Vissza Címlap Előre

XIV. VASÚTI KALAND

Napok. . ., hetek. . ., hónapok. . . Megint nyár volt. Hajnal óta lovagoltam, és jó nagy utat tettem meg. A nap delelőre hágott, és forró sugarai elbágyasztottak. Elhatároztam, hogy pihenőt tartok, és elfogyasztom ebédemet. Előttem és mögöttem a végtelen préri terült el, melynek egymást követő dombjai olyanok voltak, mint egy tenger megdermedt hullámai. Öt nap telt már el azóta, hogy kis társaságunkat egy nagy indián csapat szétugrasztotta. Az ogellalla indiánok elől menekülve, magamra maradtam, és azóta egyetlen emberrel sem találkoztam.

Az erdő magányát meglehetősen megszoktam, de ez már kissé sok volt - valósággal vágyódtam egy értelmes lény után, akivel néhány szót válthatnék, ha nem másért, hát azért, hogy kipróbáljam, nem felejtettem-e el beszélni a hosszú hallgatás alatt.

Patak, forrás vagy egyéb víz ezen a tájon nem akad, tehát nem is keresgéltem sokat, hanem ott álltam meg, ahol éppen eszembe jutott. Az egyik dombocska alján leugrottam a nyeregből, és kipányváztam a lovamat préri módon, vagyis lasszóval megkötöztem a lábait, aztán levettem róla a pokrócot, és felmentem a dombtetőre, hogy ott lepihenjek.

A lovat azért hagytam odalenn, hogy az esetleg felbukkanó ellenség ne vegye észre; én meg pihenőhelyül magasabb pontot választottam, ahonnan messze elláthattam, míg engem, amíg a fűben heverek, nem láthat meg senki. Éppen elég okom volt az óvatosságra. Tizedmagammal indultam el az Északi-Platte folyó partjáról; hogy a Sziklás-hegység keleti oldalán haladva, Texasba jussak el. Tudtuk, hogy több sziú törzs elhagyta falvait, és a hadiösvényre lépett. Néhány harcosukat megölték, és bosszúból ásták ki a csatabárdot. Akármennyire kerülgettük is őket, váratlanul ránk támadtak, és véres csata során, melyben öten közülünk életüket vesztették, szétszórtak minket a prérin, a szélrózsa minden irányába.

Valamennyi sziú törzs közül az ogellalla a legvérengzőbb. Nyomainkból láthatták, hogy dél felé igyekszünk, és bizonyára még sokáig folytatják üldözésünket. Ilyen körülmények között könnyen megtörténhetik az emberrel, hogy este takarójába burkolózva elalszik, reggel pedig megskalpoltan ébred fel az "örök vadászmezőkön".

Elővettem egy darab szárított bölényhúst, s mivel sóm elfogyott, lőporral dörzsöltem be, aztán rágni kezdtem, abban a reményben, hogy állkapcsom szorgalmas és kitartó munkájával sikerül lenyelhetővé tennem. Miután ilyen fáradalmasan jóllaktam, elnyúltam a pokrócon, és kéjesen rágyújtottam egy saját gyártmányú szivarra, hiszen az igazi szivarjaim már régen elfogytak.

Amint füstkarikákat eregetve szemlélődtem, egy mozgó pontot fedeztem fel a látóhatáron. Egyenesen felém közeledett, és felültem, hogy jobban szemügyre vehessem. Nemsokára megállapítottam, hogy ez a pont nem más, mint egy lovas, aki indián módra előrehajolva ül a nyeregben. Másfél mérföldnyire lehetett tőlem. Olyan lassan poroszkált, hogy láttam, fél órába is telik, mire a közelembe ér. Így hát újra elnyúltam a hátamon, és tovább pöfékeltem.

Kis idő múlva megint felültem. Most már meglepetésemre négy újabb mozgó pontot fedeztem fel jóval- messzebb, a lovas háta mögött. Ez a lovas, most már a ruháját is láttam, fehér volt. Hát az a négy másik? Talán indiánok, akik a fehér lovast üldözik? Elővettem távcsövemet, és megállapítottam, hogy úgy van, ahogy gondoltam. Távcsövemmel még a fegyvereiket és az arcukra mázolt színeket is megfigyelhettem. Ogellallák voltak. Pompás musztángokon nyargaltak, a fehér pedig egy meglehetősen lomha és otromba állaton ült. Most már annyira közel jutott hozzám, hogy alaposan megnézhettem.

Kis sovány emberke volt. Fején ócska nemezkalapot viselt, melynek karimája teljesen hiányzott. Az ilyen szépséghiba a prérin egyáltalán nem lett volna feltűnő, de ebben az esetben erősen kiemelte a viharvert kalap gazdájának igen különös fogyatékosságát - a fehér lovasnak ugyanis nem voltak fülei! Csak vörös foltok mutatták azt a helyet, ahol füleit levágták. Vállán óriási pokróc fityegett, mely úgy betakarta, hogy csak vékony lába állt ki belőle. Ezt a lábat pedig olyan furcsa csizma borította, melyet csak Dél-Amerikában ismernek. Ott a gaucsók, vagyis tehénpásztorok, ha valami okból agyonlőnek egy lovat, tüstént lenyúzzák lábáról a bőrt, amelyet még frissen és forrón a saját lábukra húznak. A bőr, amint kihűl és összehúzódik, nagyszerűen simul a gaucsó lába szárához, csak az az egyetlen hibája, hogy a talpát fedetlenül hagyja. Így aztán a gaucsó csizmásan is mezítláb jár, ami azonban közömbös számára, hiszen majdnem mindig lóháton ül.

Az emberke, akit megfigyeltem, ilyen csizmát viselt. Puskája is szegényesnek tűnt, inkább valami furkósbothoz vagy fütyköshöz hasonlított, mintsem rendes fegyverhez. Lova éppen olyan különösnek látszott, mint a gazdája: feje aránytalanul nagy, füle irtózatosan hosszú, viszont farka egyáltalán nem volt. Olyan benyomást tett rám, mintha ló, szamár és egypupú teve keveréke lett volna. Poroszkálás közben mélyen lelógatta fejét, és még mélyebben hosszú füleit; akár egy óriási vizsla.

Egy szó, mint száz, nagyon mulatságos figurával volt dolgom, de valahogy semmi kedvet sem éreztem, hogy nevessek rajta. A Vadnyugat már régen megtanított arra, hogy az embert ne külseje után ítéljem meg, hanem olyan tulajdonságai alapján, melyeknek megismeréséhez több idő kell. Úgy látszik, ez az ember nem is sejti, milyen veszély fenyegeti, különben nem poroszkálna ilyen lassan és kényelmesen.

Gondtalanságában eszébe sem jutott hátrapillantani.

Amikor százlépésnyire ért hozzám, észrevett - vagy az is lehet, hogy nem ő vett észre engem, hanem a lova az én musztángomat. Annyi bizonyos, hogy a fura emberke kancája hirtelen felcsapta fülét, majd újra lelógatta - szinte azt mondhatnám, hogy a fülét csóválta a farka helyett.

Gazdája erre a figyelmeztetésre le akart szállni, hogy a nyomokat, melyeket a bánatos állat felfedezett, megvizsgálja. De még mielőtt leszállt volna, lekiáltottam hozzá:

- Helló, atyafi! Jöjjön csak közelebb!

Fel is ültem, hogy láthasson. Két fej fordult egyszerre felfelé, a lovasé és a lováé.

- Ordítson halkabban, fiatalember! - felelte. - Ilyen helyen sohasem tanácsos kajabálni. Gyere, Tony!

A kanca továbbporoszkált, de nemsokára megállt a musztángom mellett.

- Hová igyekszik, atyafi? - folytattam a barátkozást.

- Semmi köze hozzá! - felelte kurtán.

- Ejnye, de goromba! - méltatlankodtam. - Miért nem akarja megmondani, honnan jön, és hová megy?

- Megmondhatom, ha olyan kíváncsi! Nézze csak - onnan jövök, és oda megyek! - felelte, és ujjával előbb hátra-; majd előrebökött. Észrevettem, hogy gúnyosan, szinte utálattal néz végig rajtam. Nyilván afféle úri kocavadásznak tartott, aki elszakadt társaságától, és most igazi vadnyugatinak képzeli magát. Nagyon jól megértettem, miért viszolyog tőlem. Két héttel ezelőtt a Randall-erődben tetőtől talpig kiruházkodtam, és új ruhám még nem piszkolódott be, ami pedig a fegyvereimet illeti, tisztaságukra mindig nagyon kényes voltam. Ám a legtöbb vadnyugati vadász nem szereti a tisztán csillogó fegyvereket, és a rendes ruhát sem.

- Hát csak menjen a dolgára! - feleltem. De nem ártana, ha hátra is nézne, mert négy indián követi. Kár, hogy nem vette észre!

- Nem vettem észre? No, ne mondja! Négy indián üldöz, és én nem veszem észre! Hát ezt rosszul gondolta, fiatalúr! Annyira észrevettem őket, hogy most például egy nagy körbe kezdek, és a hátuk mögé kerülök. Eddig a terep nem volt alkalmas rá, de itt, ezek közt a dombok közt végre megtehetem. Ha tanulni akar valamit, lapuljon itt tíz percig, aztán meglátja, hogy egy öreg vadász hogyan ráz le négy indiánt, aki a sarkába akaszkodik. Gyere, Tony!

Fikarcnyit sem törődött tovább velem, hanem elnyargalt, és néhány perc múlva kancájával együtt eltűnt a domb mögött. Tervét nagyon jól megértettem. A dombok mögött körbe akart nyargalni, hogy üldözői hátába kerüljön. Ezt sík terepen nem tehette meg, mert taktikáját rögtön észrevették volna. Mindenesetre négyen voltak egy ellen, s tanácsosnak tartottam puskámat elővenni, hogy nyugodtan várhassam a fejleményeket.

Az indiánok libasorban közeledtek, egyik a másik mögött. Aki legelöl nyargalt, hirtelen megállt, mert meghökkentette, hogy a sápadtarcú eltűnt a szeme elől. A négy indián most már szorosan egymás mellett állt és tanácskozott. Medveölőm golyóival leszedhettem volna őket a nyeregből. Éppen ezen tűnődtem, amikor egy lövés dördült el, és rögtön utána egy második. Két indián holtan zuhant le lováról, s ugyanakkor fülsiketítő rikoltás hallatszott messziről:

- Hi-hij-hijjjj!

Pontosan olyan volt, mint az indiánok diadalmas csatakiáltása, de a fura kis vadász torkából fakadt, s már meg is pillantottam a völgyteknő mélyén. Az imént mögöttem tűnt el, most megint előttem volt, mint amikor először megpillantottam. A két lövés után úgy tett, mintha menekülni próbálna. Kancája nagy igyekezettel szedte lábait, és hosszú füle csak úgy lebegett. Lovasa vágtatás közben töltötte meg újra fegyverét - olyan gyorsan, nyugodtan és ügyesen, hogy egyre nagyobb megbecsüléssel néztem rá.

A két megmaradt indián egy-egy golyót küldött utána, de nem találták el. Erre dühös ordítozásban törtek ki, megragadták tomahawkjukat, és a sápadtarcú után vágtattak. Ez eddig ügyet sem vetett rájuk, de most hirtelen megrántva a kantárt, megfordította lovát, mely mintha kitalálta volna gazdája szándékát: szembefordult a közelgő indiánokkal, jól megvetette lábait, és megállt mozdulatlanul, mint egy fűrészbak.

A kis ember vállához emelte fegyverét, és gyorsan célzott. A következő pillanatban két villanás, két ropogás - és a két indián átlőtt fejjel zuhant a földre. A kanca nyugodtan állt, meg se moccant.

Már én is vállamba szorítottam medveölőmet, hogy szükség esetén beleszóljak a küzdelembe, de a kis ember nem szorult a segítségemre.

Leszállt lováról, hogy elesett ellenségeit megvizsgálja; én is talpra ugrottam, és leszaladtam hozzá.

- Nos, Sir, most már tudja, hogy kell például négy indián gazfickót a pokolba küldeni? - kérdezte.

- Köszönöm, Sir - feleltem. - Nagyon tanulságos volt.

- Kíváncsi vagyok, ön mit tett volna az én helyemben - jegyezte meg fölényesen.

- Eszembe se jutott volna. . .

- No ugye, nem? - vágott a szavamba diadalmasan.

- Eszembe se jutott volna a fél világot körülnyargalászni - feleltem.

- Erre csak a nyílt prérin van szükség. Ilyen dimbes-dombos helyen egy kis ólálkodással is meg lehet oldani.

- Nézd csak, de jól tudja! Hány napot töltött már a prérin abban a szép új ruhájában? Tulajdonképpen mi a mestersége? Mert hogy nem vadász, azt messziről látni.

- Író vagyok - feleltem.

- Író? Hát az mi?

- Könyveket írok.

- Nincs itt valami baj, Sir? - kérdezte, ujjával homlokán kopogtatva.

- Nyugodt lehet, semmi - feleltem.

- Akkor nem értem - mondta. - Minek írja azokat a könyveket? Kinek írja?

- Másoknak - feleltem. - Hogy olvassák.

- Ez nekem magas - mondta. - Az ember magának csinál valamit, nem? Én például azért ejtek el egy bölényt, mert éhes vagyok, és enni akarok. Nem azért, hogy mások egyék meg.

- Az íróknál is így van, mégis másképp. Az írók is azért írnak könyveket, mert enni akarnak. De csak akkor kapnak enni, ha mások falják a könyveiket.

- Jó, mondjuk, hogy így van. De akkor mit keres itt a prérin? Itt nem lehet írni!

- Nem is itt írok, hanem otthon. Itt csak élményeket gyűjtök. Aztán hazamegyek, és leírom, amit láttam és átéltem.

- Rólam is fog mesélni?

- Magától értetődik.

A kis ember jobbjával megragadta bowie-kése nyelét, balját pedig kinyújtotta, és így szólt:

- Takarodjék a szemem elől! Ha nem akar ezzel a hegyes késsel közelebbi ismeretséget kötni, hordja el magát, de rögtön!

Fenyegetőn közeledett hozzám, de én nem ijedtem meg, csak a szemébe nevettem. Hogy is vehettem volna komolyan, amikor éppen a vállamig ért?

- Jól van, nem írok magáról, ha nem akarja! - mondtam.

- Nem adok a maga szavára semmit. Szedje a sátorfáját, fiatalember, amíg szépen beszélek!

- És ha nem? - kérdeztem mosolyogva.

- Akkor majd meglátja! - felelte, kését előrántva.

Egy szempillantás alatt hátrarántottam mindkét karját, bal karomat az ő két karja és a háta közé dugtam, jobbommal pedig úgy megszorítottam a csuklóját, hogy fájdalmában felkiáltott, és elejtette a kést. Mire magához tért, már hátraszíjaztam mindkét kezét.

- Ördög, pokol! - kiáltotta. - Hát ez mi? Hogy merészelte ezt megtenni velem?

- Ordítson halkabban, fiatalember! Ilyen helyen sohasem tanácsos kajabálni! - idéztem a saját szavait. Eleresztettem, s gyors mozdulattal felkaptam kését a földről, majd a puskáját is, amelyet az imént, amikor a halottakat megvizsgálta, letett a fűbe. Megpróbálta kezét kiszabadítani, arca kivörösödött a nagy erőlködéstől, de szíjam erősebbnek bizonyult.

- Ne erőlködjék, Sir! Csak akkor szabadul meg attól a szíjtól, amikor én akarom. Kést rántott ellenem, anélkül, hogy megsértettem volna, vagy ártottam volna magának. Önvédelemből legyűrtem, és most a préri törvénye szerint akár meg is ölhetem. Saját késével szúrom le, ha kedvem tartja.

- Szúrjon le! - felelte sötéten. - Nem is érdemlek mást, ha ilyen elővigyázatlan voltam. Ez még nem történt meg Sans-earrel.

- Sans-ear? - kiáltottam fel álmélkodva. - Maga Sans-ear?

Már sokszor hallottam erről a híres vadnyugati vadászról, aki mindig egyedül járta útjait, mint egy magányos farkas, mert senkit sem méltatott arra, hogy hozzá csatlakozzék. Sok évvel azelőtt a navahók fogságába esett, akik a füleit lenyisszantották. De megszökött a kínzócölöpről, és azóta ragadt rá ez a furcsa név, mely félig francia, félig angol, s "Fületlen"-t jelent - egész Vadnyugat ezen a néven ismeri.

- Semmi köze a nevemhez! - fortyant fel dühösen. - Végezzen velem.

Odaléptem hozzá, és leoldottam csuklójáról a szíjat.

- Itt a kése és a puskája - mondtam neki. - Csak tréfáltam. Ön természetesen szabad. Mehet, ahová akar.

- Tudom, hülyeséget beszélek, mégis azt mondom, szinte örültem volna, ha leszúr! - felelte. - Mindig szégyenkezni fogok, ha eszembe jut, hogy egy ilyen városi ficsúr, aki talán életében először jár a prérin, így legyőzött! Ha még a régi híres vadászok egyike lett volna, például Old Firehand vagy Old Shatterhand, inkább el tudnám viselni!

Megsajnáltam a kis öreget. Mennyire szívére vette ezt az ostoba tréfát! Aztán hízelgett a hiúságomnak, hogy azt a nevet emlegeti, amelyet a Vadnyugaton szereztem.

- Miből gondolja, hogy olyan újonc vagyok?

- Miből? Hisz a ruhája olyan, mintha skatulyából vették volna ki! - mondta megvető ajkbiggyesztéssel. - A puskája meg úgy ragyog, hogy szinte vakít.

- Nemcsak ragyog - feleltem. - Tud az egyebet is! Figyeljen csak ide!

Felkaptam a földről egy lapos követ, mely akkora volt, mint egy ezüstdollár, és feldobtam a levegőbe. Utána rögtön célba vettem a puskámmal.

Amikor a kő elérte a legmagasabb pontot, ahol a föld vonzóereje újra érvényesül a dobás erejével szemben, s a kő mintha lebegve megállt volna a levegőben, golyóm abban a pillanatban eltalálta, és még magasabbra lökte.

Nem volt különösebb lövészmutatvány, de legalább ezerszer gyakoroltam, míg biztosan meg tudtam csinálni. A kis ember szemében őszinte bámulat tükröződött.

- Szavamra, gyönyörű lövés! Mindig sikerül?

- Húsz eset közül tizenkilencben.

- Erre bizony büszke lehet! Szabadna tudnom a nevét?

- Old Shatterhandnek szoktak nevezni errefelé.

- Lehetetlen! Hiszen nem is öreg.

- Elfelejti, hogy az "Old" szó becézést is jelent.

- Igaz, igaz! Bocsásson meg, Sir, hogy még mindig kételkedem. Nekem azt mesélték, hogy egyszer egy grizzly álmában lepte meg Old Shatterhandet, és letépte róla a húst a vállától a bordájáig. Kigyógyult ugyan, de a forradásnak például bizonyára megmaradt a helye.

Kigomboltam bivalybőr kabátomat, aztán fehér szarvasbőr vadászingemet is.

- Nézzen ide!

- Hű, a mindenit! Az a fenevad alaposan helybenhagyta! Csodálom, hogy ki tudta heverni.

- Magam sem hittem volna. Odalenn a Red Rivernél történt, s két hétig feküdtem ezzel a rettenetes sebbel a folyó partján, a medve mellett, melyet mégis megöltem. Ott feküdtem tehetetlenül, amíg Winnetou, az apacsok főnöke rám nem talált.

- Akkor mégis igaz, hogy ön Old Shatterhand. Mondja csak, kinevet?

- Egyáltalán nem. Mindössze abba a tévedésbe esett, hogy afféle városi ficsúrnak tartott, akivel szemben minden óvatosság fölösleges.

Sans-eart nem én győztem le - a meglepetés áldozata lett.

- Igen, igen. Kevés ember van, aki olyan erős, mint egy bivaly. Öntől kikapni nem szégyen. Egyébként az igazi nevem Sam Hawerfield, de kitüntetésnek tekinteném, ha egyszerűen Samnek szólítana.

- Maga pedig engem Charlie-nak, mint a legjobb barátaim. Itt a kezem!

- Ne gondolja, hogy Sam olyan könnyen barátkozik akárkivel, de ebben az esetben örömmel csap a markába, Sir! De nagyon kérem, ne szorítsa meg a kezemet annyira, hogy puding legyen belőle! Még szükségem lehet rá.

- Ne félj ettől a kéztől, Sam! Baj esetén mindig számíthatsz rá. De most megismétlem az előbbi kérdésemet: honnan: és hová?

- Most éppen Kanadából jövök, ahol a fakitermelő munkások nagy sztrájkba kezdtek, és szívvel-lélekkel segítettem nekik. Úticélom például

Texas és Mexikó, ahol annyi a gazfickó, hogy az ember szíve repes, ha a sok késre és golyóra gondol, amellyel dolga lesz.

- Majdnem összevág az én utammal! Én is Texasba készülök, és onnan

Kaliforniába. Az se baj, ha egy kis vargabetűvel Mexikóba is bekukkantok. Akarod, hogy az útitársad legyek?

- Hogy akarom-e? Mindjárt táncra perdülök örömömben! De mondd csak, Charlie, tudsz valamit az ogellalla indiánokról?

Elmondtam neki, amit tudtam.

- Hm! - dünnyögött eltűnődve. - Akkor jó lesz, ha minél előbb elpályázunk innen. Tegnap egy nagyobb tisztásra értem, ahol legalább hatvan ló nyomait fedeztem fel. Ez a négy fickó, akit elintéztem, alighanem egy nagyobb csapat oldalvédje vagy járőre volt. Ismered ezt a környéket?

- Nem, még nem jártam erre.

- Körülbelül húszmérföldnyire nyugatra megszűnik a Hullámzó

Préri, és teljesen sík vidék következik. További tíz mérföld után egy folyóhoz érünk, ahova rendszeresen eljárnak az indiánok itatni. Mi azonban délnek tartunk, noha így csak holnap délután érjük el a folyót.

Ha hamarosan útra kelünk, még besötétedés előtt eljutunk a nagy nyugati vasút sínjeihez. Ha szerencsénk van, egy elrobogó szerelvényt is láthatunk, ami mégiscsak jólesik az embernek, a változatosság kedvéért például.

- Részemről akár tüstént is indulhatunk. De mit csináljunk a hullákkal?

- Semmit. Itt hagyjuk őket. De előbb levágom a fülüket.

Elborzadva néztem rá.

- Nem lenne jobb eltemetni? Ha megtalálják őket, megtudják, hogy itt voltunk.

- Nem baj, Charlie, éppen azt akarom.

Felvonszolta a halottakat a dombtetőre, szépen egymás mellé fektette őket, sorra levágta a fülüket, és a kezükbe rakta.

- Hadd tudják meg, hogy Sans-ear járt itt! - mondta elégedetten.

- Ne bámulj rám, Charlie! Mindennek megvan a maga oka. Ha tudnád, milyen kellemetlen érzés, ha télen fázik az ember füle, pedig nincs is neki.

Mit csináljak, ha már egyszer olyan ügyetlen voltam, hogy az indiánok fogságába estem? Előzőleg többet megöltem közülük, és a viaskodás során tomahawkommal véletlenül levágtam az egyiknek a fülét.

Bosszúból és megcsúfolásul az én füleimet is levágták, amikor a kezükbe kerültem. Még jobban is meg akartak kínozni, mielőtt megölnek, de nem vártam meg. A két elvesztett fülemért pedig azóta. . . no, számold csak meg magad! - Orrom elé tartotta puskáját, és megmutatta a rovátkákat, amiket az agyába vésett. - Minden rovátka egy indián, akit bosszúból az örök vadászmezőkre küldtem. Most még négy jön hozzá.

Négy új rovátkát vésett a puska fájába, majd így folytatta:

- Ez csupa indiánt jelent. Fent nyolc rovátkát láthatsz külön. Fehér emberek emlékére, akiket agyonlőttem. Hogy miért, majd egyszer elmesélem.

Még kettőre fáj a fogam. Apa és fia - a két legsötétebb gazember, akit valaha is hátán hordott a föld. Ha golyóm őket is eléri, nincs több kívánságom ezen a világon.

Viharvert arca fájdalmasan megrándult, és mintha szeme is elhomályosult volna. Sejtettem, hogy az öreg vadász múltját valami tragédia árnyékolja be, s ha örömét leli ennyi gyilkosságban, bizonyára nyomós oka van rá - nem a vérszomj, nem a kegyetlenség, hanem a jogos bosszú. Újra megtöltötte puskáját - félelmetes ócskavas volt, fáján bevágott rovátkák sora, csöve pedig csupa rozsda. Idegen ember ezzel a puskával még egy elefántot sem tudott volna eltalálni, de gazdája kezében sohasem tévesztett célt.

- Tony! - kiáltotta a kis ember.

A kanca a közelben legelészett. Gazdája hívó szavára odaszaladt, és úgy állt mellé, hogy kényelmesen nyeregbe vethette magát.

- Kitűnő lovad van, Sam - jegyeztem meg. - Amikor először láttam, azt gondoltam, egy dollárt sem adnék érte. Most már sejtem, hogy ezer dollárért sem adnád oda!

- Ezerért? Egymillióért sem! Nem is szólva arról, hogy pénzre semmi szükségem. Odaát a hegyekben ismerek egy-két placert [* aranytartalmú réteg a talajban *], ahol játszva megtömhetném a tarisznyámat arannyal - de minek? Persze volt idő, amikor az az ember, akit ma Sans-earnek neveznek, még örült az életnek. Fiatal farmer volt, aki élt-halt a családjáért, szép, kedves feleségéért és gyönyörű gyermekükért. Az asszonyt egy pompás kancán hozta haza az új házba. Ezt a kancát Tonynak hívták, s amikor egy csikót hozott a világra, azt is Tonynak neveztem el. Figyelsz rám, Charlie?

- De mennyire! - feleltem.

- Hát igen! Aztán jött az a tíz gazfickó, akire már céloztam neked.

Elvetemült banda volt, melytől az egészkörnyék reszketett. Felgyújtották a házamat, megölték a feleségemet és a gyermekemet, a kancámat pedig agyonlőtték, mert úgy rúgkapált, hogy nem tudtak a hátára ülni. Csak a csikó maradt életben, mert véletlenül éppen elkószált. Hazajöttem a vadászatról, és ez a kép fogadott. Hajótörött lettem - elsüllyedt minden, ami az élethez kötött. Csak a csikó maradt meg és - a bosszú! A banda nyolc tagja elesett - ennek az ócska puskának a golyója ölte meg. Kettő még él, de azokat is utolérem, még ha Mongóliáig kell is üldöznöm őket! Most is azért megyek Texasba és Mexikóba.

A csikó felnőtt és elvadult - már nem is hasonlít lóhoz, de olyan okos, derék állat, hogy ha elpusztulna, utána halnék.

Elhallgatott, én meg lesütöttem szememet, hogy ne olvassa ki belőle, mennyire meghatott egyszerű lénye és egyszerű története.

- No de hagyjuk a múltat, Charlie! - kiáltott fel hirtelen. - Te vagy az első ember, akinek beszéltem róla, talán csak azért, hogy megmutassam: a testvéremnek tekintelek, nem idegennek. Azt mondtad, készen állsz az útra. Induljunk hát!

Leszedtem a lasszót musztángom lábáról, és nyeregbe szálltam. Sam azt mondta, déli irányban megyünk, mégis nyugatra fordult. Nem kérdeztem, miért - bizonyára tudja, mit csinál. Azt sem kérdeztem tőle, miért viszi magával a négy leterített indián lándzsáját. A furcsa kis ember sokban emlékeztetett egy régi cimborámra, Hawkinsra, s hogy a hasonlóság még nagyobb legyen, mindkettőt Samnek hívták.

Jó darabot nyargaltunk szótlanul, amíg végre megállította lovát. Leszállt, és az egyik lándzsát betűzte a dombtetőre. Most már kitaláltam, mit akar vele. Útjelzőket rak ki, hogy elvezessék az indiánokat megölt társaikhoz. Hadd lássák, hogy Sans-ear bosszúja négy újabb áldozatot követelt.

Sam most kinyitotta ócska nyeregtáskáját, és nyolc vastag rongyot vett elő, melyből négyet nekem nyújtott át.

- Szállj le, Charlie, és csavard a musztángod patáira - mondta. - Akkor a legkisebb nyomot sem hagyják a földön, s az indiánok majd azt hiszik, a levegőn át repültünk el. Lovagolj egyenesen délnek, amíg a sínekre nem bukkansz, és ott várj meg. Nekem még van egy kis dolgom

- a többi három lándzsát is le akarom tűzni a legmegfelelőbb helyre.

Biztosan megtalállak, de ha kissé eltávolodnánk egymástól, állapodjunk meg az ismertetőjelben. Nappal a keselyű vijjogása lesz a jelem, éjjel pedig a kojot vonítása.

Elváltunk. Gondolatokba merülve poroszkáltam a megbeszélt irányban. A rongy, amit Swallow lábára csavartam, nagyon meglassította az utat, ezért öt mérföld után leszálltam, és eltávolítottam a rongyokat.

Most már nem volt szükség rájuk, hiszen csak az volt a cél, hogy a földbe tűzött lándzsák közelében ne lehessen nyomainkat megtalálni.

Musztángom vígan nekiiramodott. A préri kisimult, s még nem bukott le a nap a nyugati látóhatáron, amikor a távolban egy csillogó vonalat vettem észre, mely nyílegyenesen húzódott keletről nyugat felé.

Ez volt a vasúti sínpár, melyről Sam beszélt. Körülbelül embermagasságú töltésen csillogott a lemenő nap fényében.

Furcsa érzés fogott el. Hosszú idő óta most kerültem először érintkezésbe a civilizációval megint. Csak a karomat kell felemelnem, és a vonat lassít - egy ugrás, és már roboghatok keletre vagy nyugatra, búcsút mondva a végtelen prérinek!

Lasszóra fogtam ismét a lovamat, és a bokrok alól száraz gallyakat szedtem össze, hogy tábortüzet gyújthassak. Az egyik bokor egészen a vasúti töltés közelében nőtt. Amint lehajoltam, hogy néhány letöredezett ágat szedjek fel, legnagyobb csodálkozásomra egy kalapácsot pillantottam meg a földön. Nem régóta heverhetett itt, hiszen feje rozsdátlanul fényes volt, tehát még ma használták; mert máskülönben kikezdte volna az éjjeli harmat nedvessége.

Megvizsgáltam a töltés innenső oldalát, de nem találtam semmit, ami gyanúmat megerősítette volna, aztán felmásztam a töltésre, és átkutattam a túlsó rézsűjét is, de hasztalan. Ekkor észrevettem egy nyaláb gammafüvet vagy kékfüvet, mely azért keltette fel a figyelmemet, mert ezen a vidéken ritkaság. Lehajoltam, és lám - egy lábnyomot fedeztem fel rajta! A nyom még egészen friss volt, legfeljebb két órája, hogy ezeken a sűrű, bolyhos, illatos fürtökön egy láb állt, mely indián mokasszint viselt. Lehetséges, hogy indiánok ólálkodnak a közelben? De hogy került hozzájuk a kalapács? Fehérek is viselhetnek indián mokasszint! Könnyen lehet, hogy egy vasutas vizsgálta végig a pályát, és ő hordott kényelmes indián sarut. Mindenesetre elhatároztam, hogy feltevésekre nem adok semmit, bizonyosságra van szükségem.

A töltés alapos megvizsgálása nem volt veszélytelen. Bármelyik oldalán, bármelyik bokorban ellenség bujkálhat. Más körülmények között nem sokat törődtem volna egy véletlenül ottfelejtett kalapáccsal; de tudtam, hogy ogellallák garázdálkodnak a környéken, és ez óvatosságra intett. Vállamra akasztottam puskámat, és kezembe vettem revolveremet. Bokortól bokorig lopakodva hatoltam egy darabig előre, majd a töltés másik oldalán vissza, de hiába. Amint négykézláb átmásztam a síneken, mintha valami nedvességet éreztem volna. Tenyerem alatt besüppedt a föld, mintha kavicsot és homokot szórtak volna ide.

Ujjaimmal kaparászni kezdtem, és - bevallom őszintén - hirtelen megrémültem: kezem véres volt, és a homokon is piros nedvesség ütközött ki. Elnyújtóztam a földön, hogy jobban szemügyre vehessem s megállapítottam: itt egy nagy vértócsát homokkal szórtak be.

Kétségtelen, hogy emberölés történt - egy állat kiontott vérét nem próbálták volna eltakarni. Ki volt az áldozat, és ki ölte meg? A töltés túlsó lejtőjén több lábnyomot vettem észre, azonkívül két párhuzamos vonalat is, mintha egy embert felsőtesténél fogva vonszoltak volna le a töltésről, s lábai húzták azt a két egyenes vonalat. A vér még nem szivárgott le a földbe, ami arra mutatott, hogy a gyilkosság nemrég történt.

Nem mertem a nyomokat követni, hiszen a gyilkos talán ott ólálkodik a töltés alatt. Ezért az innenső oldalon ereszkedtem le, jó nagy darabot hason csúszva tettem meg, s csak azután másztam át újra a túlsó oldalra.

Mindez elég sok időt vett igénybe. A töltés túlsó oldalán szerencsére bokrokat találtam, elég közel egymáshoz. Ezeknek védelme alatt kígyószerű mozdulatokkal minden baj nélkül visszajutottam a vértócsával egy vonalba. Csakhogy most már a túlsó oldalon voltam, a töltés lábánál, a vértócsa pedig odafenn a töltésen, a sínek között. Vagy tízlépésnyire tőlem vadribizlicserje állta el a kilátást. Amint a szememet meresztettem, úgy rémlett nekem, hogy valaki fekszik a cserje alatt. Talán a gyilkos lapul ott, vagy áldozatát rejtette el ott? Okvetlenül meg kell néznem közelebbről!

Miért vállaltam ezt a kockázatot? A prérivadász mindig tudni akarja, ki van előtte, mellette és mögötte; tisztáznia kell minden jelentéktelen körülményt, mert sokszor igen fontos következtetéseket vonhat le belőle. Néha negyven-ötven mérföldet száguld musztángján megállás nélkül, máskor meg fél mérföldet sem tud haladni, mert lépten-nyomon veszély fenyegeti.

Egy letört ágat vettem a kezembe, és a cserje felé dobtam, hátha a kis neszre megmoccan valaki. De nem történt semmi. A cserjében egy levél se rezdült- vagy olyan tapasztalt ellenség bujkált ott, akit nem lehetett ilyen apró csellel kiugrasztani. Elhatároztam, hogy megteszem azt a tíz lépést, mely a cserjétől elválaszt.

Két ugrással ott voltam, és jobb kezemben késemet szorongatva, bal kezemmel benyúltam az ágak közé. Igen, a földön egy ember feküdt, s rögtön láttam, hogy már nem él. Felemeltem az ágakat, és egy véres koponyát pillantottam meg, majd egy szörnyen eltorzított arcot. Egy fehér ember megskalpolt hullája hevert ott. Hátából kampós acélnyíl vége állt ki. Tehát olyan indiánok ölték meg, akik hadiösvényre léptek, mert ilyen nyilat csak azok használnak.

Vajon eltávoztak-e, vagy még itt vannak a közelben? Nyomaik a töltés aljáról a prérire vezettek. Követtem őket, felkészülve arra, hogy bármely pillanatban engem is eltalál egy nyíl. A nyomokból megállapítottam, hogy négy indián járt itt, két idősebb és két fiatal. Négykézláb követtem a nyomokat, csupán kezem és lábam ujjaira támaszkodva, ami nem könnyű dolog, erőt és gyakorlatot igényel. Az indiánok tökéletes biztonságban érezhették magukat, mert meg se kísérelték, hogy nyomaikat eltüntessék.

A szél délkeletről fújt, vagyis abból az irányból, mely éppen szemben volt velem. Ezért nem is ijedtem meg túlságosan, amikor egy ló szuszogása ütötte meg fülemet - nem kellett attól tartanom, hogy közeledésemet megszimatolta. Ezért továbbkúsztam, s nemsokára egy tisztás közelébe értem, melyet minden oldalról sűrű bozót vett körül. A tisztáson nagyon sok lovat láttam, talán hatvanat is. Két indián őrizte a lovakat. Az egyik - egészen fiatal harcos - marhabőr csizmát viselt, melyet valószínűleg a meggyilkolt fehér ember lábáról húzott le. Az áldozat ugyanis teljesen meztelen volt, minden ruháját és holmiját elrabolták a gyilkosai, és elosztották maguk között. Ez az őr nyilván egyike volt annak a négy indiánnak, kiknek nyomai ide vezettek.

Az indiánnal gyakran megesik, hogy fehér emberrel kell érintkeznie, kinek nyelvét nem ismeri. Ezért fejlődött ki az indiánok és fehérek közt egyfajta némajáték, melynek jeleit mindenki megérti, ha hosszabb időt tölt a Vadnyugaton. Izgalmasabb pillanatokban az is megtörténik, hogy az indián ezekkel a néma jelekkel kíséri hangos vagy suttogó beszédét is. A két őr, úgy látszik, nagyon érdekes dologról beszélgetett, s mivel eszükbe sem jutott arra gondolni, hogy valaki megfigyelheti őket, szavaikat kifejező mozdulatokkal, élénk taglejtéssel kísérték.

Nyugatra mutattak, és a tűzparipa zakatolását utánozták, majd jelképes kalapáccsal síneket vertek szét, aztán késsel, íjjal és tomahawkkal hadműveleteket végeztek - vagyis messziről elárulták, miről társalognak. Éppen eleget láttam, és gyorsan visszavonultam, ügyelve arra, hogy nyomaimat, amennyire lehet, eltüntessem.

Soká tartott, míg visszajutottam musztángomhoz. Swallow közben társaságra akadt - Sam kancája legelészett mellette. Sam maga kényelmesen heverészett egy bokor mögött, és hatalmas darab szárított húst rágcsált.

- Hányan vannak, Charlie? - kérdezte.

- Kik?

- Hát az indiánok.

- Hogy jut eszedbe?

- Mit gondolsz, a fejem lágyára estem? A kalapácsot is láttam például, amikor ideértem. Te mit tettél volna az én helyemben?

- Vártam volna.

- Nem hiszem. S ha Old Shatterhandet valami baj érte? Csak nem hagyom cserben a barátomat!

- Szóval utánam osontál. Meddig?

- Egészen a sínekig, ahol egy szerencsétlen fehér embert az indiánok meggyilkoltak. Elég gyorsan mentem előre, hiszen tudtam, hogy te már megtetted azt, amit az óvatosság megkövetel. Amikor felfedeztem a halottat, biztosra vettem, hogy te is láttad, és felderítőútra indultál.

Ezért visszajöttem ide, és nyugodtan megvártalak. Szóval hányan vannak?

- Talán hatvanan.

- Érdekes! Nem lehet más, mint az a csapat, melynek nyomait már tegnap észrevettem. Hadiösvényre léptek?

- Kétségtelenül.

- Letáboroztak?

- Úgy láttam, csak rövid időre.

- Dögvész rájuk! Vajon miben sántikálnak?

- Azt hiszem, fel akarják szaggatni a síneket, aztán kirabolni a kisiklatott vonat utasait.

- Megőrültél, Charlie? Honnan veszed ezt?

- A beszélgetésükből.

- Érted talán az ogellallák nyelvét?

- Értem valamelyest, de nem is volt rá szükség, mert jelekkel beszélgettek.

- Ezt könnyű félreérteni. Miféle jeleket láttál?

Leírtam neki a két indián őr mozdulatait. Sam izgatottan felugrott, de aztán erőt vett magán, és visszaült a fűbe.

- Bizony jól értelmezted, Charlie! Kötelességünk az utasok segítségére sietni. De ne rohanjunk fejjel a falnak. Beszéljük meg a dolgot.

Azt mondod, hatvan? Kellemetlen! Az én puskám agyán legfeljebb tíz rovátkának van még hely!

A helyzet veszélyes volt, mégis mosolyognom kellett. A kis ember hatvan vérszomjas indiánnal készül szembeszállni, de csak az aggasztja, hogy puskáján nem fér el elég rovátka.

- Hát hányat akarsz közülük leteríteni? - kérdeztem.

- Ezt magam sem tudom. . ., négyet-ötöt. Többet aligha, mert megfutamodnak, mihelyt észreveszik, hogy húsz-harminc fehérrel állnak szemben.

Megint mosolyogtam magamban, látva, hogy Sam is beszámítja már az utasokat és vonatkísérőket, akárcsak jómagam.

- Csak az a baj, hogy nem tudjuk, melyik vonatot akarják megtámadni. Bosszantó lenne, ha rossz irányban indulnánk.

- Én azt hiszem, a nyugati vonatra gondolnak, mely a hegyekből érkezik. A jelbeszéd, ahogy te mutattad, erre vall. Eléggé csodálom, mert inkább a keletről érkező vonatok hoznak olyan árukat, amikre az indiánoknak szükségük van.

- Kár, hogy nem ismerjük a menetrendet! - mondtam.

- Engem sohasem érdekelt - legyintett Sam. - Soha életemben nem ültem még egy olyan ketrecben, amit ezek vagonnak neveznek. Nem bírnám ki olyan szűk helyen, ahol az ember a lábát sem tudja kinyújtani. Nekem meg Tonynak a szabad préri való! Mit gondolsz, mikorra tervezik a támadást?

- Alighanem éjszakára. Van még fél óránk a besötétedés előtt. Ha újra odalopóznánk, talán sikerülne még valamit megtudnunk.

- Én meg azt mondom, várjuk meg, míg sötét lesz. Addig pihenjünk egy kicsit.

- Pihenj csak nyugodtan, én majd őrködöm.

- Nem szükséges, Charlie. Bízzuk Tonyra.

- Tonyra?

- Az ám! Soha nem kötöm meg. Nagyon okos állat, és olyan orra van, hogy csoda. Láttál már lovat, amely nem fújtat, ha ellenséget szimatol?

- Nem én!

- Csak egy olyan ló van - a Tony. Mert a fújtatás felhívja a ló gazdáját a veszélyre, de el is árulja hollétét az ellenségnek. Ezért leszoktattam róla Tonyt, és az okos állat megértette. Ha veszélyt szimatol, csendesen hozzám sompolyog, és megbök az orrával. Így hát nyugodtan leheverhetsz te is.

- Rám fér egy kis pihenés - feleltem, és elnyúltam a fűben. Elővettem egyik saját gyártmányú szivaromat, és rágyújtottam. Sam nagyot nézett. Orrlyuka kitágult, amint a füstöt eregettem. A prérin nem könnyű dohányhoz jutni, és a szivart különösen megbecsülik.

- Hát ez csodás! - lelkendezett Sam. - Hogy jutottál ahhoz a nagyszerű szivarhoz, Charlie?

- Nálam mindig van legalább egy tucat. Parancsolsz belőle?

- Parancsolok? Kérek, könyörgök! Átnyújtottam neki egy szivart; mohón rágyújtott, mélyen leszívta a füstjét, sőt indián szokás szerint lenyelte, és a gyomrából eregette elő megint. Arcán olyan átszellemültség tükröződött, mintha hurik ölében ülne Mohamed paradicsomában.

- Isteni szivar! Még azt is megmondom milyen fajta.

- Értesz hozzá, Sam?

- De mennyire!

- No, miféle?

- Virginiai!

- Nem.

- Akkor életemben először tévedtem. Igaz, ez kubai!

- Az sem.

- Csak nem brazíliai?

- Soha!

- Áruld el végre, miféle!

- Nézd meg jobban - feleltem. Elővettem egy új szivart, és szétbontottam.

- Megőrültél, Charlie! Egy ilyen csodás szivart tönkrenyúzni! Akármelyik tőrvadász, ha már rég nem jutott füstölnivalóhoz, öt hódprémet is adna érte.

- Nem érdekel. Két-három nap múlva új szállítmányt kapok.

- Új szállítmányt? Honnan?

- A gyáramból.

- Neked szivargyárad van? Hol?

- Ott, ni! - feleltem, és a musztángomra mutattam.

- Charlie, az istenre kérlek, ne szédíts!

- Hát ha nem hiszed, megmutatom neked a gyáramat.

Swallow-hoz léptem, meglazítottam a nyergét, és egy kispárnát vettem ki alóla.

- Nyúlj bele! - mondtam, a párnát kigombolva.

Belenyúlt, és egy maroknyi levelet húzott ki belőle.

- De hiszen ezek lapulevelek!

- Ha nem is lapu, de olyasféle. Megfelelő leveleket tépek, ha rájuk akadok, és beteszem ebbe a párnába. A nyergem alatt tartom. Ott a melegben erjedni kezd, és - ez a szivarom titka. Ha nem is csemege, de egy vadnyugati vadásznak, aki esetleg hónapok óta hiába eped valami füstölnivaló után, nagyon jól megfelel, mint. . .

- Mint például nekem! - vágott a szavamba Sam.

- No látod! - mondtam. Úgy látszik, nem ábrándult ki a szivaromból, mert még a csutkáját is addig szívta, amíg a körmére nem égett. Közben lebukott a nap a látóhatár mögé, és ideje volt munkához látnunk.

- Most? - kérdezte Sam.

- Jó lesz.

- Hogyan?

- Együtt megyünk az indiánok lovaihoz. Ott elválunk, kétfelől megkerüljük a táborukat, és mögötte megint találkozunk.

- Helyes - mondta Sam. - De ha történik valami, például menekülni kell és elveszítjük egymást, akkor délen, a folyónál találkozunk. Előbb egy erdő következik, melynek déli vége benyúlik egy préribe. Onnan kétmérföldnyire van az a hely, amire gondolok.

- Rendben van - feleltem.

Nem tartottam valószínűnek, hogy szétugraszthatnak bennünket, de nem árt minden eshetőségre gondolni.

Elindultunk. Már olyan sötét volt, hogy minden veszély nélkül eljutottunk a töltésnek arra a pontjára, ahol a fehér embert megölték. Innen már kissé óvatosabban, késsel a kezünkben lopakodtunk a tisztásig, ahol az indián lovak álltak.

- Most elválunk! Te jobbra, én balra! - súgta Sam, és már el is tűnt mellőlem.

Megkerültem a lovakat, és egy másik tisztáshoz értem, melyet fák és bokrok vettek körül. Indiánok hevertek a földön, olyan csendesen és mozdulatlanul, hogy még azt a kis neszt is meghallottam, amit egy bogár okozott, amint átfurakodott a lombokon. A tisztás szélén három ember ült a többitől külön; mintha beszélgettek volna; elhatároztam, hogy odaosonok. Öt-hat lépésnyire mögöttük meglapultam egy bokor mögött. Legnagyobb csodálkozásomra észrevettem, hogy a három közül az egyik fehér ember. Mit kereshet az indiánok közt? Fogoly nem lehet, akkor nem mozogna ilyen szabadon. Talán egy vadász, aki indiánok kezébe került, a törzs egyik leányát vette feleségül, és lassanként félig-meddig indiánná vált maga is? De akkor a ruhája is jobban hasonlítana már az indiánokéhoz. Ez a fehér itt - még a sötétben is láttam - körülbelül úgy öltözködött, mint én.

A másik kettő főnök volt, mint a magas kontyukba tűzött sastollak mutatták. Úgy vettem észre, két különféle törzs vagy falu harcosait vezették közös vállalkozásra.

Olyan közel voltam hozzájuk, hogy minden szavukat jól hallottam.

Azon a félig angol, félig indián keverék nyelven beszéltek, amely lehetővé tette az eszmecserét az őslakók és a hódítók között.

- Fehér testvérem biztosan tudja, hogy a legközelebbi tűzparipa sok aranyat hoz?

- Biztosan tudom - felelte a fehér.

- Kitől hallotta?

- Egy embertől, aki a tűzparipa istállója mellett lakik.

- Az arany Waikur [* Kalifornia a sziú törzsek nyelvén *] országából jön?

- Onnan.

- És a Nagy Fehér Atya pénzt akar veretni belőle?

- Úgy van, dollárokat!

- Hát ebből még centeket sem fog verni! - mondta a törzsfőnök.

- Sok ember lesz a tűzparipán?

- Nem tudom. De akárhány lesz is, az ogellalla harcosok legyőzik őket.

- Annyi skalpot visznek haza, hogy az asszonyok és leányok táncra kelnek örömükben. Hoz a vasparipa olyasmit is, amire az indiánoknak szükségük van? Ruhákat, fegyvereket, kalikót?

- Bőségesen!

- Akkor fehér testvérem megkapja az aranyat és ezüstöt, amit a vasparipa hoz. Nekünk nincs rá szükségünk. A mi hegyeinkben van arany és ezüst elég. Ka-vo-mien, az ogellallák főnöke - folytatta, és ujjával önmagára mutatott - ismert egy okos, bátor sápadtarcút, aki azt mondta, hogy az arany csak bajt hoz mindenkire.

- Az a sápadtarcú bolond volt!

- Az ogellallák is azt hitték, mert nem bántott senkit, pedig karja erős volt, és puskája mindig célba talált. Még a grizzlytől sem félt. Az ogellalla harcosok megtámadták a sápadtarcú prémvadászokat, akik tőröket és csapdákat állítottak fel a törzs területén. Büntetésül valamennyit megöltük és megskalpoltuk, csak azzal az eggyel nem bírtunk, olyan hősiesen védekezett. Végül mégis legyőztük és megkötöztük, aztán a zsákmánnyal együtt hazavittük az ogellallák nagy falujába. Ma-tiru, az ogellallák legnagyobb főnöke neki akarta adni a leányát, hogy hazavigye wigwamjába. De ez a sápadtarcú elrabolta a nagy főnök lovát és fegyvereit, több harcosát megölte és elmenekült.

- Mikor történt ez?

- Azóta négyszer győzte le a nap a telet.

- Hogy hívták azt a sápadtarcút?

- A fehér vadászok Old Shatterhand néven emlegették, mert ökle olyan erős volt, hogy egy csapással szétzúzta ellensége koponyáját.

Most ismertem csak meg a két indián főnököt, akikkel egyszer már dolgom volt. Ka-vo-mien egy régi kalandomat mesélte el, s a mellette ülő Ma-ti-ru komoran bólogatott hozzá.

- Old Shatterhand! Hiszen azt ismerem! - kiáltott fel a harmadik.

- Már volt dolgom vele, sok borsot tört az orrom alá! Hej, ha egyszer a kezembe kerülne! Nagyon szeretnék leszámolni vele!

Most már nem kellett találgatnom, mit keres ez a fehér ember az indiánok között. A préri kétlábú fenevadjainak egyike volt, akik a legvérszomjasabb indiánoknál is veszedelmesebbek. Ezek a sötét múltú fehér kalandorok tanították meg az indiánokat minden rosszra, és uszították rablóhadjáratokra.

Ma-ti-ru, aki eddig hallgatott, most felemelte kezét.

- Jaj neki, ha az én kezembe kerül! - mondta. - Sok bátor ogellalla harcost megölt, a nagy főnök legjobb lovát elrabolta, és eltaszította magától a törzs legszebb leányának szívét. Ma-ti-ru kínzócölöpre kötteti, és ízenként szedi le csontjairól a húst!

Ha ez a három ember tudta volna, hogy akit ilyen haraggal és gyűlölettel emlegetnek, ott lapul a közelükben, alig néhány lépésnyire tőlük!

- Soha többé nem kerül az ogellallák kezébe - mondta Ka-vo-mien.

- Hallottam, hogy a Nagy Vízen át abba az országba ment, ahol a nap úgy éget, mint a tűz, a préri is forró, és oroszlánok ordítása veri fel az éjszaka csendjét.

Tábortüzek mellett, itt is, ott is megemlítettem azt a tervemet, hogy a Szaharába utazom, és körülnézek ott egy kicsit. Ez meg is történt, s most tudtam meg, hogy híre még az indiánokhoz is eljutott.

- Ha odament, visszajön - jelentette ki Ma-ti-ru. - Aki egyszer a préri levegőjét szívta, örökké szomjazik utána.

Ebben igaza volt. Mint ahogy a hegyilakó a szirtek között, a matróz a nyílt tengeren, én a prérin éreztem magam a legjobban, s vissza is tértem ide.

Ka-vo-mien felmutatott a csillagokra.

- Fehér testvérem nézzen az égre! Ideje, hogy a vasparipa útjára menjünk. Elég erősek a vaskezek, amiket harcosaim elvettek a vasparipa szolgájától?

Ebből a kérdésből tudtam meg, hogy a meggyilkolt ember kicsoda.

Vasúti alkalmazott volt, s szerszámaival, melyeket a törzsfőnök "vaskezeknek" nevezett, a pályát vizsgálta felül.

- Erősebbek, mint húsz ogellalla harcos keze - felelte a fehér bandita. - Játszva fel lehet tépni velük a síneket.

- Fehér testvérem ért hozzá?

- Igen. Harcosaid nyugodtan követhetnek. Egy óra múlva megérkezik a vonat. De testvérem ne felejtse el, hogy az arany és az ezüst az enyém.

- Ma-ti-ru sohasem hazudik! - jelentette ki büszkén a nagy Főnök.

- Az arany a tied, a sápadtarcúak skalpja és minden holmija a bátor ogellalla harcosoké.

- Azt is megígérted, hogy öszvéreket adsz és embereket, akik elkísérnek a Canadian Riverig.

- Még tovább! Harcosaim elkísérnek a határig, ahol Aztlán [* Aztlán a sziú törzsek nyelvén Mexikót jelenti *]országa kezdődik. És ha a tűzparipa nagyon sok olyan dolgot hoz, mely elnyeri

Ma-ti-ru tetszését, akkor harcosaim elkísérnek egészen Aztlán városába, ahol fiad vár rád, mint mondottad.

A törzsfőnök intésére a harcosok felálltak. Gyorsan visszahúzódtam, annál is inkább, mert egy kis neszt hallottam a hátam mögött.

- Sam! - súgtam, vagy inkább csak leheltem, amint a földön kuporgó társamat megismertem a sötétben.

- Charlie! - súgta örvendezve.

Gyorsan odakúsztam hozzá.

- Mit láttál? - kérdeztem.

- Semmit. De te annál többet, ugye?

Bólintottam.

- Gyorsan vissza a töltéshez! - súgtam. - Mindjárt elmondok mindent.

Amikor átmásztunk a töltésen, beszámoltam neki arról, amit meg tudtam.

- Sam, te siess a lovakhoz, és nyargalj velük egy mérföldet nyugatra.

Ott a töltés mellett várj rám. Én még hallgatózni akarok.

- Nem bíznád inkább rám? Jobb szeretném, ha te mennél a lovakért.

- Nem lehet, Sam. Az én musztángom szót fogad neked is. De

Tonyt nem tudnám elmozdítani a helyéről.

- Ebben például igazad van, Charlie. Akkor én megyek.

Alighogy eltűnt, indiánok bukkantak fel a töltés túlsó oldalán. Mint az árnyékok, suhantak el a töltés alatt. Úgy követtem őket, hogy a töltés mindig eltakarjon. Azon a helyen, ahol a kalapácsot megtaláltam, megálltak; és felmásztak a töltésre. Visszahúzódtam a bozótba. Nemsokára kalapácsütéseket és vas csörömpölését hallottam. A bandita nyilván munkához látott, és a vasutastól elrabolt szerszámokkal a síneket feszegette.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy nem értettem félre szándékukat, gyorsan nyugat felé osontam, s tíz perc múlva találkoztam Sammel.

- Már rombolják a síneket - mondta.

- Honnan tudod? - kérdeztem.

- Fülemet a sínekre tettem, és idáig hallottam a kalapácsütéseket.

- Háromnegyed óra múlva itt a vonat, Sam. Elébe kell mennünk, hogy megállítsuk, még mielőtt a reflektora idáig ellátszik.

- Ide hallgass, Charlie! Én nem megyek veled.

- Miért?

- Egyedül is el tudod intézni. Ha itt maradok, még megtudhatok egyet-mást. . .

- Igazad van. Akkor itt találkozunk.

Musztángomra ültem, és a vonat elé nyargaltam. Ettől a helytől jóval távolabb szerettem volna találkozni vele, mert akkor az indiánok nem vehetik észre, hogy megállt. A csillagok feljöttek, és nyájas fényük megvilágította a prérit. Így gyorsabban tudtam vágtatni, és megállás nélkül tettem meg három mérföldet.

Most leugrottam a nyeregből, és Swallow-t lepányváztam, mert attól tartottam, hogy a közelgő vonat dübörgése megriasztja, és elszalad.

Jó sok száraz füvet téptem, és rőzsék segítségével fáklyát készítettem.

Időnként fülemet a sínekre tettem és hallgatóztam.

Tíz perc múlva halk zúgást hallottam, mely egyre erősebb lett. Nemsokára apró fénypontot vettem észre valamicskével a látóhatár fölött.

Csillag nem lehetett; hiszen szemmel láthatóan nőtt. A vonat közeledett.

Nemsokára kettéoszlott a fénypont, és most már tisztán láttam a mozdony két reflektorát. Elérkezett a cselekvés ideje. Meggyújtottam az előkészített fáklyát, melynek lángja azonnal fellobogott. A dübörgés egyre erősbödött; most már azt a fénycsóvát is láttam, amit a mozdony két lámpája a sínekre vetett. Felkaptam a fáklyát, és meglóbáltam.

A mozdonyvezető természetesen megértette, hogy valaki megállásra ad jelt. Két éles fütty hasította a levegőt, a fékek csikorogva feküdtek a kerekekre, s a mozdony fülsiketítő sziszegés, ropogás és dohogás közepette megállt pontosan mellettem. A gépész kihajolt és megkérdezte:

- Mit akar, jóember? Fel szeretne szállni?

- Nem, Sir. Inkább azt szeretném, ha ön és az utasai is leszállnának.

- Eszünkben sincs.

- Majd meggondolják, ha megtudják, hogy néhány mérföldre innen felszaggatták a síneket!

- Felszaggatták? Kicsoda?

- Indiánok. A vonatot akarják megtámadni.

- Komolyan beszél?

- Semmi kedvem tréfálni.

- Mi az? Mi történt? - kérdezte a vonatkísérő, aki most jött elő.

- Állítólag indiánok ólálkodnak előttünk - felelte a mozdonyvezető.

- Igazán? Ön látta?

- Láttam, és kihallgattam a beszédüket. Ogellallák.

- Ejha! A legveszedelmesebb fajta! Hányan vannak?

- Vagy hatvanan.

- Ördög, pokol! Ebben az évben már a harmadik rablótámadás a vonat ellen. De most a körmükre koppintunk! Milyen messze vannak innen?

- Körülbelül hárommérföldnyire.

- Akkor jó lesz a lámpákat betakarni! - parancsolta a vonatkísérő a mozdonyvezetőnek. - Ön prérivadász, ugyebár? - fordult aztán hozzám.

- Olyasféle - feleltem.

- Mindenesetre köszönettel tartozom önnek a figyelmeztetésért.

- Ketten vagyunk - mondtam. - A barátom ott maradt az indiánok közelében, hogy mozdulataikat megfigyelje.

- Derék dolog! - bólintott a főkalauz. - Örülök, hogy nem vesztették el a fejüket.

- Még a skalpunkat sem - feleltem mosolyogva -, mert inkább az forgott veszélyben.

Közben kinyíltak az ajtók, és az utasok leszálltak. Körülvettek minket, és izgatott hangon érdeklődtek a megállás oka felől.

- Indián támadás fenyeget - mondta a vonatkísérő. - Mindenki maradjon csendben! A szerelvényért én vagyok felelős. Feltétlen engedelmességet követelek.

- Igaz, hogy sok aranyat és ezüstöt szállítanak? - kérdeztem.

- Ki mondta?

- Az indiánokat egy fehér útonálló vezeti. Megállapodott velük, hogy az arany az övé lesz, a többi meg - elsősorban az önök skalpjai az indiánoké.

- Majd én ellátom a bajukat! - fogadkozott a buzgó főkalauz. - Ha követik a parancsaimat, nem lesz semmi baj.

- Van valami terve? - kérdeztem.

- Hogyne volna! - felelte. - Továbbmegyünk addig a pontig, ahol a síneket felszedték. Az indiánok azt hiszik, nem tudunk semmiről, és a váratlan támadástól pánikba esünk. De nem lesz pánik, mert fegyverrel a kézben várjuk őket. Éppen elegen vagyunk hozzá. Tizenhat pályamunkás utazik a szerelvényen, azonkívül húsz milicista, aki a Niobraraerődbe tart. A polgári utasok közt is lesz néhány gentleman, akinek van revolvere, és szívesen részt vesz egy kis verekedésben. Játszva elbánunk azzal a hatvan indiánnal, helyreállítjuk a pályát, és egy-két órai késéssel folytatjuk utunkat.

Szemügyre vettem az utasokat. Kereskedők voltak, akik bizonyára értettek a kukoricához, borhoz, dohányhoz, kenderhez, de a fegyverhez már kevésbé. A pályamunkások többnyire csak késsel meg vasbotokkal voltak felszerelve, a milicisták pedig félig polgárok, félig katonák, akikre komoly harc esetén aligha lehet számítani.

- Nos, mit szól a tervemhez? - kérdezte a vonatkísérő.

- Nem helyeslem, Sir - feleltem. - Jobb lenne a szerelvényt a mozdonyvezetővel, a fűtővel és néhány utassal itt hagyni, míg a harcképes férfiak gyalog vonulnának fel az indiánok ellen.

- Ostobaság! - jelentette ki a vonatkísérő. - Én vagyok a parancsnok, és az fog történni, amit jónak látok! Mindenki üljön vissza a helyére! Ön is szálljon fel, és mutassa meg, meddig mehetünk!

Miközben beszélt, eloldoztam musztángomat, és hátára pattantam.

- Helyes! - mondtam a főkalauznak. - Ön parancsol, és én engedelmeskedem. Már fel is szálltam.

- Nem úgy értettem! Ide, a mozdonyvezető mellé!

- Oda szálljon fel ön, ha kedve tartja! - feleltem. - Még fel is segítem, ha parancsolja!

Lehajoltam, megragadtam a gallérjánál, és fél kézzel a magasba emelve odaraktam a mozdony szélvédője mögé, aztán elvágtattam.

Alig tízperces nyargalás után megtaláltam Samet.

- Egyedül? - kérdezte, amikor leugrottam a lóról. - Azt hittem, magaddal hozod a vasutasokat.

Elbeszéltem neki, mi történt, s hogy miért hagytam faképnél az okvetetlenkedő főkalauzt, aki hadvezéri babérokra vágyott.

- Jól tetted, Charlie - mondta Sam. - Ostoba fickó! Parancsolni akart, ahelyett, hogy kérve kért volna téged, vállald el a védelem megszervezését. Majd meglátjuk, hogyan boldogul nélküled.

- Elmentél felderítésre, Sam?

- Persze. Az indiánok két csapatra oszlottak, és elrejtőztek a töltéstől jobbra-balra, közel ahhoz a helyhez, ahol a síneket feltépték. Lovaikat a tisztáson hagyták, most is két őr vigyáz rájuk. Az a kérdés, mit csináljunk, Charlie. Folytassuk utunkat, és bízzuk sorsára a vonatot?

- Nem tehetjük, Sam. Kötelességünk megsegíteni őket.

- Nem hiszem, hogy ha mi lennénk bajban, ők sokat törődnének velünk.

No de mindegy- segítsük meg őket! Már csak azért is, mert szeretnék a puskámra még egy-két rovátkát vésni. Mit szólnál egy jó stampedóhoz [* Lovak megriasztása és szétugratása *], Charlie?

- Helyeselném, ha az lenne a célunk, hogy az indiánokat lemészároljuk. Mert ha lovaik szétszaladnak, kénytelenek lennének utolsó csepp vérükig harcolni. De én elkerülném a vérontást, ha lehet. Meghagynám az ogellalláknak a menekülés lehetőségét - a visszavonulás aranyhídját.

- Aranyhíd? Eddig csak fahidat, kőhidat és vashidat láttam, de lehet, hogy aranyhíd is van - ha te mondod, elhiszem. De sokért nem adnám, ha látnám, milyen pofát vágnak ezek az indiánok, amikor a tisztásra rohannak, és lovaiknak hűlt helyét találják! Ne próbáljuk meg, Charlie?

- Nem bánom, ha olyan nagyon akarod. Osonjunk hát a tisztásra, ahol a lovaik vannak.

Előbb persze a saját lovainkat kellett biztonságba helyeznünk, nehogy stampedo esetén a vadul menekülő indián lovak őket is magukkal ragadják. Bevittük Swallow-t és Tonyt a sűrű bozót mélyébe, jó hátra, és ott kipányváztuk őket. Ezután gyorsan visszatértünk a töltéshez. Ám hiába meresztettük szemünket nyugat felé, a mozdony lámpáit nem tudtuk felfedezni. Úgy látszik, a főkalauz még nem határozta el magát a szerelvény elindítására.

Kúszva közelítettük meg a tisztást, ahol az ogellallák a lovaikat tartották. Először a két őrt kellett elintéznünk. Sam már előhúzta kését, de olyan szigorúan néztem rá, hogy rögtön eltette megint. Így hát az öklünkhöz folyamodtunk, és nem is eredménytelenül. Sam a biztonság kedvéért jól megkötözte az őröket, és szájukat ronggyal tömte be.

Míg Sam hátat fordított nekem, pillantásom az egyik lóra tévedt, mely a közelemben állt. Nagy kengyellel felszerelt, kényelmes spanyol nyereg volt rajta, amilyet Dél-Amerikában használnak. Kié ez a ló?

Csak nem a fehér banditáé, aki a vonat megtámadását kieszelte? Közelebb léptem hozzá, és a nyereg két oldalán keskeny zsebeket vettem észre. Benyúltam. Mély zsebek voltak. Az egyikből összehajtogatott papírokat, a másikból két kis zacskót húztam elő. Mindezt gyorsan zsebre vágtam; egyelőre nem volt időm közelebbről megvizsgálni.

Ekkor két fénypontot pillantottam meg a távolban.

- Nézd csak, Sam! Jön a vonat!

- Hű, a mindenit! Csakugyan jön! No, kíváncsi vagyok, mi lesz most!

Tehát a vonatkísérő tervét mégis megpróbálták végrehajtani. A mozdony két reflektora egyre közelebb jött, de csak lassan, nagyon lassan, hogy a mozdonyvezető idejekorán észrevehesse azt a helyet, ahol a síneket felszaggatták. A kerekek zakatolása mind erősebben hallatszott, aztán hirtelen elhallgatott. A mozdony megállt - éppen ott, ahol a sínek elfogytak.

Micsoda düh foghatta el az indiánokat, amikor látták, hogy győzelmük legfőbb feltétele - a meglepetés - meghiúsult! Talán kitalálták, hogy a vasutasokat figyelmeztette valaki. Reméltem, hogy nem hagyják el a szerelvényt, hiszen a kocsik védekezésre nagyon alkalmasak, de nem így történt. Mihelyt a mozdony megállt, minden ajtóból férfiak ugrottak elő, és egy csomóba verődve indultak támadásra. Még annyi előrelátás sem volt bennük, hogy az árnyékban maradjanak, hanem a mozdony elé tódulva, a reflektorok fényébe kerültek, és kitűnő célpontot nyújtottak az indiánoknak. A fehérek szórványos és tervszerűtlen lövéseit az indiánok sortűzzel viszonozták. Erre olyan sikoltozás és jajveszékelés támadt, hogy borzalmasabbat még sohasem hallottam.

Az indiánok kilőtt puskáikat lengetve előrohantak leshelyükről, de már csak halottakat és súlyos sebesülteket találtak a mozdony előtt, mert a többi fehér hanyatt-homlok menekült vissza a kocsikba. Néhány indián lehajolt, hogy az elesetteket megskalpolja, de az első kocsi ablakaiból olyan erős puskatűz zúdult rájuk, hogy kénytelenek voltak meghátrálni.

- Most lassú ostrom következik - vélte Sam. - Afféle szabályos várostrom.

- Nem hiszem - feleltem. - Az indiánok tudják, hogy csak addig van idejük, amíg ide nem ér a következő vonat. Hamarabb kell dűlőre vinniük a dolgot.

- Mi nem avatkozhatunk bele? - kérdezte Sam.

- Dehogynem! Beleszólunk, de úgy, hogy értelme legyen a dolognak. Megcsináljuk a stampedót - préritűzzel összekötve!

- Hogyan?

- Húsz-harminc helyen felgyújtjuk a prérit, széles körben a szerelvény körül. De előbb szétriasztjuk a lovakat, hogy az indiánok ne tudjanak elmenekülni. Ez aztán eldönti a csatát.

- Remek terv! De nem gyulladnak ki a vagonok is?

- Nem hiszem. Nem tudhatom ugyan, nem raktak-e fel gyúlékony árut, például olajat vagy kátrányt - mert akkor végük van! Egyébként a kocsik deszkája elég erős ahhoz, hogy a préritűznek ellenálljon. Viszont az indiánokat megpörköljük! Csak egyetlen dolog mentheti meg őket: ha ellentüzet gyújtanak. Remélem, eszükbe jut ez a védekezési lehetőség, mert nem szeretném, ha elevenen megégnének. Ha így védekeznek, mérget vehetsz rá, hogy a szerelvény közvetlen közelében perzselik fel a füvet. Azt se csodálnám, ha éppen a kocsik alatt; a kerekek közt keresnének menedéket.

- De mivel gyújtjuk fel mi a prérit? Ezzel az indián tűzszerszámmal nagyon lassan menne a dolog.

- Én ilyen esetekre mindig tartogatok magamnál gyufát - feleltem.

- Neked is jut belőle.

Zsebemből két doboz gyufát vettem elő, s az egyiket átnyújtottam Samnek.

- Te jobbra nyargalsz, én balra, és minden százméternyi távolságban meggyújtjuk a füvet.

- Akkor előbb idehozom Swallow-t és Tonyt - mondta Sam.

- Minek? Jó helyen vannak, olyan messze nem harapózik el a tűz.

Majd értük megyünk később. Addig beérjük ezekkel az indián lovakkal. Én például erre a barnára ülök.

- Én meg arra a fakóra.

- All right! Vágjuk el a lasszókat!

Sorra megszabadítottuk a lovakat kötelékeiktől, meggyújtottunk egy halom száraz füvet a tisztás szélén, aztán felugrottunk a két kiválasztott musztáng hátára.

- Te jobbra, én balra - mondtam Samnek újra. - A síneknél találkozunk. Majd találunk egy rést két tűz között, ott törünk át a töltéshez.

Rajta!

- Go on! - kiáltotta Sam is.

A lovak nyugtalanok voltak. Már az is felizgatta őket, hogy elvágtuk a kötőfékeket, de most már égést szimatoltak, és sörényük felborzolódott.

Egyik-másik közülük felágaskodott, és minden pillanatban várni lehetett a pánik kitörését. Bal kéz felé nekivágtam a prérinek, s akkora félkört nyargaltam be, melynek sugara körülbelül egy angol mérföldnek felelt meg. Közben sűrűn meg-megálltam, leugrottam a nyeregből, és felgyújtottam a száraz füvet. Már majdnem a töltéshez értem megint, amikor eszembe jutott Swallow, s hirtelen furdalni kezdett a lelkiismeret. Hátha a bozót is tüzet fog, és a derék, hűséges állat bajba kerül?

Mivel kitűzött feladatomat már úgyis elvégeztem, habozás nélkül a bozót felé vágtattam.

Körben fellobogott a tűz, és fényével ijesztően megvilágított minden egyes bokrot külön-külön. A sík préri felől mennydörgésre emlékeztető robaj hallatszott: a riadtan menekülő musztángok lába alatt dübörgött a föld. Ezt nemsokára hátborzongató ordítás követte - az indiánok dühének és rémületének kitörése. A vonat kocsijai alatt kis lángok lobbantak fel; az ogellallák, mint előre megjósoltam, ráeszméltek, hogy csak az ellentűz mentheti meg őket. Még néhány perc, és már a bozótba gázoltam. Nemsokára megpillantottam Swallow-t a hosszú lábú Tony mellett. Egyszerre csak - nagy meglepetésemre és még nagyobb örömömre - Sam bukkant fel a másik oldalról. Neki is ugyanolyan aggályai támadtak, mint az imént nekem, azért sietett Tonyját megkeresni.

Csak az volt a baj, hogy lovainkat az indiánok már észrevették. Legalább tízen rohantak feléjük - élükön a két leggyorsabb, aki már-már elérte őket. Szorosabbra húztam a vállamra akasztott puska szíját, felemelkedtem a nyeregben, és megmarkoltam tomahawkomat. A barna ló térdem szorítására olyan ugrásokkal szökellt előre, hogy egy tigrissel is versenyezhetett volna. Egyszerre érkeztem Swallow-hoz a két leggyorsabb indiánnal. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy rájuk ismerjek

- a két törzsfőnök volt.

- Vissza, Ma-ti-ru! A ló az enyém!

Felém fordította fejét, és megismert.

- Old Shatterhand! - rikoltotta. - Halj meg, sápadt varangy!

Kést rántott elő. Még egy ugrás, és ott voltam Swallow mellett. Mati-ru döfésre emelte kését, de csatabárdom már a fejére sújtott, s menten összerogyott. A másik törzsfőnök közben felugrott Swallow hátára, s csak akkor vette észre, hogy lába le van béklyózva.

- Ka-vo-mien, az imént rólam beszéltél a sápadtarcú árulóval! Most én beszélek veled!

Látta, hogy a megbéklyózott ló nem mentheti meg; gyorsan lesiklott róla, és igyekezett a bozótban eltűnni. Utána hajítottam tomahawkomat, és a nehéz fegyver eltalálta a sastollakkal díszített koponyát. Kavo-mien is összeesett. Most leugrottam a zsákmányolt lóról, vállamhoz emeltem a Henry-féle karabélyt, és lövések sorozatát zúdítottam az életemet fenyegető ogellalla harcosokra. Hármat leterítettem, de nem folytathattam, mert a tűz már veszedelmesen közeledett felém. Gyorsan elvágtam Swallow kötelékeit, és a hátára pattantam. A terhétől megkönnyebbült barna pej elvágtatott.

Sam ebben a pillanatban érkezett el Tonyhoz. Nagyszerű lendülettel átvetette magát a fakóról a saját kancájára, villámgyorsan lehajolt, és késével elmetszette a béklyót. A következő pillanatban már mellettem vágtatott egy rés felé; ahol a lángok még nem egyesültek.

- Szerencse, segíts! - fohászkodtam.

Baj nélkül keresztüljutottunk a lángtengeren, és megálltunk egy helyen, melyet a tűz már teljesen felperzselt. A föld csupa fekete korom volt, de már kezdett lehűlni. Valamivel távolabb, jobbról is, balról is lángok kavarogtak, és olyan forróságot árasztottak, hogy alig tudtunk lélegzetet venni, már csak azért is, mert a hirtelen fellobbanó tűz felemésztette a levegő oxigénjét.

De ez a nyomasztó érzés nem tartott sokáig. A levegő hamar lehűlt, amint a tűz tovaszáguldott, de a látóhatár még egy negyed óra múlva is izzó piros fényben úszott. Ám körülöttünk a préri egészen fekete volt, és még a csillagokat is füstfellegek homályosították el.

- Micsoda pokoli hőség volt! - sóhajtott fel Sam. - Nem csodálnám, ha a szerelvény elolvadt volna.

- A szerelvénynek semmi baja. A kocsikat úgy szerkesztik, hogy sok mindent kibírjanak. Gyakran megesik, hogy egy vonatnak égő erdőn vagy prérin kell átvágnia.

- Most az a baj, hogy az indiánok észrevettek bennünket.

- Még most is látnak. El kell hitetnünk velük, hogy megelégeltük a dolgot, és elmentünk. Talán azt hiszik; hogy valami katonai járőrhöz tartozunk, és most sietünk jelentést tenni. Vonuljunk vissza északra, aztán keletnek fordulva, nagy ívben térjünk vissza a töltéshez.

- Ez például kitűnő terv. Közben pihenünk egy kicsit. A tomahawkod derekasan dolgozott.

- Pedig még arra is ügyeltem, hogy ne öljek meg senkit.

- Hogyhogy, ezt nem értem.

- Akit eltaláltam, csak az eszméletét vesztette el. Nem is akartam mást.

- Jaj, ne bosszants, Charlie! Előbb a két őrnek kegyelmeztél meg a tisztáson, most meg a két törzsfőnöknek. Mi vagy te - irgalmas szamaritánus?

- Van rá okom, te nem érted ezt, Sam.

- Olyan butának tartasz? Magyarázd csak meg.

- Amikor a foglyuk voltam, megölhettek volna, de nem tették. Jóságukat hálátlansággal viszonoztam már akkor is, amikor megszöktem.

Ezért most vigyáztam, nehogy széthasítsam vagy betörjem a fejüket.

- Ne haragudj, Charlie, de ez például hajmeresztő ostobaság volt!

Hisz a fickók nem is tudják, milyen nemesen gondolkodol. Azt fogják mondani; hogy Old Shatterhand már nem a régi, annyi erő sincs a karjában, hogy tomahawkkal agyoncsapjon valakit.

A beszélgetés száguldás közben folyt le. Az öreg kanca hosszú lábaival derekasan lépést tartott szélsebes musztángommal. Jókora kerülő után-visszajutottunk a töltéshez, körülbelül egymérföldnyire attól a helytől, ahol a vonat állt. Itt kipányváztuk lovainkat, és gyalog osontunk a színtérre. Égett szag töltötte el a levegőt, a síkságot hamu borította. A szellő felkavarta ezt a hamut, és felénk csapta. Alig tudtam a köhögési ingernek ellenállni, pedig fontos volt, hogy csendben maradjunk. Nemsokára megpillantottuk a mozdony reflektorait, de egyetlen indiánt sem láttunk körülötte. Amint még közelebb értem, láttam, hogy az történt, amire számítottam: az indiánok a vagonok alá menekültek. Ott feküdtek szorosan összezsúfolódva, és nem mertek előbújni, nehogy a kocsik ablakából golyózáport zúdítsanak rájuk.

- Sam! Menj vissza a lovakhoz, nehogy az indiánok kezébe kerüljenek!

- Mi jut eszedbe? Az indiánok nem bújnak ki a vagonok alól.

- De én kipiszkálom őket! - feleltem, és néhány szóval elmondtam tervemet, amely ebben a pillanatban jutott eszembe.

- Remek, Charlie! - vigyorgott Sam. - Egész biztos, hogy jól sikerül. Én meg a kellő pillanatban itt leszek a lovakkal, annyi bizonyos!

Késsel a kezemben rohantam a töltés mentén, addig a pontig, ahol a mozdony állt. A hajtókerekektől nem láttam, hogy a mozdony alatt is lapulnak-e indiánok. Gyorsan felkúsztam a töltésen, aztán két ugrással már fenn is voltam a "vasparipán".

Váratlan felbukkanásomat a meglepetés kiáltása fogadta, de nem törődtem vele, hanem villámgyorsan megvalósítottam szándékomat. Ellengőzt adtam, és a vonat elindult visszafelé. Most tört csak ki a lárma igazán! Dühös ordítozás és jajveszékelés hallatszott a kerekek alól.

Vagy harminc métert tettünk meg hátrafelé, aztán megint előreirányítottam a mozdonyt.

- Megállj, kutya! - hörögte egy dühös hang alattam, s egy izmos alak kapaszkodott fel a mozdonyra, késsel a kezében. A fehér bandita volt, az ogellallák felbujtója. Feje már a hágcsó fölé emelkedett, de egy hatalmas rúgással megszabadultam tőle.

- Charlie, ide! - hatolt fülembe egy éles hang. - Itt vagyok!

Sam megérkezett. Nyugodtan ült Tonyja hátán, egyik kezével Swallow kantárját fogva, a másikkal meg két indián ellen védekezve. Egy szempillantás alatt leugrottam a mozdonyról, és segítségére siettem.

A két indián, aki sértetlenül került ki a kerekek alól, most már rémülten menekült. De ugyanakkor egy másik támadó rohant felénk, késsel a kezében. Sam arra nézett és felordított:

- Fred Morgan! Te sátán! Meghalsz, te nyomorult!

Láttam, hogy tomahawkját magasra emeli, és lesújt vele, de ellenfele gyors mozdulattal kitért előle, és eltűnt a menekülő indiánok között.

Sam utána ugratott kancájával, de nem állt módomban a további fejleményeket figyelemmel kísérni, mert három ogellalla állta el az utamat, és a következő percekben a saját bőrömmel kellett törődnöm.

A csata utolsó epizódja is lezajlott. Az üldözésben nem vettem részt. Úgy gondoltam, éppen elég vér folyt már, s az indiánoknak ez a lecke bizonyára elvette a kedvét attól, hogy hasonló kalandokba bocsátkozzanak.

Szerettem volna már Samet is magam mellett látni. Ezért néhányszor hangosan utánoztam a kojot vonítását, abban a reményben, hogy erre a jelre Sam visszafordul.

Most már mindenki kiszállt a vagonokból. A kerekek alól kihúzták a halottakat és sebesülteket. A főkalauz megpillantott, és dühösen rám förmedt:

- Hogy mert a mozdonyhoz nyúlni?! Még szerencse, hogy nem csinált nagyobb bajt! Ha nem avatkozik bele, elfogjuk az indiánokat, így meg a legtöbb elmenekült.

- Könnyű most hetvenkedni! - feleltem. - Sokkal rosszabbul is végződhetett volna.

- Ki gyújtotta fel a prérit?

- Én.

- Még ezt is! És mit szólna, ha letartóztatnám, hogy bíróság elé állítsam?

- Próbálja meg! Kíváncsi vagyok, hogyan sikerülne ez önnek!

A vonatkísérő végignézett rajtam, és megszeppent.

- Nem mondtam komolyan - felelte. - Mindenki hibázik, ön is, még magam is. Legyünk elnézéssel egymás iránt.

- Eszemben sincs, hogy önnek szemrehányást tegyek - feleltem - mert végtére is semmi közöm a dologhoz. De nézzen körül. A tizenhat pályamunkás és húsz milicista közül kilenc meghalt - az életükért ön tartozik számadással. Ha mindjárt rám hallgat, és nem akar mindenáron vezérkedni, olcsóbban megúsztuk volna.

Vitatkozni akart velem, de az utasok közül már többen körülvettek minket, s ezért tanácsosnak tartotta a vitát abbahagyni.

- Mit tanácsol most? - kérdezte szerényen.

- Helyre kell állítaniuk a síneket, természetesen. Ehhez világosság kell, de fű és gally van itt elég, máglyákat gyújthatnak. Persze őröket kell állítani, nehogy az indiánok újra meglephessék önöket, bár ennek nem nagy a valószínűsége.

- Nem vállalná magára, Sir?

- Mit?

- Az őrséget.

- Ha bolond lennék! Éppen eleget fáradoztam az önök érdekében, és most már megyek a dolgom után. A barátom már itt is van.

Sam megérkezett ugyan, de olyan feldúlt arccal, hogy ijesztő volt nézni.

- Meghallottad a jeladásomat? - kérdeztem.

- Hogy a mennydörgős mennykő csapna a sok gazemberbe! - káromkodott felelet helyett. Nem faggattam, hogy miért olyan rossz kedvű. Nyilván elszalasztotta azt a fehér banditát, aki az egész vonatrablást kitervezte. Úgy látszik, régtől fogva ismeri, mert a nevén nevezte. Fred

Morgan! Ez volt az, akit lerúgtam a mozdonyról - aki késével előbb engem akart megölni, majd Samre támadt. Bizony, kár volt elszalasztani, én is szívesen megszorítottam volna a torkát!

- Gyerünk már, torkig vagyok mindennel! - kiáltott rám Sam. Öt perc múlva beszélgetve ballagtunk egymás mellett a töltés tövében, jó messze a szerelvény körül sürgölődő emberektől. Lovainkat kantárszáron vezettük.

- Már sajnálom, hogy belekeveredtem ebbe az ostoba dologba, Sam - jegyeztem meg rosszkedvűen.

- Hát még én! - fakadt ki Sam. - Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Csupa bosszúság ért. A két őr, akit megkötöztem, elmenekült. A két törzsfőnök, akit tomahawkoddal szelíden megsimogattál, elmenekült. De ez még semmi! Fred Morgan is elmenekült, akit évek óta üldözök!

- Miért?

- Hát még mindig nem tudod, kicsoda? Azt hittem, már régen kitaláltad.

Sam szemébe néztem - indulatos harag és elkeseredés tükröződött benne.

- Csak nem a családod gyilkosa, Sam?

- Ki lenne más?!

- Hogy a tűz égesse meg! - tört ki belőlem is a káromkodás. - Nem lehetne még utolérni?

- Túl van már árkon-bokron a bitang! Elszalasztottam a kedvező alkalmat! Most már bottal üthetem a nyomát!

Hirtelen eszembe jutott valami, amelyről a csata hevében egészen megfeledkeztem. Zsebembe nyúltam, és előhúztam a spanyol nyeregtáskájából kiszedett papírokat meg a két zacskót is.

- Nézd csak, Sam - mondtam - Ezt a tisztáson az ő lova nyergében találtam. Talán megtudunk belőle valamit.

Idáig világított az egyik máglya fénye, amelyet tanácsomra a vasutasok gyújtottak meg. Kibontottam a két zacskót, és felkiáltottam meglepetésemben.

- Drágakövek! Milyen csodás gyémántok! Sam, ez hatalmas vagyont ér!

Hogy kerültek ezek a gyémántok a prérire? És hogy jutott hozzájuk az a sötét gazember? Hogy nem becsületes úton, az bizonyos. Most aztán vesződhetek, amíg a kincs jogos tulajdonosát megtalálom!

- Mutasd csak, Charlie! - mondta Sam. - Ilyesmi még sohasem volt a kezemben. Ha az ember meggondolja, hogy ez a pár kavics komoly vagyont ér. . .

- Pedig nem más, mint tiszta szén, Sam.

- Az én szememben nem is ér többet - vonogatta vállát Sam. - Öreg puskámat nem adnám oda az egész vacakért. Mit akarsz csinálni vele?

- Visszaadom a gazdájának, természetesen.

- És ki az?

- Tudja a jófene, de majd csak hallok róla! Valaki elvesztette, vagy ellopták tőle. Biztosan megírták az újságok is. Majd ha a városban leszünk, érdeklődünk a dolog után.

- Talán a papírok elárulnak valamit - vélte Sam.

- Igazad van! Erre nem is gondoltam. Nézzük csak!

Az iratok közt egy nagy térképet találtam - az Egyesült Államok részletes térképét. Aztán egy levél került a kezembe, melynek borítéka hiányzott. A levél így hangzott:

Galveston, . . .

Drága Apám! Szükségem van rád. Gyere minél előbb, akár sikerült a brileket megszerezned, akár nem. Még nagyobb zsákmányra van kilátás.

Augusztus közepén várlak a Sierra Blanca tövében, a Head Peak alatt, ahol a Pecos folyó ered. A többit személyesen. Ölel szerető fiad Patrick

A Galveston szó mellett a dátumot leszakította valaki, s így nem tudtam megállapítani, mikor írták a levelet. Felolvastam Samnek.

- Ez bizony neki szól! - mondta Sam. - Tudom, a fiát Patricknek hívják. Éppen ez a kettő hiányzik még, hogy puskámon a tíz rovátka meglegyen. De hol van az a hely, amiről beszél?

- A Head Peak? A legmagasabb hegycsúcs Santa Fe közelében. Láttam már, amikor a Sierra Blanca havasaiban medvére vadásztam.

- A Pecos folyót is ismered?

- Azt ismerem csak igazán!

- Akkor te vagy az én emberem! Úgyis Texasba és Mexikóba készültünk, hát egy kis kitérőt teszünk Új-Mexikó felé. Velem tartasz, amíg nyakon csípem azt a sátánt, aki Fred Morgan néven rontja a levegőt?

- Természetesen! Nekem is lesz egy-két szavam vele. Meg kell tudnom, kié az a maroknyi drága kavics.

- Hát akkor dugd el szépen, és nézzük meg, mit csinálnak a vasutasok.

A pályamunkások buzgón dolgoztak a feltépett sínek helyreállításán.

Az utasok bámészkodtak, egyesek a hullákat rakták egy sorba. Amikor megláttak minket, hozzánk léptek, és köszönetet mondtak a segítségért, melyet tőlünk kaptak. Okosabbak voltak a vonatkísérőnél, s megértették, hogy nekünk köszönhetik az életüket. Az egyik megkérdezte, mivel fejezhetné ki a háláját. Azt feleltem, nagyon örülnék, ha lőport, ólmot, dohányt, kenyeret és gyufát tudnék vásárolni, mert mindebből kifogytam, és ezen a tájon nehezen pótolható. Tüstént előkerült minden, amit felsoroltam, s hallani sem akartak arról, hogy megfizessem.

Közben elkészültek a pálya kijavításával; összeszedték a szerszámokat, és berakták a szerkocsiba. A főkalauz hozzám lépett és megkérdezte:

- Nem szállnak fel, uraim? Szívesen elviszem önöket akármeddig.

- Köszönöm, mi itt maradunk.

- És mi lesz a zsákmánnyal?

- A préri törvényei értelmében a zsákmány a győztest illeti meg.

- Akkor hazaviszek néhány dolgot emlékbe - mondta a főkalauz.

- Előbb mutassa meg azt az indiánt, akit ön győzött le! - mondta Sam.

- Hogy érti ezt?

- Akit ön ölt meg személyesen, annak elveheti a fegyvereit vagy a pipáját vagy egyéb holmiját - de ha egy másik elesett indiánhoz nyúl, akkor közönséges hullarabló.

- Ugyan hagyd már, Sam! - szóltam rá. - Semmi szükségünk ezekre a dolgokra.

- Jól van. De ismerje el, hogy az indiánokat mi győztük le.

A főkalauz bosszúsan elkotródott. Az elesett fehéreket berakták az egyik kocsiba. Mindenki beszállt, a mozdony nagyot sípolt, és lassan elindult. Az utasok az ablakhoz tódultak, és kendőikkel integetve búcsúzkodtak tőlünk. Nemsokára magunkra maradtunk.

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft