Vissza Címlap Előre

VIII. A KUKLUXOSOK

A hírhedt Ku-Klux-Klan nevének eredete még ma is rejtély, melyet többféleképpen magyaráznak. Vannak, akik azt mondják, hangutánzó szó, mely a puska kakasának felhúzását érzékelteti. Mások szerint a "ku" kukucskálásra, leselkedésre és meglepetésre céloz, a "klux" pedig a pálinkásüveg kotyogására utal; míg a "klan" nem más, mint a clen - egy kelta szó, melyet főként a régi skótok használtak a nemzetségek vagy rokoni klikkek megjelölésére.

A Ku-Klux-Klan tagjai talán maguk sem tudták, hogy a társaság neve honnan eredt, de nem is törődtek vele. Őket csak a cél érdekelte.

A titkos szövetség Észak-Karolinában alakult meg 1866 körül, s rohamosan elterjedt Georgiában, Alabamában, Mississippiben; Louisianában és Texasban is. Az északi államok elkeseredett ellenségeiből tevődött össze, hajcsárokból és felügyelőkből, akik a rabszolgaság eltörlése után elveszítették állásukat. Mögöttük a déli földesurak álltak, akik óriási pamutültetvényeiket néger rabszolgákkal műveltették meg. Észak győzelme tönkretette őket, és véget vetett henye, fényűző életmódjuknak. Nem csoda, hogy az új rendbe nem tudtak belenyugodni, és minden eszközzel nyugtalanságot próbáltak szítani. Sok éven át garázdálkodtak, fittyet hányva a törvénynek.

A Ku-Klux-Klan tagjainak ünnepélyes esküt kellett tenniük, melyben megfogadták, hogy vezetőiknek feltétlenül engedelmeskednek, és megőrzik a szövetség minden titkát. Különösen az utóbbit vették szigorúan, s aki fecsegett, azt egyszerűen lepuffantották. A legnagyobb titokban rendszeres gyűléseket tartottak, ahol a következő gaztettüket megbeszélték. Semmitől sem riadtak vissza - házak megtámadása, kifosztása és felgyújtása éppen olyan mindennapi volt, mint a lincselés vagy orgyilkosság. Rendszerint lóháton indultak el gyülekezési helyükről, ruhájukat lepedőszerű lebernyegbe bújtatták, és fejükre kámzsát húztak, mely arcukat felismerhetetlenné tette. Áldozataik elsősorban négerek voltak, de azokat a fehéreket sem kímélték, akik erőszakos gaztetteiken felháborodtak. Elég volt a gyanú, hogy valaki a köztársaság híve, vagy haladó szellemű - titkos gyűléseiken halálra ítélték, aztán eltették láb alól.

Városokat, egész megyéket tartottak rettegésben, annyira, hogy Dél-Karolina kormányzója néhány év múlva kénytelen volt Grant elnöktől segítséget kérni. Az elnök a kérdést a kongresszus elé terjesztette, mely szigorú törvényt hozott a Ku-Klux-Klan megfékezésére. De a drákói intézkedések is hatástalanok maradtak. A gonosztevők vakmerősége határtalan volt. Hidegvérrel meggyilkoltak például egy lelkészt a templomban, prédikáció közben. Éppen a Ku-Klux-Klan egyik áldozatának lelki üdvösségéért imádkozott, amikor hirtelen felbukkant egy kámzsás alak, és golyót röpített a lelkész fejébe. Mire az áhítatos hívők felocsúdtak rémületükből, a merénylő nyomtalanul eltűnt. Ilyen esetek százai és ezrei jelezték országszerte a Ku-Klux-Klan kegyetlen tevékenységét.

Már beesteledett, amikor hajónk Lagrange-ba érkezett, s a kapitány kijelentette, hogy csak reggel indul tovább, mert az alacsony vízállás veszélyessé tenné a hajó útját a sötétben. Az utasok kénytelenek voltak kiszállni, és éjjeli szállás után nézni. Winnetou előttünk haladt át lovával a pallón, és hamarosan eltűnt a közeli házak mögött.

Old Death itt is a ki-kötőbiztoshoz fordult, aki a hajótársaság ügyeit intézte.

- Megtudhatnám, mikor kötött ki itt a korábbi hajó, mely Matagordából jött? - kérdezte Old Death. - És talán azt is meg tudja mondani, vajon kiszállt-e itt valaki?

- Az utolsó hajó tegnapelőtt érkezett ide, ugyanabban az időben, mint a mai. Valamennyi utas kiszállt, mert a hajó itt töltötte az éjszakát, és hálóhelyekkel nem rendelkezik.

- És ön, uram, itt volt reggel is, amikor a hajó továbbindult?

- Természetesen. Minden indulásnál és érkezésnél itt vagyok.

- Akkor engedje meg, hogy további felvilágosítást kérjek. Mi ugyanis két barátunkat keressük, akik az előző hajón utaztak. Szeretném tudni, itt maradtak-e, vagy folytatták reggel útjukat.

- Hm! Erre nem könnyű felelni. Az utasok sokan voltak, és a reggeli ködben alig lehetett az arcokat megkülönböztetni. De tudtommal mind felszálltak, kettő kivételével. Az egyiket, ha jól emlékszem, Clintonnak hívták.

- Clinton! Nagyszerű! Hiszen éppen őt keresem! Nem tudja, hol szálltak meg?

- Azt hiszem, Senor Cortesiónál, mert az ő emberei vitték el a két utas poggyászát.

- Szállodája van?

- Dehogyis! Ez egy spanyol származású úriember, aki sok mindenfélével foglalkozik. Általános ügynökség, ahogy mondani szokták. Azt hiszem, jelenleg titkos fegyverszállítmányokat küld Mexikóba.

- Azt mondja, úriember?

A kikötőbiztos vállat vont.

- Manapság mindenki úriember, még ha lova nyergét maga cipeli is a hátán.

Elég goromba célzás volt, de Old Death fel se vette, hanem kedélyes hangon folytatta a kérdezősködést.

- Mondja, kedves uram, van-e ebben a bájos városkában, ahol az ön lámpásán kívül más fényt nem látok pislogni, egy fogadó, ahol fejünket pihenőre hajthatnánk, s nem kell attól tartanunk, hogy álmunkat emberek vagy más férgek megzavarják?

- Fogadó csak egy van. Nem is annyira fogadó, inkább kocsma. De mivel ön annyi kérdést intézett hozzám, fölötte valószínű, hogy a többi utas megelőzte, és azt a néhány kiadó ágyat már lefoglalta.

- Ez persze kellemetlen - bólintott Old Death, a csipkelődéssel most sem törődve. - De talán akad egy magánház, melynek vendégszeretetét igénybe vehetném.

- Nem tudom. Magam nem lehetek a szolgálatára, mert lakásunk nagyon szűk. De van itt egy kovácsmester, Mr. Lange, aki Missouriból jött ide. Szép, tágas háza van, ő talán befogadná éjszakára. Elvezetném, de még dolgom van a hajón.

- Hol van az a ház?

- Mr. Lange-t nem találja otthon. Ilyenkor a kocsmában szokott üldögélni, ahogy nálunk szokás, hát keresse ott. Mondja meg neki, hogy én küldtem. Menjen csak előre ezen az úton, amíg bal kéz felé világosságot nem lát - az a kocsma.

Megköszöntük az útbaigazítást, és nyergeinkkel a hátunkon a kocsma felé bandukoltunk. Könnyű volt rátalálni, nemcsak a világosságról, hanem a lármáról is, mely ablakain kihallatszott. Az ajtó fölött a cégér valami állatot ábrázolt. Először azt hittem, óriási teknősbéka, de aztán láttam, hogy szárnya van, és csak két lába. Most már a feliratot is el tudtam olvasni: "Havak's Inn". Vagyis a Karvalyhoz címzett fogadó előtt álltunk.

Amikor beléptünk az ivóba, olyan sűrű dohányfüst fogadott, hogy szinte marta a szemünket. A Karvaly vendégei jó tüdővel rendelkezhettek; hogy ebben a füstben lélegzeni tudtak, sőt a jelek szerint nagyon jól érezték magukat. Kitűnő tüdőre vallott az ordítozás is, mely minden képzeletet felülmúlt. Senki sem beszélt, mindenki kiabált, még akkor is, ha legközelebbi szomszédjához intézte a szót. Amikor szemünk kissé hozzászokott a dohányfüsthöz, észrevettük, hogy a nagy ivó mellett egy kisebb szoba is van, alighanem "jobb emberek" részére.

Mivel az ivó zsúfolt volt, és mi is "jobb embereknek" tartottuk magunkat, a belső szoba felé igyekeztünk. Itt is csak két üres szék volt, melyet habozás nélkül elfoglaltunk, miután nyergeinket leraktuk a sarokba.

A szobában egyetlen hosszú asztal állt, melyet néhány ember ült körül.

Söröztek és beszélgettek. Amikor leültünk melléjük, egy pillantást vetettek ránk, aztán közelebb húzták székeiket egymáshoz, és így szinte elkülönítették magukat tőlünk, akadozó beszédjükön pedig észrevettem, hogy hirtelen más témára tértek át.

- Ne zavartassák magukat uraim - mondta Old Death. - Nyugodtan beszélhetnek bármiről, tőlünk nem kell tartaniuk. Tisztességes emberek vagyunk, és látom, önök is azok.

Mellettünk két ember ült, egy idősebb és egy fiatalabb. Arcvonásaikból ítélve arra gondoltam, hogy ez a két ember alighanem apa és fia.

- Nem ismerem önt uram - felelte az idősebbik, miután barátomat alaposan szemügyre vette -, de bámulatosan hasonlít valakihez, akiről a fiam nagyon sokat beszélt. Annyiszor leírta nekem, hogy szinte magam előtt látom. Mindig olyannak képzeltem, mint ön.

- Hogy hívják az illetőt?

- Old Death a neve.

- Ki az? - kérdezte Old Death; bamba arcot vágva.

- Még nem hallotta ezt a nevet? A leghíresebb erdei vezető! Kiváló ember - nem kell szégyellnie, hogy legalább külsőre hasonlít hozzá. Ő is ilyen sovány, szikár, beesett arcú, de erő és bátorság dolgában felveszi a versenyt akárkivel. A fiam, Will az életét köszönheti neki.

Old Death szemügyre vette Willt, és megkérdezte:

- Hogy történt az? Hol és mikor? Érdekelnek az ilyen történetek.

- Még hatvankettőben történt, odafenn Arkansasban, a Pea Ridge mellett vívott csata előtt - felelte fia helyett az apa. - Kissé hosszadalmas volna elmagyarázni valakinek, aki nem ismeri a körülményeket.

- Miért ne ismerném? Akkortájt magam is Arkansasban jártam, s ha jól emlékszem; éppen Pea Ridge tájékán.

- Igazán? Akkor szabad kérdeznem, kikkel tartott? A helyzet ugyanis még ma is olyan, különösen nálunk, hogy nem árt, ha az ember ismeri a politikai felfogását annak, akivel egy asztalnál ül.

- Ne aggódjék, kedves uram; feltételezem, hogy nem a rabszolgahajcsárokhoz húz, és ebben teljesen egyetértünk. Az én szememben minden ember egyforma - feltéve, hogy tisztességes. Márpedig a gazembereket inkább a másik oldalon lehet megtalálni. Hát hogy is volt: az a história?

- Arkansas eleinte nem akart kiválni az Unióból. Az emberek többsége elítélte a rabszolgatartást, és szívből utálta a dölyfös földesurakat és durva, lelketlen hajcsáraikat. De a csőcselék, s ezek közé számítom a nagy ültetvényeseket is, felülkerekedett, és terrorizálta a többieket. Így aztán Arkansas is a déliekhez pártolt; és kivált az Unióból. De sokan átszöktek az északiakhoz, s velük harcoltak a rabszolgatartók ellen. Akkoriban Missouri államban laktunk, Paplan Bluf'lben, az arkansasi határ közelében. A fiam egész fiatalon beállt az északi hadseregbe önkéntesnek. Szakaszával felderítő szolgálatra küldték a határon át, és a déliek fogságába esett.

- Komoly dolog - jegyezte meg Old Death. - Tudjuk, hogy a déliek milyen kegyetlenül bántak hadifoglyaikkal. Száz közül legfeljebb húsz maradt életben. Hogy úszta meg a fia?

- Hajszálon függött az élete. Már előbb is, mielőtt elfogták. Mert ne gondolja, uram, hogy könnyen adták meg magukat! A derék fiúk, amikor utolsó golyóikat is kilőtték, késsel és puskatussal harcoltak tovább, s az ellenségnek súlyos veszteségeket okoztak. De a déliek óriási túlereje győzött. A kemény ellenállás annyira felbőszítette őket, hogy elhatározták, kivégzik a foglyokat az utolsó szálig. Ekkor felbukkant Old Death, és megmentette őket.

- Hogyan? Egy csapat élén?

- Dehogyis! Egészen egyedül. Határtalan vakmerőséggel.

- Mi az ördög! Ez aztán érdekes! Hogy csinálta, mondja csak! - kíváncsiskodott Old Death.

- Hason csúszva közelítette meg a déliek táborát; amúgy indián módra. Segítségére volt a hirtelen kitört zápor, mely eloltotta a tábortüzeket. A déliek egy farmon ütötték fel táborukat, egy teljes zászlóalj.

A tiszteket a lakóházban szállásolták el, a katonákat meg ahogy éppen lehetett. A foglyokat - húszan lehettek - egy présházba zárták azzal, hogy másnap főbe lövik őket. A présházat négy katona őrizte, egy-egy őrszem minden sarokban. Éjjel, röviddel az őrségváltás után, a foglyok furcsa zajt hallottak felülről, mely egész más volt; mint az eső szüntelen kopogása a tetőn. Figyeltek. Hirtelen rés támadt a tetőn - valaki feszegette a puhafából összerótt zsindelyeket. A rés egyre nagyobb lett, és a présházba már vígan zuhogott az eső. Nemsokára egy láthatatlan kéz rögtönzött hágcsót eresztett le a tetőről. Egy fiatal fa törzse volt, melynek ágait úgy vágták le, hogy a tövük hágcsóul szolgálhasson. A foglyok felmásztak az alacsony présház tetejére, és onnan leereszkedtek a földre. A négy őrszem úgy feküdt ott, mintha álomba merült volna

- de ez örök álom volt; Old Death kése végzett velük egyenként és nesztelenül. A foglyok rögtön elszedték az őrök fegyvereit, és megmentőjük vezetésével kiosontak a táborból az országútra, s csak itt szorítottak kezet bátor megmentőjükkel. Ekkor tudták meg, hogy Old

Death volt az, aki élete kockáztatásával kiszabadította őket. Az országút a határon át Missouriba vezetett, s mindnyájan épségben hazaérkeztek.

- Old Death is velük tartott? - kérdezte Old Death.

- Nem. Azt mondta, még fontos dolgai vannak, és eltűnt a zuhogó esőben, a sötét éjszakában. De Will előbb még hosszasabban beszélt vele, és jól megnézte. Rendkívül szikár, hórihorgas ember volt, besüppedt arca is csupa csont - akár egy halálfej. Mondom, hogy nagyon hasonlít önre!

- Megesik az ilyesmi - bólintott Old Death. - Nagyon érdekes történet, örülök, hogy hallottam. De ha Missouriban élt, bizonyára ismeri azt a kovácsmestert; aki szintén Missouriból jött ide; Mr. Lange-t.

Mert tulajdonképp vele szeretnék beszélni.

A másik nagyot nézett.

- Vele? Mit akar tőle?

- Féltem, hogy a Karvalyban már nem kapunk helyet, és megkérdeztem a kikötőbiztost, hol hálhatunk meg éjszakára. Azt tanácsolta, keressem meg Mr. Lange-t, és hivatkozzam rá.

Asztalszomszédunk még egyszer alaposan szemügyre vett bennünket, aztán így szólt:

- Szerencséje van, uram, mert én vagyok Mr. Lange. Úgy látom, becsületes ember, és remélem, nem fogok csalódni önben. Jól van, nálam alhatnak.

- Köszönöm az előlegezett bizalmat, Mr. Lange - mondta Old Death. - De hogy teljesen megnyugtassam, szeretnék a fiához néhány kérdést intézni.

Lange csodálkozott.

- Willhez? Tessék!

- Mondja; kedves Will, miről beszélt azzal a hórihorgas emberrel, akihez annyira hasonlítok?

Will élénken mesélni kezdett:

- Az úgy történt, kérem, hogy Old Death ment elöl, én pedig közvetlenül mögötte. Nehezen bírtam lépést tartani vele; mert a sebem nagyon sajgott. Mielőtt elfogtak, egy golyó horzsolta a karomat. A seb nem volt mély, de nem tudtam bekötni, erősen vérzett, és az ingem beleragadt a vérbe. Most egy bozóton mentünk keresztül. Old Death félrehajtotta az ágakat, és akkor egy visszapattanó ág éppen a sebemre csapódott. Annyira fájt, hogy hangosan felkiáltottam, mire Old Death . . .

- . . hátraszólt, és azt mondta: "Maradj csendben, te szamár!" - vágott a szavába Old Death.

- Igen . . . honnan tudja? - csodálkozott Will, de Old Death válasz helyett így folytatta:

- Akkor maga megmondta neki, hogy nagyon fáj a sebe, és talán meg is dagadt, csak ne legyen belőle gyulladás vagy még komolyabb baj. Mire ő azt tanácsolta, hogy mártsa a karját vízbe, akkor az ingujja megpuhul, és nem ragad annyira a sebbe. Azt is ajánlotta, hogy borogassa szorgalmasan útilapu levelével, az hűsít, és megakadályozza az üszkösödést.

- Igen, ezt mondta szóról szóra! - kiáltott fel a fiatalember. - Honnan tudja, uram?

- Még kérdi? Mert én voltam az, aki ilyen jó tanácsokkal látta el, én, személyesen! Az imént csodálkoztak, hogy annyira hasonlítok a megmentőjéhez. Természetes, hogy hasonlítok rá, legfeljebb négy évvel öregebb lettem azóta.

- Óó! Hát ön az?! - kiáltotta Will, felugrott székéből, s kitárta mindkét karját, hogy Old Death-t megölelje, de apja félretolta, és visszanyomta a székre.

- Várj egy kicsit! Ha már az ölelésnél tartunk, előbb én következem.

Elsősorban az én jogom és kötelességem, hogy fiam megmentőjének hálásan a nyakába boruljak. De ezt egyelőre elhalasztjuk, mert nem akarok nyilvános helyen feltűnést kelteni. Nem lenne tanácsos magunkra vonni a figyelmet. Maradj hát nyugodtan a helyeden. Bocsásson meg, uram - folytatta hozzánk fordulva -, nyomós okom van rá, hogy közbeléptem. Ön nem tudja, mi van itt. Mintha a pokol minden ördögét ránk szabadították volna! Ne gondolja, hogy félek - inkább önt féltem. Nem szeretném, ha híre menne; hogy itt van. Mindenki tudja, milyen hősiesen harcolt a rabszolgatartók ellen, s hogyan vezette az északi csapatokat úttalan utakon, erdőkön és mocsarakon keresztül a déliek háta mögé; s vakmerő rajtaütéseivel mennyi veszteséget okozott nekik. A szabadság hívei hősüknek tekintik, a rabszolgahajcsárok pedig úgy gyűlölik, hogy ha a kezükbe kerülne, minden teketória nélkül felakasztanák az első fára.

- Tudom, Mr. Lange, de fütyülök rájuk - felelte Old Death nyugodtan. - Nem mintha szenvedélyes vágyat éreznék a kötél után, de már sokszor fenyegettek vele, és mégis élek! Egy banda ma is fel akart húzni a hajó kéményére.

Ezután elbeszélte szerencsésen végződött kalandunkat. Lange fejcsóválva hallgatta, aztán megjegyezte:

- A kapitány derekasan viselkedett, de életét kockáztatta. Reggelig itt marad Lagrange-ben, de a csavargók még az éjjel ideérkezhetnek, s első dolguk lesz kitölteni a bosszújukat. Ezzel önnek is számolnia kell.

- Elbántam már veszedelmesebb fickókkal is - mondta Old Death megvető kézlegyintéssel.

- Ne bizakodjék el, uram! Lagrange mostanában valóságos tűzfészek, az egész környékről idesereglenek a garázda elemek - idegenek, akiket sohase láttunk, volt rabszolgahajcsárok, akik állásukat elvesztették, és nem tudnak mihez kezdeni. A helyzet napról napra rosszabbodik. Elárulom önnek, hogy nem maradok itt sokáig, semmi kedvem ilyen helyen, örökös izgalmak közt élni. Özvegy ember vagyok, a lányom a férjével Mexikóban él, nincs senkim itt a fiamon kívül. Néhány nappal ezelőtt sikerült a házamat eladnom egy itteni úriembernek, aki készpénzzel fizetett. Még néhány dolgot el kell intéznem, aztán szedjük a sátorfánkat, és átmegyünk Mexikóba.

- Jól hallottam? - csodálkozott Old Death. - Mexikóba? Csöbörből vödörbe? Hisz ott is forró a talaj - háború van!

- Mexikó nagy, és ahová én készülök, ott nyugalom van. Juárez kénytelen volt ugyan El Pasóba menekülni, egészen az új-mexikói határig, de hamarosan összeszedte erejét, és javában kergeti a franciákat - vissza, dél felé. A hódítók napjai meg vannak számlálva, a mexikói hazafiak kisöprik őket az országból. Persze a szegény Miksa herceg issza meg a levét, akit erőnek erejével mexikói császárnak tettek meg. Úgy hallom, derék ember; csak belekényszerítették ebbe a csúnya kalandba.

No de az ő baja, maradt volna otthon! Most már a főváros körül folynak a harcok, az északi országrészekben viszonylag nyugalom van.

Chihuahuába megyek, ott él a vőm a lányommal, akik tárt karokkal fogadnak engem és Willt. Nem lesz semmi gondunk. A vőm jómódú ember, egy ezüstbánya tulajdonosa - ezüstkirálynak nevezik arrafelé.

Utolsó levelében azt írja, hogy megérkezett az ezüstkirályfi is - vagyis fia született. Mi keresnivalóm lenne Lagrange-ban? Egy nagyapának az unokája mellett van a helye, nem igaz?

- Valahogy úgy - bólintott Old Death.

- Ha véletlenül arra vezetne az útja, velem tarthatna, Sir - folytatta

Mr. Lange. - Nagy szerencsének tekinteném, ha Old Death társaságában tehetném meg ezt a hosszú utat.

- Ne tréfáljon - mondta Old Death -, könnyen lehet; hogy a szaván fogom.

- Kezet rá! - kiáltott fel örömmel a derék apa és nagyapa.

- Lassan a testtel! - nevetett Old Death. - Még nem biztos a dolog.

Magam is Mexikóba készülök, de van egy elintézni való dolgunk, nekem és fiatal barátomnak itt. Egyelőre még nem tudjuk, hova vezet az utunk.

- Ha csakugyan Mexikóba készül, Sir, megvárom, meg én, vagy elkísérem közbenső útján. Egy kis kerülő nem számít; és édes mindegy nekem, jövő héten érkezem-e meg Chihuahuába avagy két hét múlva.

Ne gondolja, hogy merő önzetlenségből beszélek így. Ön tapasztalt vadnyugati - híres nyomkereső. Ha önnel utazom, biztosan átjutok a határon, ami a mostani viszonyok közt nem kis dolog. Szabad tudnom, mi elintéznivalója van még itt?

- Egy bizonyos Senor Cortesióval szeretnék beszélni. Ismeri talán?

- Hogyne ismerném! Kis városka ez, mindenki ismer itt mindenkit - még a macskák is tegeződnek! Egyébként Senor Cortesio az, aki a házamat megvásárolta.

- Mindenekelőtt tudni szeretném, vajon rendes ember-e vagy csirke fogó.

- Dehogy csirkefogó! Hogy mivel foglalkozik, ahhoz semmi közöm, de minden kötelezettségének eleget tesz; nem rövidít meg senkit.

Valószínűleg mexikói körökkel tart üzleti kapcsolatot. Magam is megfigyeltem, hogy éjszaka nehéz ládákkal megrakott öszvérek indulnak el az udvaráról, és titokban sok ember fordul meg a házában, akik innen a

Rio Grande del Norte felé tartanak. Azt mesélik róla, hogy Juáreznak dolgozik, fegyvereket és embereket küld át, akik a franciák ellen akarnak harcolni. Az ilyen vállalkozáshoz bátorság kell. Senor Cortesio valószínűleg a meggyőződését követi, de amellett kitűnő üzleteket is csinál.

- Hol lakik? Még ma szeretnék beszélni vele.

- Mi sem könnyebb ennél! Este tízkor vár engem a házában egy ügy megbeszélésére, amely közben tárgytalanná vált. Majd elvezetem önt hozzá a megbeszélt időben.

- Mikor beszélte meg vele a találkozást?

- Tegnap, a lakásán.

- Volt nála valaki? Úgy értem, látogató vagy üzletfél - érdeklődött Old Death.

- Igen. Két férfi, egy idősebb és egy fiatalabb.

- Nem hallotta véletlenül a nevüket?

- De igen. Hisz majdnem egy teljes órát töltöttünk együtt. A fiatalabbat Ohlertnek hívták, a másikat Gavilanónak, mert többször emlegették azt az időt, amikor együtt voltak Mexikó fővárosában.

- Gavilano? Ezt a nevet még nem hallottam. Nem lehet más, mint Gibson. Mit gondol, fiatal barátom?

Ez a kérdés nekem szólt, aki eddig csak igen szerényen vettem részt a társalgásban, s mindent Old Deathre bíztam.

- Könnyen lehet - feleltem -, hiszen annyi álnevet használ, hogy már nem is lehet számon tartani.

Elővettem tárcámból a fényképeket, és megmutattam Mr. Langenek, aki tüstént felismerte bennük Senor Cortesio vendégeit.

- Igen, ők azok, Sir - mondta. - Ez a sovány, kreolos arcbőrű Gavilano, a másik meg Ohlert, aki olyan furcsán beszélt, hogy nem tudtam rajta kiigazodni. Csupa olyan embert emlegetett, akit soha életemben nem láttam. Egy Othello nevű négerről beszélt meg egy Johanna nevű hajadonról, aki Orleans-ban pásztorlány volt, aztán katona lett, és segített a francia királynak kiverni az angolokat az országból, meg egy

Stuart Mária nevű királynőről, akinek állítólag levágták a fejét, legalábbis ő azt mondta. Szóval nekem úgy rémlett, ennek a fiatal Ohlertnek hiányzik az egyik kereke. Összenéztünk, Old Death meg én. Most már egészen biztosak voltunk benne, hogy Gibson járt itt szerencsétlen áldozatával.

- Mit gondol, Mr. Lange, itt vannak még Lagrange-ban? - kérdeztem.

- Nem; már tegnap elhagyták a várost. Senor Cortesio maga kísérte el őket a Hopkins-farmig, onnan folytatták útjukat a Rio Grande felé.

- Bosszantó! - kiáltott fel Old Death. - Utánuk sietünk, ha lehet, még ma éjjel. Mondja csak, Mr. Lange, kitől lehetne itt két jó lovat vásárolni?

- Csakis Senor Cortesiótól. Mindig sok ló van az istállójában, elsősorban azoknak tartogatja persze, akiket Juárez seregéhez toboroz. De az éjszakai nyargalásról lebeszélem, mert ahhoz jobban kell ismerni a terepet.

- No, majd meglátjuk. Mindenekelőtt Cortesióval kell beszélnem.

Nemsokára tíz óra, most már talán otthon lesz. Nagyon kérem, mutassa meg nekünk, hol lakik.

- Jól van, Sir, már mehetünk is, ha úgy akarja. Éppen cihelődni kezdtünk, amikor lódobogás hallatszott be az utcáról, s néhány perccel később új vendégek léptek be a mellettünk levő ivóba. Nem éppen kellemes meglepetésemre azt a garázda társaságot ismertem fel bennük, amelyet a hajóskapitány ravasz csellel a partra rakott. Itt, úgy látszik, mindenki ismerte őket, mert viharos üdvözlésben részesültek. A sebtében elhangzó kérdésekből és feleletekből arra a következtetésre jutottam, hogy ordítozó cimboráik már türelmetlenül vártak rájuk. Egyelőre annyira körülvették őket, hogy nem volt idejük mással törődni, aminek nagyon örültem, hisz semmi kedvet sem éreztem ahhoz, hogy magamra vonjam figyelmüket. Éppen ezért visszaültünk a helyünkre, és vártuk a fejleményeket. Ha most mindjárt keresztülvonulunk az ivón, egészen biztosan belénk kötnek. Amikor Lange megtudta, hogy ezekkel gyűlt meg a bajunk a hajón, betámasztotta az ajtót a két szoba között, és csak akkora rést hagyott, hogy megérthessük, mit beszélnek, de ők ne láthassanak minket; azonkívül helyet cseréltünk barátaival, hogy háttal üljünk az ajtónak, és arcunkat, ha esetleg benyitnak, ne láthassák.

- Így mindenesetre jobb lesz - mondta Lange -, mert néhány pohár pálinka után nem lehet velük bírni.

- Szép; szép - felelte Old Death -, de semmi kedvem itt rostokolni, amíg el nem mennek. Nincs időm rá, mert akkor nem beszélhetek Cortesioval.

- Ez bizony igaz - vakargatta fejét Lange. - De talán van valami más megoldás is. Mindenesetre úgy kell távoznunk, hogy észre ne vegyék.

- Nem látok más ajtót - felelte Old Death. - Csak az ivón mehetünk keresztül.

- És mi lenne, ha erre lógnánk meg? - kérdezte Lange; az ablakra mutatva.

- Nevetséges! - méltatlankodott Old Death. - Csak nem fogok az ablakon keresztül kereket oldani, mint egy tolvaj? Nem teszem magam nevetségessé! Még azt találnák hinni, hogy félek tőlük.

- Jobb félni, mint megijedni - felelte Lange. - Nem gyávaság, ha az ember azt teszi, amit a józan ész parancsol. Eltekintve attól, hogy sokkal többen vannak, mint mi, dúlnak-fúlnak dühükben a hajókaland miatt, és egész biztos, hogy megtámadnak. Nem mintha félnék egy kis verekedéstől, végtére is kovács vagyok, és öklöm, akár a kalapács. De fegyverük is van, és nem szeretném, ha lövöldözésre kerülne a sor.

Hallgasson rám, Sir, és tűnjünk el az ablakon. Gondoljon arra, milyen pofát vágnak majd, ha bejönnek ide, és hűlt helyünket találják!

Igazat adtam neki, és örültem, amikor Old Death is beadta a derekát.

- Üsse kő! - mondta. - Másszunk hát ki az ablakon! Hallja, hogy ordítoznak? Azt hiszem, éppen most mesélik el, mi történt velük a hajón.

Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, hogy egy kicsit ne hallgatózzunk. Először a kapitányt szidták, mint a bokrot, s fogadkoztak, hogy reggel elhúzzák a nótáját.

- És hogy tudtatok ilyen hamar idejutni? - kérdezte valaki.

- A part közelében találtunk egy farmot, ahol sikerült két lovat kölcsönkapnunk.

- Jószívű farmer lehetett - röhögött valaki.

- Nem sokat kérdeztük - felelte a másik. - Aztán egy másik farmot látogattunk meg, és egy óra múlva valamennyien nyeregben ültünk.

- Ügyes fickók vagytok - mondta valaki. - Erre iszunk egyet!

- Mindenesetre. De a kapitányon kívül ellátjuk a baját annak a két északi spionnak is! Itt kell még lenniük, mert a hajó nem ment tovább, és lovaik nincsenek, csak nyergeik. Képzeljétek csak a két mókust - egy öreget és egy fiatalt, s mindkettő nyerget cipelt a hátán!

- Nyerget? - kiáltották többen is. - Bejött ide két pasas, nyereggel a karján. A belső szobába mentek, és. . .

- Uraim! - mondta Lange. - Itt az utolsó pillanat. Fel az ablakra!

Előre, de gyorsan! Majd a nyergeket utánuk dobjuk!

Habozás nélkül kinyitottam az ablakot, és kiugrottam rajta. Old Death követett. Lange és fia kiadta a nyergeinket meg a puskáinkat, aztán ők is kiugrottak az ablakon.

Még nem voltunk az utcán, csak a ház hátsó falánál, ahol egy kis elhanyagolt kert terült el; át kellett vetnünk magunkat a palánkon, hogy egészen kiérjünk. Amikor hátrapillantottunk, láttuk, hogy azok az emberek, akik velünk voltak a belső szobában, egymás után másznak ki az ablakon. Nekik sem volt kedvük a csavargókkal szembekerülni, inkább jónak látták példánkat követni.

- Most már bottal üthetik a nyomunkat - sóhajtott fel az ifjabb Lange megkönnyebbülten.

- Pirulok, hogy megszöktem előlük - dünnyögte Old Death. - Szinte hallom gúnyos nevetésüket.

- Majd meglátjuk, ki nevet utoljára - felelte az öreg Lange. - De adják csak ide azokat a nyergeket, hadd cipeljük mi is egy kicsit!

Elindultunk. Nemsokára befordultunk egy utcácskába, ahol két ház állt egymással szemben. A nagyobbik teljesen sötétségbe borult, míg a kisebbik ház ablakából a becsukott spaletták résein fény szivárgott elő.

- Senor Cortesio itthon van - mondta Lange. - Most már nem megyek be hozzá, nem akarom önöket zavarni. Kopogjanak csak, a szolga még ébren van, mindjárt ajtót nyit. Balra ez a másik ház a mienk, illetve ez is már Senor Cortesióé, de egyelőre még mi lakunk benne. Ha végeztek, jöjjenek át, addig készítünk valami harapnivalót.

Ezzel elváltunk, ők balra tartottak, mi pedig a kis ház felé indultunk.

Kopogtatásunkra résnyire kinyílt az ajtó, és egy hang megkérdezte:

- Ki az?

- Két jó barát - felelte Old Death. - Senor Cortesiót keressük.

- Mit akarnak tőle?

- Üzleti ügyben keressük. Mr. Lange küldött ide.

- Mr. Lange? Akkor rendben van. Szólok a senornak. Tessék várni egy kicsit.

Nemsokára visszajött, és beengedett bennünket. Magas termetű, izmos fiatal néger volt.

- Tessék befáradni - mondta. - Senor Cortesio várja az urakat.

A keskeny folyosóról egy kis szobába léptünk; melyet irodának rendeztek be. A fal mellett írópolc állt, a szoba közepén asztal néhány székkel, ebből állt az egyszerű bútorzat. Az írópolc mellől magas, karcsú férfi fordult felénk; élénk, fekete szeme, barna arcbőre és hosszú orra első pillantásra elárulta, hogy mexikói spanyol.

Udvariasan üdvözölt bennünket, és megkérdezte:

- Hallom, Mr. Lange küldte önöket ide. Miben lehetek a szolgálatukra, senores? Üzleti ügy?

- Annak is lehet nevezni. Mindjárt kiderül - felelte Old Death, aki már a ház előtt megkért, hogy a tárgyalást bízzam rá.

- Parancsoljanak rágyújtani - mondta a házigazda, és szivarosdobozt tolt elénk. A mexikóiak semmiféle tárgyalást, még egyszerű beszélgetést sem tudnak elképzelni szivar nélkül. Mivel a szivarnak mindig nagy barátja voltam, tüstént kivettem egyet, megropogtattam és rágyújtottam. Old Death már nehezebben fanyalodott rá - a nikotint, mint már említettem; erősebb formában szerette élvezni.

- Senor Cortesio - kezdte Old Death -, az a szándékunk, hogy átnyargaljunk Mexikóba, és csatlakozzunk Juárez hadaihoz. Az ilyesmire persze óvatos ember nem vállalkozik csak úgy vaktában. Tudnunk kell, vajon szívesen látnak-e bennünket a felkelők, és befogadnak-e maguk közé. Közös barátunk azt tanácsolta, forduljunk önhöz ebben a dologban.

A mexikói nem adott rögtön választ, előbb alaposan szemügyre vett minket. Úgy vettem észre, velem meg van elégedve; hiszen fiatal és erős emberekre volt szüksége. Old Death külseje azonban gondolkodóba ejtette - az öreg sovány arca, szikár alakja, hajlott tartása nem látszott túlságosan biztatónak.

- Régi katona vagyok - jegyezte meg Old Death, szinte válaszul a ki nem mondott kérdésre -, Thomas és Grant tábornokok alatt küzdöttem Jeffersonék ellen. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az északi csapatoknak jelentős szolgálatokat tettem az úttalan utakon.

- Ez mind nagyon szép, senor - mondta a spanyol. - De ha megbocsátja őszinteségemet, attól tartok, hogy a nehéz mexikói terep fáradalmai már nem önnek valók.

- No, ezt se mondta még senki Old Deathnek! - felelte öreg barátom mosolyogva.

Ennek a névnek bűvös hatása volt. Senor Cortesio, aki már az asztalnál ült, velünk szemben, felugrott a székből, és így kiáltott:

- Old Death? Ön volna az? A leghíresebb vadász, nyomkereső és erdei vezető! Megtiszteltetésnek tekintem, hogy kezet szoríthattam önnel. Persze, persze, most látom csak, külseje pontosan megfelel annak a leírásnak, amit derék vadnyugati harcosoktól már annyiszor hallottam.

Hiszen önről legendákat mesélnek.

- Az emberek szeretik eltúlozni a dolgokat - felelte Old Death szerényen. - Az egészből annyi igaz, hogy amióta az eszemet bírom . . . igen, amióta az eszemet bírom, mindig a lelkiismeretem szavára hallgattam, és nem szoktam megijedni a saját árnyékomtól.

- De még az ellenség túlerejétől sem; tudom. Nos, fölösleges mondanom, hogy én csak a legnagyobb titokban toborzok embereket Juáreznak.

Munkám nagy körültekintést kíván. De önnel nyíltan beszélhetek. Örömmel veszem jelentkezését, és Old Deathnek természetesen tiszti rang jár odaát, ezt majd elintézem. Ami a barátját illeti. . .

- A barátomért felelek - vágott a szavába Old Death. - Kitűnő katona, és már nem is tapasztalatlan. Eltekintve attól, hogy iskolázott ember, szívvel-lélekkel az elnyomottak oldalán áll. Pompás lovas, és ha gyáva ember lenne, képzelheti, hogy nem volna a barátom.

Zavarba ejtett lelkes dicséretével, de még mielőtt egy szót is szólhattam volna, Senor Cortesio a vállamra csapott és kijelentette:

- Rendben van, ön is tiszt lesz, Senor. . . Senor. . .

- Mr. Miller - mutatott be Old Death habozás nélkül.

- Charles Miller - tettem hozzá, magamat feltalálva. Nem is képzeltem volna, hogy az öreg ilyen folyékonyan tud füllenteni, és még kevésbé, hogy olyan jó diplomata. Kitalálta, hogy nem szeretnék az igazi nevemen szerepelni.

- Egy kis előleget azonnal a rendelkezésükre bocsátok - mondta Senor Cortesio, és már elővette kulcsát, hogy egy fiókot kinyisson.

- Fölösleges, senor - siettem tiltakozni, mert igazán nem akartam a csalást odáig vinni, hogy pénzt is fogadjak el tőle.

- Miért, senores? - kérdezte a házigazdánk. - Nem én találtam ki azt a bölcs mondást, hogy a háborúhoz pénz kell, de ami igaz, igaz.

- El vagyunk látva mindennel - makacskodtam. - Csak két jó lóra lenne szükségünk, a nyereg és lószerszám megvan.

- Remek! Akkor kapnak tőlem két nagyon jó lovat. Reggel majd kiválaszthatják az istállómban. Találtak már éjjeli szállást?

- Igen. Mr. Lange vendégei leszünk.

- No, ennek örülök! Mert én, sajnos, szűkében vagyok a helynek, és kissé bajos lenne. . .

- Nincs is rá szükség - mondtam.

- Van egypár hivatalos formaság, papírok satöbbi. Hagyjuk holnapra, vagy intézzük el most?

- Ha lehet, most mindjárt - jelentette ki Old Death. - Miről van szó?

- Semmi az egész. Mivel saját költségükön utaznak, ráérnek felesküdni a csapatnál, ha megérkeznek. Én csak igazoló irattal látom el önöket és egy ajánlólevéllel, mely biztosítja önöknek a tiszti kinevezést. Igaza van, senor, legjobb, ha mindjárt túlesünk rajta, hiszen olyan időket élünk, hogy sohasem tudhatjuk, mit hoz a következő óra. Így hát negyedórai türelmet kérek. Itt vannak a szivarok, és mindjárt hozok egy kis bort is kóstolónak. Ilyen borhoz még nem volt szerencséjük - sajnos, már csak egy palackkal maradt belőle. Nem is raknám akárki elé!

Behozta a bort és a poharakat, az asztalra tette, aztán az írópolchoz lépett. Old Death tréfás pofát vágott a házigazdánk háta mögött, értésemre adva, hogy minden pompásan sikerült, és nagyszerűen érzi magát.

Megtöltötte a poharakat, és a magáét egy hajtásra kiitta. Én magam gondolataimba merülve, lassabban kortyolgattam, és a palack háromnegyed részét neki engedtem át.

Mire a palack kiürült, ami nem tartott negyedóráig, Senor Cortesio is elkészült az irkafirkával. Az ajánlólevelet, mielőtt lepecsételte, felolvasta nekünk, s hangjával, tartalmával nagyon meg voltunk elégedve. Ezután két, vastag papírra nyomtatott űrlapot vett elő, és beírta a nevünket meg az adatainkat. Spanyol nyelven kiállított útlevelek voltak, s legnagyobb csodálkozásomra Juárez aláírását fedeztem fel rajtuk.

De még nagyobb ámulatba estem, amikor Cortesio fiókjából két másik útlevél került elő, s azokat is a mi nevünkre állította ki.

- Ezek francia útlevelek - mondta mosolyogva - és Bazaine aláírása díszeleg rajtuk. Hogy miként jutottam a "kis Napóleon" hadvezérének aláírásához, ne firtassuk. Egyébként csak a legritkább esetben látok el valakit kettős útlevéllel - sőt a legtöbb embert minden igazoló írás nélkül bocsátom útra a biztonság - már tudniillik az én biztonságom - kedvéért. De Old Death és barátja kivételes elbánást érdemel.

Old Death eddig még nem tért rá látogatásunk tulajdonképpeni céljára, ami eléggé nyugtalanított, de tartottam magam az ígéretemhez, hogy nem szólok bele a dolgába. Most végre elérkezettnek látta az alkalmat, hogy megkérdezze:

- Mikor ment el az utolsó csoport?

- Az utolsó transzport? Tegnap. Több mint harminc újonc, magam kísértem el őket a Hopkins-farmig. Köztük is volt két úriember, aki kivételes bánásmódban részesült. Ők, hogy úgy mondjam, magánügyben, magánemberként indultak Mexikóba.

- Ön magánembereket is átsegít a határon? - csodálkozott Old Death.

- Dehogyis, hisz az közönséges embercsempészet volna! - tiltakozott Senor Cortesio. - Eszem ágában sincs ilyesmivel foglalkozni. De a két úriember egyike régi ismerősöm még Mexikóból, és nem tagadhattam meg tőlük a segítségemet. Könnyen lehet, hogy önök is megismerkednek velük. Olyan remek lovakat kapnak tőlem, hogy talán utolérik a tegnapi transzportot még a Rio Grande előtt.

- Hol kelnek át a folyón? - kérdezte Old Death egykedvűen, s még egy arcizma sem árulta el, mennyire örül annak, amit most hallott.

- Irányuk az Eagle Pass, de ott nagy a forgalom, és így a Sas-hágó környékén nem tanácsos mutatkozniuk. Ezért a Nueces folyó és a Rio Grande közt átvágnak a San Antonióból kiinduló öszvérúton, elhaladnak az Inge-erőd mellett, de természetesen elkerülik az erődöt, és egy gázlón kelnek át a Rio Grande túlsó partjára. Ezt a gázlót csak a mi vezetőink ismerik. Onnan aztán Baya, Cruses, San Vicente és San Carlos érintésével jutnak el Chihuahua városába.

Zúgott a fülem a sok helységnévtől, melyet akkor hallottam először.

De Old Death úgy bólogatott; mintha régi ismerőseit üdvözölné, sőt magában újra elmormolta a neveket, hogy jól emlékezetébe vésse az utat.

- Ha a lovaink csakugyan olyan kiválóak, okvetlenül utolérjük őket - mondta -, különösen ha az ő lovaik csak közepesek. Most már csak az a kérdés, megengedik-e, hogy hozzájuk csatlakozzunk.

- Persze, hogy megengedik - nyugtatta meg Senor Cortesio, de Old Death még mindig aggályoskodott.

- És mit szól majd hozzá az a két úriember, aki magánügyben utazik, ahogy ön említette?

- Azoknak nincs sok beszélnivalójuk! - fortyant fel Cortesio. - Örüljenek, hogy az én csoportom védelme alatt tehetik meg a veszélyes utat. Eszükbe se jut majd ellenkezni. Adja át nekik üdvözletemet. Az egyik, név szerint Gavilano, mint már mondottam, régi ismerősöm.

Mexikói születésű, mulatós fickó, több görbe estét töltöttem vele a fővárosban. Bemutatott a húgának, aki táncosnő - csodaszép lány, már sok embernek elcsavarta a fejét!

- Gavilano is szép ember?

- No, azt nem mondhatnám! Tudja, a lány nem az édestestvére, hanem a mostohahúga vagy olyasmi. Együtt voltam vele néhányszor, aztán hirtelen eltűnt. A bátyja azt mondja, most Chihuahua környékén él, tulajdonképpen őt akarja megkeresni.

- És a másik úr, Gavilano barátja?

- Ah, az egy csendes fiatalember, szerény, finom modorú! Csodálatosan ragaszkodik Gavilanóhoz; mindenben engedelmeskedik neki.

Szinte az volt a benyomásom, hogy fél tőle.

- Üzletember? - érdeklődött Old Death.

- Nem, nem. . ., képzelje csak - költő!

- Mi a csudát! Hát az miféle foglalkozás?

- Nem tudom, de úgy látszik, megél belőle. Vagy az is lehet, hogy vagyonos. Azt mondta, Mexikó regényes ország, és szeretné közelebbről megismerni.

- Hát ami azt illeti, eléggé vadregényes, különösen most. De mondja csak, Senor Cortesio, honnan tudta az a Gavilano, hogy ön most Lagrange-ban él? Leveleztek talán?

- A fenét! Véletlenül akadtunk össze. Lenn voltam a kikötőben, amikor a hajó megérkezett, és megismertük egymást. Boldogan a nyakamba borult, én meg természetesen meghívtam a házamba a barátjával együtt. Kiderült, hogy a hajóval Austinba igyekeztek, onnan akartak a határ felé lovagolni. De mivel olyan zűrzavaros időket élünk, felajánlottam nekik, hogy csatlakozzanak az én transzportomhoz. Mondanom sem kell, hogy ajánlatomat hálásan fogadták, és kapva kaptak rajta. Ma valóban nem tanácsos egyedül vagy kettesben utazni. Napirenden vannak a rablótámadások, házakat gyújtanak fel, ártatlan embereket gyilkolnak meg saját otthonukban. A seriff tehetetlen. A tettesek rendszerint nyomtalanul eltűnnek.

- Alighanem a Ku-Klux-Klan keze van a dologban.

- Nem vitás. Tegnapelőtt két holttestet találtak az országúton, az egyiknek a mellére cédulát tűztek ezzel a felirattal: "Így jár minden négerbarát!" Shelbyben tegnap félholtra korbácsoltak egy egész családot, mert az egyik fiú Grant tábornok seregében szolgált. Ma reggel pedig egy fekete csuklyát találtak a Karvaly közelében. Két gyíkszerű figura volt rávarrva, amit fehér vászonból vágtak ki.

- A kukluxosok maszkja! - kiáltott fel Old Death.

- Az bizony! Fehér ábrákkal díszített fekete csuklyákkal álcázzák magukat, sokszor meg fehér lepedőt kanyarítanak magukra. Minden figura egy-egy kukluxos ismertetőjele, mert a nevüket többnyire még egymás előtt is titokban tartják. Szerencsére nekem még nem volt dolgom velük.

- Könnyen lehet, hogy figyelik, Senor Cortesio - mondta Old Death. - Én az ön helyében éjszakára elreteszelnék minden ajtót, ablakot, s gondom lenne rá, hogy a puskám a kezem ügyében legyen.

- Igaza van - felelte a spanyol. - Más nyelven ezekkel nem is lehet beszélni, csak puskával és golyóval. Nem érdemelnek könyörületet, mert ők sem irgalmaznak senkinek. Ön is vigyázzon magára! A többit majd holnap megbeszéljük.

- Itt leszünk jó korán. Mára tehát végeztünk?

- Úgy van, senores. Örülök, hogy megismerkedtem önökkel.

Cortesio kezet nyújtott nekünk, és elbocsátott. Künn az utcán barátságosan oldalba böktem öreg barátomat.

- No, ezt jól csinálta! - mondtam. - De miért kellett szélhámoskodnia?

- Azt akartam, hogy kedvet kapjon hozzánk.

- Ön még a pénzét is elfogadta volna, ha én nem utasítom vissza.

- Miért ne?

- Mert eszünk ágában sincs Juárez seregébe beállni. Nem azért megyünk Mexikóba!

- Ki tudja, mit hoz a jövő? De azért örülök, hogy az előleget nem vettük fel. Így urai vagyunk későbbi elhatározásunknak. Azonkívül ennek köszönhetjük az útleveleket is. Eredményes látogatás volt. Még azt is megtudtuk, merre visz Gibson útja. Hol az a másik ház, ahol a kovács lakik? Ez az, persze. No, zörgessünk be!

Nem is kellett kopogtatnunk. Lange már az ajtó mögött lesett ránk, és tüstént bevezetett a szobába, melynek három ablaka volt, és valamennyit vastag pokrócokkal takarták el.

- Ne csodálkozzanak ezen az óvintézkedésen, uraim - mondta Lange. - Még azt is szeretném, ha minél halkabban beszélgetnénk. Nem lenne jó, ha a kukluxosok megtudnák, hogy önök nálunk vannak.

- Csak nem látta a gazfickókat?

- A felderítőiket mindenesetre. Mialatt önök Senor Cortesiónál voltak, gyanús zajt hallottam a háznak arról az oldaláról, mely a kocsma felé néz. Résnyire kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam. Észrevettem, hogy három ember ólálkodik odakünn. A sötétben is láttam, hogy csuklyát viselnek.

- Akkor csakugyan kukluxosok voltak - bólintott Old Death.

- Kétségtelenül. Kettő megállt az ajtó mellett, a harmadik az ablakhoz osont és benézett, majd kisvártatva visszajött, és jelentette társainak, hogy csak egy fiatalembert látott, alighanem a kovács fiát; a kovács maga pedig alighanem a konyhában tartózkodik, és vacsorát készít, mert az asztal meg van terítve. Akkor várjuk meg, míg megvacsoráztak; és lefeküdtek aludni - mondta a másik -, majd álmukban lepjük meg őket! Ezzel el is tűntek. Attól tartok, nem lesz valami nyugalmas éjszakánk.

- Szerencsére itt vagyunk mi is - mondta Old Death. - Hol a fia?

- Kilopózott a házból, hogy segítséget hívjon. Van néhány megbízható jó barátunk; akikre számíthatunk. Ön is látta őket a kocsmában, együtt ültünk a belső szobában.

- Úgy kellene idejönniük, hogy a csuklyások ne vegyék észre - vélte Old Death.

- Bízza csak rájuk, Sir, annyi eszük nekik is van. De közben megvacsorázhatunk. Egyszerű vacsora lesz, de jó szívvel adom.

A vacsora kitűnő sonkából, ízletes kenyérből és sörből állt. Miközben falatoztunk, egy kutya° halk vakkantását hallottuk a közelből.

- Ez a jel - mondta Lange. - A barátaink megérkeztek.

Kiment, hogy ajtót nyisson, s nemsokára a fiával és öt más emberrel jött vissza a szobába. Valamennyien puskákkal, pisztolyokkal és késekkel voltak felszerelve. Csendesen letelepedtek, ki-ki ahogy tudott.

Mindjárt láttam, hogy olyan emberek; akikre éppen szükségünk van.

Nem beszélnek sokat, de tettre készek. Volt köztük egy őszes hajú és deres szakállú öreg is, aki fürkészően meresztette szemét Old Deathre.

- Bocsánat, uram - mondta kis idő múlva. - Azt hiszem, mi már találkoztunk.

- Könnyen lehet - felelte az erdei vezető. - Nem vagyok már mai gyerek, és sok helyen megfordultam életemben.

- Nem emlékszik rám? - kérdezte az öreg.

Old Death figyelmesen szemügyre vette; és így felelt:

- Ismerős az arca, csak nem tudom, honnan.

- Én már emlékszem - mondta az öreg. - Kaliforniában találkoztunk, a friscói kínai negyedben. Bizony, van annak már húsz éve is! Afféle ópiumbarlang volt, ahol kockáztak és kártyáztak is, mégpedig nagyban. Minden pénzemet eljátszottam, majdnem ezer dollárt. Csak egyetlen kisebb bankjegyem volt már; azt nem akartam már egy lapra tenni, mert az volt a szándékom, hogy ópiumra költöm, aztán golyót röpítek az agyamba. Akkor ön leült mellém, és. . .

- Elég, elég, már emlékszem! - vágott a szavába Old Death. - A többi már nem érdekes.

- Dehogynem, Sir, hadd mondjam el végig! Ön megmentette az életemet. Azt mondta, helyettem fog játszani, közös kasszára, és majdnem az egész pénzemet visszanyerte. Aztán félrevont egy sarokba, és addig beszélt a lelkemre, amíg meg nem fogadtam, hogy soha többé nem nyúlok se kártyához, se ópiumhoz. Becsületszavamat adtam rá, és nem bántam meg. Ma jómódú ember vagyok, és mindent önnek köszönhetek. Engedje meg, jótevőm, hogy lerójam a tartozásomat!

- Csak nem akar pénzt kínálni? - mordult fel Old Death. - Ezt verje ki a fejéből és a hálálkodást is! Két ördög tartotta karmai közt: az ópium és a játékszenvedély. Ha kiszabadította magát, nem nekem köszönheti, hanem az akaraterejének, és ez a legszebb, legnagyobb dolog a világon. Az a legény a talpán, aki rossz hajlamait le tudja győzni. Hej, ha én is. . . no de elég volt, ne beszéljünk róla többet!

Keserű hangja szöget ütött a fejembe. Lehetséges-e, hogy ő is rabja volt ennek a két átkos szenvedélynek? A kártyával alighanem szakított, de ami az ópiumot illeti . . . sovány, aszott alakja talán ezzel magyarázható?

Ha le is szokott a rettenetes méregről; irtózatos küzdelmébe kerülhetett, és ez még mindig meglátszik rajta. A rokonszenvhez, melyet iránta éreztem, most szánakozás is járult. Ki tudja, milyen pompás szervezete lehetett valaha, és szellemi képességei is az átlag fölé emelték.

Nagy dolgokra volt hivatott, és ez lett belőle - egy megvénült kalandor!

Csúfneve, melynek még így is becsületet szerzett, egyszerre megborzongatott.

Old Death - egy ember, aki többféle értelemben is a halállal cimborált. Utolsó szavai, - ne beszéljünk róla többet! - elszomorítóan visszhangzottak fülemben. Tűnődésemből házigazdánk megjegyzése riasztott fel.

- Igaza van, uram. Fordítsuk most figyelmünket a harmadik ördögre, a Ku-Klux-Klanra, mert pillanatnyilag ez fenyeget bennünket. Az éjszaka folyamán bizonyára megtámadnak. Készüljünk fel a fogadásukra. Vajon mitévők legyünk? Ha valakinek van egy jó ötlete, ki vele!

Senki sem szólalt meg. Minden szem Old Deathre; a tapasztalt öreg harcosra tapadt, mintha tőle várna tanácsot. Old Death megérezte a néma felszólítást, szokása szerint elfintorította arcát, és így szólt:

- Ha mindenki hallgat, nem tekinthetik szerénytelenségnek, hogy én teszem le a garast. Tudni szeretném, megbízható-e a ház hátsó ajtaja.

- Erős ajtó - felelte Lange -, és újabban mindig kulcsra zárom.

- Helyes. Ezt alighanem ők is tudják, és tolvajkulccsal fognak próbálkozni. Most az a kérdés, hogyan fogadjuk őket.

- Puskával, természetesen - felelte Lange. - Lelőjük, aki az ajtóhoz közeledik.

- Nem jó! - csóválta a fejét Old Death. - Én inkább beengedném őket. Képzelje csak, milyen kéjgyönyör lenne a bandát fogságba ejteni!

A derék kovács elképedve nézett rá.

- Nem tetszik a tervem, Sir? - kérdezte Old Death.

- Megvalósíthatatlan, uram. Hülyék lennének, ha szépen besétálnának a csapdába.

- Én mégis megpróbálnám - makacskodott Old Death. - Először is nem szeretem a vérontást, és elkerülném, ha lehet. Másodszor pedig, ha sikerülne ezeket a fickókat lefülelni, elmenne a kedvük attól, hogy Lagrange-ban garázdálkodjanak. Mit érne vele, ha három-négy csirkefogót lelőne? Csak magára zúdítaná a Ku-Klux-Klan bosszúját. Egyszerre kellene végezni velük.

- Veszedelmes terv! - csóválgatta fejét Lange.

- A helyzet mindenképpen veszedelmes. Itt csak a vakmerőség segít.

Az a fontos, hogy jól fogjuk meg a dolgot. Mindenesetre kimegyek még egy kis terepszemlét tartani.

- A gazfickók bizonyára hátrahagytak egy őrszemet, itt leselkedik valahol a ház körül. Mi lesz, ha megpillantja önt? - kérdezte Lange aggódva.

- Majd gondom lesz rá, hogy ne pillantson meg. Van egy darabka krétája? Rajzolja le a ház vázlatát ide az asztalra, hogy tisztában legyek mindennel. Aztán engedjen ki a hátsó ajtón, s várja meg; míg visszajövök. Nem fogok kopogni, csak körmömmel kaparászok az ajtón. Ez lesz a jele, hogy én vagyok az. Ha kopognak, ne nyisson ajtót.

Lange egy darabka krétát vett le a felső ajtópárkányról, és ügyesen feltüntette a ház alaprajzát az asztalon. Old Death gondosan tanulmányozta; aztán vigyorogva bólintott. Elindult a hátsó ajtó felé; de hirtelen visszafordult, és tűnődve nézett rám.

- Kedvem volna önt magammal vinni - mondta. - Próbált már valakit lopva megközelíteni, ahogy az indiánok szokták?

Eszembe jutott beszélgetésem Winnetouval; amikor helyeselte, hogy nem fedtem fel Old Death előtt, ki vagyok.

- Még nem - feleltem.

- Hát akkor most alkalma nyílik, hogy megtanulja. Utánam!

- Nem lesz túlságosan kockázatos? - kérdezte Lange. - Ha ilyen dolgokban tapasztalatlan, könnyen bajba kerül; és vele együtt mi is.

- Majd vigyáz magára - felelte Old Death. - Persze ha arról volna szó, hogy egy indiánt kell észrevétlenül meglepni, nem bíznám rá a feladatot. De ezek a kukluxosok nem indiánok. Csak a szájuk nagy, ügyesség és bátorság dolgában még egy prérivadásszal sem vehetik fel a versenyt. Nincsenek köztük vadászok. Igazi vadnyugati nem keveredik ilyen csőcselék közé. Induljunk hát, fiatalember! De a sombreróját hagyja itt. Maradjon mindig a nyomomban, és tegye azt, amit én.

Lange halkan kinyitotta a hátsó ajtót, s miután kiengedett minket, újra bezárta mögöttünk. Odakünn Old Death lekuporodott, és én követtem a példáját. Szeme a sötétséget fürkészte.

- Azt hiszem, ott nincs senki - súgta nekem, az istálló felé mutatva.

- De óvatosságból megnézem. Mondja csak, gyerekkorában nem próbálta még a tücsök ciripelését utánozni? Egy fűszálat tesz a két hüvelykujja közé, és. . .

- Tudom - feleltem.

- Maradjon itt. Tépjen le egy fűszálat, aztán várjon meg mozdulatlanul. Ha valami történik; ciripeljen, akkor mindjárt itt leszek.

Négykézláb leereszkedett a földre, és eltűnt a sötétben. Vagy tíz percig tartott, míg visszajött. Egyszerre csak ott volt mellettem.

- Ezen az oldalon nincs senki - súgta. - De a másik oldalon, ahova a hálószoba ablaka nyílik, talán leselkedik valaki. Csússzunk oda; de óvatosan.

Nem hason, mint egy kígyó, inkább kéz- és lábujjainkra támaszkodva. Előre!

Old Death siklott előttem, akár egy gyík, én meg a nyomában. Kis idő múlva hátrafordította fejét.

- Itt vannak - súgta. - Nem is egy, hanem kettő. Közelítsük meg őket.

Nesztelenül kúsztunk tovább. A kerítés közelében egy alacsony kis sátrat pillantottam meg. Csak később láttam, hogy nem sátor, hanem gúlába rakott karók álltak ott. Előttük két ember ült a sötétben. Old Death visszacsúszott hozzám, és a fülembe súgta:

- A hátuk mögé kell kerülnünk, hogy kihallgassuk, mit beszélnek.

Egyszerre nem juthatunk oda. Én jobb oldalról közelítem meg őket, maga meg a másik oldalról, érti?

- Jó lesz - feleltem.

- Ha észreveszik, el kell intézni őket, de a legnagyobb csendben.

- Késsel? - súgtam.

- Nem - felelte. - Én majd torkon kapom az egyiket, maga a másikat. Előre!

Sikerült észrevétlenül eljutnom a gúla mögé. Ott lehasaltam, és arcomat a két tenyerembe fektettem, hogy jobban fülelhessek.

- A hajó kapitánya a bögyömben van - mondta az; aki közelebb volt hozzám. - Megérdemelné, hogy felakasszuk, de mégse fogjuk bántani.

Tudod, Locksmith, a hajósokkal nem szabad ujjat húznunk.

- Ahogy gondolod, főnök - felelte a másik. - Nekem inkább arra a sovány hórihorgasra meg a barátjára fáj a fogam. Egész biztos, hogy itt vannak még - őket kellene elcsípni.

- Azért hagytam a Csigát a kocsmában, talán megtudja, hol bujkálnak. Egyelőre végezzünk a kováccsal meg a fiával. A fia tiszt volt az északi seregben, apja meg tudott róla. Mindketten megérdemlik a kötelet. Mit gondolsz, ki tudod nyitni a hátsó ajtót?

- Azért vagyok lakatos. Nincs olyan zár, amit ezzel a görbe vassal ki ne tudnék nyitni.

- Akkor jó. Csak meg kell várni, míg aludni mennek. Igaz, hogy az embereink már türelmetlenek ott az istálló mögött. Nekem sem volna türelmem ilyen sokáig a bodzabokrok alatt lapulni.

- Meg kellene nézni, mi van a házban. Talán már lefeküdtek.

- Igazad van, Locksmith, megyek és megnézem.

A "főnök" felállt, és lábujjhegyen elindult a ház felé. A másik, akit Locksmithnek nevezett, ami lakatost jelent, zsebéből jó nagy tolvajkulcsot vett elő, és tűnődve nézegette. Ekkor valaki óvatosan megrángatta a lábamat. Visszacsúsztam, és már ott feküdtem Old Death mellett.

Egészen füléhez hajolva, beszámoltam neki arról, amit hallottam.

- Most fogjuk elintézni őket - bólintott Old Death. - Ha meghallja a hangomat, vesse magát rá a "főnökre". A cél az, hogy életben maradjon; de ne tudjon segítségért kiáltani. Rántsa le a földre, aztán térdeljen rá. Csak addig fogja, amíg oda nem jövök. No, a viszontlátásra!

Már el is tűnt mellőlem, én meg visszakúsztam az előbbi leshelyemre. A "főnök" nemsokára visszajött, és leült Locksmith mellé.

- Tovább kell várni - mondta bosszankodva. - A kovács még ébren van.

- Ott egye meg a fene! - szitkozódott Locksmith. - No de ami késik, nem múlik. Ha végeztünk velük, megkeressük azt a hórihorgast.

Mondtam már, nekem őrá fáj a fogam. Nem adnám egy vak lóért, ha tudnám, hol van.

- Itt ni! - hallottam ebben a pillanatban Old Death hangját. Tétovázás nélkül felugrottam, és hátulról elkaptam a "főnök" nyakát. Nem volt ideje kiabálni. Fél perc se telt bele, és már a földön feküdt; én meg rajta. Újabb fél perc múlva Old Death ott termett mellettem, és revolvere agyával halántékon csapta a görcsösen kapálózó "főnököt", aki most már elvesztette eszméletét.

- Egészen jól csinálta, barátom - dicsért meg az öreg. - Most kapja fel a vállára, és be a házba!

Hátunkon a két eszméletlen gazfickóval a hátsó ajtóhoz siettünk.

Old Death körmével kaparászott az ajtón, mely tüstént kinyílt.

- Hát ez mi? - kérdezte Lange; aki a sötétben csak annyit látott, hogy cipelünk valamit.

- Mindjárt kiderül - felelte Old Death. - Csak zárja be az ajtót.

A szobában várakozó társaság nagyot nézett; amikor a két gazfickót leraktuk a padlóra.

- Tyű, a mindenit! - kiáltott fel a kovács. - Hiszen ez két kukluxos!

Meghaltak?

- Remélem, nem - felelte Old Death. - Látja, hogy igazam volt; amikor ezt a fiatalembert magammal vittem. Nagyon bátran viselkedett - ő fogta le a banda vezérét.

- Ez a vezér? Nagyszerű! De hol vannak az emberei? És miért kellett ezt a kettőt ide behurcolni?

- Hát ezt se tudja kitalálni? Lehúzzuk a két gazfickó gúnyáját, én meg a barátom belebújunk, aztán idecsaljuk a bandát, mely az istálló mögött rejtőzködik.

- És ha észreveszik a cselt?

- Bízza csak ránk!

Old Death gyorsan elmesélte, mit hallottunk, és kifejtette tervét. Én játszom majd Locksmith szerepét, ő meg a "főnökét".

- Természetesnek fogják tartani, hogy suttogva beszélünk - tette hozzá -, és a suttogó hangot nem lehet megismerni.

- És a mi dolgunk mi lesz? - kérdezte Lange.

- Egyelőre csak annyi, hogy kiosonnak a kertbe, és behoznak néhány erős karót. Ezekre hamarosan szükségünk lesz. Aztán oltsanak el minden világosságot, és bújjanak el a házban. A többit majd meglátjuk.

Míg Lange és fia kiment a kertbe, mi levetkőztettük a két foglyot. Az egyiknek a csuklyáján fehér vászonból kivágott kard volt - a vezér jelképe -, a másikén pedig egy kulcs. A Csiga, aki még a kocsmában ült, hogy utánunk szaglásszon, alighanem csigát ábrázoló jelvényt viselt.

Amikor lehúztuk a "főnök" bő, fehér overallját is, felébredt, és a zsebéhez kapott, ahol a revolvere volt, amíg el nem szedtük tőle. Old Death gyorsan visszanyomta a fejét a padlóra, és mellének szegezte rugós kését.

- Nyugalom; fiacskám! Egyetlen hang vagy mozdulat, és szívedbe sétál az acél!

A "főnök" harminc év körüli férfi volt; sötétbarna arcbőre és gőgös, hetyke arcvonásai arra vallottak, hogy a levitézlett déli földesurak egyike lehetett. Önkéntelen mozdulattal megtapogatta fájó halántékát, ahová az ütést kapta, és nyöszörgő hangon megkérdezte:

- Hol vagyok? Mit akartok tőlem?

- Mindjárt megtudod - felelte Old Death -, csak előbb megkötözünk egy kicsit.

- Megkötözni? Engem? Soha! - fortyant fel a bandavezér, és újra megpróbált feltápászkodni.

- Meg akarsz halni? - sziszegte az öreg. - Tudod, ki vagyok én? Old Death, ha már hallottad ezt a nevet! Sejtheted, mennyire imádom a rabszolgatartókat és a kukluxosokat!

- Old Death? - hebegte a "főnök" rémülten. - Akkor végem van!

- Még nem. Mi nem vagyunk olyan elvetemült gyilkosok, mint ti.

Ha megadod magad, és kezünkre játszol, hogy a társaid is azt tegyék, megkegyelmezünk nektek. De ha verekedésre kerül a sor, holnap annyi hullát úsztat le a folyó, ahányan vagytok. Remélem, észre térsz, s megteszed, amit parancsolok. Azonkívül csak annyit kívánunk tőletek, hogy menjetek vissza Louisianába, és ne tegyétek többé a lábatokat ide

Texasba. Itt nem tűrjük a garázdálkodástokat. Mindjárt behozom az embereidet. Kövess el mindent, hogy megadják magukat, ha kedves az életed.

Ezután megkötöztük, és egy zsebkendőt tömtünk a szájába. Közben felocsúdott a társa is, akit hasonló kezelésbe vettünk. Végül a két megkötözött fickót becipeltük a hálókamrába, és Lange meg a fia ágyába fektettük. Még külön odakötöztük őket s pokrócokkal fülig betakartuk.

- Így ni! - nevetett Old Death. - Most kezdődik a komédia. Micsoda élvezet lenne látni, milyen pofát vágnak majd a banditák, ha vezérűket itt megpillantják! Úgy szeretném megfigyelni őket, hogy ne vegyék észre.

- Mi sem könnyebb annál! - felelte Lange, aki fiával együtt már behozta a karókat. - A kamra mennyezete egy sor deszkából áll. Felmegyünk a padlásra, és az egyik deszkát felfeszítjük.

- Remek! - bólintott Old Death. - Csak előbb átöltözünk.

Lehúztam Locksmith álruháját, és magamra öltöttem. Fehér kezeslábasa zsebében egy nagy tolvajkulcsot találtam.

- Félek, hogy nem tud bánni ezzel a szerszámmal - fordult hozzám

Old Death. - Mindenesetre hozza magával az igazi kulcsokat is. Puskáinkat bízzuk a háziakra, nekünk elég lesz a kés és revolver. Majd ha a madárkákat becsalogattuk a kalitkába, ezekkel a karókkal megtámasztjuk az ajtót és ablakot, nehogy kirepüljenek.

- Értem - bólintott Lange. - Most felmegyek a padlásra.

Még megvártuk a mennyezetléc kifeszítését, aztán kiosontunk a hátsó ajtón, melyet kulcsra zártam magam mögött. Old Death a falhoz lapult, én meg nyugodtan elindultam az istálló felé. Nem kellett vigyáznom, hogy nesztelenül lépkedjek, hiszen a cél az volt, hogy észrevegyenek.

Az istálló mögött majdnem megbotlottam egy ott kuporgó alakban.

- Stop! - mondta. - Te vagy az, Locksmith? Örültem, hogy ilyen szépen megismert.

- Én hát! - feleltem súgva. - De ne kiabálj!

- No, végre! Mi újság?

- Jöhettek, de csak halkan.

- Szólok a hadnagynak, várj egy kicsit - mondta és eltűnt.

Mi a fene! - gondoltam. - Még hadnagyuk is van? Egész katonai szervezet! Egy percig sem álltam ott, és már odajött egy másik.

- Lefeküdtek már? - kérdezte súgva. - Elég sokáig várattak.

- Megittak egy egész korsó brandyt, csak aztán feküdtek le - mondtam alig hallhatóan.

- Annál jobb - felelte -, így még könnyebben elbánunk velük. Már éjfél is elmúlt. A másik csoport mindjárt munkához lát Cortesiónál.

Egy csomó fekete csuklyás alak bukkant fel mögötte. Intettem nekik, hogy kövessenek. A házhoz érve, Old Death lépett elénk a "főnök" maskarájában.

- Nos, Locksmith, elő az álkulccsal! - parancsolt rám.

Az ajtóhoz léptem, az igazi kulccsal a kezemben, de néhány pillanatig motoszkáltam, mintha a zárral vesződnék. Végre kinyitottam az ajtót, és félreálltam. Old Death az ajtó másik oldalán lapult a falhoz. Előreengedtük az embereket, akik sorra beléptek, utoljára a hadnagy.

- Gyújtsuk meg a lámpásokat? - kérdezte.

- Egyelőre csak a tiedet - rendelkezett Old Death.

Követtük a díszes társaságot. Becsuktam mögöttük az ajtót, de nem zártam be. A hadnagy zsebéből kézilámpást vett elő és meggyújtotta.

Láttam, hogy csuklóját késhez hasonló fehér ábra díszíti. Összesen tizenöt banditát számoltunk meg. Mindegyik más jelvényt viselt. Volt köztük kereszt, félhold, csillag, kígyó, béka, fogaskerék, olló, madár és még négylábú állat is.

- Állítsunk őrt az ajtóhoz? - kérdezte a hadnagy.

- Minek? - felelte Old Death. - Elég, ha bezárjuk.

Tüstént ráfordítottam a kulcsot, de nem húztam ki.

- Gyerünk! - mondta Old Death, és kivette a hadnagy kezéből a lámpást. A hálókamra ajtajára mutatott. - Ide be! Gyorsan, de nesztelenül! A lámpákat ráérünk odabenn meggyújtani.

Ezzel akarta elejét venni, hogy a "békésen szendergő" két alakot túl korán felismerjék. A kamrában alig volt hely ennyi ember számára, de

Old Death valósággal begyömöszölte őket. Mihelyt az utolsó is odabenn volt, gyorsan rájuk csapta az ajtót, én meg ráfordítottam a kulcsot.

- Elő a rudakat! - mondta Old Death.

A karókat jól odaszorítottuk, hogy ne lehessen belülről kifeszíteni az ajtót. Egy pillanat műve volt az egész, és már szaladtam fel a padlásra.

- Le lehet jönni! - súgtam. - Már benne vannak a csapdában.

Barátaim lesiettek.

- Három ember az ablakhoz! - kiáltotta Old Death. - A zsalukat rudakkal eltorlaszolni! Ha valaki mégis ki tud törni; golyót a fejébe!

Ekkor óriási kiabálás hallatszott a kamrából. A gazfickók ráeszméltek arra, hogy lépre mentek. Lámpát gyújtottak, és meglátták, hogy nem a kovács meg a fia fekszik a pokrócok alatt, hanem . . . azt a kutya mindenségét! Majd megpukkadtak dühükben, káromkodtak, ordítoztak, öklükkel döngették az ajtót.

- Ezt megkeserülitek! - üvöltötte a hadnagy. - Nyissátok- ki, vagy szétverjük az egész házat!

- Törjétek be az ajtót! - kiáltotta egy másik hang.

De az ajtó erős volt, nem lehetett betörni, de kifeszíteni sem. Hallottuk, hogy most az ablakkal próbálkoznak.

- El az ablaktól! - hallatszott egy harsány hang kívülről. - Aki kinyitja, golyót kap a fejébe!

Old Death öklével az ajtóra csapott.

- Csend legyen odabenn! - kiáltotta. - A "főnök" majd megmondja, mit csináljatok!

Aztán hozzám hajolt, és a fülembe súgta:

- Mi ketten felmegyünk a padlásra. Fogja a lámpást és a puskáinkat is!

A padláson rögtön megtaláltuk azt a helyet, ahol a lécet meglazították. Ledobtuk csuklyáinkat, kiemeltük a deszkát, és lenéztünk a sok lámpától ragyogóan megvilágított, szűk helyiségbe.

Ott álltak egymás hegyén-hátán a két fogoly körül, akit már megszabadítottak a kötelektől meg a szájpeckektől. A "főnök" nagy hévvel magyarázgatott nekik valamit, ami szemmel láthatólag csöppet sem volt ínyükre.

- Hogy megadjuk magunkat néhány embernek? - méltatlankodott a hadnagy. - Hát hányan vannak tulajdonképpen?

- Éppen elegen ahhoz, hogy lepuffantsunk benneteket! - kiáltott le

Old Death a padlásról, és puskája csövét a nyílásba dugta.

Minden szem a mennyezet felé bámult. Ebben a pillanatban puskaropogás hallatszott kívülről; egy lövés, melyet röviddel rá egy másik követett. Old Death tüstént megértette, mit jelent ez, s hogyan fordíthatja a hasznára.

- Halljátok? - folytatta. - Cimboráitokat Cortesio meleg fogadtatásban részesíti. Egész Lagrange ellenetek fordul, hisz tudják, minek jöttetek ide, és a pokolba kívánnak benneteket! Nincs szükségünk KuKlux-Klanra! Értsétek meg, hogy végetek van! Többen vagyunk, mint ti. A másik szobában tizenkét ember áll készenlétben, az ablak előtt hat, és itt a padláson is hatan vagyunk. Talán hallottátok már, kivel van dolgotok - én Old Death vagyok! Tíz percet adok nektek; ha addig leteszitek a fegyvert, megkegyelmezek a nyavalyás életeteknek - ha nem, akkor jaj nektek! Ez az utolsó szavam. Gondolkodjatok!

A kiemelt deszkát visszatolta a helyére, és a fülembe súgta:

- Most rohanjunk le gyorsan, és segítsünk a spanyolnak!

Két embert vittünk magunkkal Lange nagyszobájából, kettőt meg az ablak alól, ahol egyelőre elég volt egy őr is. Így a felmentő sereg hat emberből állt. Szempillantás alatt a szomszédban termettünk, ahol né-hány csuklyás alakot láttunk ólálkodni. Négy-öt, hasonló maskara Cortesio háza mögül rohant elő; és rémült hangon ordította:

- Hátul is lőnek! Nem tudtunk bejutni!

Levetettük magunkat a földre, és közelebb kúsztunk. Újabb lövéseket hallottunk. A kerítésnél ólálkodók egyike dühösen szitkozódott.

- Átkozott spanyol! Megszimatolta a dolgot! Most felveri az egész várost. Mindenütt lámpát gyújtanak. Törjük be a kaput, mielőtt idecsődül a fél város!

- Uraim - súgtam társaimnak -, ne tétovázzunk! Verjük szét őket puskatussal!

- Rajta! - hangzott a válasz, és a váratlan támadás megindult. A banda szétszaladt, csak négy gazfickó maradt ott sebesülten. Lefegyvereztük őket, aztán Old Death az ajtóhoz lépett és bezörgetett.

- Ki az? - hallatszott az ajtó mögül.

- Old Death, kedves uram. Tiszta a levegő. Nyugodtan beengedhet.

Az ajtó résnyire kinyílt. Cortesio megismert minket, pedig fehér kezeslábasban voltunk.

- Szétugrasztottuk őket - mondta Old Death. - Ön lövöldözött?

- Én itt, a szolgám meg a hátsó ajtón. Még szerencse, hogy ön óvatosságra intett. Igaza volt.

- Nos, akkor jöjjön át hozzánk, nálunk is van egy kis ribillió, tizenöt fickóval kell még leszámolnunk. A néger szaladjon házról házra; és keltse fel az embereket.

- Helyes! - felelte Cortesio. - Legelőször a seriffhez küldöm, mert szükségünk lesz rá. Tüstént odaát leszek.

A kis utcában két puskás ember sietett felénk. Békés polgárok voltak, akik a lövések zajára bújtak elő. Néhány szóval elmondtuk nekik, mi történt, és rögtön hozzánk csatlakoztak. Mert ha akadtak is Lagrange-ban olyanok, akik a néger rabszolgák felszabadítását rossz szemmel nézték, a kukluxosokkal még ezek is torkig voltak. Felnyaláboltuk a négy sebesült banditát; és átcipeltük Lange szobájába. Távollétünk alatt nem történt semmi különös, a kamrába zárt társaság csendesen viselkedett.

Nemsokára megjött Cortesio is, nyomában számos helyi lakos, akik már nem fértek be a szobába, és a ház előtt csoportosultak.

A nagy lárma és sürgés-forgás nem kerülhette el a foglyok figyelmét, most már látták, hogy helyzetük teljesen reménytelen. Old Death megint felment a padlásra, én meg nyomban követtem. Amikor felemeltük a deszkát, olyan kép tárult elénk, melyet örömmel szemléltünk. A kamrában zord kétségbeesés honolt. A banditák a falnak támaszkodva, csüggedten lógatták fejüket. Egyik-másik olyan levert volt, hogy leroskadt a földre.

- A tíz perc bőven letelt! - kiáltott le Old Death. - Mit határoztatok?

Választ nem kapott, csak az egyik bandita eresztett meg egy trágár káromkodást.

- Hallgattok? Helyes. Akkor elkezdjük a lövöldözést.

Mindketten lövésre emeltük puskánkat. Csodálatos módon egyik banditának sem jutott eszébe revolverét felénk irányítani. Még ehhez is gyávák voltak - bátorságuk csak akkor tündökölt, amikor védtelen embereket bántalmaztak.

Old Death a fülembe súgta:

- Nem akarok megölni senkit, de észre kell téríteni őket. Vegye célba a hadnagy kezét, én a "főnököt" fogom egy kicsit megmanikűrözni.

Két lövésünk egyszerre dördült el, s golyóink pontosan találtak.

A két főkolompos feljajdult fájdalmában, és cimborái velük üvöltöttek.

A lövéseket természetesen a mieink is meghallották. Odakint azt hitték, harcra került a sor, és ők is lövöldözni kezdtek az ajtón és ablakon keresztül. Több kukluxos megsebesült, mire valamennyi levetette magát a földre, abban a reményben, hogy ott biztosabb, s rémületükben úgy üvöltöztek, mintha kínzócölöpre kötötték volna őket. A "főnök" letérdelt az ágy mellé, vérző kezét a lepedőbe bugyolálta, és harsogó hangon kiáltott fel hozzánk:

- Hagyják abba! Megadjuk magunkat!

- Helyes - felelte Old Death. - Akkor mindenki rakja le fegyverét az ágyra, aztán egyenként kiengedünk benneteket. De akinél fegyvert találunk, rögtön agyonlőjük. Halljátok a lármát? Száz meg száz ember áll odakünn. Csak a feltétlen megadás segíthet rajtatok.

A banda helyzete valóban reménytelen volt. Szökésről szó sem lehetett, és harcolni sem volt kedvük. Old Death parancsának engedelmeskedve, az ágyra hajigálták késeiket és revolvereiket.

- Rendben van! - kiáltott le az öreg. - Most várjatok egy kicsit, míg intézkedem, hogy kinyissák az ajtót.

Engem küldött le a lakószobába, hogy utasításait továbbadjam. Fütyörészve mentem le a lépcsőn, nem is sejtve, hogy milyen kellemetlenség vár rám. A pitvar zsúfolva volt emberekkel. Elfelejtettem kezeslábasomat, helyesebben a banditák kezeslábasát levetni, s amint odalenn megpillantottak, azt hitték, egy kukluxossal van dolguk. Megragadtak, és püfölni kezdtek. Hiába tiltakoztam, nem hallgattak rám, és annyira szorongattak, hogy örültem, amikor kiszökhettem az ajtón. De egy tagbaszakadt fickó utánam eredt, és vállamra tette a kezét - iszonyú nagy, csontos keze volt.

- Ne szaladj, barátocskám! - kiáltott rám. - Egészen más tervem van veled. Látod azt a fát a palánk mellett? Gyönyörű fa, pompás ágai vannak, oda foglak felkötni!

- Hagyjon engem békében! - méltatlankodtam. - Nem vagyok kukluxos! Mit akar tőlem?

- Gyönyörű ágak! - felelte. - Isteni ágak! Jó erős ágak! Ne félj koma, nem fog leszakadni!

Egyik óriási kezével torkon ragadott, a másikkal meg úgy öklözött, mint valami gép - már-már azt hittem, összetöri a bordáimat.

- Értse meg, ember, hogy Mr. Lange barátja vagyok. Kérdezze meg tőle, ha nem hiszi!

- Mesés ágak! Öröm lesz himbálózni rajta! - felelte, és a változatosság kedvéért gyomron vágott. Erre már felforrt bennem a düh, és öklömmel az orrába csaptam. Elengedett, és már vissza akartam sietni a házba, de közben több ember érkezett oda, és se szó, se beszéd, ütlegelni kezdtek. A nagy kezű pedig torkaszakadtából ordított:

- Húzzátok fel a gazembert! Nem kell sokat teketóriázni vele! Nézzétek csak, mit csinált velem! Már alig van fogam elöl, és ez a nyomorult kiverte a három egyetlen elülső fogamat!

Orra-szája vérzett, és ha előbb fel akart akasztani, most legszívesebben nyársra húzott vagy kerékbe tört volna. Szerencsére Lange felfigyelt a kiabálásra, és kijött a ház elé.

- Mit akartok ettől az embertől? - kérdezte, a helyzetet gyorsan felismerve.

- Soha életében nem volt kukluxos. Ellenkezőleg! Éppen neki és a barátjának köszönhetjük, hogy a bandát ártalmatlanná tettük.

- Ennek? - álmélkodott a lapátkezű. - Talán még én is köszönetet mondjak neki?

Zsebkendőt húzott elő, és letörölgette arcáról a vért. Orra olyan volt, mint egy vöröshagyma. Most már mindenki kacagott rajta. Csak nekem nem volt kedvem nevetni. Bosszúsan tapogattam karomat, Hátamat, ahol bizonyára otthagyta ujjlenyomatát - kék és zöld foltok alakjában.

- Megőrült?! - ordítottam rá. - Nekiesik az embernek, mint egy vadkan!

- Ha én vadkan vagyok, akkor maga egy vérszomjas tigris! - feleselt.

Orrom alá tartotta tenyerét, és megmutatta "három egyetlen elülső fogát", melyet én mozdítottam ki eredeti helyéből.

- Uraim, béküljenek ki - mondta Lange. - Félreértés volt, kölcsönös félreértés. Most nem érünk rá ezzel foglalkozni, sürgősebb dolgunk van.

Magam is beláttam, hogy "fogasabb" kérdésekkel kell foglalkozni.

Néhány szóval gyorsan elmondtam a kovácsmesternek, mi történt a padláson és a hálókamrában. Lange egy szempillantás alatt köteleket kerített elő, és készenlétbe helyezte a kamra ajtajában.

- Most egyenként kieresztjük őket - mondtam. - Amint kilép valaki, tüstént meg kell kötözni. Valaki szaladjon a seriffért, és hozza ide!

Cortesio már elszalasztotta érte a négerét - már itt kellene lennie.

- A seriffnek? - csodálkozott Lange. - Hiszen itt van! Éppen neki ütötte ki a fogát - s rámutatott a lapátkezűre.

- Ezer bocsánat, Sir! - hebegtem kissé zavartan. - Ha sejtettem volna, hogy ilyen fontos személyiséggel van dolgom . . . Próbáltam kimagyarázkodni, de nem engedett szóhoz jutni!

- Felejtsük el, Sir - felelte. - Nem akarja emlékül eltenni a fogaimat?

- Köszönöm - feleltem, és barátságosan megveregettem a vállát.

- Szent a béke - bólintott. - No, most térjünk át a hivatalos teendőkre!

Két ember jobbra-balra az ajtó mellé, puskával a kezében. A megkötözött gazfickók az én hatáskörömbe tartoznak.

Közben megjött Cortesio is, és örömmel vett részt a kukluxosok megszégyenítésében. Az ajtóból eltávolítottuk a torlaszokat.

- Uraim, méltóztassanak kisétálni! - szóltam be. De egyiknek sem akarózott megkezdeni a kivonulást. Erre felszólítottam a "főnököt" és a hadnagyot, hogy lépjenek elő. Mindkettő már zsebkendőt csavart a kezére, s rajtuk kívül még három-négy sebesült bújt elő. A padlásrés mellett Old Death ült, puskája csövét lefelé fordítva, és vigyorogva nógatta a banda tagjait a távozásra. Mihelyt valaki kilépett, kezét tüstént hátrakötötték, aztán kivezették a ház elé. Egyiknek sem engedtük meg, hogy csuklyáját ledobja, csak a két vezetővel tettünk kivételt, hogy alaposan szemügyre vehessük őket. A csődületben akadt egy felcser is, aki a sebesülteket bekötözte, ha az emberséges bánásmódot nem is érdemelték meg. Amikor a kamra kiürült, felmerült a kérdés, mit csináljunk a pórul járt gazemberekkel. Lagrange-ban volt ugyan fogda, de tizenkilenc embert nem lehetett benne egyszerre elhelyezni.

- Vigyétek őket a táncterembe! - parancsolta a seriff. - Még az éjjel elintézzük őket, de a törvény szigorú betartásával. Esküdtszéket alakítunk, és az majd ítélkezik felettük.

A határozat híre gyorsan elterjedt. A tömeg elindult a fogadó felé, hogy a táncteremben jó helyet biztosítson magának. A kukluxosokat is oda vezették, de a seriff erélyesen megtiltotta, hogy útközben bárki is bántalmazza őket. Szitkok persze jócskán repültek a fejükhöz, s nem szerettem volna a bőrükben lenni. A fogadó udvarán egy igen tágas, hombárszerű épület állt - ez volt az úgynevezett táncterem, ahol a mulatságokat szokták rendezni. Egyik végében emelvény volt a zenekar számára. A foglyokat a seriff parancsára az emelvényen sorakoztatták fel. Most lehúzták fejükről a csuklyát, s kiderült, hogy egyetlen ismerős arc sem volt köztük. Valamennyien más vidékről csődültek ide garázdálkodni.

Megalakították az esküdtszéket, és kijelölték az ügyészt, aki a vádat képviselte, és egy védőt is, aki nehezen állt kötélnek, de a seriff ragaszkodott hozzá, hogy a formaságokat betartsák. Tanúnak a két Lange-t,

Cortesiót és öreg barátomat kérték fel, de a seriff az utolsó pillanatban észbe kapott, és rám mutatva így szólt:

- A kitűnő fogászt se hagyjuk ki! - S így én is tanú lettem.

A seriff ezután áthordatta a banda puskáit és egyéb fegyvereit, s lerakatta a bíróság asztala elé. Így hát "tárgyi bizonyíték" is volt elég. Old Death megvizsgálta a puskákat, és megállapította, hogy egytől egyig csőre vannak töltve. A kijelölt esküdtek elfoglalták helyüket, és a tárgyalás megkezdődött.

Elsőnek az ügyész kért szót. Ékes szavakkal ecsetelte a veszélyt, mely a várost fenyegette. A vádlottak - mondta - nemcsak a békés munka alapját, a közrendet akarták aláásni, hanem több polgár meggyilkolására készültek. A vádlottakra halálbüntetést kért.

Beszédét lelkesen megéljenezték, és hajlongva köszönte meg az elismerést.

Ezután a védő emelkedett szólásra. Azzal kezdte, hogy legszívesebben saját kezűleg húzná fel a vádlottakat a "lámpavasra" - ami kissé fellengzősen hangzott, mert Lagrange ilyen közvilágítási kellékekkel nemigen dicsekedhetett. Ezután a védő megemberelte magát, és megmutatta, hogy tisztában van feladatával. Kijelentette, hogy az eddigi tárgyalás érvénytelen, mert előbb a vádlottak személyazonosságát kellett volna megállapítani.

- Nem vesződünk ilyesmivel - intette le a seriff. - Éppen elég a kötél! Még tintát és papirost is pazaroljunk rájuk?

A védő nem akadékoskodott tovább. Csak arra hivatkozott, hogy a vádlottak tervezett gaztetteiket nem hajtották végre, ami városunk illusztris vendégének, Old Deathnek köszönhető, s ezért enyhébb elbírálást kért - elég, ha csak minden második vádlottat akasztják fel.

Ekkor Old Death emelkedett szólásra. Megköszönte a védő dicsérő szavait, de arra kérte az esküdteket, hogy egyetlen akasztás se legyen, eszeljenek ki valami más - irgalmasabb, de mégis elrettentő hatású büntetést.

A seriff összedugta fejét az esküdtekkel, és hosszas suttogó tanácskozás után a következő javaslatot tette:

- Csatlakozom a kiváló Old Death javaslatához, melyet a következőkkel szeretnék kiegészíteni. Kobozzuk el a vádlottak fegyvereit és mindent, amit a zsebükben találunk - órát, pénzt és egyéb értéktárgyakat.

Ez lesz a főbüntetés. Mellékbüntetésül nyírjuk le a hajukat, bajuszukat, szakállukat, ha van, mégpedig most rögtön.

- Éljen! Éljen! - kiáltotta a hallgatóság, és szempillantás alatt ollók meg borotvák kerültek elő - az ollók közt néhány olyan is, amit birkanyírásra szoktak használni.

- Javasolom továbbá - folytatta a seriff -, hogy a kettős értelemben is megkopasztott, megszégyenített és ártalmatlanná tett bandát rakjuk fel arra a hajóra, mely tizenegy órakor érkezett meg Austinból, és hajnalban indul tovább Matagordába. A matagordai seriffnek majd gondja lesz rá, hogy a díszes társaságot eltávolítsa Texasból, és visszaküldje oda, ahonnan jöttek.

- Éljen! Éljen! - kiáltotta a hallgatóság és az esküdtek is helyeslőn bólogattak.

- Ez még nem minden - folytatta a seriff, akire egyre kevésbé nehezteltem; annyira szívemből beszélt. - A fegyvereket és a többi elkobzott holmit árverésen értékesítjük. A befolyt összeget, valamint a banditáknál talált pénzt nemes, jótékony célra fordítjuk.

- Jótékony célra? - álmélkodott az ügyész, és az esküdtek is hümmögtek, és egymásra bámultak, fejüket csóválgatták, ami elárulta, hogy ez a javaslat már nem talált osztatlan tetszésre. Ám a seriff nem visszakozott, hanem így folytatta:

- Mint mondtam, nemes, jótékony célra. Az egész pénzt sörre, pálinkára és whiskyre költjük; amit még ma éjjel, ebben a teremben fogunk elfogyasztani. Ugyanis olyan későre jár az idő, hogy már nem érdemes lefeküdni. Rögtönzött bált rendezünk, és utána testületileg vonulunk ki a hajóállomásra a kukluxosok búcsúztatására. De ezzel be is fejeztem, mert amint látják, rengeteg dolgunk és zsúfolt programunk van hajnalig. Tisztelt esküdtszék! Felteszem a kérdést: javaslataimat meg szavazzák-e?

Nem tudom, az esküdtszéki tárgyalás szabályosan folyt-e le, de annyi bizonyos, javaslatait nagy lelkesedéssel egyhangúan elfogadták. Az egész terem tapsolt, tombolt, hurrázott - csak a vádlottak lógatták az orrukat.

- Van a védőnek valami észrevétele? - kérdezte a seriff.

- Az ítéletet nemcsak igazságosnak, de enyhének és méltányosnak is tartom és elfogadom - mondta a védő. - Csak annyit kívánok hozzáfűzni, hogy munkám díjazásául két dollárt számítok fel személyenként, ez tizenkilenc elítélt után összesen harmincnyolc dollár, amit ezennel felajánlok a táncmulatság céljaira - ez az én hozzájárulásom a terem bérének és világításának költségeihez. A zenészek díjazására belépődíjat javaslok. Minden gentleman fizessen tizenöt centet; a hölgyek természetesen nem fizetnek semmit.

A védő szavait is lelkesen megtapsolták. Nem hittem a fülemnek.

Hát így fest Lagrange-ban egy esküdtszéki tárgyalás? Pillantásom a mellettem ülő Old Deathre tévedt, s láttam, hogy pompásan mulat.

Harsányan kacagott, és térdét csapkodta jókedvében. Beláttam, hogy igaza van. Akármilyen komolytalan is a tárgyalás, a fő az, hogy a kukluxosokat jól megleckéztették, és elvették a kedvüket attól, hogy Lagrange-ban is garázdálkodjanak.

Nyomban hozzáláttak az ítélet végrehajtásához. A banditákat megmotozták, és elvették a pénzüket meg értéktárgyaikat. Néhány gyűrűn, láncon és zsebórán kívül majdnem háromezer dollárt szedtek el tőlük, s raktak le a seriff elé az asztalra. Aztán elővették az ollókat, és kopaszra nyírták a banditákat, mégpedig kíméletlenül. Lesütött szemmel tűrték, még pisszenni sem mertek. Mihelyt ezzel végeztek, megkezdődött az árverés. A fegyverek voltak a legkapósabbak, jó áron elkelt valamennyi.

Közben sokan hazasiettek, hogy átöltözzenek, és az asszonyokat meg leányokat a rögtönzött táncmulatságra előkészítsék. Mindez természetesen nagy lármával, szaladgálással, ajtócsapkodással, ribillióval járt. Nemsokára beállítottak a zenészek is: egy hegedűs, egy klarinétos, egy kürtös és még valaki egy özönvíz előtti ócska fagottal. Ez a csodálatos zenekar letelepedett egy sarokban - mivel az emelvényt most mások bitorolták -, és hangolni kezdett, egy kis kóstolót adva abból a művészi élvezetből, melyet nyújtani készült. Nagy kedvem lett volna kereket oldani, de Old Death hallani sem akart a távozásról. Különben is már hozzánk lépett a seriff, és kijelentette, hogy Lagrange egész polgársága a legsúlyosabb sértésnek tekintené, ha nem vennénk részt a mulatságon, sőt az első körtáncot nekünk kell megnyitnunk. Barátságosan ölelgetett, mintha sohasem vertem volna ki "három egyetlen elülső fogát". Mindjárt egy külön asztalt szerzett számunkra, és felállította a legjobb helyre, a zenekar mellé - vagy talán így akarta megbosszulni rajtam fogait? Ennél az asztalnál foglalt helyet ő is, termetes feleségével és rettentő sovány, de csinos arcú leányával, aki alighanem irodalomkedvelő volt, mert rögtön a bemutatkozás után ezt kérdezte Old Deathtől:

- Mi a véleménye Pierre Jean de Béranger-ról? Szereti? Mert én imádom!

- Hát ha ő is imádja önt, kisasszony, akkor beszéljen az az úriember a kedves mamával! - tanácsolta az öreg vadász. - Hol itt a probléma?

A magyarázatra már nem került sor, mert megkezdődött a körtánc, és Old Death karját nyújtotta a seriff feleségének, én meg az ábrándos leánykát vittem táncba.

A bál lefolyását nem akarom részletesen ismertetni, még kevésbé a vele párhuzamosan lezajlott óriási ivászatot, melyből a hölgyek is jócskán kivették részüket. De nem hallgathatok el egy kínos epizódot, mely másnapi terveimet bosszantóan felborította. Old Death annyira belejött a táncba, hogy túl akart tenni a fiatalokon is, s az egyik fordulónál túl nagy lendületet vett; nem tudom, megbotlott-e, vagy elvesztette egyensúlyát, de annyi bizonyos, hogy földre zuhant, és magával rántotta a partnerét is. A hölgynek nem esett semmi baja - a természet pazarul kipárnázta -, de Old Death úgy megütötte magát, hogy alig bírt feltápászkodni.

Ital volt bőven (és potyán), nem csoda hát, hogy az egész társaság elázott, kivéve azokat; akik a foglyokat őrizték. De hajnalban, amikor már közelgett a hajó elindulásának ideje, valamennyien talpra álltak, és a legnagyobb rendben elindult a menet a kikötő felé - elöl a zenészek, utána a bíróság tagjai, azután a kukluxosok, hátrakötött kézzel, hírhedt egyenruhájukban, csuklyásan s fegyveres kísérők őrizete alatt. Azután következett a város apraja-nagyja.

Furcsa nép az amerikai - a világért sem mulasztana el egy ilyen látványos és csinnadrattával járó utcai felvonulást. Az ördög tudja, hogyan értesült róla az egész város, de mindenki ott volt, és mindenki magával hozott valami szerszámot, mellyel részt vehetett a macskazenében

- ócska lábost, fazékfedőt, piszkavasat. A zenekar előbb a Yankee Doodle dallamát húzta és nyúzta, szakadatlanul:

A jenki srác mindig sikár,
nincs rajta háj egy csöpp se,
táncra délcegen kiáll,
és fürge, mint a szöcske.

A par fait megvédi ám,
és nem bánthatja senki,
gőgös britnek fittyet hány
a jenki, fránya déndi!

Utána kitört a macskazene. Nincs szó, mellyel érzékeltetni tudnám a fütyülést, nyivákolást, visítozást, amit csaptak - szinte azt hittem, egy tébolyda lakói szabadultak ki. Amellett pedig lassú gyászlépésben vonultak a folyópartra, ahol a foglyokat átadták a kapitánynak, aki biztosította a seriffet arról, hogy az ő hajójáról bizony nem szökhetnek meg.

Amikor a hajó elindult, a zenekar tust játszott; majd újra a macskazene szólalt meg és búcsúztatta el a kedélyesen, de mégis hatásosan megbüntetett banditákat. Old Death karon fogott, és a két Lange társaságában visszaballagtunk hőstettünk színhelyére. Aggódva láttam, hogy öreg barátom kínosan húzza a lábát. A kis kamrában lefeküdtünk azzal, hogy alszunk egy fél órácskát, de sokkal hosszabb durmolás lett belőle.

Amikor felébredtem, Old Death az ágyon ült, és sziszegve tapogatta a combját meg a derekát. Nagy megrökönyödésemre kijelentette, hogy ma nem tud lóra ülni. A fiatal Lange elszaladt a felcserért, aki nagyképűen megvizsgálta az öregurat, és megállapította, hogy a lába kificamodott.

Legalább egy hétig kell nyomnia az ágyat - tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon. Úgy feldühödtem, hogy kedvem lett volna felpofozni.

- Megpróbálom a ficamot helyrerángatni - mondta, s teljes erőből rángatni kezdte Old Death lábát. Befogtam a fülemet, nehogy jajgatását halljam, hiszen az ilyesmi rettenetesen fáj. Nagy csodálkozásomra

Old Death fel se szisszent. Félretolta a felcsert, és maga vizsgálta meg a felső combját, ahol hatalmas barna foltot fedeztünk fel, melynek széle kék és zöld volt. Kiderült, hogy nem a lába ficamodott ki, csak a combján szenvedett zúzódást.

- Mustárral kell kenegetni - mondta a felcser, de olyan pillantást vetettem rá, hogy jónak látta sürgősen távozni.

- Annak az átkozott Gibsonnak disznó szerencséje van! - dünnyögtem bosszúsan. - Most már bottal üthetjük a nyomát.

- Ne féljen, amíg engem lát - felelte Old Death. - Egy olyan öreg kopó, mint én, ha szimatot fog, nem nyugszik, amíg el nem kapja a vadat.

- De ha ennyi időt nyer. . .

- Behozzuk, Sir - nyugtatott meg az öreg. - Fel a fejjel! Röstellem, hogy ilyen ostoba baleset ért, de majd kiköszörülöm a csorbát.

Ha ígérete nem is nyugtatott meg, kénytelen voltam a helyzetbe beletörődni. Egyedül nem mehettem tovább. Annál nagyobb örömömre szolgált, amikor Lange ebéd után kijelentette, hogy velünk szeretne tartani.

- Én és a fiam nem leszünk a terhükre - mondta. - Értek a lóhoz és a puskához, a fiam nemkülönben. Elfogadnak útitársnak?

Természetesen beleegyeztünk. Később átjött Cortesio, és megkérdezte, nem akarjuk-e megnézni a két lovat, melyet felajánlott. Old

Death, akárhogy fájt is a dereka, átbicegett velünk a spanyol istállójába. Maga akarta megnézni a lovakat.

- Ez a minden lében kanál - mutatott rám - erősködik ugyan, hogy jó lovas, és el is hiszem neki, de egy lovat megítélni már nagyobb tapasztalatot igényel. Ezt nem bízom senkire.

Alaposan megnézte az istállóban álló lovakat; még a mozgásukat is megfigyelte. A két ló, melyet Cortesio ajánlott, szemre szebb volt, mint a többi, de Old Deathnek nem nyerte meg a tetszését. Választása két öreg, fakósárga lóra esett.

- Csak nem ezt a két gebét választja? - csodálkozott Cortesio.

- Én bizony csak ezeket, ha nem veszi rossz néven, senor - felelte az öreg. - Ezek prérilovak, csak rossz kézben voltak. Kitartóbbak annál a két fényes szőrű paripánál. Mi a két fakót visszük magunkkal, ha megengedi.

- Ahogy parancsolja, Sir - felelte a spanyol vállvonogatva, és már vittük is a két "gebét".

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft