embert, s köztük a sörfőzés művészete nem a legutolsó.

- Milyen választékosan beszél - súgta Old Death. - Az ember el se hinné, hogy indián.

- Mégpedig a javából! - bólintottam.

- Miért, talán ismeri? Találkozott már vele?

- Akár találkoztam vele, akár nem, könnyű felismerni alakjáról, ruhájáról, de még inkább a fegyveréről. Ez az a híres ezüstpuska, melynek golyója mindig célba talál. Ön most abban a szerencsében részesül, uram, hogy szemtől szemben láthatja Észak-Amerika leghíresebb törzsfőnökét, Winnetout. Nevét minden tábortűznél, minden faluban, minden blokkházban, még a kormányzói palotákban is emlegetik.

Okos, becsületes, igazságos, büszke, bátor, sőt vakmerő; hűséges jó barát, védelmezője mindenkinek, aki segítségre szorul, legyen az fehér ember vagy rézbőrű - szóval egy indián gentleman -, a Vadnyugat legnevesebb hőse!

- Ejha! Valóságos dicshimnuszt zeng róla! De mondja csak, hol tett szert ilyen kifogástalan modorra és ilyen tökéletes angol beszédre?

- Sokat járt a keleti nagyvárosokban. Azonkívül Fehér tanítómestere volt - egy európai tudós, aki az apacsok fogságába esett, és ott ragadt közöttük. Békére és testvériségre oktatta őket. Képzelje csak el: egy filantróp, egy emberbarát az indiánok közt!

Nagyon halkan suttogtunk, de Winnetou, aki a szomszéd asztalnál ült, éles fülével elkaphatott valamit a szavainkból, mert felénk fordult, és így szólt:

- Azt a fehér tudóst népem barátságosan fogadta; és szeretettel vette körül. Arra tanította Winnetout, hogy különbséget tegyen igazság és hazugság, tisztaság és bűn, emberség és gonoszság között. Tudós mesterem jól érezte magát nálunk; és sohasem vágyódott vissza a fehér emberek közé. Tragikus halála után síremléket építettünk porhüvelye fölé, és lelke az örök vadászmezőkön gyönyörködik Manitou mosolyában. Ott találkozik majd hű tanítványával, Winnetouval, és elfelejtik a gyűlöletet, mely az embereket egymástól elválasztja. Csak ezt akartam elmondani Old Deathnek, ha megbocsátja, hogy beszélgetésükbe bele szóltam.

Old Death szeme felcsillant, amint hallotta, hogy Winnetou név szerint szólítja. Örömtől sugárzó arccal kérdezte:

- Ön ismer engem, uram? Csakugyan?

- Még nem volt szerencsém önnel találkozni, de ahogy megláttam, tüstént megismertem - felelte Winnetou. - Old Death híre-neve hozzánk is eljutott.

E szavak után ismét elfordult tőlünk, s arca kőmerev volt; mozdulatlanul ült, gondolataiba mélyedve; de félig lehunyt pillái mögül éberen figyelte, mi történik a helyiségben.

A sötét társaság a másik sarokban abbahagyta a sugdolózást; egyik a másikra nézett, bökdösték is egymást, mintha valami elhatározásra jutottak volna. Nem ismerték az indiánt, nem is volt okuk haragudni rá, de az imént elszenvedett kudarcuk arra ösztökélte őket, hogy bosszúságukat valakin kitöltsék. Arra nem gondoltak, hogy nekünk is lesz szavunk hozzá, noha a kocsmai szokások értelmében nem volt jogunk idegen emberek nézeteltérésébe beleszólni. Így hát felállt az egyik - éppen az a bölényábrázatú -, s lassú, kihívó léptekkel elindult az indián felé.

Megint elővettem revolveremet, és magam elé tettem az asztalra.

- Fölösleges - súgta Old Death. - Egy olyan legény, mint Winnetou, fél kézzel is elbánik velük!

A banditavezér terpeszállásban az indián elé cövekelte magát, kezét csípőre tette, és így szólt:

- Mi keresnivalód van Matagordában, te rézbőrű? Mi nem tűrünk meg magunk között vadembereket!

Winnetou- a fickót egy pillantásra sem méltatta. Poharát ajkához emelve, egy kortyot ivott, nyelvével csettintett hozzá, s nyugodtan letette a poharat az asztalra.

- Nem hallottad, mit mondtam, átkozott rézbőrű?! - kiáltotta a bölényképű. - Tudni akarom, mit lebzselsz itt! Utánunk szaglászol talán, Juárez spiclije vagy? A vörösök mind Juárezhoz húznak, hisz ő is indián!

Mi azonban Miksa császár hívei vagyunk, és felkötünk minden indiánt, aki a kezünkbe kerül. Neked is hurkot akasztunk a nyakadba, ha nem kiáltod tüstént: Éljen Miksa császár!

Az apacsok törzsfőnöke még most sem szólt semmit; arcának egyetlen izma sem rándult meg.

- Süket vagy, kutya?! Felelj vagy megkeserülöd! - kiáltott a busa fejű tajtékzó haraggal, s öklét az indián vállára tette.

Ekkor Winnetou hajlékony alakja villámgyorsan felemelkedett.

- Vissza! - kiáltotta parancsoló hangon. - Nem bánom, ha egy kojot üvölt, de nem tűröm, hogy hozzám érjen!

Kojot a gyáva prérifarkas neve, de a rongy embereket is ezzel a névvel illetik. Az indiánok ajkán ez a legmélységesebb megvetés kifejezése.

- Kojot?! - ordította a bandita. - Ez a sértés vért kíván, mégpedig tüstént!

Revolvert rántott. De akkor olyasmi történt, amire legkevésbé számított: az indián gyors mozdulattal kiütötte kezéből a fegyvert, a hatalmas fickót derékon kapta, felemelte, és az ablakhoz csapta. Az ablak darabokra tört, és a békétlenkedő kirepült az utcára.

Mindez gyorsabban történt, mint ahogy el lehet mondani. Az ablak csörömpölése, a kutyák csaholása, a dühös ordítozás olyan pokoli lármát csapott, mely elnyomta Winnetou hangját, aki a többiek elé lépett, az ablakra mutatott, és így szólt:

- Van itt még valaki, aki repülni szeretne? Jöjjön csak ide!

Csak az egyik kutya próbált nekiugrani. Winnetou akkorát rúgott bele, hogy nyüszítve az asztal alá bújt. A rabszolgahajcsárok is visszahúzódtak és hallgattak. Pedig Winnetou kezében nem volt fegyver. Bátor kiállása elég volt ahhoz, hogy visszarettenjenek tőle. Olyan volt most, mint egy állatszelídítő, ha belép a ketrecbe, és puszta tekintetével megfékezi a vérszomjas ragadozókat.

Ekkor berúgták az ajtót, és berontott rajta a busa fejű. Arcát és kezét felvérezték az üvegcserepek. Kést rántott, és káromkodva rávetette magát az indiánra. Winnetou könnyedén félreugrott, és megragadta a döfésre készülő kéz csuklóját. Aztán újra derékon kapta támadóját, felemelte, és úgy földhöz vágta, hogy eszméletlenül terült el. Cimborái közül egyiknek sem volt mersze, hogy segítségére siessen. Winnetou nyugodtan, mintha mi sem történt volna, pohara után nyúlt, és kiitta sörét. Aztán intett a kocsmárosnak, aki a söntésasztal mögötti ajtóban lapult. Övéből bőrzacskót húzott elő, kivett egy kis sárga szemcsét, és a kocsmáros kezébe adta.

- A sörért és az eltört ablakért! - mondta. - A vadember, mint látja, megfizeti tartozását. Remélhetőleg ezek a civilizált urak sem maradnak adósai. Nem tűrnek meg egy "rézbőrűt" a körükben. De Winnetou, az apacs törzs főnöke nem azért távozik, mintha félne tőlük, hanem mert tiszta levegőre áhítozik. Csak a bőrük fehér, a lelkük mocskos és undorító.

Megragadta ezüstveretű puskáját, és kilépett az ajtón, anélkül, hogy még egy pillantást vetne a jelenlevőkre - még tőlem sem köszönt el.

A hüledező banda lassanként felocsúdott meglepetéséből. Kíváncsiságuk még a dühüknél is erősebb volt; eszméletlen társukkal sem törődve, a kocsmárost vették körül, hogy megnézzék, mit nyomott tenyerébe az indián.

- Egy nugget - mondta a kocsmáros, megmutatva a mogyoró nagyságú aranyszemcsét. - Legalább tíz dollárt ér. Gavallérosan megfizette azt a korhadt ablakot! Egész zacskóra való volt nála ebből a szép sárga kavicsból.

- Disznóság, hogy egy rézbőrűnek ennyi aranya legyen! - mondta az egyik hajcsár bosszúsan.

Az aranyszemcse kézről kézre vándorolt. Tenyerükön mérlegelték, felbecsülték az értékét. Mi megfelhasználtuk az alkalmat: fizettünk és odábbálltunk.

- Mit szól ehhez az apacshoz, Sir? - kérdezte Old Death, amikor szerencsésen kijutottunk az utcára. - Nem hiszem, hogy volna még egy ilyen nagyszerű indián! A gazfickók úgy visszarebbentek tőle, mint a verebek, ha egy sólymot pillantanak meg. Kíváncsi vagyok, mi dolga lehet itt. A lovát bizonyára bekötötte valahol, mert el sem tudom képzelni

Winnetout ló nélkül. Mit csináljunk most? Menjünk vissza a fogadónkba?

A magamfajta öreg trapper nem szeret négy fal közé bezárkózni. Nézzünk körül egy kicsit ebben a szép városkában, vagy akar egy kicsit kártyázni?

- Nem. Sohasem voltam kártyás, és remélem, nem is leszek soha.

- Igaza van, fiatalember. De Texasban mindenki űz valami szerencsejátékot, és odaát Mexikóban még rosszabb a helyzet. Ott férfi és nő, fiatal és öreg egyaránt veri a lapot, vagy kockát vet, s közben könnyen tenyérbe csúszik a kés. Hát akkor megebédelünk valahol, és sétálunk egyet. Aztán korán lefekszünk aludni. Erőt gyűjtünk a holnapi feladatokhoz.

- Holnap már hajózunk Austinba.

- Legalábbis így tervezzük. De nem biztos, hogy odáig megyünk.

- Miért?

- Hátha Gibson előbb szállt ki? Akkor nekünk is azt kell tennünk.

- Hogy tudjuk meg?

- Kérdezősködünk. A hajónak nem sietős az útja itt a Coloradón.

Fél órát is elidőzik minden kikötőben. Sőt az is megeshetik, hogy valahol elakad, és nem megy tovább. Akkor fogjuk a cókmókot, és szállást keresünk a parton.

- No, akkor cipelhetem a bőröndömet! - jegyeztem meg bosszúsan.

- Mi a fene! Bőröndje is van? Micsoda özönvíz előtti, ósdi szokás!

Nekem bizony a jó öreg nyergemen kívül alig van poggyászom. Mi van abban a kofferban?

- Ruha, fehérnemű, toalettszerek . . .

- Ugyan, ugyan! Csupa fölösleges holmi! Hajkefével meg pomádéval akarja megfogni Gibsont? - Tetőtől talpig végignézett rajtam, és gúnyosan félrehúzta a száját. - Mi maga? Parkett-táncos? Vagy szalonokban akar sikert aratni? Hát nem Mexikóba igyekszik?

- Gondolja, hogy Gibson Mexikóba szökik?

- Bizonyára.

- De hát miért nem hajóval ment oda, egyenesen egy mexikói kikötőbe? Minek ez a szárazföldi kerülő?

- Először is: olyan gyorsan iszkolt el New Orleansból, hogy beszállt az első hajóba, és nem ért rá válogatni. Másodszor pedig - a mexikói kikötők mind francia kézen vannak. Hátha Gibsonnak nem tanácsos velük találkozni? Nem, barátom! Szárazföldön közelíti meg a Rio

Grandét, persze lóháton. Átkel a határfolyón, és eltűnik Mexikóban.

Ott olyan zűrzavarosak a viszonyok, hogy nem éri utol a törvény keze.

De a maga szép ruhája csupa rongy lesz, mire eléri a Rio Grandét!

- Mit csináljak?

- Megmondom. Eladja kofferját és egész piperkőcfelszerelését egy zsibárusnak, és olyan gúnyát vesz helyette, amely jobban megfelel mostani céljainak. Remélem, van egy kis pénze.

Bólintottam.

- Akkor pokolba a sok fölösleges limlommal! Lovat vásárol, mert anélkül olyan, mint hal a szárazon. A folyó mellett csak rossz lovat kap drága pénzért. Majd beljebb veszünk egyet, valamelyik farmernél. De a nyerget már itt vesszük meg.

- Jaj nekem! Akkor én is úgy szaladgálok majd, mint ön, nyereggel a hátamon?

- Hát aztán! Kinek mi köze hozzá? Akár egy díványt is a hátamra veszek, hogy az őserdőben kényelmesen elnyújtózzam! S ha valaki kinevet, úgy kupán vágom, hogy csillagokat lát. Szégyen, ha az ember valami gazságot vagy ostobaságot követ el, de egyéb miatt nem kell restelkednie.

Nem volt időm szavain gondolkodni. Tíz lépés után belódított egy boltba, melynek cégtábláján ezt a feliratot olvastam:

MINDENT VESZEK - MINDENT ELADOK

A következő percben egy heringeshordó fedelén ültem, és bambán néztem magam körül. A tárgyalást Old Death vezette. Megmondta a boltosnak; mi az a "minden", amitől szabadulni akarunk, és mi az a "minden", amire szükségünk van. A boltos mindjárt mellém adta segédjét, s vele együtt elhoztuk az elkótyavetyélésre szánt holmit. Darabonként felbecsülte és feljegyezte. Az összeadás méltányos összeget eredményezett, amelyet nyomban elvásároltam. Old Death a következő kincseket választotta ki számomra: fekete bőrnadrágot, magas csizmát (természetesen sarkantyúval), vörös pamutinget, ugyanolyan színű mellényt jó nagy zsebekkel, fekete nyaksálat, festetlen szarvasbőr zekét, kéttenyérnyi széles bőrövet, mely belülről természetesen üreges volt, tölténytáskát, puskaporos zacskót, pipát, dohányt, iránytűt és még egy tucatnyi szükséges apróságot. Harisnyáimat kapcákra cseréltem fel, csinos kalapomat óriási sombreróra. Vásároltam egy jó nagy takarót, hasítékkal a közepén, hogy a fejemet kidughassam rajta, továbbá lasszót, bowie-kést, tűzszerszámot, nyerget és lószerszámot.

Hátra volt még a puska. Old Death nem szerette az újmódi dolgokat.

Nagy szakértelemmel válogatott az ócska puskák közt, aztán kipróbált egyet a ház előtt.

- Jó lesz - mondta elégedetten. - Az ember azt hinné, ócskavas, pedig kitűnő puskaműves készítette, és jó kezekben is volt. Kész golyó nem kell. Ólmot veszünk, és magunk öntjük ki, úgy megbízhatóbb.

- No de legalább néhány zsebkendőt is! - javasoltam.

- Nem bánom - felelte Old Death olyan kézlegyintéssel, mely elárulta; hogy a zsebkendőt teljesen fölösleges fényűzésnek tartja.

Nem volt kedvem nevetni. Most már én is nyereggel a nyakamban baktattam Old Death mellett szállásunkra. Kedvtelve nézegetett - magában bizonyosan mulatott rajtam. De meg kell hagyni, új szerzeményeim jó részét ő cipelte.

A fogadóba érve, öreg barátom lepihent; ám én újra elindultam, hogy megkeressem Winnetout. Boldoggá tett, hogy a kocsmában viszontláttam; de egy hanggal sem árultam el. Pedig nagy önuralom kellett hozzá, hogy ne boruljak a nyakába. Úgy tett, mintha nem ismerne; bizonyára megvolt rá a maga oka, és én alkalmazkodtam kívánságához.

Bizonyos voltam benne, éppúgy vágyott velem beszélni, mint én ővele. Valahol vár most, ahol négyszemközt beszélhetünk. Bizonyára megfigyelte, merre megyünk; de a fogadóba nem jött be. Ismertem szokásait, és nem volt nehéz megtalálnom. A fogadó mögött fordultam be egy sikátorba; mely egy rétre vezetett. És lám, ott állt, néhány száz lépésnyire, egy fának támaszkodva. Meglátott, de nem üdvözölt, hanem átvágott a réten, a közeli erdő felé. Én meg természetesen utána. A fák sűrűjében megvárt, és örömtől sugárzó arccal sietett felém.

- Charlie! Kedves, drága testvérem! Micsoda öröm, hogy viszontlátlak! A rét se örül jobban az éjszaka után felkelő napnak!

Megöleltük egymást, aztán így feleltem:

- A rét biztosan tudja, hogy hajnalban felkel a nap; de én nem reméltem, hogy itt találkozunk. Boldog vagyok, hogy hangodat megint hallom!

- Hogy kerültél ide, Charlie?

- Elvállaltam egy nehéz feladatot; melynek becsülettel eleget akarok tenni.

- Fehér testvérem elárulhatja nekem; miről van szó? Ha nem, legalább mondd el; mit csináltál azóta, hogy a Red River mellett elszakadtunk egymástól.

- Winnetou előtt nincs titkom - feleltem.

Karon fogott, és bevezetett az erdő sűrűjébe. Letelepedtünk egy kidőlt fa törzsére; és részletesen beszámoltam neki mindenről. Végighallgatott, aztán szomorúan bólintott.

- Látod, látod! - mondta. - Megengedtem, hogy tovább méregesd a tűzparipa útját, mert pénzhez akartál jutni. Megkaptad, és a hurrikán elvitte. Ha köztünk maradsz, soha nem lett volna szükséged pénzre.

- Sikerült Santert, a gaz gyilkost elfognod?

- Sajnos; nem. A Gonosz Szellem védelmébe vette, és a Nagy Manitou úgy akarta, hogy bosszúmat későbbre halasszam. A gyilkos beállt a déli államok katonái közé, és nyomtalanul eltűnt. De nem menekül meg! Visszatértem a Pecoshoz, ahol sürgős feladatok vártak rám.

Nagy, hosszú lovaglások során felkerestem az apacs törzseket, hogy visszatartsam őket attól, amit távollétemben már-már elhatároztak.

Mexikóba akartak vonulni, hogy részt vegyenek a sápadtarcúak harcaiban, de én nem engedtem meg. Hallott már testvérem Juárezról, a vörös elnökről?

- Sokat hallottam róla.

- Véleményed szerint kinek van igaza: neki vagy Napóleonnak?

- Juáreznak.

- Egy véleményen vagyunk. De nagyon kérlek, ne faggass - nem mondhatom meg neked, mi dolgom van itt Matagordában. Megfogadtam Juáreznak, hogy hallgatok. El Pásó del Norte városában találkoztam vele, a Rio Grande partján. Te most bizonyára azt a két sápadtarcút üldözöd, akit idáig követtél.

- Nem tehetek mást.

- Tudom. De engem is szólít a kötelesség, mely talán még fontosabb, mint a tied. Holnap hajón Lagrange-ba utazom, s utam onnan az Inge-erőd érintésével a Rio Grande del Norte felé visz.

- De hiszen akkor ugyanazzal a hajóval utazunk, legalább egy darabig! De örülök, hogy holnap is együtt leszünk!

- Ne végy rólam tudomást!

- Miért?

- Nem akarlak ügyeimbe belekeverni. Ezért viselkedtem úgy, mintha nem ismernélek. Meg aztán Old Death miatt sem. Tudja ő, hogy te Old Shatterhand vagy?

- Talán nem is ismeri ezt a nevet.

- Dehogynem! Old Death többet tud, mint gondolnád. De láttam, téged afféle zöldfülűnek tart. Nagyot néz majd, ha megtudja, ki vagy.

Várjuk meg az idejét. Nem akarom fehér testvérem mulatságát elrontani. Tehát a hajón nem szólunk egymáshoz. Majd ha megszabadítod a fiatal Ohlertet Gibsontól, eljössz hozzánk, és akkor hosszasabban beszélgetünk. Eljössz, ugye?

- Okvetlenül.

- Akkor hát a Nagy Manitou legyen veled, Charlie! Van itt egy pár sápadtarcú, aki türelmetlenül vár rám, most őket kell felkeresnem.

Felállt, és én nem kérdeztem semmit, nem akartam titkaiba furakodni. Kezet szorítottunk, és elváltunk megint - reméltem, hogy nem hosszú időre.

Másnap reggel két öszvért béreltünk, és kikocogtunk velük a torlaszig, ahol a gőzös az utasait várta. Nyergeinket is felraktuk, legalább nem kellett a hosszú úton cipekednünk.

A gőzös amerikai módra épült, rendkívül lapos fenekű hajó volt.

Már sok utas gyűlt össze a fedélzeten. Megint nyergeink alatt görnyedezve hágtunk fel a pallón. A fedélzeten gúnyos röhögés fogadott.

- Nézzétek csak! - kiáltotta valaki. - Helyet a kétlábú öszvéreknek!

Vezessétek le a hajóűrbe! Az efféle barmok nem úriemberek közé valók!

A hang nem volt idegen; az üvegtetővel fedett első osztály legjobb helyeit a tegnapi renitenskedők foglalták el. Úgy elterpeszkedtek, mintha övék volna az egész hajó. Vezetőjük újra belénk akart kötni, azért sértegetett. Old Deathre pillantottam. Nyugodtan lépkedett, mintha nem is hallotta volna a durva szavakat, Így hát én sem szóltam semmit, helyet foglaltunk a garázda társasággal szemben, és nyergeinket az ülés alá toltuk.

Old Death kényelembe helyezkedett, aztán elővette revolverét, felhúzta, és maga mellé tette. Példáját követve én is elővettem fegyveremet.

Amazok összedugták fejüket, sugdolóztak, de a hangos megjegyzésektől tartózkodtak. Kutyáik mellettük hevertek - persze eggyel kevesebben, mint tegnap. A busa fejű gyűlölettől izzó szemmel bámult ránk. Kissé görnyedten ült; úgy látszik, megviselte a repülés az ablakon keresztül; arcán is meglátszottak még az üvegcserepek nyomai.

A táskás matróz, aki a viteldíjakat beszedte, megkérdezte, meddig utazunk. Old Death Kolumbusig váltotta meg a jegyeket, arra gondolva, hogy Gibsonék talán csak odáig mentek. Ha kiderül, hogy nem így van, még ráérünk Kolumbusban a további útra befizetni.

Már a második kolompjel is elhangzott, amikor újabb utas érkezett

- Winnetou. Indián módra felnyergelt, pompás fekete csődörön léptetett fel a palánkon, s csak a fedélzeten szállt le a nyeregből. Lovát az elülső fedélzetre vezette, ahol vállmagasságig érő deszkarekesz állt az olyan utasok rendelkezésére; akik hátaslovukat is magukkal hozták.

Winnetou nem nézett se jobbra, se balra. Leült lova közelében a hajó korlátjára. A gazemberek szemmel tartották; köhécseltek, torkukat köszörülték, hogy figyelmét magukra vonják, de hasztalanul. Winnetou egykedvűen ült a mellvéden ezüstpuskája csövére támaszkodva, s ügyet sem vetett rájuk.

Elhangzott a harmadik, utolsó jelzés. Egy-két percig vártak, hátha felbukkan még egy elkésett utas, aztán a lapátkerekek forogni kezdtek, és a hajó elindult. Úgy látszik, sima utunk lesz - gondoltam. A fedélzeten csendesen telt az idő Whartonig, ahol egy utas kiszállt, de helyette egész csoport tolongott fel a hajóra. Old Death néhány percre kiment a partra, ahol a kikötőbiztos állt. Gibson után érdeklődött nála. Megtudta, hogy két olyan ember, aki a leírásnak megfelelne, nem szállt itt partra ezen a helyen. Hasonló negatív felvilágosítást kaptunk Kolumbusban is, ahol újabb jegyet váltottunk Lagrange-ig. Matagorda óta a hajó olyan utat tett meg, mely gyalog ötven óráig tartott volna. Az idő már délfelé járt, de Winnetou idáig csak egyszer állt fel, amikor lovát megetette és megitatta.

A banda mintha megfeledkezett volna rólunk. Most az újonnan felszállt utasok érdekelték őket, beszédbe akartak elegyedni velük, de csak kurta válaszokat kaptak. Eldicsekedtek déli érzelmeikkel és az északiakkal szemben tanúsított hőstetteikkel. Minden utast megkérdeztek, gyűlölik-e a felszabadítókat; és pocskondiázták azokat, akik nem lelkesedtek eléggé a rabszolgatartó földesurak jogaiért. Átkozott republikánus - niggerbarát - jenki lakáj - ilyen sértő szavakkal dobálóztak, de csak azt érték el vele, hogy mindenki félrehúzódott tőlük.

Alighanem ennek köszönhettük, hogy minket békén hagytak. Látták, hogy az utasok zöme nem rokonszenvezik velük.

Kolumbusban a csendes utasok jórészt kiszálltak, de annál lármásabbak jöttek a helyükbe. Köztük egy részeg banda támolygott fel a pallón, tizenöt-húsz gyanús külsejű alak, akiket a mieink üdvrivalgással fogadtak. Csakhamar kiderült, hogy a békétlenkedő elemek vannak többségben. Lökdösődve törtek utat maguknak, és elnyúltak a padokon, mások kényelmével mit sem törődve. A kapitány nem utasította rendre őket; jobbnak vélte, ha nem törődik velük. Amíg nem zavarják munkájában, minek tegye ki magát kellemetlenségnek?

A legtöbb déli hazafi a hajó büféjébe vonult le, ahonnan csakhamar éktelen lárma és ricsaj hallatszott. Palackokat törtek össze, énekeltek, kurjongattak. Kis idő múlva egy néger szaladt fel jajgatva a kapitányhoz. A büfé pincére volt, és reszketve panaszolta el, mi történt vele.

Korbáccsal csapkodták, és megfenyegették, hogy felakasztják a hajókéményre.

A kapitány arcán most már komoly aggodalom tükröződött. Miután meggyőződött róla, hogy a kormánykerék beállítása helyes, lement a büfébe. A jegyszedő matróz elébe jött és megállította, éppen mellettünk, úgyhogy jól hallottuk, mit beszélnek.

- Kapitány úr - mondta a matróz -, ezt már nem nézhetjük szó nélkül! Csúnya dologra készülnek. Azt mondom, rakja partra az indiánt, mert fel akarják akasztani. Tegnap összezördültek vele. És van itt két fehér utas is, akire haragszanak, azt állítják, Juáreznak kémkednek. Őket is meg akarják lincselni.

- Lánchordta! Ez már komoly dolog! Melyik az a két utas?

- Mi vagyunk azok; Sir - mondtam; a kapitány elé állva.

- Önök? Istenemre - megeszem ezt a hajót, ha önök Juárez kémjei!

- Eszünk ágában sincs ilyesmi!

- Tudják, mit? Mindjárt a parthoz vezetem a hajót. Gyorsan kiszállnak, és nem lesz semmi bajuk.

- De mi nem szállunk ki! Sürgős dolgunk van a folyón feljebb.

- Hát akkor nem tudom; mit csináljak. Várjanak csak!

Winnetouhoz sietett, és mondott neki valamit. Az indián udvariasan meghallgatta, aztán megrázta fejét. A kapitány visszajött hozzánk, és bosszankodva közölte:

- Ő sem száll ki! Hallani sem akar róla! Konok népség!

- Akkor mind a háromnak vége van - mondta a matróz. - Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy segíthessünk rajtuk.

A kapitány töprengőn bámult maga elé, majd hirtelen széles mosoly ömlött el jóindulatú arcán. Homlokára csapott, mint akinek kitűnő ötlete támadt.

- Semmi baj! - mondta. - Kijátsszuk a semmirekellőket! Csak az a fontos, hogy önök a segítségemre legyenek. Tegyék azt, amit mondok.

Dugják puskájukat is a pad alá, a nyergek mellé. Semmi körülmények közt se használjanak fegyvert.

- Hanem várjuk meg nyugodtan, míg meg nem lincselnek! - kiáltott fel Old Death dühösen.

- Azt nem mondtam. Csak húzzák az időt. A kellő pillanatban közbelépek. Olyan hideg zuhanyt kapnak, hogy megemlegetik. Bízzák csak rám!

- Hogy gondolja?

- Nincs időm megmagyarázni. Jönnek már a gazfickók!

Valóban, a banda most jött fel a büféből. A kapitány gyorsan elfordult tőlünk, és halk hangon utasításokat adott a táskás matróznak. Ez a kormányoshoz sietett, s vele is közölte a kapitány parancsait. Pár perc múlva láttam, amint elvegyül az utasok közé, és a megbízhatóbbaknak fülébe súg valamit. Később észrevettem, hogy ezek a tisztességes utasok az elülső fedélzet egyik sarkába húzódnak, és ott állnak egy csoportban, szorosan egymás mellett. A gazemberek, mihelyt feltódultak a büféből, körülvettek minket.

- Ez az! - mutatott rám a busa fejű. - Az északiak kémje, akik Juárezt pártolják. Tegnap még úri ruhában járt, mára trappernek [* Csapdavető prémvadász *] öltözött.

Minek az álruha? Bizonyára oka van rá. Tegnap megölte a kutyámat, és engem is revolverrel fenyegetett.

- Aljas spion! Kössük fel! Le az északiakkal, akik tönkretettek minket!

- Vesszen Juárez és mindenki, aki hozzá húz!

- Micsoda lárma az odalenn? - kiáltott le a hídról a kapitány. - Csendet kérek, uraim! Hagyják az utasokat békében!

- Ne üsse bele az orrát a mi dolgunkba! - feleselt a banda egyike.

- Ne vegye pártfogásába a spionokat! Vagy ez is a kötelességéhez tartozik?

- Kötelességem gondoskodni róla, hogy aki megfizette a viteldíjat, zavartalanul tehesse meg az utat! Aki megbontja a rendet, azt kirakom a partra, aztán úszva teheti meg az utat Austinig!

Szavait gúnykacaj fogadta - néhányan még nyerítettek is. Engem és barátomat olyan szorosan körülfogtak, hogy mozdulni se tudtunk. Állati ordítozás közben taszigáltak a hajókémény felé, melynek kötélvezető gyűrűi alkalmasak voltak arra, hogy valakit felhúzzanak rá. Old Death az övéhez kapott, hogy revolverét előrántsa, de közben a kapitányra pillantott, aki lopva intett neki, hogy maradjon csak nyugton.

- Kit húzzunk fel előbb? - kiáltotta egy öblös hang. - Ezt a két spiont vagy az indiánt?

- Kezdjük az indiánnal! - ordította a busa fejű. - Hozzátok ide!

Két ember a hajó orra felé rohant, ahol Winnetou ült. Nem láttuk, mert a csődület eltakarta előlünk. Egyszerre csak hangos sikoltozást hallottunk. Winnetou az egyik támadót leütötte, a másikat meg a korláton át a folyóba lökte. Azután beugrott abba a vasládába, mely a kerékdobot körülvette. A banda fülsiketítő ordítozásban tört ki. Mindenki a korláthoz szaladt. A kapitány parancsára az egyik matróz leeresztette a hajó orrához erősített mentőcsónakot, és a vízben kalimpáló emberhez evezett. Ez tudott egy kicsit úszni, és sikerült felkapaszkodnia a csónakba.

Most magunkra maradtunk ketten, Old Death meg én. A banda egyelőre megfeledkezett rólunk. Láttuk, hogy a kormányos és több matróz a kapitányra függeszti tekintetét, mintha parancsát lesnék.

A kapitány magához intett engem, és így szólt:

- Most megfürdetem őket, figyelje csak, mi lesz!

A következő pillanatban a gép leállt. A hajót a jobb part felé sodorta az ár. Itt egy zátony terült el, melyet alacsony víz borított. A kapitány intett a kormányosnak, az mosolyogva bólintott, és a hajót egyenesen a zátonynak irányította. Csikorgó zajt hallottunk, amit erős lökés követett. A fedélzeten mindenki megbillent, de volt olyan is, aki elesett.

A hajó megült a zátonyon.

A jó szándékú utasok, akiknek megsúgták a kapitány tervét, a megbeszélés értelmében jajveszékelni kezdtek, mintha életükért rettegnének. Színlelt izgalmuk átragadt a verekedőkre is, akik azt hitték, hogy csakugyan baj van. Ekkor az egyik matróz feljött a gépházból, a kapitányhoz szaladt, és rémülten jelentette:

- Kapitány úr! Behatolt a víz a hajótérbe! Öt perc múlva süllyedünk!

- Mindenki meneküljön, ahogy tud! - kiáltotta a kapitány. - Itt sekély a víz, ki lehet gázolni a partra!

Leszaladt a hídról, sietve levetette kabátját és mellényét, ledobta sapkáját, lehúzta cipőjét, és átugrott a korláton. A víz még a nyakáig sem ért.

- Kiugrani! Kiugrani! - kiáltotta. - Most még van rá idő! Ha a hajó süllyedni kezd, örvénye mindenkit eltemet!

Senkinek sem ütött szeget a fejébe, hogy a kapitány volt az első, aki elhagyta a hajót. A verekedőket rémület fogta el. Egymást taszigálva ugrottak a vízbe, és eszeveszett igyekezettel evickéltek ki a partra. Nem vették észre, hogy a kapitány a hajó másik oldalára úszik, és ott a leeresztett hágcsón nyugodtan visszatér a fedélzetre, mely közben megtisztult a rendbontóktól. Ahol az imént még ordítozva lincselést követeltek; most vidám kacagás hangzott fel.

Amikor a legügyesebb és legfürgébb menekülők kijutottak a partra; a kapitány parancsot adott az indulásra. A rendkívül erős, lapos fenekű hajót a legkisebb sérülés sem érte, s készségesen engedelmeskedett a kerekek nyomásának. A kapitány meglengette kabátját, mint egy zászlót, és átkiáltott a partra:

- Jó mulatást, uraim! Ha még mindig kedvük van a lincseléshez, akasszák fel egymást! Holmijukat, amit a hajón hagytak, leadom Lagrange-ban, ott átvehetik!

Nem nehéz elképzelni, hogy gúnyos szavai mennyire felbőszítették a kijátszott gazembereket. Toporzékoltak dühükben, ordítozva követelték a kapitánytól, hogy forduljon vissza, és vegye fel őket. Feljelentéssel, sőt lincseléssel fenyegették, többen még a puskájukat is elsütötték a tovasikló hajóra, de semmi kárt sem tudtak tenni benne. A busa képű rabszolgahajcsár öklét rázta tehetetlen dühében, és torkaszakadtából ordította:

- Megállj, kutya! Ezt megkeserülöd! Megvárjuk, míg visszajössz, és felakasztunk a saját hajód kéményére!

- Kettőn áll a vásár! - felelte a kapitány kacagva. - Előbb húznak fel téged! Ott leszek a temetéseden!

A hajó teljes gőzzel folytatta útját, hogy a késedelmet behozza.

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft