Vissza Címlap Előre

XIII. A KALMÁR

Utolsó kalandunk óta három hónap telt el, s ez a hosszú idő sem volt elegendő ahhoz, hogy teljesen talpra álljunk. Mégsem zúgolódtunk, mert a legfontosabb dologban reményünk teljesült: Old Firehand túl volt minden veszélyen, bár gyógyulása nagyon lassan haladt. Olyan gyenge volt, hogy alig tudott járni, s ezért lemondtunk arról a szándékunkról, hogy a Wilkes-erődbe szállítsuk.

Harry sebesülése jelentéktelennek bizonyult. Winnetou sebei súlyosabbak voltak, de már behegedtek, s csak akkor fájtak, ha megérintették.

Old Firehand belátta, hogy a vadnyugati élettel egyelőre szakítania kell. Elhatározta, hogy mihelyt erőre kap, felkeresi idősebb fiát az ország keleti részében, s Harryt is magával viszi. Ilyen körülmények közt nem lett volna értelme, hogy készleteit itt hagyja - az értékes prémeket, melyeket vadásztársaival együtt összegyűjtött. Magával nem vihette, és az erődben nem lehetett értékesíteni. Az egyik katona azt mondta, hogy odaát a Pulyka-pataknál egy gazdag kalmár ütötte fel tanyáját, aki mindent megvásárol, és arannyal fizet. Valakinek beszélni kellene vele, s rábírni, hogy jöjjön, és nézze meg a prémraktárunkat.

Amikor ajánlkoztam, hogy odalovagolok, figyelmeztettek, hogy azon a vidéken okananda indiánok garázdálkodnak, a sziúk rokonai, akik gyűlölik a fehéreket. A kalmárnak nem volt baja velük, mert az indiánok megbecsülik a kereskedőt, akitől csere útján megkaphatnak mindent, amire szükségük van. Winnetou kijelentette, hogy elkísér.

Hallottam, hogy fehér telepesek is élnek itt, akik még akkor költöztek erre az elhagyatott vidékre, amikor a bennszülöttek viselkedése jóval barátságosabb volt. Négy-öt órán át poroszkáltunk a patak partján, anélkül, hogy embert láttunk volna. Végre estefelé megpillantottunk egy rozsföldet, majd egy másik patakhoz értünk. Ahol ez a patak a folyóba ömlött, nyers fatörzsekből összerótt blokkház állt, melynek udvarát erős léckerítés vette körül. Megálltunk; leugrottunk a nyeregből, és lovainkat a kerítéshez kötöttük. Éppen be akartunk zörgetni, amikor a ház keskeny, lőréshez hasonló ablakaiból két puskacső nyúlt ki, és egy nyers hang ránk kiáltott:

- Megállj! Ez nem kocsma, ahova bármikor be lehet lépni! Kik vagytok, és mit akartok?

- Háromnapi fárasztó lovaglás után barátságosabb fogadtatást reméltem, még ismeretlenül is - feleltem bosszankodva.

- Miért? Honnan jött?

- Egy helyről, ahol Old Firehand tanyázik, ha ismeri ezt a nevet.

- Hogyne ismerném! És ki az az indián?

- Winnetou, az apacsok híres törzsfőnöke.

- Ejha! - kiáltott fel a házigazda, és a puskacső eltűnt az ablakból, majd rögtön utána a másik is. - Kérje meg, hogy mutassa meg nekem a fegyverét.

Winnetou lekapta válláról a puskát, és a telepes felé tartotta.

- Ezüstszögek! - mondta az elégedetten. - A híres ezüstpuska. Önnek pedig, mint látom, két fegyvere van. Mondja csak, az a nagyobbik nem medveölő?

- De bizony az.

- A kisebbik pedig Henry-féle karabély, nem igaz?

- Nem tagadom.

- Akkor már azt is tudom, ön kicsoda. Már szaladok is ajtót nyitni.

Kerüljenek beljebb, uraim! Megtiszteltetésnek tekintem, hogy Old Shatterhandet vendégül láthatom.

A következő percben egy izmos, erős csontozatú, idősebb ember jelent meg a kapuban. Arca elárulta, hogy küzdelmes ifjúsága lehetett.

Bevezetett minket a blokkházba, ahol a felesége és a fia fogadott. Megtudtuk, hogy még két fia van, de azok most az erdőben foglalatoskodnak.

A ház egyetlen helyiségből állt. Falán fegyverek és vadásztrófeák függtek. A tűzhelyen vaskondérban főtt valami, fölötte polcon sorakozott a többi edény. Egy jókora láda szolgált ruhásszekrényül. A mennyezetről annyi füstölt hús lógott alá, hogy ennek az öttagú családnak hónapokra elegendő lehetett. Éppen vacsorázni készültek, és minden meghívás nélkül nekünk is tálaltak. Egyszerű, de ízletes vacsora volt.

- Ne vegyék rossz néven, uraim, hogy bizalmatlan voltam - mondta a telepes. - Az okanandák nemrég támadtak meg egy hasonló blokkházat, egynapi lovaglásra innen. Ami pedig az erre kószáló fehéreket illeti, többnyire a sziúknál is rosszabbak. Most pedig halljuk, mi járatban vannak!

- Mi a kalmárt keressük - feleltem.

- Úgy? Üzletet akarnak kötni vele?

- Prémeket szeretnénk eladni.

- Sokat?

- Meglehetősen.

- Pénzért vagy más áruért?

- Lehetőleg pénzért.

- Akkor Burton az egyetlen, aki szóba jöhet. Neki mindig van pénze, hiszen az aranyásókhoz is jár, mindenfélét szállít nekik. Gazdag kalmár ez, nem afféle ágrólszakadt házaló, aki minden portékáját a hátán cipeli. Négy-öt segéddel dolgozik.

- Becsületes? - kérdeztem.

- Istenem! - vonogatta vállát a telepes. - A kereskedők jó üzleteket akarnak csinálni. Csalnak, ha lehet. A körmükre kell nézni.

- Hol találom ezt a Burtont?

- Még ma este megtudhatja, éppen hol van. Egyik segédje, egy Rollins nevezetű, tegnap nálam járt, és megkérdezte, nincs-e szükségem valamire. Tőlem a legközelebbi szomszédomhoz nyargalt a folyón felfelé, és estére megjön, nálam akar meghálni. A főnökének, Burtonnak az utóbbi hetekben sok bosszúsága volt.

- Miért?

- Hosszabb utat tett meg, hogy üzletet kössön, s mire odaért, a telepet a sziúk kifosztották és felgyújtották. Őt nem bántják ugyan, de hiába vesztegette az idejét.

- Itt történt ez, a közelben? - kérdeztem.

- Nálunk ez a szó mást jelent, mint a városban. A legközelebbi szomszédom kilencmérföldnyire lakik tőlem.

- Akkor ön sem érezheti magát nagy biztonságban.

- Nem félek az indiánoktól. Eddig még nem volt velük semmi bajom. Úgy látszik, megszokták, hogy az öreg Corner itt él közöttük. Ez a nevem ugyanis, Edward Corner. Olyan régóta élek itt, hogy már az őslakók közé számítom magamat.

- És ha mégis megtámadják? Mit tehet négy ember?

- Négy? A feleségem az ötödik. Nem ijed meg a saját árnyékától, és úgy tud bánni a puskával, mint akármelyik férfi. De figyeljen csak! Ez Rollins lesz.

Lódobogást hallottunk. Corner kiment az ajtón, és hallottuk, hogy beszél valakivel.

Nemsokára bevezetett egy férfit, és bemutatta nekünk:

- Ez Mr. Rollins, akiről beszéltem önöknek. Mr. Burton első segédje. - Az új vendéghez intézve a szót, így folytatta : - Tudja, ki ez a két gentleman, Mr. Rollins? Az egyik Old Shatterhand, a másik meg Winnetou, az apacsok híres főnöke. Azért jöttek ide, mert Mr. Burtonnal szeretnének beszélni. Sok szép prémjük van, amit el akarnak adni.

Mr. Rollins nem volt sem fiatal, sem öreg, arca is semmitmondó volt. De viselkedése valahogy nem tetszett nekem. Amikor hallotta, hogy olyan nevezetes emberekkel került össze, mint mi, valami kis örömet vagy meglepetést kellett volna mutatnia, de arca teljesen közönyös maradt. Egye fene - gondoltam aztán -, vannak ilyen kuka vagy halvérű alakok, mi közöm hozzá!

Corner két fia is megjött az erdőből. Éhesen asztalhoz ültek, és velük együtt vacsorázott Rollins is. A két fiú farkasétvággyal evett, de Rollins unottan és kedvetlenül turkált az ételben. Ez sem tetszett nekem

- egyáltalán nem vagyok falánk, de szeretem, ha az emberek megbecsülik az ételt, és vidám képpel ülnek az asztalnál. Rollins nemsokára felállt és kiment, hogy lováról gondoskodjék, amit egészen természetesnek találtam, csak azon csodálkoztam, hogy eltelt egy negyed óra, egy fél óra is, és még mindig nem jött vissza. Valami arra késztetett, hogy utánanézzek. Kimentem a ház elé - Rollins lova ott állt a kerítéshez kötve, de gazdáját nem láttam sehol, pedig olyan szépen sütött a hold, hogy feltétlenül észrevettem volna, ha itt van a közelben. Töprengve álldogáltam a ház előtt egy ideig, végül megpillantottam a közeledő

Rollinst. Amikor meglátott, mintha meghökkent volna, aztán gyorsan hozzám lépett.

- Úgy látom, Mr. Rollins, szereti a holdvilágot.

- Miből gondolja?

- Hogy ilyen sokáig andalgott.

- Igen, sétáltam egyet, de nem a holdvilág kedvéért. Nem jól érzem magam, úgy látszik, elrontottam a gyomromat. A fejemet is ki akartam szellőztetni.

Eloldotta lovát a kerítéstől, és átvezette a palánkkal bekerített szomszédos telekre; példáját követve én is odavittem lovainkat. Együtt mentünk be a házba. Istenem, fáj a gyomra - gondoltam -, hát aztán?

Igyekeztem kiverni fejemből azt a furcsa gyanakodást, amit Rollins iránt éreztem.

Természetesen az üzletre terelődött a szó. A prémek áráról, kezeléséről, minőségéről beszélgettünk, és Rollins megjegyzéseiből láttuk, hogy ért a dologhoz. Megkérdeztem tőle, mikor beszélhetnék Burtonnal.

- Erre bajos válaszolni - mondta Rollins. - Sohasem tudom, hol jár a főnököm. Úgy szoktuk csinálni, hogy én összegyűjtöm a megbízásokat és kívánságokat, aztán hetenként egyszer, előre megbeszélt helyen és időpontban találkozunk, s beszámolok neki. Hány napi lovaglás kell ahhoz, hogy a prémeket megnézhessük?

- Három nap.

- Hm! Elég sok. Hat nap múlva Mr. Burton a Riffley Forknál lesz

- addig éppen megnézhetném az árut, és vissza is jöhetnék. Önök megmondanák, mit kérnek érte, én felbecsülném, aztán jelentést tennék a főnökömnek.

- Jobb szeretném, ha Mr. Burton maga nézné meg - feleltem.

- Mr. Burtonnak drágább az ideje, mint képzeli. Ilyen hosszú útra csak akkor vállalkozik, ha látja, hogy komoly üzletre van kilátás. Beszéljék meg egymás közt, és közöljék velem, mit határoztak, hogy aszerint osszam be az időmet.

Javaslata ésszerűnek látszott, és nem volt okunk visszautasítani.

- Jól van - mondtam -, velünk tarthat, ha úgy gondolja. De akkor ne vesztegessük az időt. Induljunk már holnap hajnalban.

- Helyes - bólintott. - Feküdjünk le korán, hogy már pirkadatkor indulhassunk.

Felállt az asztaltól, és segített Mrs. Cornernak ágyazni. Állatbőröket és pokrócokat terítettek a padlóra.

- Köszönöm - mondtam az asszonynak -, de a mi fekvőhelyünkkel ne fáradjon. Én a barátommal az udvaron alszom. A szoba füstös, szeretjük a friss levegőt.

- Ugyan, mi jut eszébe! - mondta Rollins. - Itt hűvösek az éjszakák, és a hold is a szemébe süt.

- A hűvös éjszakákat megszoktuk - feleltem -, a holdnak pedig igazán nem tilthatom meg, hogy oda süssön, ahová akar.

Ha erősebben gondolkodom, furcsának találhattam volna buzgólkodását, mellyel le akart beszélni arról, hogy a szabadban töltsem az éjszakát.

De mire ráeszméltem, már késő volt. Amikor kimentünk, a házigazda megjegyezte:

- Éjszakára el szoktam reteszelni az ajtót. Hagyjam ma nyitva, uraim?

- Minek?

- Hátha valami kívánságuk van.

- Nem lesz semmi kívánságunk. Zárja csak be az ajtót úgy, mint máskor. Ha mondani akarok valamit, beszólok az ablakon.

- Helyes. Az ablak nyitva lesz.

Amint kiléptünk a házból, hallottuk, hogy elreteszeli az ajtót mögöttünk. Átmentünk a bekerített telekre, ahol a lovaink feküdtek - Swallow és Winnetou csontos musztángja, szorosan egymás mellett. Leterítettem pokrócomat, és lehevertem, fejemet Swallow nyakán pihentetve, mint sok más alkalommal. A hűséges állat mozdulatlanul tűrte, hogy nyakát párnának használjam fel, sőt örült neki. Nemsokára mély álomba merültem.

Talán egy órája aludtam, amikor Swallow megmoccant. Rögtön felébredtem, és tudtam, hogy valami rendkívüli dolog történt, hiszen Swallow felemelte okos fejét, és gyanakodva szimatolt. Felugrottam, és a palánkhoz siettem, de lehajolva, nehogy kívülről észre lehessen venni. Néhány percnyi leselkedés után valami mozgolódást vettem észre, körülbelül kétszáz lépésnyire a palánktól. Emberek hasaltak a fűben és óvatosan kúsztak felém. Gyorsan megfordultam, hogy értesítsem Winnetout, de már a hátam mögött kuporgott: álmában is meghallotta halk lépteimet, amint a palánkhoz osontam.

- Látja testvérem azokat az embereket? - kérdeztem.

- Látom - felelte. - Indián harcosok.

- Alighanem okanandák, és a blokkházat akarják megtámadni.

- Úgy van, ahogy testvérem sejti. Bemegyünk a házba, és segítünk az öreg sápadtarcúnak a támadást visszaverni. De a lovainkat nem hagyhatjuk itt, nehogy az okanandák ellopják.

- Akkor bevisszük a szobába - mondtam. Átvezettük a lovakat a blokkház hátsó falához. Winnetou éppen be akart szólni az ablakon, amikor észrevettem, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Intettem Winnetounak, és behúztam Swallow-t a házba. Winnetou követett a lovával, és bereteszelte az ajtót maga mögött. Most is nesztelenül mozogtunk, mint máskor, de a telepes mégis felébredt.

- Ki az? Lovak a házamban?! - kiáltotta felpattanva.

- Nyugalom, Mr. Corner - feleltem. - Én vagyok itt és Winnetou.

- Hogyan? Hogy jöttek be?

- Az ajtón.

- De hiszen este bezártam!

- Nyitva volt.

- A teremtését! Úgy látszik, mellétoltam a reteszt. De miért hozták be a lovakat?

Tudtam már, hogy nem tolta mellé a reteszt. Egész biztos; hogy az ajtót Rollins nyitotta ki, de nem akartam az öreget ezzel is nyugtalanítani.

- Mert az okanandák meg akarják támadni a házat - feleltem.

Könnyű elképzelni, szavaim milyen izgatottságot keltettek. Corner az este hetvenkedett ugyan, hogy nem fél az indiánoktól, de most szinte vacogtak a fogai. Rollins is megdöbbenést színlelt, és hangosan méltatlankodott.

- Csend legyen! - mondta Winnetou. - Kiabálással nem lehet az ellenséget elkergetni. Beszéljük meg szép nyugodtan, hogyan védekezzünk.

- Mit kell erről beszélni? - mondta Corner. - Az ablak mögé állunk, és puskáinkkal sorra leterítjük őket.

- Jobban szeretném a vérontást elkerülni - jelentette ki Winnetou.

- Miért? Ezeket a vörös kutyákat tisztességre kell tanítani!

- Az indiánokat vörös kutyáknak nevezi? Arra nem gondol, hogy én is indián vagyok? Ismerem a testvéreimet - nem támadnak meg egy sápadtarcút ok nélkül. Hacsak egy másik sápadtarcú nem uszítja őket!

- Ostoba beszéd! - legyintett Rollins.

Winnetou villámló szemekkel nézett rá, de nem méltatta válaszra.

- Ez a ház az enyém! - heveskedett Corner. - Aki engedélyem nélkül be meri tenni a lábát, azt lelövöm, mint egy kutyát! Ehhez csak jogom van, nem?

- Jobb lesz, ha nem emlegeted a jogot - mondta Winnetou. - A ház a tied, igaz. De kitől vetted meg a földet, amire építetted?

- Kitől vettem? Elfoglaltam! A telepestörvény értelmében!

- Ez a föld mindig a sziú törzsé volt. Mi közük a telepestörvényhez?

Ide jöttél, elraboltad a földjüket, és még te beszélsz jogról?

- Hát mit csináljak? Várjam meg ölbe tett kézzel, hogy megöljenek?

- Ne csinálj semmit - felelte Winnetou. - Majd én kezembe veszem a dolgot.

Közben az egyik keskeny ablakrésnél álltam, és az okanandák közeledését lestem, de nem láttam semmit.

- Jönnek? - kérdezte Winnetou, mellém lépve.

- Még nem - feleltem.

- Te is el akarod kerülni a vérontást?

- Winnetou testvérem a szívemből beszélt. De nem látok más meg oldást.

- Én látok. Ha Old Shatterhand gondolkodik egy kicsit, kitalálja.

- Tudom már! - feleltem. - Foglyul ejtünk valakit közülük.

- Úgy van! Mégpedig azt, akit előreküldenek felderítőnek. Menjünk az ajtóhoz.

Visszahúztuk a reteszt, és keskeny rést nyitottunk - éppen annyit, hogy kikémlelhessünk; aztán hosszú ideig türelmesen vártunk. A házbeliek nem gyújtottak lámpát, és csendben maradtak. Ekkor meghallottam a felderítő közeledését, helyesebben szólva megéreztem - nem a fülemmel, hanem azzal az ösztönszerű érzékkel, amely minden valamirevaló vadnyugati vadászban előbb-utóbb kifejlődik. Néhány perc múlva már láttam is: a földön hasalt, és az ajtó felé kúszott. Amikor odaért, hirtelen kitártam az ajtót, és rávetettem magam a lopakodóra.

Védekezni próbált, kézzel-lábbal kapálózott, de úgy megszorítottam a torkát, hogy egyetlen hang se jött ki rajta. Gyorsan behúztam a házba, és Winnetou újra elreteszelte az ajtót.

- Világosságot, Mr. Corner! - mondtam halkan. - Ezt a fickót megnézem magamnak.

A telepes meggyújtott egy szarvasfaggyú gyertyát, és a fogoly arcába világított.

- "Barna Ló", az okanandák törzsfőnöke! - kiáltott fel Winnetou.

- Old Shatterhand testvérem jó fogást csinált!

Eleresztettem az indián nyakát, aki néhány mély lélegzetet vett, aztán felsóhajtott:

- Winnetou, az apacsok törzsfőnöke!

- Igen, az vagyok - felelte Winnetou. - Mi már találkoztunk. De ezt a sápadtarcút, aki lecsapott rád, még nem ismered. Hallottad, hogy szólítottam?

- Igen. Tudom, Old Shatterhand kicsoda.

- Akkor azt is tudod, hogy nem menekülhetsz a kezéből. Mit gondolsz, mi vár rád?

- Semmi. A híres Winnetou szabadon bocsát.

- Én? Miért?

- Mert az apacsok nem ellenségei az okanandáknak.

- Pedig a ponkák nemrég megtámadtak.

- Semmi közünk a ponkákhoz - mondta Barna Ló.

- Ne próbáld Winnetout félrevezetni. A ponkák a nagy sziú törzshöz tartoznak, éppen úgy, mint az okanandák. Egyik alattomosabb nemzetség, mint a másik. Most ezt a telepes családot akarjátok az éj leple alatt megtámadni.

Barna Ló sokáig komoran nézett maga elé, aztán így szólt:

- Mióta pártolja Winnetou, az apacsok nagy törzsfőnöke a sápadtarcúakat?

- Én az igazságot pártolom - felelte Winnetou.

- Az igazságot? Hát nem mienk ez a föld? Ha valaki itt akar élni, nem kell tőlünk engedélyt kérnie?

- De igen. Ezt a jogotokat eszembe se jut elvitatni. Csak az a kérdés, hogyan akarjátok gyakorolni. Miért kell ezt a házat felgyújtani, és lakóit meggyilkolni? Ha tisztességes szándékaid vannak, miért jössz éjjel, titokban? Minden harcos bátran szembenéz ellenségével. Winnetou szégyellné azt tenni, amire Barna Ló készülődik.

Az okananda keze ökölbe szorult, de Winnetou szigorú tekintete megfékezte, s mogorván csak ennyit válaszolt:

- Minden indián törzs éjjel indul támadásra.

- Csak ha szükséges - felelte Winnetou. - Ha ennek a földnek a gazdája vagy, parancsolj a betolakodónak. Mondd meg neki, hogy nem tűröd meg a hazádban. Tűzd ki a napot, amíg itt maradhat, és felkészülhet az útra, aztán távozzék békességgel. Ha nem engedelmeskedik, akkor megbüntetheted. Ez a helyes eljárás.

Az okananda megint maga elé bámult és hallgatott. Láttam rajta, hogy zavarban van, és nem tudja, mit feleljen. Winnetou mosolyogva megkérdezte tőlem:

- Barna Ló abban reménykedik, hogy szabadon bocsátom. Mit szól ehhez fehér testvérem?

- Nem érdemli meg - feleltem. - Betört egy sápadtarcú wigwamjába. A föld az övé, de az idegen wigwamját tisztelnie kell. Én ejtettem foglyul, és nekem van jogom élete fölött rendelkezni. De átengedem ezt a jogot Winnetounak. Ha megkegyelmez Barna Lónak, nincs ellenvetésem.

Az okananda arcán többféle kifejezés tükröződött - bosszúság, harag, szégyenkezés, még félelem is. De észrevettem, hogy egy pillanatig

Rollinsra néz, mintha tanácsot vagy segítséget kérne tőle. Lehet, hogy véletlenül nézett rá, de nekem úgy rémlett, hogy szemük összekapcsolódik, mintha valami megértés lenne közöttük. Figyelmem csakhamar

Winnetou felé fordult, aki úgy nézett a fogolyra, mint egy bíró, és így szólt:

- Hallottad, mit mondott Old Shatterhand. Én teljesen egyetértek vele. Büntetést érdemelsz, de kegyelmet kapsz, ha becsületesen válaszolsz a kérdéseimre. Ma láttad először ezt a házat?

- Nem - hangzott a válasz.

- Régóta ismered?

- Igen.

- És eddig nem volt az utadban?

- Nem törődtem vele.

- Ki uszított a telepes ellen? Ki beszélt rá, hogy rátámadj?

- Ez a föld az okananda törzsé, és. . .

- Ezt már hallottam! - vágott a szavába Winnetou. - Barna Ló elfelejti, hogy az életéről van szó. Ha nem akarja elveszíteni, feleljen őszintén. Ki eszelte ki ezt a támadást?

- Az apacsok törzsfőnöke elárulná szövetségesét? - kérdezte Barna

Ló felelet helyett.

- Nem - mondta Winnetou.

- Akkor ne haragudj, ha én sem árulom el az enyémet.

- Nem haragszom. Aki barátját elárulja, megérdemli, hogy agyonüssék, mint egy rühes kutyát. Nem ragaszkodom hozzá, hogy megnevezd. De tudnom kell, vajon az okananda törzshöz tartozik-e.

- Nem.

- Más törzshöz?

- Nem.

- Szóval sápadtarcú?

- Winnetou nem téved.

- Akkor még egy kérdést! Itt van az a sápadtarcú?

- Nincs itt. Távol van. Kérdéseidre becsületesen megfeleltem - elmehetek?

- Még nem.

- Mit kíván tőlem az apacsok nagy főnöke?

- Két kikötésem van. Először is: szakítsd meg a szövetséget azzal a sápadtarcúval, aki erre az éjszakai támadásra rábeszélt.

Barna Lónak nem tetszett ez a kikötés, de némi vonakodás után elfogadta, s megkérdezte, mi a másik.

- Szólítsd fel Cornert, hogy vásárolja meg tőletek háza helyét és a földet, amit megművel. Ha megegyeztek vele, ne háborgassátok többet. Ha nem tudtok megegyezni, akkor se törjetek az életére, hanem kergessétek el.

Barna Ló ezt a kikötést már gyorsabban fogadta el, de most Corner berzenkedett ellene. A Homestead törvényre hivatkozott, és kijelentette, hogy nem hajlandó fizetni semmit. Winnetou szigorúan rászólt:

- Semmi közünk ahhoz, amit ti törvénynek neveztek! A mi szemünkben rabló és tolvaj vagy. Ha nem kötsz egyezséget az okanandákkal, leveszem rólad a kezemet. Most pedig elszívom a békepipát az okananda törzsfőnökkel, megállapodásunk megerősítésére.

Ezt olyan hangon mondta, hogy Corner jobbnak látta, ha nem akadékoskodik tovább. Winnetou megtömte békepipáját, amelyet a szokásos ceremóniák közt elszívtak. Ezután Winnetou az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és így szólt Barna Lóhoz:

- Testvérem szabad, és kérem, vezesse haza harcosait. Nem kételkedünk benne, hogy ígéretének eleget tesz.

Barna Ló elhagyta a házat. Az ablakból, óvatos emberek módjára, figyeltük, mit tesz. Megállt a ház előtt a hold teljes fényében, két ujját szájába dugta, és éles füttyjelet adott, mire harcosai elősiettek. Barna Ló olyan hangosan, hogy minden szavát hallhattuk, elmondta harcosainak az utolsó negyedóra történetét.

- Nem számítottam arra, hogy Winnetou, az apacsok vezére és Old Shatterhand, a nagy sápadtarcú vadász a házban tartózkodik. Ilyen férfiak kezébe kerülni nem szégyen. Winnetouval békepipát szívtam, és a két törzs közt helyreállt a barátság. Kérem testvéreimet, térjenek vissza wigwamjaikba.

Néhány perc múlva kimentünk a ház elé, és meggyőződtünk róla, hogy az okananda harcosok elhagyták a környéket. Nem kételkedtünk benne, hogy Barna Ló megtartja ígéretét. Ezért kivezettük lovainkat a házból, és nyugovóra tértünk a palánk mögött, úgy, mint azelőtt. Csak

Rollins bizonyult gyanakodónak, és kijelentette, hogy alaposabban körülnéz, nem ólálkodnak-e okanandák valamivel távolabb. Később persze kiderült, hogy egészen más okból távozott. Hogy mikor jött vissza, nem tudtuk, de reggel, amidőn felkeltünk, már ott volt - a házigazda mellett ült egy lefektetett fatörzsön, mely a ház előtt pad gyanánt szolgált.

Corner barátságtalanul fogadta köszöntésünket, és mogorva arcot vágott, de nem törődtünk vele. Az öregnek furcsa fogalmai voltak arról, hogy mi jár neki, és mi nem. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy Bostonban vagy New Yorkban mit szólnának, ha egy indián felütné sátrát egy idegen telken, és kijelentené, hogy az mától kezdve az övé, és puskával fenyegetőzve próbálná a régi tulajdonost elkergetni.

Beláttam, hogy a vitának semmi értelme. Megreggeliztünk, megköszöntük Corneréknak a szíves vendéglátást, és ellovagoltunk. Rollins természetesen velünk jött, de úgy viselkedett, mint egy szolga vagy alárendelt személy - bizonyos távolságban hátunk mögött kocogott. Ebben nem volt semmi különös, s legalább zavartalanul beszélgethettünk. Ám néhány óra múlva Rollins mellénk csatlakozott, és a tervbe vett üzletről kezdett beszélni. Behatóan érdeklődött, hány bőrről és miféle prémekről van szó, s Old Firehand körülbelül milyen összeget kér érte.

Ezután feltűnés nélkül áttért a prémek megtekintésének módozataira.

Különösen azt szerette volna tudni, hol van az a hely, ahol Old Firehand vár ránk, és hol tárolja a bőröket. Nem sikerült sokat megtudnia.

Winnetou szokása szerint kőmerev arccal hallgatott, én pedig kitérő válaszokat adtam, hiszen minden vadnyugati vadász tudja, hogy az élelmiszerek, prémek és egyéb készletek rejtekhelyét firtatni szinte illetlenség - semmiféle vadász nem szeret ezekről a dolgokról fecsegni.

Rollins, látva, hogy nem állunk kötélnek, újra visszahúzódott, és még nagyobb távolságra maradt mögöttünk.

Visszafelé ugyanazon az úton haladtunk, amelyen a Pulyka-patakhoz érkeztünk, s így nem volt szükség sok tájékozódásra vagy terepszemlére.

De már vérünkké vált az a szokás, hogy folyton nyitva tartsuk a szemünket, és nyomokat fürkésszünk. Déltájban találtunk is valami nyomot; talán éppen azért vettük észre, mert valaki nagy gondossággal igyekezett eltüntetni. A nyomot követve, egy olyan helyre érkeztünk, ahol a vak is meglátta volna, hogy itt nemrég több ember időzött vagy pihent. A lenyomott fűnek még nem volt ideje arra, hogy felegyenesedjék.

Természetesen megálltunk, leugrottunk a nyeregből, és megvizsgáltuk a nyomokat. Közben Rollins is odaérkezett, és nagy buzgalommal vett részt a vizsgálódásban.

- Azt hiszem, állatnyomok - mondta.

Winnetou nem felelt semmit, de én megjegyeztem:

- Úgy látom, nem sokat ért hozzá. Természetesen embernyomok.

- Akkor jobban széttaposták volna a füvet - vitatta Rollins.

- Miért? Hogy könnyebben rájuk akadjon valaki, akinek esetleg rossz szándékai vannak?

Winnetou türelmetlen mozdulatot tett, és így szólt:

- Három sápadtarcú járt itt. Lovuk nem volt, puskájuk sem, kezükben botot tartottak. Amikor elmentek, egymás nyomaiba léptek, és az utolsó le-lehajolt, hogy a nyomokat elsimítsa. Alighanem üldözőktől tartottak.

- Furcsa! - kiáltottam fel. - Három fegyvertelen fehér ezen a veszedelmes környéken? Talán megtámadták és kirabolták őket.

- Alighanem így történt - bólintott Winnetou. - Ezek a lyukak mutatják, hogy botokra támaszkodtak.

- Winnetou segíteni szeretne rajtuk? - kérdeztem.

- Winnetou szívesen segít mindenkin, aki rászorul a segítségére, akár indián, akár sápadtarcú. De ezekhez itt nincs bizalmam.

- Miért?

- Mert mindenütt elsimították a nyomaikat, csak itt nem, ahol táboroztak.

- Talán nem mertek sokáig időzni? - véltem.

- Lehet, hogy fehér testvéremnek igaza van. Nem bánom, kövessük a nyomaikat egy darabig.

Rollins hevesen tiltakozott.

- No, még csak az kéne! - kiáltotta. - Semmi közünk hozzájuk! Az idő pénz - miért vesztegessük ismeretlen emberek kedvéért?

Morogva bár, de lovára ült, és utánunk poroszkált, míg mi a nyomokat követtük. Viselkedése csöppet sem tetszett nekem; már az első perctől kezdve ellenszenvesnek tartottam, de most valósággal felháborított, hogy ilyen közönyösen beszél másokról, akik esetleg bajba jutottak.

Silány alak! - gondoltam magamban, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy milyen ravasz és alakoskodó.

A nyomok kivezettek az erdőből a bozótba, majd a nyílt prérire.

Elég friss nyomok voltak, és egyórai nyargalás után már meg is pillantottuk a szerencsétleneket, körülbelül egymérföldnyire tőlünk. Gyalog baktattak, vagy azt is mondhatnám, vánszorogtak. Egyikük hátranézett, meglátott minket, és figyelmeztette társait. Észrevehető rémülettel megálltak, de hamarosan meggondolták magukat, és futni kezdtek.

Lóháton természetesen gyerekjáték volt utolérni őket.

Teljesen fegyvertelenek voltak, még a kést is elszedhették tőlük, amit abból láttam, hogy a vaskos faágakat, melyekre bot helyett támaszkodtak, kézzel törték le. Ruhájuk azonban feltűnően jó állapotban volt. Az egyik kendővel kötötte be homlokát; a másik a bal karját kötötte fel; a harmadik nem sebesült meg.

- Mit rohannak úgy, uraim? - kérdeztem.

- Nem tudhatjuk, kivel van dolgunk - felelte mogorván a legidősebb.

- Akkor sincs értelme a futásnak. De ne aggódjanak, becsületes emberek vagyunk, és csak azért követtük magukat, hogy megkérdezzük, nem lehetünk-e valamiben a segítségükre. Sejtettük, hogy bajba jutottak.

- Jól sejtették, Sir. Örülünk, hogy a puszta életünk megmaradt.

- Remélem, nem fehér rablók támadták meg.

- Nem, nem - okananda indiánok!

- Ugyan! Mikor történt?

- Tegnap reggel.

- Hol?

- Feljebb, a Pulyka-pataknál. De még mindig nem tudom, kivel van dolgom.

- Nem titok - feleltem. - Ez a rézbőrű gentleman Winnetou, az apacsok törzsfőnöke. Ez a fehér úr itt Mr. Rollins, egy kereskedő alkalmazottja. Engem pedig Old Shatterhand néven szoktak emlegetni.

- Nagyszerű! Akkor nincs okunk az aggodalomra! Micsoda szerencse, hogy önökkel találkoztunk!

- Mondja el, mi történt.

- Az én nevem Warton. Ez itt a fiam, a másik meg az unokaöcsém.

Azt hallottuk, telepesek szépen boldogulnak a Pulyka-patak mellett, ezért jöttünk ide.

- És az indiánokra nem gondoltak?

- Azt hallottuk, barátságosak, de megtámadtak minket. Elvették a felszerelésünket - lovainkat, fegyvereinket, mindent.

- Ez bizony kellemetlen - mondtam. - Még örülhetnek, hogy a ruhájukat meghagyták.

- De az élelmiszereinket is elvették. Tegnap reggel óta bogyókkal és gyökerekkel csillapítjuk éhségünket. Már alig állunk a lábunkon.

- Hát most hova akarnak menni tulajdonképpen?

- A Wilkes-erődbe.

- Miért?

- A családunk ott vár ránk. Mi, férfiak hárman előrementünk terepszemlét tartani. Hozzátartozóinkkal megbeszéltük, hogy az erődben találkozunk. Csak nem tudjuk, hogy jutunk oda.

- Ebben szerencséjük van, mert mi is arra megyünk - feleltem. - Ha akarják, hozzánk csatlakozhatnak.

- Gyalog csak lassan tudunk menni. Nagy időveszteség lenne önöknek.

- Ebbe bizony bele kell törődni. Üljenek le egy kicsit pihenni. Mindjárt adok valami harapnivalót.

Rollinsnak sehogy sem tetszett a dolog. Dúlt-fúlt magában, és bosszúsan motyogott valamit az ostoba jószívűségről és fölösleges időveszteségről. De nem sokat törődtünk vele. Leugrottunk a nyeregből, letelepedtünk a fűbe, előszedtük elemózsiánkat, és elláttuk a három szerencsétlent bőségesen. Nem győztek hálálkodni a sorsnak és nekünk, és boldogan elbeszélgettek volna velünk, ha nem hűti le őket

Winnetou szófukarsága, amely engem is arra késztetett, hogy tartózkodóbb legyek, de Rollins még Winnetounál is barátságtalanabb volt.

A pórul járt telepesek kérdéseire kurta válaszokat adott, és nem titkolta, hogy a pokolba kívánja őket. Modorát egyre ellenszenvesebbnek találtam, és éppen ezért bizonyos rosszindulattal figyeltem. Szóval - eltúlozta a dolgot, és ezzel majdnem elárulta magát. Észrevettem ugyanis, hogy időnként gúnyos mosoly suhan át az ajkán.

Néha szemtelenül fölényeskedő pillantást vetett rám vagy Winnetoura. De még gyanúsabb volt, hogy ha a három utas valamelyikéhez beszélt, elfordította fejét. Lehetséges-e, hogy ezek már hosszabb idő óta ismerik egymást? Rollinsról még feltételeztem minden alattomosságot - de az a másik három? Segítségükre siettem, hálára köteleztem őket - akkor miért nem őszinték hozzám?

Ekkor különös dolog történt. Az érzések és gondolatok azonossága, mely köztem és Winnetou közt annyiszor megnyilvánult, most is meg mutatkozott.

- Fehér testvérem bizonyára elfáradt a gyaloglástól - mondta Winnetou az öreg Wartonnak. - Üljön fel egy ideig az én lovamra. Old Shatterhand meg szívesen kölcsönadja a lovát az ön fiának. Ha lassan poroszkálnak, mi gyalogosan sem maradunk le túlságosan.

Rollinsnak is fel kellett volna ajánlania lovát a harmadik utasnak, de esze ágába se jutott megtenni. Így hát Warton fia felváltva ült Swallow hátán a másik fiatalemberrel. Elindultunk - elöl a három lovas, és Warton unokaöccse gyalog. Mi ketten úgy intéztük a dolgot, hogy hátra maradtunk.

- Winnetou testvérem nem részvétből adta át a lovát - mondtam halkan és óvatosságból apacs nyelven. - Más oka van rá.

- Old Shatterhand kitalálta - felelte.

- Winnetou testvérem is megfigyelte ezt a négy embert?

- Láttam, hogy testvérem gyanakodni kezd, és nyitva tartottam a szememet. De már előbb is észrevettem valamit.

- Valami gyanúsat?

- Igen. Az egyik a fejét kötözte be, a másik a karját kötötte fel. Tegnap reggel sebesültek meg, amikor az okanandák megtámadták őket.

Testvérem elhiszi ezt?

- Winnetou testvérem azt hiszi, csak színlelik a sebesülést?

- Nem hiszem - tudom. Amióta találkoztunk velük, kétszer is víz mellett mentek el. Eszükbe se jutott megállni, és sebüket megmosni vagy lehűteni. De ha a sebesülés hazugság, akkor a többi is az. Az okanandák sohasem támadták meg őket. Megfigyelte fehér testvérem, hogy viselkedtek evés közben?

- Sokat ettek - feleltem.

- De nem olyan gyorsan és mohón, mint aki tegnap reggel óta bogyókon és gyökereken tengődik. És még valami. Állítólag a Pulykapatak felső részén támadták meg őket. Akkor miképpen lehet, hogy már itt vannak?

- Nem tudom.

- Sohasem voltak a patak felső részén. És mit gondol fehér testvérem a kalmár segédjéről? Ellensége a jövevényeknek?

- Nem, csak megjátssza, hogy haragszik rájuk.

- Úgy van. Bizonyára régóta ismeri őket. Talán közéjük tartozik.

- Akkor miért titkolóznak? Mi céljuk van ezzel az alakoskodással?

- Azt még nem tudom, de azt hiszem, hamarosan kiderül.

- Ne mondjam a szemükbe, hogy keresztüllátunk rajtuk?

- Nem - felelte Winnetou határozottan.

- Miért nem?

- Hátha tévedtünk. Nem szeretnék ártatlan embereket megbántani.

- Hm! - dünnyögtem. - Winnetou testvérem néha megszégyenít a jóságával.

- Old Shatterhand talán a szememre veti ezt?

- Nem, Winnetou - feleltem.

- Uff! Jobb egy kis igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni.

Vajon mit tervez ellenünk ez a Rollins?

- Nem tudom. Látni akarja a prémeket. A gazdája jó üzletet fog kötni Old Firehanddel. Mit akarhat még?

- A prémek rejtekhelyét firtatta. Talán el akarja lopni? Vagy erőszakkal elvenni Old Firehandtől? Nevetséges!

- Talán azért van itt a másik három - kockáztattam meg a feltevést.

- Fehér testvérem gondolata megint találkozik az enyémmel. Ezek szerint ez a négy ember itt előttünk egy húron pendül. Talán mind a négy Burton segédje.

- Könnyen lehet. Corner tegnap megemlítette, hogy a kalmár négyöt segéddel dolgozik. Rollins az este eltűnt. Bizonyára értesítette gazdáját, és az ránk szabadította a többi emberét is.

- Jó vagy rossz szándékkal?

- Jó szándékról szó sem lehet - vélte Winnetou. - Attól tartok, gonosz emberekkel van dolgunk. Hogy miben sántikálnak, akkor fog kiderülni, ha a sziklavár közelébe jutunk.

- Mindenesetre résen kell lennünk - mondtam. - Éjszaka is meg kell őket figyelnünk. Kettőnk közül mindig csak egy aludjon, a másik pedig harcra készen virrasszon.

Ebben meg is állapodtunk. A délután folyamán az állítólagos telepesek többször vissza akarták adni lovainkat, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy ők poroszkáljanak rajta. Alkonyatkor a nyílt prérin szerettünk volna meghálni, mert fontosnak tartottuk, hogy szabad kilátásunk legyen.

De csípős szél kerekedett, mely csakhamar esőt hozott a nyakunkba, s ezért továbbsiettünk, amíg egy erdőhöz nem érkeztünk. Ott találtunk néhány öreg fát, melynek terebélyes lombjai megvédtek az esőtől.

Ennivalónk már fogytán volt, hiszen csak két emberre számítottunk, amikor csomagoltunk. De Rollins is hozott magával valamit, és így jutott mindenkinek elegendő, még reggelire is félretehettünk egypár falatot.

Vacsora után le akartunk pihenni, de a társaságnak nem volt kedve aludni. Élénk beszélgetésbe kezdtek, méghozzá jó hangosan, pedig figyelmeztettük őket, hogy jobb lenne csendben maradni. Még Rollins nyelve is megoldódott - elmondott néhány történetet, amely vele esett meg, néhány kalandot, mely üzleti útjai során adódott. Beszélgetésük nem érdekelt túlságosan. Nem is vettünk részt benne, de lepihenni nem tudtunk.

Valami azt súgta nekem, hogy ez a hangos beszélgetés nem véletlen.

Talán el akarták vonni a figyelmünket környezetünkről? Vagy jelt akartak adni valakinek? Winnetoura pillantottam, és észrevettem, hogy ő is gyanakszik, mert minden fegyverét, még a kését is keze ügyében tartotta, és minden irányba figyelt - ezt persze csak én vettem észre rajta. Szemhéja becsukódott, mintha elnyomta volna az álom, de én tudtam, hogy leeresztett szempilláin keresztül mindent lát és megfi gyel.

Az eső elállt, és a szél sem volt már olyan erős, mint alkonyatkor.

Nagy kedvünk lett volna visszahúzódni a prérire, és ott aludni, a többiektől külön, de ezt nem lehetett megtenni; nem akartuk elárulni, hogy nem bízunk bennük. Tüzet azonban nem raktunk, és nekik sem engedtük meg, hogy tüzeljenek. Jó ürügyül szolgált, hogy ellenséges sziú indiánok területén tartózkodunk. Sötétben mindenesetre előnyben voltunk, mert szemünk megszokta, hogy ilyenkor is lásson valamit. Fülünkkel már kevesebbet értünk, mert a hangos beszélgetés megnehezítette, hogy az erdő neszeire figyeljünk.

Amint az erdő szélén, a fák alatt üldögéltünk, gondunk volt rá, hogy arccal az erdő felé forduljunk, hiszen ha ellenség leselkedik ránk, csak a fák közül indulhat támadásra. A hold vékony sarlója megjelent az égen, és halvány fénye behatolt a fák koronája alá, ahol ültünk. A beszélgetés kissé erőltetett módon, de hangosan folytatódott. Winnetou elnyúlt a fűben, fejét tenyerére támasztva. Ekkor észrevettem, hogy jobb lábát lassan behúzza, s térde felemelkedik. Csak nem a híres térdlövésre gondol, a térdből való célzásra, mely csak a legügyesebb lövészeknek sikerül?

De csakugyan - megfogta ezüstpuskája agyát, a csövét pedig lassú, látszólag véletlen mozdulattal a combjára fektette. Most már abba az irányba meresztettem szememet, amerre a puska csöve nézett Winnetou térdén. Három fával távolabb sűrű bokor terpeszkedett, melynek ágai közt két foszforeszkáló pontocskát vettem észre. Kétségtelenül egy szempár csillogott ott - a bokor mögül valaki leselkedett ránk.

Winnetou, minden feltűnő mozdulatot kerülve, meg akarta kísérelni a puskacső beállítását az egyetlen lehetséges módon, hogy a két szem között találja el a leselkedőt. Még egy kicsit, egészen kicsit fel kellett húznia a térdét. Izgatottan vártam a következő pillanatot. Winnetou sohasem tévesztette el a célt, még éjszaka sem, s biztosra vettem, hogy ez a hihetetlenül nehéz lövés is sikerül neki. Láttam, hogy ujját a ravaszra teszi, de mindjárt vissza is húzza. Leengedte a puskát a fűbe, és lábát újra kinyújtotta: a leselkedő szempár eltűnt, már nem volt értelme a fegyvert elsütni.

- Ravasz fickó! - súgta nekem apacs nyelven.

- Ismeri a térdlövést, ha maga nem is tudja megcsinálni - bólintottam.

- Sápadtarcú volt - suttogta Winnetou.

- Úgy van - feleltem. - Egy sziú vagy más indián nem nyitotta volna ki annyira a szemét. Most már tudjuk, hogy valaki leselkedik ránk.

- De ő is tudja, hogy itt vagyunk. Igaz, hogy nem segít rajta, mert a háta mögé lopózkodom.

- Látni fogja, hogy felállsz.

- Majd úgy teszek, mintha a lovak után néznék, az nem lesz feltűnő.

- Nagyon kérlek, Winnetou, engedd át nekem.

- Hogyne! Hogy a veszélybe rohanj! Én pillantottam meg először, tehát skalpja engem illet meg. Testvérem segítsen abban, hogy ne vegyenek észre.

Vártam egy kicsit, aztán átkiáltottam hozzájuk:

- Mi lesz az alvással, uraim? Holnap kora reggel indulunk, addig pihenhetnénk egy kicsit! Jól megkötötte a lovát, Mr. Rollins?

- Hát hogyne! - felelte Rollins bosszúsan.

- Az én lovam még szabadon legel - mondta Winnetou. - Megyek, és odakötöm én is, de hosszú lasszóra, hogy még legelhessen egy kicsit, ha kedve tartja. Kössem ki Old Shatterhand testvérem lovát is?

- Igen, igen, köszönöm szépen - feleltem olyan hangon, mintha csakugyan a lovakról lenne szó.

Winnetou lassan felállt, szantilló takaróját vállára vetette, és elballagott a lovakhoz. Tudtam, hogy mindjárt lehasal a földre, és visszakúszik az erdőbe. A szantilló takaróra természetesen nem volt szüksége, csak azért dobta a vállára, hogy a leselkedőt megtévessze.

A hangos beszélgetés folytatódott, aminek részben örültem, részben pedig nem. Ha Winnetou mozdulatai egy kis neszt okoztak, a beszélgetés eltompította, viszont ő maga is hiába hallgatózott. Behunytam a szememet, mintha semmi sem érdekelne, de szempilláim alól az erdő szélét figyeltem.

Eltelt öt perc, tíz perc, végül fél óra lett belőle. Aggódni kezdtem

Winnetou miatt, csak az nyugtatott meg, hogy tapasztalatból tudtam: valakihez odalopakodni nem könnyű dolog, és türelem kell hozzá.

Végre lépéseket hallottam abból az irányból, amerre Winnetou a lovakat elvezette. Kissé megfordítottam a fejemet, és már láttam is, hogy közeleg - szantilló takaróját megint a nyakába akasztotta, tehát a bujkáló ellenséget alighanem ártalmatlanná tette. Megkönnyebbülten vártam, hogy mindjárt leül mellém, és mindent elmond. Léptei közeledtek, s végül megállt mögöttem, s ekkor felcsattant a hangja - de nem

Winnetou hangja volt:

- No, most ezt is!

Megint hátrafordultam, s újra megpillantottam a szantilló takarót, de nem Winnetou viselte, hanem egy szakállas fickó, akinek az arca ismerősnek tetszett. A takarót csak álcázásul kapta magára, hogy engem megtévesszen. Mialatt azt a négy rövid szót kimondta, már fel is emelte puskáját a csövénél fogva, és agyával rám sújtott. Villámgyorsan oldalvást gördültem, hogy az ütést kikerüljem, de már későn. A puskatus, ha nem is a fejemre, de a tarkómra zúdult és megbénított; utána rögtön egy másik ütést kaptam, ezúttal a koponyámra, s elvesztettem eszméle temet.

Legalább öt-hat óra hosszat heverhettem ájultan, s amidőn végre felocsúdtam és óriási erőfeszítéssel kissé felnyitottam ólomsúlyú szemhéjamat, már pirkadni kezdett. Rögtön újra becsuktam szememet - abban az állapotban voltam, amely már nem álom, és még nem ébrenlét. Úgy éreztem, mintha meghaltam volna, és lelkem a túlvilágról hallgatná a beszélgetést, mely holttestem mellett folyik. Az egyes szavakat sokáig nem tudtam megérteni, de végül tudatomba hatolt egy hang, mely még a halálból is feltámasztott volna, s így szólt:

- Az apacs kutya hallgat, a másikat meg agyonütöttem! Azt a mindenségét, de ügyetlen voltam! Ha kisebbet ütök rá, most kihúzhatnék belőle mindent!

Kábultságomat mintha letörölték volna, kitágult szemmel bámultam a szakállas fickó aljas, undorító képébe. Mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy itt Santerrel találkozom hirtelen és váratlanul - Santerrel, a legsötétebb gazemberrel a sok közül, akivel életemben dolgom volt! Mindjárt észbe kaptam, és be akartam hunyni a szemem, arra gondolva, hogy jobb lesz, ha halottnak vél. De szemem nem engedelmeskedett akaratomnak. Valami arra kényszerített, hogy addig bámuljak rá, amíg észre nem veszi. Akkor felugrott, és arcán öröm villant át.

- Él! - kiáltotta. - Nem döglött meg! Látjátok, hogy a szeme nyitva van? Mindjárt kiderül, nem tévedek-e.

Valamit kérdezett tőlem, de nem válaszoltam. Erre letérdelt mellém, torkon ragadott, durván megrázott, és néhányszor odacsapta fejemet a kemény, köves földhöz. Védekezni nem tudtam, mert minden tagomat gúzsba kötötték.

- Felelsz rögtön, te kutya! - ordított rám. - Látom, hogy élsz, és eszméletnél vagy! Ha nem akarsz beszélni, majd szóra bírlak én!

Miközben fejem újra meg újra nekiütődött a kőnek, kissé elfordult, és alkalmam volt jobb felé nézni. Ekkor megpillantottam Winnetout, kis távolságra tőlem - egészen összegörbítve, karikába kötözve hevert nem messze tőlem a földön. Ebben a helyzetben még egy cirkuszi "gumiember" sem bírta volna ki sokáig. Micsoda kínokat szenvedhetett!

Talán már több óra óta fekszik itt, ilyen kegyetlenül gúzsba kötve! Rajta és Santeren kívül Wartont is láttam fiával és unokaöccsével együtt - de Rollins, a kalmár segédje nem volt köztük.

- Beszélsz vagy nem? - folytatta Santer fenyegető hangon. - Késemmel oldjam meg a nyelvedet? Tudni akarom, megismertél-e! Tudod-e, ki vagyok? Hallod, amit mondok?

A hallgatással nem értem volna semmit, csak súlyosbítottam volna a helyzetünket, amit már Winnetou miatt sem tehettem meg. Igaz, hogy magam sem tudtam, vajon képes vagyok-e egy értelmes szót kimondani. Megpróbáltam. Hebegő, de érthető hang tört elő torkomból:

- Ismerlek. . . Santer vagy.

- Ah, megismertél? - kacagott arcomba gúnyosan. - Remélem, örülsz neki! Boldog vagy, hogy viszontláthatsz, nem? Isteni, kellemes meglepetés, nem?

Erre a kaján kérdésre már nem volt kedvem válaszolni. Santer előhúzta kését, hegyét szívemhez illesztette, és így szólt:

- Mondd azt, hogy igen! Mondd jó hangosan, hogy igen! Különben markolatig döföm beléd ezt a kést!

Ekkor Winnetou - akármilyen nagy fájdalmat okozhatott is neki - figyelmeztetően megszólalt:

- Old Shatterhand akkor sem mond igent, ha szívébe szúrod a kést.

- Hallgass, kutya! - rivallt rá Santer. - Úgy megszorítom a szíjaidat, hogy a csontjaid összetörnek! Bízd a barátodra, hogy mit beszél! Nos, hős vitéz, halljuk! Örülsz, hogy viszontláthatsz?

- Örülök! - feleltem hangosan, mit sem törődve Winnetou szavaival.

- Hallottátok? - fordult Santer a másik három fehérhez, diadalmasan vigyorogva. - Old Shatterhand, a híres Old Shatterhand nem akar a késem hegyével megismerkedni, inkább megalázkodik!

Lehet, hogy gúnyos röhögése kergette fejembe a vért, vagy már egészen magamhoz tértem kábultságomból - elég az hozzá, hogy én is az arcába nevettem.

- Tévedsz! Nem a késedtől félek! Igazán örülök a találkozásnak.

- Ne beszélj! És miért?

- Érd be azzal, hogy őszintén, szívből örülök!

- Úgy látszik, agyrázkódást kaptál. Meghibbant az eszed, mi?

- Nem! Nagyon jól tudom, mit beszélek.

- Szemtelenkedni mersz? Mindjárt gúzsba kötlek, mint Winnetout! Vagy lábadnál fogva akasztlak fel, fejjel lefelé!

- Ezt még meggondolod! - feleltem derűs arccal.

- Miért? Nem mondanád meg?

- Mert ha megölsz, sohasem tudod meg azt, amit annyira szeretnél megtudni!

Santer visszahőkölt, magasra vonta szemöldökét, és Wartonhoz fordulva megjegyezte:

- Azt hittük, meghalt a nyomorult, pedig még az ájulást is csak színlelte! Hallotta, mit kérdeztem Winnetoutól!

- Tévedés! - kiáltottam rá. - Csakugyan eszméletlen voltam, nem hallottam semmit. De így is keresztüllátok rajtad!

- No és mit látsz? Mit szeretnék tőletek megtudni?

- Valamit, ami többet ér neked, mint a mi életünk! De hiába fáradozol, belőlem sem fogsz kihúzni semmit.

- No, majd meglátjuk! Az előbb az eszeddel dicsekedtél. Ha van eszed, nem bőszítesz fel, mert úgy megkínozlak, hogy azt fogod kívánni, bár sohase születtél volna. De ha őszintén felelsz a kérdéseimre, talán megkegyelmezek neked. Tegnap este észrevettetek engem a bokor ban?

- Természetesen. Láttam a szemed csillogását.

- Aha! Winnetou belém akart lőni, de elkésett vele. Aztán a hátam mögé akart osonni. Engem meglepni, hahaha! Micsoda ostobaság!

Túljártam mindkettőtök eszén! Nézd ezt a három embert, akiknek olyan bárgyú módon lépre mentetek! Az én embereim! Én küldtem őket az utatokba, hogy tőrbe csaljanak. No, mit szólsz hozzá? Most már legalább tudod, kivel van dolgod!

Hogy kivel van dolgom, most már pontosan tudtam, de jobbnak láttam hallgatni róla, és csak ennyit feleltem:

- A világ legsötétebb gazfickója voltál, vagy és maradsz.

- Köszönöm - vigyorgott gúnyosan. - Ezt legalább őszintén megmondtad.

A legszebb a dologban, hogy még szét sem taposom a pofádat!

Nem büntetlenül sértegetsz, csak hitelbe - fölírom a számládra, aztán majd fizetsz kamatostul. Egyelőre beszélgessünk barátságosan.

Szóval gazembernek tartasz? Igazad van. Nem szeretek dolgozni. Inkább learatom azt a termést, amit más vetett. Nem mondom, még ez is fárasztó, és remélem; hamarosan abbahagyom. Nemsokára visszavonulok az üzlettől, ahogy mondani szokták.

- Igazán? És mitől függ?

- Egy nagy üzlettől. Még ezt az utolsót megcsinálom, aztán semmi gondom holtom napjáig.

- Gyönyörű, gratulálok! - mondtam gúnyosan.

- Köszönöm - felelte. - Úgy látom, hajlandó vagy a segítségemre lenni.

- Miben?

- Hogy azt a földet, amit még le akarok aratni, megtaláljam.

- Hát nem tudod, hol van? Ejnye, de kár!

- Nem lehet messze innen.

- Hát akkor keresd meg!

- Segítesz?

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Majd én felfrissítem az emlékezetedet. Persze nem földről vagy rétről van szó, hanem rejtekhelyről, amit szeretnék kiüríteni.

- Vajon mi van benne?

- Bőrök, prémek és más efféle kincsek.

- Nem tudok róla.

- Ne hazudj! Hát miért mentél a Pulyka-patakhoz? Már elfelejtetted, mit mondtál az öreg Cornernak? Hogy prémeket akarsz felajánlani Burtonnak, a kalmárnak, megvételre.

- Kitűnő értesüléseid vannak.

- No látod! Mindent tudok. Még azt is, hogy hatalmas készletről van szó, amelyet Old Firehand gyűjtött össze egy egész vadásztársaság segítségével.

- No és?

- A kalmárt nem találtátok meg, csak a segédjével beszéltetek. El is indult veletek a prémeket megnézni és felbecsülni. Amikor mindezt megtudtuk, utánatok eredtünk, hogy mind a hármatokat kézre kerítsünk. De az a harmadik fickó, azt hiszem, Rollinsnak hívják, kicsúszott a kezünkből. Meglógott, míg veled és Winnetouval vesződtem. Érted már?

Most megint hasznát vettem annak a jó prériszokásnak, mely szinte a véremmé vált: hogy minden apróságot megfigyeljek, ha mégoly jelentéktelennek tűnik is. Santer az utolsó szavaknál egy pillantást vetett arra a bokorra, ahol tegnap este a szemét láttuk felcsillanni. Valószínűleg eszébe jutott valami, és önkéntelenül oda nézett, aztán gyorsan elfordította a fejét. Az egész csak egy másodpercig tartott, de én fontos következtetéseket vontam le belőle.

- Egye fene azt a fickót! - folytatta Santer. - Nincs szükségem rá. Az a fő, hogy te a kezemben vagy. Ismered Old Firehandet?

- Hogyne ismerném!

- És a rejtekhelyét?

- Azt is.

- Ah, végtelenül örülök, hogy megjött az esze, barátocskám, és ilyen készségesen válaszol nekem! Örömében abbahagyta a lenéző tegezést, és udvariasabb hangot ütött meg, én pedig követtem a példáját - amilyen a jónapot, olyan a fogadjisten.

- Tulajdonképpen mit óhajt tőlem? - kérdeztem udvariasan.

- Csak azt, hogy árulja el a prémek rejtekhelyét.

- Hogy áruljam el? Éppen itt a bökkenő! Old Shatterhand sohasem volt és sohasem lesz áruló.

- Úgy akarsz járni, mint Winnetou? - rivallt rám dühösen.

Láttam, hogy vége a barátságos hangnak, és ezt feleltem:

- Mindenesetre példát veszek róla. Azt hiszem, ő annyit sem beszélt, mint én, mert sokkal büszkébb, semhogy egy ilyen csirkefogóval szóba álljon!

- Gúzsba kötlek, te bitang!

- Nem érsz vele semmit.

- Nélküled is megtalálom a prémeket!

- Soha! Ha a kiszabott időre nem érkezem vissza, Old Firehand még nagyobb biztonságba helyezi a prémjeit.

Sokáig sötét töprengésbe merülten bámult maga elé, miközben kését forgatta az ujja körül, amitől csöppet sem ijedtem meg, mert tudtam, hogy komolyabb veszély nem fenyeget. Keresztülláttam a nyomorult gazember kettős tervén. Az első az volt, hogy fenyegetéssel szóra bír, de ez nem sikerült. Most a terve másik változatát fogja kipróbálni rajtam. Nyilvánvaló volt, hogy gyűlöl, és szívesen megfojtana még egy kanál vízben is. De kapzsisága gyűlöleténél is erősebb volt. Akár meg is kegyelmezett volna az életemnek, csak hogy megkaparintsa Old Firehand kincseit.

- Winnetou példája csábít? Hát akkor pusztulj el úgy, mint ő!

Intett három cinkosának. Odaszaladtak hozzám, megragadtak, és kegyetlenül karikába kötöztek, aztán odadobtak Winnetou mellé. Úgy hevertünk ott, mint két felgöngyölt, összeszíjazott és félkörbe hajlított pokróc. De miközben idehurcoltak, alkalmam volt egy pillantást vetni arra a helyre, ahol az este Winnetouval együtt üldögéltünk. Sejtelmem beigazolódott: a bokor mögött egy ember kuporgott. Úgy látszik, kíváncsi volt, hogy mit csinálnak velem, és ezért kissé kidugta fejét az ágak közül. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy megismerjem Rollins undok arcát.

Nem akarom kínlódásomat részletezni. Három teljes órát feküdtem

Winnetou mellett anélkül, hogy egyetlen szót is váltottunk volna egymással, de kínzóinknak sem szereztük meg azt az örömet, hogy akár egy arcrándulással is eláruljuk szenvedésünket. Santer negyedóránként hozzánk lépett, és megkérdezte, hajlandók vagyunk-e vallani. Válaszra se méltattuk.

Déltájban Santer újra odajött, és még egy kísérletet tett velünk. Amikor ez is eredménytelennek bizonyult, átült cimboráihoz, és halkan tanácskozni kezdett velük. Később hirtelen felemelte hangját, mintha azt akarta volna, hogy mi is halljuk.

- Én is azt hiszem, hogy itt bujkál valahol a közelben - mondta. -

A lovát szeretné visszalopni, hiszen elveszett ember nélküle. Kutassátok át a környéket még egyszer. Én itt maradok, hogy foglyainkat szemmel tartsam.

A három hóhérsegéd felkapta fegyvereit, és elment. Santer kényelmesen elterpeszkedett a bokor mellett. Ekkor végre megszólalt Winnetou.

- Sejti testvérem, mi lesz most? - súgta halkan.

- Megtalálják Rollinst, és ide hozzák - feleltem.

- Úgy van. Rollins lesz a pártfogónk, hogy megnyerje a bizalmunkat. Eljátszanak valamit, amit előre betanultak. Mint azokban a szép nagy házakban, amiket a sápadtarcúak színháznak neveznek.

- Világos - feleltem. - Ezek szerint Santer és Burton ugyanaz a személy. Santer egy időre felcsapott kalmárnak, s bizonyára tudja, miért.

Rollins mint a banda alvezére, azelőtt is Santer segédje volt, most is az.

Amikor megtudta, kik vagyunk, és mit akarunk, sietve jelentette főnökének, aki elhatározta, hogy kirabolja Old Firehandet.

- Fehér testvérem pontosan úgy látja a dolgot, mint én. Santer uszította az okananda sziúkat Corner házára. Két érzés harcolt benne: a gyűlölet és a kapzsiság. Első terve az volt, hogy végez velünk, de amikor látta, hogy az okanandák nem akarnak nyíltan ujjat húzni az apacsok nagy főnökével, Santer más tervet eszelt ki. Megparancsolta Rollinsnak, hogy kísérjen el minket, s próbálja meg a titkunkat kitudni.

A három másik segédet gyalog küldte előre, hogy aztán egy átlátszó mesével hozzánk csatlakozzanak.

- Nagyon is átlátszó mese volt - mondtam.

- Igen. Egyik ostobaság a másikat követte. Santer elhamarkodta a dolgot. Sokkal egyszerűbben is célt ért volna.

- Így is elérte - sóhajtottam. - Legalább részben.

- Majd meglátjuk - vélte Winnetou. Úgy közöltük egymással ezeket a gondolatokat, hogy az ajkunk meg se moccant, és Santer nem vehette észre, hogy beszélgetünk. Egyébként el is fordult már tőlünk, és az erdőt leste. Nemsokára hangos kiáltás hallatszott a sűrűből, majd egyre nagyobb lárma, mely közeledett és erősödött.

Végül Wartonék léptek ki a sűrű bozótból, közrefogva Rollinst, aki szemmel láthatóan vonakodott, s erőszakkal hurcolták vagy taszigálták Santer felé.

- Elcsíptétek? - kérdezte Santer felugorva. - Ugye, mondtam, hogy itt bujkál a közelben? Lökjétek a másik két fogolyhoz, és kötözzétek meg ugyanúgy. . .

Hirtelen elhallgatott, csodálkozva meresztette szemét Rollinsra, majd örvendezve felkiáltott:

- Micsoda? Hát maga az a Rollins? Vagy csak valami hasonlóság. . .

- Nem, Mr. Santer! - kiáltott fel Rollins, kitépte magát Wartonék karjaiból, és Santerhez rohant. - Micsoda szerencse! Mr. Santer van itt! Hisz akkor nem érhet semmi baj!

- Nem, Mr. Rollins, amíg engem lát, nem kell tartania semmitől. Micsoda véletlenség! El akarok fogni egy embert, és kiderül, hogy ön az!

Hát most Burtonnak dolgozik? Jól megy a dolga?

- Jól, Mr. Santer. Sokáig küzdelmes életem volt, de végre kellemes álláshoz jutottam. Mr. Burton megbízik bennem, és szép üzleteket csinálunk együtt. Most is üzleti úton voltunk, de tegnap este. . .

Hirtelen elhallgatott, és elképedve bámult Santerre.

A találkozás első örömében hosszasan szorongatta a kezét, de most egyszerre megzavarodott.

- Nem értem. . . - hebegte. - Talán csak nem az ön emberei támadtak meg minket, Mr. Santer?

- Úgy valahogy - felelte a bandita.

- Jóságos ég! Egy ember, akinek többször megmentettem az életét, orvul megtámad az erdőben! Mit jelentsen ez?

- Semmit. Honnan tudhattam volna, hogy ön az? Nem láttam a sötétben. Azonkívül úgy eltűnt, mint a kámfor.

- Az már igaz! Első gondom volt a saját bőrömet megmenteni, csak aztán jutott eszembe a két útitársam. Nem is vágtattam el, hanem itt bujkáltam a közelben, hogy alkalmas pillanatban a segítségükre legyek.

Hol vannak? - kérdezte bárgyú álmélkodással, aztán meglepetten felkiáltott, mintha csak most vett volna minket észre: - De hiszen ott fekszenek szegények! Ilyen csúnyán megkötözve! Nem - ezt nem bírom nézni! Kioldozom őket!

Felénk rohant, de Santer elkapta a karját.

- Mi jut eszébe, Mr. Rollins? Ez a két ember az én halálos ellenségem!

- De nekem a barátaim!

- Ahhoz semmi közöm! Már régóta lesem az alkalmat, hogy leszámoljak velük. Azért támadtam meg őket - persze akkor még nem tudtam, hogy ön is hozzájuk tartozik.

- Az ördögbe is, de kellemetlen! Halálos ellenségei? Hát mit vétettek önnek?

- Éppen eleget ahhoz, hogy kitekerjem a nyakukat.

- Ugyan, hová gondol, Mr. Santer? Tudja, kik ezek? Winnetou és Old Shatterhand! Kiváló emberek, és azonkívül a barátaim! Kérem, engedje őket szabadon.

- Arról szó sem lehet!

- Még az én kedvemért sem?

- Kérjen tőlem akármit, csak ezt ne!

- Amikor megmentettem az életét, nem így beszélt! Akkor örök hálát emlegetett!

- Tudom, tudom, nem is akarom a szavamat megmásítani. De értse meg, ez a két ember. . .

- Jöjjön, Mr. Santer, beszéljük meg a dolgot barátságosan. Lehetetlennek tartom, hogy. . .

Karon fogta Santert, és elindult vele a fák közé, miközben élénk taglejtésekkel magyarázott neki valamit. Túlságosan megjátszották ezt a komédiát - kevesebb talán meggyőzőbb lett volna. Nemsokára Rollins egyedül visszajött, és hozzánk sietett.

- Remélem, sikerül önöket kiszabadítanom, uraim. Láthatják, hogy mindent elkövetek, amit csak lehet. Egyelőre annyit értem el, hogy a helyzetükön valamit könnyíthetek.

Meglazította kötelékeinket, hogy legalább kényelmesebben feküdjünk, aztán magunkra hagyott minket. Kis idő múlva visszajött Santerrel együtt, aki így szólt hozzánk:

- Átkozott szerencséjük van! Ez az úriember annyira lekötelezett, hogy nem tagadhatom meg a kérését. Nem tágít attól, hogy szabadon engedjem magukat. Életem legnagyobb ostobasága, és mégis megteszem.

Visszaadom az életüket, csak a fegyvereiket és egyéb tulajdonukat tartom meg.

Winnetou egyetlen hanggal sem felelt, és én is néma maradtam.

- No, mi az? - kérdezte Santer. - Nem is örülnek? Meg se köszönik nagylelkűségemet?

- Már félholtak a kimerültségtől - mentegetett minket Rollins. - Elvágom a szíjaikat.

- Maradjon ott, ahol van, Mr. Rollins! - förmedtem rá.

- Nem értem! Miért?

- Mindent vagy semmit! - feleltem.

- Hogy értsem ezt?

- Inkább meghalunk, de fegyvereinket nem hagyjuk!

- Hát nem örülnek, hogy. . .

- Kár a szóért! - szakítottam félbe. - Amit mondtam, megmondtam.

- Ilyen embert még nem láttam! - méltatlankodott Rollins. - Meg akarom menteni az életét, és akadékoskodik!

Megint karon fogta Santert, és magával hurcolta; később Wartonékat is bevonták a tanácskozásba.

- Testvérem helyesen cselekedett - súgta most Winnetou. - Azt hiszem, teljesíteni fogják a kívánságát, abban a reményben, hogy később mindent megkapnak. Én is bizonyos voltam benne, hogy célt érek. Santer persze előbb a látszat kedvéért sokáig berzenkedett, de végre beadta a derekát, visszajött hozzánk, és a következő kijelentést tette:

- A barátjuk szavamon fogott, és mint gentleman, nem szeghetem meg az ígéretemet. Lehet, hogy kiröhögnek, de majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Visszaadom minden tulajdonukat, még a fegyvereiket is.

De estig itt maradnak, ezekhez a fákhoz kötözve, hogy csak holnap reggel követhessenek. Mi most elnyargalunk, és Mr. Rollinst is magunkkal visszük, nehogy korábban eloldozza magukat. Majd gondunk lesz rá, hogy a kellő időben visszatérjen, s mihelyt besötétedett, elvágja a kötelékeiket. Neki köszönhetik az életüket - a maguk dolga, hogyan hálálják meg!

Több szó nem esett. Két egymás mellett álló fához kötöztek bennünket, és mellénk rakták mindazt, amit még az éjjel elvettek tőlünk. Alig tudtam örömömet palástolni, amikor láttam, hogy a fegyvereim is ott vannak. Lovainkat egy másik fához kötötték, néhány lépésnyire tőlünk, s miután mindezt elintézték, az öt gazfickó elvágtatott.

Egy óra hosszat a legnagyobb csendben maradtunk, és csak azzal foglalkoztunk, hogy minden kis neszre figyeljünk. Végül Winnetou megjegyezte:

- Még mindig itt vannak a közelünkben, ha nem is egészen közel.

Csak este vágják el a köteleinket, hogy ne láthassuk, amint követnek minket. De ez a sok ravaszkodás nem segít Santeren. Mit gondol, testvérem, hogyan kerítsük kézre?

- Semmi esetre sem úgy, hogy Old Firehand várába csalogatjuk.

- Testvéremnek igaza van. Nem szabad megtudnia, hol van az a hely. Ha egész éjjel lovagolunk, holnap estére megérkezünk a várba.

De nem megyünk odáig - jóval előbb megállunk. Rollins odáig velünk jön, és ott majd leszámolunk vele. Azután bevárjuk a nyomainkat követő gazfickókat. Uff, én beszéltem!

Ez a felkiáltás most nem csodálkozást fejezett ki, hanem megelégedést és elszántságot - olyan elhatározást, melyen nem lehet változtatni.

Csigalassúsággal haladt a fák árnyéka félkörben; míg végre esteledni kezdett. Ekkor lódobogást hallottunk. Rollins érkezett meg, leugrott a nyeregből, és megszabadított szíjainktól és köteleinktől. Közben szüntelenül kerepelt, abban a hitben, hogy hazugságaival megszédíthet és hálára kötelezhet minket. Úgy tettünk, mintha megmentőnket látnánk benne, de tartózkodtunk a túláradó köszönet szavaitól. Lóra ültünk, és elporoszkáltunk.

Rollins természetesen mögöttünk lovagolt. Észrevettük, hogy lovát gyakran megtáncoltatja. Tudtuk, azért teszi, hogy minél feltűnőbb nyomot hagyjon maga után. Amikor a hold sarlója megjelent az égen, azt is megfigyeltük, hogy időnként egy-egy ágat tör le és dob a földre.

Reggel rövid pihenőt tartottunk és délben jóval hosszabbat; akkor úgy húztuk az időt, hogy három óráig is eltartott, amíg ettünk; pihentünk, és újra felcihelődtünk. Tudtuk, hogy Santer csak hajnalban indul el a nyomainkon, és azt akartuk, hogy minél közelebb legyen hozzánk.

Ebéd után még két órát nyargaltunk, és körülbelül ugyanannyi volt hátra, hogy a sziklavárat elérjük. Most volt az ideje annak, hogy Rollinsszal leszámoljunk. Megálltunk, és leugrottunk a nyeregből. Rollins is leugrott, de csodálkozva lépett hozzánk.

- Miért állunk meg újra, uraim? Ma már harmadszor! Nem lehetünk messze Old Firehand tanyájától. Nem lenne jobb a hátralevő utat egyszerre megtenni?

- Nem - feleltem.

- Miért?

Most a máskor oly hallgatag Winnetou szólalt meg:

- Mert Old Firehand nem akar gazembereket látni!

- Hogy érti ezt az apacsok főnöke? Ki a gazember?

- Te!

- Én? Az igazságos Winnetou ilyen hálátlanul beszél megmentőjével?

- Eleget hazudoztál! Azt hiszed, megtévesztetted Winnetout és Old Shatterhandet? Mindent tudunk. Burton, a kalmár nem más, mint Santer, és te a kéme és cinkosa vagy! Az egész úton jeleket hagytál hátra, hogy megtalálják Old Firehand rejtekhelyét. Nem sejtetted, hogy megfigyeltünk. Ütött az órád! Santer ránk bízta, hogyan háláljuk meg a jóságodat. Hát most megháláljuk érdemed szerint!

Kinyújtotta kezét, hogy a gazfickót vállon ragadja. Rollins villámgyorsan felpattant a lovára, hogy elvágtasson, de én éppen olyan villámgyorsan elkaptam a ló kantárszárát. Winnetou fellendítette magát Rollins mögé a nyeregbe, hogy torkon ragadja. Rollins bennem látta a veszedelmesebb ellenséget, előrántotta kétcsövű pisztolyát, és rám lőtt.

Rögtön lekuporodtam, és ugyanakkor Winnetou megrántotta Rollins jobb karját. Eldördült a második lövés is, de ez sem talált el. A következő pillanatban Winnetou lerántotta Rollinst a nyeregből - még egy perc, s már a földön hevert, lefegyverezve és megkötözve. Egyelőre nem volt időnk vele foglalkozni, tehát egy fa törzséhez szíjaztuk, és lovát a közelben egy másik fához kötöttük.

- Santer sürgősebb! - vélte Winnetou. - Majd ha végeztünk vele, visszajövünk ezért a kisebb gazfickóért, és ítélkezünk fölötte. Újra nyeregbe ültünk, és visszafelé vágtattunk. Egy kiugró bozóthoz érve elhatároztuk, hogy itt várjuk be Santert. Nyomaink éppen a bozót mellett vezettek el, és Santernek feltétlenül itt kell elhaladnia. Elrejtettük lovainkat, és letelepedtünk a bozót sűrűjében, hogy leszámoljunk azokkal, akik az életünkre törtek.

Nyugat felől kellett jönniük. Egy kis nyílt préri nyújtózkodott abban az irányban, amit nagyon előnyösnek tartottunk, hiszen lehetővé tette, hogy már messziről megpillantsuk Santert, még mielőtt leshelyünket eléri. Számításunk szerint már nem lehetett nagyon messze tőlünk.

A nappalból még körülbelül másfél óra volt hátra, és biztosra vettük, hogy még besötétedés előtt ideérkeznek. Csendesen ültem Winnetou mellett - ő sem szólt, én sem beszéltem. Olyan kitűnően megértettük egymást, hogy fölösleges volt a tennivalókat előre megbeszélni. Lasszóinkat lecsatoltuk, és készenlétbe helyeztük. Santer és három társa megfelelő fogadtatásban részesül majd, annyi szent!

Eltelt egy negyed óra, a második, a harmadik is, de nem történt semmi. Már majdnem egy órája leselkedtünk ott, amikor az említett préri déli végében egy kis pontot vettem észre, mely gyorsan suhant délnyugati irányba.

- Uff! - dünnyögte Winnetou. - Egy lovas!

- Csak egy? Milyen furcsa!

- Uff, uff! Nagy kerülővel arra tart, ahonnan Santert várjuk. Testvérem nem tudja kivenni a ló színét?

- Azt hiszem, barna - feleltem.

- Rollins lova is barna volt - mondta Winnetou komoran.

- Lehetetlen! Úgy odaszíjaztuk, hogy nem szabadulhatott el.

Winnetou szeme felvillant. Arcának világos bronzszíne elsötétült. De csakhamar erőt vett magán, és nyugodtan ennyit mondott:

- Még egy negyed órát várunk.

Ez az idő is eltelt. A távoli lovas már régen eltűnt a szemünk elől, de Santer nem bukkant fel. Winnetou keze ökölbe szorult.

- Testvérem vágtasson arra a helyre, ahol Rollinst hagytuk!

- És ha közben mind a négy ideér?

- Akkor Winnetou egyedül végez velük.

Kivezettem lovamat a sűrűből, és elvágtattam. Tíz perc alatt eljutottam arra a helyre, ahol Rollinst a fához kötöttük. Nem volt ott - a lova is eltűnt. Még öt percet töltöttem a nyomok megvizsgálásával, aztán visszanyargaltam Winnetouhoz, hogy jelentést tegyek neki. Úgy ugrott fel, mint egy elpattanó rugó, amikor meghallotta, hogy Rollins eltűnt.

- Mit mutatnak a nyomok? - kérdezte.

- Visszafordult, és dél felé kerülve nyugatra vágtatott, hogy Santert figyelmeztesse.

- És hogy szabadult meg? Ki vágta el a kötelékeit?

- Egy lovas érkezett kelet felől, leszállt és kiszabadította.

- Ki lehetett az? Egy katona a Wilkes-erődből?

- Nem. Megismertem Sam Hawkins ócska, óriási indián csizmáinak nyomait. Még az öszvérének, az öreg Marynek a nyomait is megismertem.

- Uff! Gyerünk Santer után!

Lóra ültünk, és mint a szélvész, vágtattunk nyugat felé. Winnetou hallgatott, de szeméből láttam, milyen vihar dúl a szívében. Jaj Santernek, ha most a kezébe kerül!

A nap alámerült a látóhatáron. Öt perc múlva elmaradt mögöttünk a préri. Újabb öt perc múlva megtaláltuk Rollins nyomait. S hamarosan rábukkantunk arra a helyre is, ahol Rollins Santerrel és Wartonékkal találkozott. A nyomok azt is elárulták, hogy csak néhány percig álltak itt, sebtében meghallgatták Rollins jelentését, aztán gyorsan megfordultak és elpályáztak. Ha ugyanazon a csapáson vágtatnak vissza, amelyen jöttek, akkor a sötétség ellenére is követtük volna őket. De volt annyi eszük, hogy irányukat kissé megváltoztatták, és így nem volt értelme, hogy vaktában utánuk nyargaljunk. Winnetou most sem szólt egy szót sem. Megfordította lovát, és folytattuk utunkat kelet felé, megint elhaladtunk a kiugró bozót mellett, ahol Santert lestük, s onnan tovább, egyenesen a sziklavár felé.

A hold éppen felhágott az égre, amikor megérkeztünk a Mankicila völgyébe. A kapuőr most is a helyén volt, és erélyesen ránk kiáltott.

Amikor megneveztük magunkat, mentegetőzve megjegyezte:

- Ne vegyék rossz néven, hogy olyan szigorú vagyok. Ma óvatosabbnak kell lennem, mint máskor.

- Miért? - kérdeztem.

- Valami történt.

- Micsoda?

- Nem tudom. De az a kis ember, Sam Hawkins nagyon izgatottan érkezett haza.

Nem kérdeztem többet. Most már semmi kétségem sem volt afelől, hogy Sam rontotta el a dolgot.

Amint a szoroson át az udvarba érkeztünk, azzal a hírrel fogadtak, hogy Old Firehand állapota rosszabbodott. Veszély nem fenyegette ugyan, de szívem mégis elszorult. Pedig akkor még nem tudtam, hogy nemsokára emiatt kell majd Winnetoutól elszakadnom.

Leugrottunk a nyeregből, és a tábortűzhöz siettünk, ahol Old Firehand ült puha takarókba burkolva, mellette Harry, Sam Hawkins és az a tiszt a Wilkes-erődből.

- Megérkeztetek! Hála istennek! - mondta Old Firehand bágyadt hangon, de örvendezve. - Megtaláltátok a kalmárt?

- Megtaláltuk, és újra elvesztettük - felelte Winnetou. - Hawkins testvérem a völgyön kívül járt ma?

- Igen, odakinn voltam - felelte Sam gyanútlanul.

- Kis fehér testvérem tudja-e, hogy ő kicsoda?

- Vadász vagyok a javából - felelte Sam önérzetesen.

- Azonkívül a legostobább fickó, akivel valaha is dolgom volt! - fakadt ki a máskor oly nyugodt és udvarias Winnetou indulatosan. - Uff, én beszéltem! - tette még hozzá, aztán sarkon fordult és elsietett.

Mindenki csodálkozva bámult utána, s haragját csak akkor értették meg, amikor leültem a tűz mellé, és elmondtam, mi történt. Magam is nagyon dühös voltam Samre, de már sajnáltam is, annyira szívére vette a dolgot.

- Winnetounak igaza van! - kiáltotta kétségbeesetten. - Én vagyok a legnagyobb ökör a világon! Kedvem lenne felpofozni magamat! Legyen szíves, Sir, vágjon pofon!

- Sokat érnék vele! - feleltem. - De mondja, kedves Sam, hogy történt ez a szerencsétlen história?

- Két lövést hallottam a távolból. Arra nyargaltam, és egy embert találtam az erdő szélén, egy fához kötözve, s a lova is ott volt a közelben.

Természetesen megkérdeztem tőle, kicsoda, és hogy került oda. Azt mondta, ő az a kalmár, aki fel akarta keresni Old Firehandet, hogy a prémjeit megvásárolja, de hirtelen indiánok vették körül, kifosztották, és a fához kötötték.

- De a lovát meghagyták, mi? - kérdeztem félig mosolyogva, félig bosszankodva. - Ó, azok a jóságos indiánok! Hova tette az eszét, Sam?

Csak a nyomokat kellett volna megvizsgálnia, hogy lássa: nem indiánok jártak ott, hanem fehérek!

- Igaz, igaz! Úgy látszik, sétálni ment az eszem. Bekaptam a horgot, és elvágtam a szíjakat, hogy a fickót idehozzam. De abban a pillanatban felugrott a lova hátára, és elvágtatott - de nem a sziklavár felé, hanem az ellenkező irányban. Most már én is gyanút fogtam, és hazasiettem, hogy figyelmeztessem a kompániát, legyen résen, ha minden kötél szakad.

De holnap hajnalban útra kelek, megkeresem a gazfickót, és követem akár a pokolba is.

- Sam testvérem maradjon csak itthon - hallottuk ekkor Winnetou hangját, aki közben visszajött hozzánk. - Hajnalban Winnetou indul el a gyilkos Santer után. Fehér testvéreim pedig maradjanak együtt, mert megtörténhetik, hogy az a prédára éhes gazember betör ide, és akkor szükség lesz minden okos és bátor emberre a vár védelmében.

Később, amikor megnyugodtak a kedélyek, megkerestem Winnetout, aki a patak mellett a fűben hevert, míg lova a közelben legelészett.

Amikor meglátott, felugrott, mindkét kezét felém nyújtotta, és így szólt:

- Winnetou tudja, testvérem mit akar mondani - hogy vigyem magammal, és együtt fogjuk el Santert.

- Igen, Winnetou, azt akarom.

- Nem lehet, Charlie. Old Firehand alig áll a lábán, Harry még gyerek, és Samre, mint láttuk, már nem lehet számítani. Old Firehandnek nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Ki álljon mellette, ha a várat megtámadják? A barátság szent nevében kérlek, védd meg Old Firehandet. Megígéred ezt testvérednek, Winnetounak?

Meg kellett ígérnem, csak azt kötöttem ki, hogy hajnalban egy darabig elkísérem. Pirkadatkor már együtt nyargaltunk ki az erdőbe. Amikor arra a helyre értünk, ahol Santerék visszafordultak, Winnetou megállt.

- Itt elválunk - mondta szomorúan, de határozottan. - A Nagy Manitou parancsa ez, s ha ő megengedi, hamarosan találkozunk megint.

Engem a gyűlölet kerget el, téged a szeretet tart itt, és a barátság újra összehoz bennünket. Old Shatterhand, Old Firehand és Winnetou nem szakadhat el egymástól. Uff, én beszéltem! Áthajolt hozzám, megszorította karomat, aztán térde nyomására lova elszáguldott. Winnetou után néztem - dús fekete haja, mint pompás sörény, lebegett a szélben. Csak néztem utána, amíg el nem tűnt a távolban. Mikor látlak viszont, kedves, drága, szeretett testvérem?

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft