Vissza Címlap Előre

XV. A CÖLÖPTOLOGATÓK

Texas és Új-Mexikó határán, a Sziklás-hegységtől keletre, a Pecos és a Red River Forrásvidékén, a Colorado, Brazos és Trinity folyók közt terül el az a kietlen fennsík, melyet az Egyesült Államok Szaharájának lehetne nevezni.

Forró homokdombok váltakoznak itt kopár sziklákkal és gipszrétegekkel, amelyek állatnak és növénynek a legnyomorúságosabb életfeltételeket sem biztosítják. A tikkasztó nappalokat dermesztő éjszakák követik, szinte minden átmenet nélkül. Egyetlen oázis sem üdíti fel az ember szemét, legfeljebb egy-egy mezquitocserje szakítja meg itt-ott a táj rideg egyhangúságát. Ezeken a bokrokon kívül egy kaktuszfajta is van, mely szinte csodálatos módon gyökereket tud ereszteni a mostoha talajba, sőt kiterjedt bozótokat alkot, bár színe fakó, ágai satnyák, és ujjnyi vastag por lepi be. Jaj a lovasnak, aki egy ilyen kaktuszbozótba téved, és megfeledkezik a fokozott óvatosságról! A kaktusz kemény, éles, szúrós tövisei megsebezhetik, és vesztét is okozhatják.

De akármilyen borzalmas is ez a pusztaság, az emberek nem riadnak vissza attól a kísérlettől, hogy keresztülhatoljanak rajta. Utak vezetnek a fennsíkon át egyrészt Texas prérijébe, másrészt Santa Fe és El Paso del Norte városa felé. Persze ne képzeljünk olyan utakat, aminőkkel civilizált országokban találkozunk. Az utat nem jelöli más, csak földbe vert karók vagy cölöpök sora, amelyek a helyes irányt mutatják. Ezeket az útjelzőket követik a magányos vadászok vagy merész kalandorok, lassan vánszorgó ökör vontatta szekerek, sőt kisebb indián csapatok is, ha nem akarják az óriási fennsíkot megkerülni.

Az út így is elég hosszú, és ugyancsak nem veszélytelen. Több áldozatot szed, mint Afrika vagy Közép-Ázsia sivatagjai. A cölöpökkel jelzett út mentén emberi és állati hullák, csontvázak, kocsironcsok hevernek, amelyek hátborzongató történeteket sejtetnek. Fölöttük dögkeselyűk lebegnek a levegőben, s olyan kitartóan követnek minden élőlényt, mintha biztosan tudnák, hogy kiszemelt zsákmányuk nem menekülhet előlük.

Ennek a félelmetes sivatagnak számos neve van angol, francia és spanyol nyelven. De leggyakrabban Llano Estacado, vagyis Cölöp-síkság, Cölöp-sivatag néven emlegetik.

Két lovas poroszkált a Red River irányából a Sierra Blanca felé. Az irtózatosan lesoványodott két ló beteg, borzas madarakhoz hasonlított, amelyeket másnap reggel holtan találnak kalitkájukban. Botorkálva vánszorogtak, véraláfutásos szemük bágyadtan pislogott, kiszáradt nyelvük petyhüdten lógott ki ajkuk közül. A perzselő hőség ellenére egyetlen csöpp veríték vagy hab sem volt rajtuk, ami arra vallott, hogy testük teljesen kiszáradt.

A két ló Swallow és Tony volt, s lovasuk persze nem más, mint Sam Sans-ear és én magam. Már ötödik napja vánszorogtunk a Llano Estacadón keresztül, és utolsó csepp vizünk olyan régen elfogyott, hogy már az ízére sem emlékeztünk.

Szegény Sam csak úgy lötyögött a nyeregben, kancája nyakára dőlve, s fáradt arca, üres, kifejezéstelen tekintete azt mutatta, hogy már a tökéletes közönyösség állapotába süllyedt. Én is úgy éreztem, mintha szemhéjam ólomból lenne, s garatom annyira kiszáradt, hogy minden szó nehezemre esett. Úgy éreztem, legfeljebb egy óráig bírom még, aztán lezuhanok a nyeregből, és elnyúlok a földön, beletörődve a pusztulásba.

- Vizet! - sóhajtotta Sam.

Ránéztem és hallgattam. Ha tudnék is beszélni, mit mondhatok neki? Ekkor lovam megbotlott és megállt. Akárhogy nógattam is, nem volt hajlandó lábát felemelni. Az öreg Tony tüstént követte Swallow példáját.

Lemásztam a nyeregből, megfogtam musztángom kantárszárát, és úgy vezettem előre; terhétől megkönnyebbülten, lassan vánszorgott mellettem. Sam hasonlóképpen vonszolta a maga táltosát. Fél mérföldet vánszorogtam így kínlódva előre, amikor hangos sóhajt hallottam a hátam mögött. Megfordultam. A jó Sam a porban hevert, és behunyta szemét. Leültem mellé, és szótlanul bámultam a levegőbe.

Ez hát a vég - gondoltam -, kalandjaimnak, vándorlásaimnak, ifjú életemnek csúf befejezése! Szüleimre és testvéreimre akartam gondolni, búcsút akartam mondani magamban a távoli óhazának, de gondolataim nem engedelmeskedtek. Fejem üresen zakatolt. S ha azt kérdezik, miért nem voltam előrelátóbb, miért nem készültem fel jobban a hosszú, nehéz útra; ha már belevágtam - szégyenszemre be kell vallanom, hogy én is áldozatul estem annak a gyalázatos, kegyetlen trükknek, mely a Cölöp-sivatagban már sok-sok ember halálát okozta.

Santa Féből és El Pasóból gyakran jönnek ide aranyásók, akik Kaliforniában szerencsésen jártak, és fáradságos munkájuk gyümölcsét a keleti nagyvárosokban szerették volna élvezni. Át kellett vágniuk a Cölöp-sivatagon, ahol olyan veszély ólálkodott rájuk, mely az emberi aljasság legrútabb példája. A sivatagban züllött haramiák rejtőzködtek, részint az aranybányák kudarcot vallott alakjai, részint pedig a világ minden tájáról idecsődült kalandorok, akik semmi gaztettől nem riadtak vissza, de annál jobban irtóztak a tisztességes munkától. A nuggetekre pályáztak, a kisebb-nagyobb aranyszemcsékre vagy aranyporra, amit a keletre hazatérő aranyásók vászonzacskóban a nyakukban hordtak. Igen ám, csakhogy ezek erős, edzett fickók voltak, akik küzdelmek és nélkülözések során sokszor bebizonyították bátorságukat és kitartásukat! A martalócok nem merték nyíltan megtámadni őket, hanem még kegyetlenebb cselt eszeltek ki: a helyes utat jelző cölöpöket kiszedték a földből, és megtévesztő irányban verték le újra; hogy az utasokat a sivatag mélyébe csalják, ahol egészen biztosan elpusztulnak.

Akkor aztán könnyű dolog a haldoklók vagy halottak tulajdonát elrabolni.

Ezért szegélyezték az álösvényt a pusztulásba csalogatott vándorok fehérre aszalódott csontjai - embereké, akiket elkapott a híres "aranyláz", s akiket hiába vártak vissza hozzátartozóik, még hírt sem kaptak felőlük többé soha.

Eddig bizalommal követtük a cölöpök útmutatását, és csak ma déltájban eszméltünk rá, hogy eltévedtünk. Hogy mikor tértünk el a helyes iránytól, most már nem tudtuk megállapítani. Ezért még akkor sem fordultunk volna vissza, ha állapotunk megengedi. Így azonban jóformán mozdulni sem tudtunk, sem előre, sem hátra.

Ekkor rekedt, visító hangot hallottam a magasból. Felpillantottam, és egy dögkeselyűt láttam a fejünk fölött keringeni. Mintha azt akarta volna az értésemre adni, hogy már csak a csoda segíthet rajtam.

Amint a szememet meresztettem, vagy ötszáz lépésnyire tőlem apró pontokat vettem észre, melyek mintha mozogtak volna. Kezembe vettem kétcsövű puskámat, és elindultam arrafelé. Nemsokára pontosabban láttam, mi van ott. Három kojot ült egy sötét valami mellett, amely egy elnyúlt emberi test is lehetett. A kojotok vagy prérifarkasok inkább a hiénára hasonlítanak, mint az európai farkasokra. Falánkságukat csak gyávaságuk múlja felül. Lehet, hogy egy haldokló hevert ott, s annak a kimúlását lesik.

Kezem reszketett a gyengeségtől, és sokáig kellett céloznom, hogy a kojotokat eltaláljam, s még jobban reszketett, amikor ajkamat a kis állatok vérével megnedvesítettem. Viszolyogtam tőle, mégis új erőre kaptam.

Most fordultam csak a földön heverő sötét alakhoz. Egy néger volt, aki a kimerültségtől fakószürkévé vált arcát a homokba temette. Rendes körülmények közt felkiáltottam volna, amikor ezt az ismerős arcot megpillantottam, de így csak halkan rebegtem:

- Bob!

Erre a megszólításra kissé felemelte a fejét, és kinyitotta szemét.

- Vizet! - nyögte.

Letérdeltem mellé, és az ő ajkát is vérrel nedvesítettem meg, s látva, hogy feléled tőle, Sans-earhez vánszorogtam, és neki is adtam néhány cseppet az undorító folyadékból.

Ezután visszatértem a négerhez, leültem mellé a földre, és szédülő fejjel töprengtem a véletlen kiszámíthatatlan szeszélyén, mely ezt a találkozást létrehozta.

Louisville-ben bejáratos voltam egy Marshall nevű dúsgazdag ékszerész házába. Két nagy fia volt, Bernard és Allan. A Marshall fiúkkal hamar összebarátkoztam, és néhányszor magammal vittem őket vadászni.

A ház öreg szolgája, a fehér hajú, örökké jókedvű Bob is nagyon megnyerte tetszésemet; sokat tréfálkoztam vele, és kölcsönösen megkedveltük egymást. Ez a Bob hevert előttem a porban - vajon hogy került ide, a Llano Estacadóba?

- Nagyon rosszul vagy, Bob? - kérdeztem tőle.

- Bob jobban van - felelte, és mosolyogni próbált. Eszembe jutott egykori örökös vidámsága, melynek halvány árnyéka volt ez a bágyadt mosoly, de annyit mindenesetre elárult, hogy Bob megismert. Hóna alá nyúltam és felsegítettem. Egy-két percig némán ültünk egymás mellett.

- Bob jobban van - ismételte a néger. - Massa Charlie megmentette.

Kérem, mentse meg Massa Bernardot is!

- Bernardot? Hol van?

- Ott! - mutatott a szemével az egyik irányba. - Nem, ott! - folytatta, az ellenkező irányba fordítva szemét. - Nem tudom! Semmit sem tudok!

- Mit keres Bernard úr a Llano Estacadóban?

- Kaliforniába akar menni. . .; sok emberrel együtt utazik.

- Miféle emberekkel?

- Vadászok. . ., kereskedők. . . Bob nem tudja. . .

- Minek megy Kaliforniába?

- Az öccséhez, Massa Allanhez, San Franciscóba.

- Hát Allan nincs az apjánál?

- Nem, nem. . . Massa Marshall már nem élni.

- Mr. Marshall meghalt? - kérdeztem csodálkozva, hiszen erős, egészséges ember volt. - Milyen betegségben halt meg?

- Nem betegségben. . ., rossz emberek megölni Massa Marshallt, meggyilkolni!

- Ki tette azt?

- Bob nem tudni. . . seriff nem tudni. . . senki sem tudni. Éjjel jönni, kést szúrni Massa Marshall szívébe, elvinni minden pénzt, drágaságot, ékszereket; jaj!

- Mikor történt ez?

- Egy, kettő, három - már négy hónap azóta. Massa Bernard egyedül maradni, mert Massa Allan már rég Kaliforniába menni.

Nagyon megrendített ez a szörnyű hír. Az öreg Marshall egyszerű, derék, kedélyes ember volt. Ki gondolta volna, hogy rablógyilkos áldozata lesz? A gyilkos eltűnt a zsákmányolt pénzzel, ékszerekkel, gyémántokkal. . . Hirtelen eszembe jutottak a drágakövek, amelyeket Fred Morgan nyeregtáskájából szedtem ki. Lehetséges, hogy ő járt Louisville-ben?

- Hogy kerültél ide, egész egyedül, Bob? - kérdeztem.

- Bob fáradt, ló fáradt, többi ember fáradt - magyarázta az öreg néger. - Bob leesni lováról, többi ember továbbmenni, Bob itt maradni a földön!

- Azt mondod, többi ember? Hányan voltak?

- Sokan, Massa! Kilenc ember és Bob.

- Látom, késed és kardod van. Mindenki fel volt fegyverezve?

- Többi még jobban. Puskával, revolverrel.

- És ki volt a vezető?

- Egy Williams nevű.

Elgondolkodtam. Kétségtelen, hogy az a társaság, mellyel Bob idáig érkezett, éppen olyan fáradt és kimerült volt, mint mi, mert Bernard Marshall különben nem hagyta volna cserben a család régi, hű szolgáját. Kár, hogy Bob nem tudja megmutatni az irányt, amerre útjukat folytatták. De ha továbbmentek is, nem lehetnek messze. Talán nyomaik útbaigazítanak.

Az a kis nedvesség, mely torkunkon lejutott, szinte csodát művelt velünk. Sam feltápászkodott, és odajött hozzánk. Néhány szóval elmondtam neki, ki ez a néger, és mit tudtam meg tőle.

- Mondok valamit, Sam - folytattam. - Maradj itt a lovak mellett. Én továbbmegyek, és körülnézek egy kicsit. Ha két órán belül nem jövök vissza, gyertek utánam.

- Ahogy akarod - felelte Sam bágyadtan.

Addig vizsgálgattam a talajt, amíg meg nem találtam Bernard társaságának nyomait, amelyek észak felé vezettek. A nyomokat követve, szinte magam előtt láttam, amint kimerülten botorkálnak, meg-megállnak, aztán továbbvonszolják magukat - a nyomok mindezt elárulták.

Talán egymérföldnyi utat tettem meg, amikor szórványosan árválkodó kaktuszbokrokat vettem észre - előbb egyenként, de később már csoportosan, végül valóságos kaktuszbozótba jutottam. Persze óvakodtam attól; hogy beljebb hatoljak, inkább megkerültem a bozótot, és a szélén vánszorogtam tovább. Ekkor egy olyan ötletem támadt, mely hirtelen reménységgel töltött el.

Egyszer Florida forró lapályain jártam, ahol a hőség olyan tikkasztó volt, hogy ember és állat már-már a végét járta. Az ég mintha izzó fém lett volna, a föld pedig forró ólom. S akkor olyan érdekes dolgot láttam, hogy máig sem felejtettem el. A bennszülöttek felgyújtották a kiszáradt nádast, és az óriási tűz nyomában hamarosan eső támadt. Nem tudtam magamnak megmagyarázni, de aki jól ismeri a természeti erőket és jelenségeket, akkor is számol velük, ha tudományos értelmezésüket nem ismeri.

Ez jutott eszembe ebben a pillanatban, és máris munkához láttam.

Letérdeltem a kaktuszcserjék mellé, és késemmel vékony rostokat vágtam ki belőlük, s még azokat is szétszedtem, hogy könnyebben meggyújthassam.

Néhány perc múlva vígan lobogott a tűz, mely előbb lassan, majd egyre gyorsabban terjedt, míg végül egy tűztenger szélén álltam, melynek másik határa szinte a végtelenbe nyúlt.

Már több préritüzet éltem meg, de egyiket sem lehetett ehhez hasonlítani.

Az egyes kaktuszcserjék olyan pattogással gyúltak lángra, mintha puskák ropogtak volna, majd olyan zaj támadt, mintha egy ezred katonaság lövöldözne, s ágyúk is beleszólnának a harcba. A lángok az ég felé törtek, s az izzó párákat csillogó szikrák járták át, ahogy a kaktusz tüskéi, mint megannyi kilőtt nyíl, a magasba röppentek.

Még nem tudtam, mi lesz ebből, de erősen reméltem, hogy az égő bozót hősége valami változást idéz elő. Megfordultam, és visszafelé indultam, de már félúton Sammel és Bobbal találkoztam, akik a két lovat vezetve utánam jöttek.

- Mi történt ott, Charlie? - kérdezte Sam, abba az irányba mutatva, ahonnan jöttem. - Először azt hittem, földrengés. Most már látom, a kaktusz tüzet fogott a melegtől.

- Nem a melegtől, Sam. Én gyújtottam fel.

- Felgyújtottad? Minek?

- Hogy esőt kapjunk.

- Esőt? Ne haragudj, Charlie, de azt kell gondolnom, hogy például meghibbantál egy kicsit.

- Akkor beszélj velem nagyobb tisztelettel - feleltem. - Hát nem tudod, Sam, hogy a vademberek milyen rettegő tisztelettel néznek az őrültekre?

- Csak nem azt akarod mondani, hogy valami okos dolgot műveltél?

Hisz a tűz csak fokozza a hőséget.

- Más hatása is lehet - feleltem.

- Például mi? Fokozza a villamosságot? Egyáltalán nem tudom, mi az a híres elektromosság! Látni nem lehet, megenni nem lehet - és ami a legrosszabb, inni sem lehet belőle.

- No, nem olyan biztos! Még kezet csókolsz nekem, ha jön egy szép mennydörgés és egy szép zivatar!

- Szegény Charlie! A hőség az agyadra ment!

Olyan aggódva nézett rám; hogy láttam, most már nem tréfál. Felnéztem az égre.

- Látod azokat a párákat a magasban? Már kezdenek összeállni! Mit szólnál, ha felhő lenne belőlük?

- Ha csakugyan esőt csináltál, Charlie, nemcsak a kezedet csókolom meg, de a lábadat is! Akkor elismerem; hogy te vagy a legokosabb ember a világon, én meg a legnagyobb szamár.

- Félrebeszélsz, Sam. Nem olyan nagy dolog az egész. Floridában láttam, és én csak utánoztam az ottaniakat. Nézd, milyen gyönyörű felhő!

Mire a bozót leég, megerednek az ég csatornái. Ha nem hiszel nekem, nézz a Tonydra - orrlyukai kitágulnak, és farkának a csonkja úgy forog, mintha nagyon örülne valaminek. Swallow is esőt szimatol, látom. Gyere, szedd a lábad, hogy ne maradjunk ki belőle!

Futásnak eredtünk, és lovainkat sem kellett nógatnunk. Ösztönük kergette őket az eső elébe.

Jóslatom bevált. Fél óra múlva a kis felhő annyira kiterebélyesedett, hogy elborította a fél eget. Még öt perc, és mintha húsz ököl csapkodta volna fejünket és vállunkat! Egy szempillantás alatt bőrig áztunk, és ruhánk úgy csöpögött, mintha egy folyón úsztunk volna keresztül.

A két ló mozdulatlanul állt, átengedve magát az üdítő zápornak, melyet örvendező szuszogással üdvözöltek. De nemsokára látványosabb jelét is adták örömüknek. Tátott szájjal itták a mennyből csurgó pompás vizet, melytől erejük szinte varázslatosan visszatért. A mi gyönyörűségünk sem volt kisebb. Kifeszített takaróba gyűjtöttük a drága nedűt, és tömlőinkbe töltöttük. Ötünk közül - a két lovat is beleértve - Bob viselkedett a legféktelenebbül örömében. Táncolt, cigánykereket hányt, és bukfenceket vetett, arca fénylett, és boldog vigyorgás áradt el rajta.

- Massa, Massa, mennyi víz, ó, mennyi víz! Szép víz, jó víz, finom víz! Bob megint erős, egészséges! Massa Bernard is kap ebből a víz ből?

- Talán, ha nincs nagyon messze innen. De most ne beszélj, hanem igyál! A zápor nem tart soká!

Felkapta a földről széles karimájú kalapját, amelyet az imént örömében elhajított. Az eső alá tartotta, s amikor megtelt vízzel, beledugta duzzadt ajkát.

- Jaj, Massa, milyen finom! Bob még sohasem inni ilyen jót!

Amikor "repetálni" akart, már hiába tartotta kalapját az ég felé - az eső elállt.

Eddig szüntelenül mennydörgött, de abban a pillanatban, amikor a mennyei ribillió elhallgatott, a zápor is megszűnt - éppen olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. Nem is volt már szükségünk rá, szomjúságunkat bőségesen csillapítottuk, azonkívül minden tömlőnk színültig tele volt az isteni nedűvel, melyet csak akkor értékelünk érdeme szerint, ha hosszabb ideig kénytelenek voltunk nélkülözni.

- Most aztán együnk valamit - javasoltam -, utána felkutatjuk Bernard Marshallt.

Az ebéd nem tartott soká; néhány perc alatt bekaptuk a szárított bölényhúst, aztán lóra ültünk és továbbporoszkáltunk. Bob kitűnő gyaloglónak bizonyult, játszva lépést tartott feléledt lovainkkal.

Az eső teljesen elmosta ugyan a Marshall-féle társaság nyomait, de én már tudtam, merre vezettek, és nem is tévesztettem el az irányt. Nemsokára egy kivájt tököt pillantottam meg a porban - valamikor víztömlő helyett szolgált, aztán valaki elhajította.

A kaktuszbozót jó messzire nyúlt kelet-nyugati irányban, mert a felperzselt vonal sokáig nem ért véget. Ennek egyébként örültem, mert azzal biztatott, hogy Marshalléknak is jutott az esőből. De az elüszkösödött bokrok sora mégiscsak véget ért, és nemsokára egy sötét csoportot

- embereket és állatokat - pillantottam meg a távolban. Elővettem távcsövemet, és megállapítottam, hogy kilenc férfi meg tíz ló táborozik ott. Nyolc ember a földön ült, a kilencedik azonban nyeregbe vetette magát, és elindult felénk. Erősebben szemügyre vettem, és örömömre felismertem benne Bernard Marshallt.

Kötőféken egy másik lovat is vitt magával, s rögtön kitaláltam, miért. Az eső előtt kimerültségében észre sem vette, hogy Bob lemaradt, vagy ha észrevette, fásultságában nem törődött vele. A frissítő zápor azután visszaadta erejét, rugalmasságát, még erkölcsi felelősségérzetét is.

Mihelyt magához tért, első dolga volt a hű szolgát megkeresni. Senki sem tartott vele, hogy ebben segítségére legyen. Társasága, úgy látszik, csupa jenkiből állt, s ezek a rideg lelkű emberek még a kisujjukat sem mozdították volna meg egy néger megmentésére. Ha még az ő szolgájuk lett volna! De így annyira sem becsülték az életét, mint egy lyukas diót.

Amikor Bernard megpillantott bennünket, megállította lovát, és gyanakodva bámult felénk. Aztán visszafordult, és karját felemelve intett társainak, akik rögtön fegyvert ragadtak, és lóra kaptak. Úgy festett a dolog, hogy mindjárt megrohamoznak bennünket.

- Szaladj elébük, Bob, és igazolj minket! - mondtam a négernek.

Bob futásnak eredt, én meg Sam kényelmesen baktattunk utána. De így is meghallottuk, amint még jó messziről lelkendezve kiáltott Bernard és társai felé:

- Massa, nem lőni! Massa, itt Bob! Nem lőni! Bob jó embereket hozni! Massa Charlie van itt!

Bob szavai eloszlatták a társaság gyanúját. Bernard kivételével mindnyájan leszálltak lovukról és békésen várták közeledésünket. Bernard kezét szeme fölé ernyőzte, és rám szegezte tekintetét.

- Kizárt dolog! - kiáltotta. - Nem lehet Charlie!

Louisville-ben mindenesetre gentlemanszerűbb külsővel rendelkeztem. Ha az ember hosszabb időt tölt a prérin, és a borotválkozásról is leszokott, nem csodálkozhatik, ha rég nem látott barátai nem ismerik meg tüstént. De amikor már csak húsz-harminc lépésnyire voltam tőle, odaugratott hozzánk, és a nyeregből kihajolva kezét nyújtotta felém.

- Charlie! Hát csakugyan ön az? Azt hittem, a havasokba igyekszik.

Hogy kerül ide, erre a déli tájra?

- Voltam a havasokban, Bernard, de nem szeretek fázni, hát lejjebb húzódtam. Ki gondolta volna, hogy itt találkozunk, ezen az istenverte Estacadón! Nem mutatna be a társaságának?

- Természetesen! Még nem tértem magamhoz meglepetésemből.

Ezer dollárért nem adom, hogy megint együtt lehetünk. Szálljon le, és lépjen közelebb!

Leugrott a nyeregből, és azt tettem én is. Sorra bemutatott útitársainak, aztán ezernyi kérdéssel halmozott el, melyekre alig győztem válaszolni. Közben lopva szemügyre vettem társait. Három kereskedő volt köztük, akiket arról lehetett megismerni; hogy túlságosan teleaggatták magukat fegyverekkel, melyeket baj esetén valószínűleg bajosan tudtak volna használni. A másik öt már jobban hasonlított a szokásos vadnyugati vadászokhoz. Egy nagy prémkereskedelmi vállalat bevásárlóinak mondották magukat, de nekem az volt a benyomásom, hogy kalandorok - mégpedig pénzéhes és eszközeikben nem túlságosan válogatós fickók. Vezetőjük Williams néven mutatkozott be, és igen fölényesen, hetykén viselkedett.

- No, most már tudjuk, hol járt, és honnan jött! - mondta nekem.

- Most még arra vagyok kíváncsi, hová igyekszik.

- Talán El Paso del Nortéba, talán még tovább, ahogy majd a kedvünk tartja - feleltem.

Az ösztönöm súgta, hogy kitérő választ adjak neki. Végtére is mi köze hozzá, hová megyünk?

- Irigylésre méltó emberek! - jegyezte meg Williams. - Hát mi a céljuk tulajdonképpen?

- Semmi különös. Csak éppen világot látni.

- Hát az bizony kellemes és érdekes, ha az embernek nincs más dolga, és a zsebe megengedi az utazgatást. Ragyogó puskájáról is látom, hogy jól bírja magát.

- Azt hiszem, itt az Estacadón a pénz nem sokat számít - feleltem.

- Igaza van, Sir. Fél órával előbb még azt gondoltam, nem érem meg a holnapi napot, hacsak valami csoda nem segít rajtam. De úgy látszik, kedvelnek az angyalok, mert a csoda bekövetkezett.

- Miféle csoda?

- Hát az eső, természetesen. Vagy önök nem kaptak belőle?

- Hogy mi ne kaptunk volna? Hiszen mi csináltuk!

- Hogyan? Az esőt?

- Azt hát! A felhőt, a mennydörgést, a villámlást - mindent.

- Minek néz engem, mondja, hogy ilyeneket mer lódítani? Vagy talán a Nagy-Sós-tónál járt, a mormonok közt, és az Ítéletnap Szentjei tanították meg erre a csodatételre?

- Jártam ugyan ott, de most nem az Ítéletnap, hanem a mai nap érdekel. Azt se bánom, ha nem hiszik el, hogy az esőt nekem köszönhették.

Engem csak az a kérdés érdekel, megengedik-e, hogy önökhöz csatlakozzunk.

- A legnagyobb örömmel! Csak nem adunk kosarat Marshall fiatalúr ismerőseinek! De mondja csak, hogy mertek nekivágni a Llano Estacadónak csak így, kettesben?

Valami megint arra késztetett, hogy őszinte válasz helyett ostobának tettessem magam.

- Micsoda merészség kell ahhoz? - kérdeztem. - Az utat cölöpök jelzik, az ember az egyik oldalon besétál, a másikon ki.

- Atyaúristen, micsoda együgyűség! Hát még sohasem hallott a cölöptologatókról?

- Nem én! Kik azok?

- No lám! Ne beszéljünk róluk, mert nem jó az ördögöt a falra festeni. De egyet mondhatok: ha olyan tapasztalt vadnyugati volna maga, mint Old Firehand vagy Old Shatterhand vagy Sans-ear, akkor nem beszélne ilyen ostobaságokat. De talán nem is hallotta ezeknek a nevét!

- Lehet, hogy hallottam, csak nem jegyeztem meg - feleltem. - Tessék mondani, hány napig kell még lovagolnunk, hogy kijussunk az Estacadóból?

- Két nap kell hozzá.

- És a jó úton vagyunk?

- Természetesen. Miért kérdezi?

- Mert nekem úgy rémlik, hogy a cölöpök eddig délkelet felé mutattak, most meg mintha délnyugati irányba fordulnának.

- Maga csak képzelődik! Talán nem is tudja a világtájakat megkülönböztetni. Örültem, hogy cselem ilyen jól sikerült. Most már csakugyan azt hiszi, hogy kiskoromban a fejemre ejtettek. Megkockáztattam - látszólag naiv csodálkozással - még egy kérdést:

- Hogy van az, hogy a prémkereskedelmi társaság a déli államokba küldi bevásárlóit? Azt gondoltam, hogy a legtöbb prémvadász északi tájakon dolgozik.

- Bölcsebbnek képzeli magát, barátom, mint amilyen. Eltekintve attól, hogy délen csak úgy nyüzsög a sok fekete és szürke oposszum, a bölények őszi vándorlásától is sok ezer prémet várunk.

- Értem már - bólintottam. - És az indiánoktól nem kell tartaniuk, hiszen a dakotáktól a sziúkig minden törzs szívesen látja a prémfelvásárló ügynököket. Azt is hallottam, hogy a prémkereskedelmi társaság igazolványa a legbiztosabb menlevél, s az indiánok már ismerik a társulat pecsétjét, és felmutatója védelemben és vendégszeretetben részesül.

Igaz, vagy csak mendemonda?

- Színigaz. Az indiánok kezünkre járnak mindenben.

- Önnek is van ilyen pecsétes igazolványa?

- Természetesen.

- Jaj, de szeretném látni! Mutassa meg azt a pecsétet! Észrevettem, hogy zavarba esett, s haragos arcot vág, hogy leplezze.

- Hogy képzeli azt! Csak indiánoknak mutathatom meg!

- És ha fehérek előtt kell igazolnia magát?

- Ebben az esetben a puskámmal igazolom magam, érti? Ezt jól jegyezze meg!

Elhallgattam, mintha fenyegetésétől megijedtem volna. Sam rám hunyorított, de nem szólt semmit - úgy látszik, megértette, hogy most furfangosnak kell lenni. Gyorsan elfordultam Williamstól, és Bernarddal kezdtem beszélgetni.

- Bobtól hallottam, mi történt. Nem akadt még a gyilkos nyomára, Bernard?

- Nem. De biztos vagyok benne, hogy többen szövetkeztek a gaztett végrehajtására.

- Allan még mindig Friscóban van?

- Remélem. Leveleit onnan keltezte.

- Még ma folytatják az utat, vagy itt táboroznak éjszakára?

- Megbeszéltük, hogy itt alszunk.

- Akkor lenyergelem a lovamat.

Levettem musztángomról a nyerget, és néhány maroknyi kukoricát adtam neki. Sam is lenyergelte kancáját. Közben óvakodtunk attól, hogy akár egyetlen szót is váltsunk egymással. Erre egyébként nem is volt szükség; ha két vadász heteken át jár együtt, már egymás szeméből olvassák ki gondolataikat. Marshall-lal sem beszéltem titokban vagy sugdolózva. A nap hátralevő része közömbös beszélgetéssel telt el.

- Ossza be az őrséget, Sir - mondtam Williamsnak, amint beesteledett. - Fáradtak vagyunk, aludni szeretnénk.

Williams meg is tette, de észrevettem, hogy a kettős őrségek egyikét sem állította össze úgy, hogy Sam vagy Marshall vagy én valamelyik bevásárlóval kerüljön egy párba.

- Aludjon közöttük, nehogy titokban megbeszélhessenek valamit egymás közt! - súgtam Marshallnak, aki csodálkozva nézett rám, de szót fogadott a rejtélyes utasításnak.

A társaság körben heveredett le, s mindenki a nyergét használta vánkosul. Én azonban a körön kívül feküdtem le, és musztángom nyakán pihentettem fejemet. Sam a bevásárlók közé furakodott.

Feljöttek a csillagok, de - talán az eső következtében - ködpára választotta el őket a földtől, és fényüket elfátyolozta. Az első őrséget két kereskedő látta el, s idejük minden különösebb esemény nélkül telt el.

A második turnust Williams magának tartotta meg, és a legfiatalabb bevásárlót választotta párjául. Még nem aludtak, amikor rájuk került a sor. Felálltak, és megkezdték őrjáratukat a tábor körül oly módon, hogy mindegyikük egy-egy félkört járt be újra meg újra. Megfigyeltem, melyik az a két pont, ahol mindig találkoznak. Az egyik Bob lova mellett volt, aminek nagyon megörültem, mert ezzel a lóval a délután folyamán már megbarátkoztam.

Fekvőhelyemről nem láthattam, hogy ez a két ember, valahányszor találkozik, beszél-e egymással. De a prérin töltött évek élessé teszik az ember hallását. Mintha lépteik neszéből azt vettem volna ki, hogy mielőtt megfordulnak, mindig- néhány szót váltanak. Most már csak azt kellett volna megtudni, miről beszélnek.

Lassú, óvatos mozdulatokkal Sam lovához kúsztam. A derék állat a legkisebb mozdulattal vagy szuszogással sem árulta el közeledésemet.

Elbújtam mellette, és szememet a félhomályba meresztettem. Nemsokára megpillantottam a két őrszemet majdnem egyszerre. Williams jobb felől érkezett meg útjáról, a fiatal bevásárló pedig bal felől. Mielőtt visszafordultak volna, tisztán hallottam a következő szavakat:

- Én őt, te meg a négert!

Ezt Williams mondta. A következő találkozásnál megint ő beszélt, mégpedig olyan határozottan, mintha parancsot adna ki:

- Természetesen azt a két hülyét is!

A csöppet sem hízelgő utalás nyilván rám és Samre vonatkozott. Úgy képzeltem, hogy a túlsó találkozási ponton a fiatal bevásárló vetette fel a kérdést, és Williams most felelt rá. Még jobban füleltem. Amikor megint a közelembe értek, ezt hallottam:

- Ugyan! Az egyik kis tökmag, a másik gügye! Különben is álmukban intézzük el őket!

A "tökmag" persze Sam volt, a "gügye" meg én. Az is világos volt, hogy meg akarnak gyilkolni minket. Hogy miért, nem tudtam; de nekem ennyi is elég volt. Nemsokára újra elhaladtak a közelemben, és most ez a parancs ütötte meg a fülemet - nyilván válasz egy odaát feltett kérdésre:

- Hát hogyne! Mind a hármat!

A fiatal bevásárló minden bizonnyal az iránt érdeklődött, vajon a három kereskedőt is el kell-e tenni láb alól. Az öt bevásárló tehát felkészült arra, hogy öt útitársát meggyilkolja, s ráadásul még engem és Samet is. És talán sikerül is nekik, ha nem támad az az ötletem, hogy kihallgassam őket. Most láttam csak, milyen elvetemült gazfickók közé kerültem. A következő találkozónál Williams csak ennyit vetett oda társának:

- Egy perccel sem előbb - de akkor gyorsan!

Ezzel, úgy látszik, megbeszéltek mindent, és az utolsó szavak az időpontra vonatkoztak, amikor a dolognak meg kell történnie. Mikor lesz az? Eszembe jutott, amit az előbb hallottam: "Álmukban intézzük el őket!" Tehát még ma éjjel számíthatunk rá. A két banditának még legfeljebb negyed órányi ideje volt, tehát igyekeznem kell, ha meg akarom előzni őket.

A következő találkozásnál már egyetlen szó sem hangzott el. Szinte egyszerre fordultak meg, hogy újabb félkörbe kezdjenek. Abban a pillanatban, amikor Williams elhaladt mellettem, felpattantam, és bal kezemmel elkaptam a nyakát, jobb öklömmel pedig a halántékába csaptam. Hangtalanul rogyott le a földre.

Most a helyébe álltam, és folytattam az őrjáratot, amíg a félkör másik végén a fiatal bevásárlóval nem találkoztam, aki gyanútlanul közeledett, és azt hitte, Williams jön vele szembe. Elölről ragadtam torkon, és őt is leütöttem. Tudtam, hogy legalább tíz percig fekszenek majd eszméletlenül. Az alvókhoz siettem, akik közt csak kettő volt ébren, Sam és Bernard. Sam, mert tudta, hogy szükségem lesz rá, Bernard pedig azért, mert nem tudott elaludni, annyira felizgatta az a néhány szó, amelyet lefekvés előtt súgtam neki.

Lekapcsoltam derekamról a lasszót, és Sam tüstént követte példámat.

- Csak a három bevásárlót - súgtam neki, aztán hangosan elkiáltottam magamat: - Felkelni, emberek!

Mindenki talpra ugrott, de még fel sem eszmélhettek, amikor lasszóink a két bevásárló karjára és felsőtestére csavarodtak. Bernard Marshall, noha nem értette, miről van szó, ösztönszerűen a harmadikra vetette magát és lefogta, amíg ezt az embert saját lasszójával gúzsba nem kötöttük. Mindez olyan gyorsan történt, hogy már el is készültünk vele, mire az egyik kereskedő megemberelte magát, és puskájához kapott.

- Ne hagyjuk magunkat! - kiáltotta rémülten, mert azt hitte, őt is meg akarjuk kötözni.

- Tegye csak le nyugodtan, úgysem tud lőni vele! - nevetett Sam.

Az ördöngős fickó, amíg az őrszemeket figyeltem, kiszedte a gyutacsokat a kereskedők puskáiból, nehogy még valami bajt csináljanak. Ez is mutatja, hogy szavak nélkül is milyen jól megértettük egymást.

- Nyugodjanak meg, uraim, nem akarunk önöktől semmit! - kiáltottam a kereskedőkre. - Éppen ellenkezőleg: mindez az önök érdekében történt. Útitársaik gazemberek, és ma éjjel meg akarták ölni önöket, de mi idejében ártalmatlanná tettűk őket.

A kereskedők most rémültek meg igazán; örültek, hogy mellettük vagyunk. A megkötözött foglyok mélységesen hallgattak - alighanem abban reménykedtek, hogy a két őrszem fogja megmenteni őket.

- Bob! - mondtam a négernek. - Ott a lovad mellett fekszik Williams, és a másik oldalon az a fiatal bevásárló. Hozd ide őket!

A hatalmas termetű néger széles vállára kapta az egyik eszméletlen banditát, és odahozta a kör közepébe, aztán a másikat cipelte elénk.

Rögtön megkötöztük őket is. Most végre nyugodtan beszélhettünk, s részletesen elmondtam a három kereskedőnek, hogy mit tudtam meg, és hogyan hiúsítottam meg a gazfickók tervét. Sam dühében tüstént fel akarta akasztani őket. A három kereskedő is ezt követelte.

- Nem, uraim! - mondtam. - A prérinek is megvannak a maga törvényei.

Ha fegyverrel támadtak volna ránk, önvédelemből agyonlőhettük volna őket. Ám most ez gyilkosságnak számítana. Esküdtszéket kell szerveznünk, csak az ítélkezhetik fölöttük.

- Úgy is jó lesz! - kiáltott fel a néger örvendezve. - Az esküdtek halálra ítélik, és Bob felakasztja őket! Mind az ötöt!

- Várjunk reggelig - javasoltam. - Végtére is heten vagyunk, s ha kettő őrködik, a másik öt kipihenheti magát, persze váltakozva.

Nehezen bírtam rávenni őket arra, hogy javaslatomat elfogadják.

Végül belementek, és öten újra nyugovóra tértek, míg én az egyik kereskedővel együtt az őrszolgálatot láttam el. Egy óra múlva felváltottak minket. Az utolsó őrséget Sam egyedül vállalta. Pirkadt már, és egy ember is elég volt.

A foglyok az éjszaka folyamán egyetlen hangot sem hallattak. Williams és cimborája visszanyerte eszméletét, de ők is hallgattak. Hajnalban megreggeliztünk, lovaink is megkapták abrakjukat, aztán hozzáláttunk a bírói tárgyaláshoz. Sam rám mutatott, és így szólt:

- A barátom lesz a seriff.

- Nem, Sam, erre nem vállalkozom, inkább te elnökölj!

- Ugyan, mi jut eszedbe! Aki könyveket tud írni, abból seriff is lehet.

- Nem vagyok amerikai állampolgár - feleltem. - Te vagy az idősebb, és hosszabb ideje élsz itt a prérin, mint én. Ha nem vállalod, Bobot fogom javasolni.

- No, azt már mégsem! - felelte Sam bosszankodva. - Akkor mégis kénytelen leszek kötélnek állni. Ünnepélyesen felemelte kezét, és így szólt:

- Üljenek le körben, uraim! Önök lesznek az esküdtbírák. Csak Bob maradjon állva, mert ő lesz a rendőr.

Bob meghúzta nadrágszíját, melyen kardja lógott, és méltóságteljes arcot vágott.

- Rendőr, szabadítsa meg a foglyokat kötelékeiktől! - parancsolta a seriff. - Szabad országban élünk, és még a gyilkosokat sem állítjuk megkötözve a bírák elé.

- És ha megszöknek? - rémüldözött Bob.

- Amikor puskával a kézben ülünk itt, és ők fegyvertelenek? Próbálják meg! Én magam például hármat lelövök közülük! - jelentette ki Sam.

Bob leoldotta a lasszókat a foglyokról, akik - még mindig némán - felsorakoztak a bíróság előtt.

- Te Williamsnek nevezed magad! - kezdte meg a kihallgatást Sam.

- Ez az igazi neved?

- Nem felelek! - mondta a vádlott dacosan. - Semmi jogotok minket vallatni! Ti támadtatok meg minket, titeket kellene bíróság elé állítani.

- Pofázz csak nyugodtan, fiam! - felelte Sam. - Minket nem térítesz el a szándékunktól. És ha a kérdéseimre nem felelsz, a hallgatást igenlő válasznak fogom tekinteni. No, kezdjük! Csakugyan a prémkereskedelmi társaság bevásárlója vagy?

- Igen.

- Bizonyítsd be! Hol az igazolványod?

- Nincs.

- Mindjárt sejtettem. Most mondd meg, mit beszéltél a társaddal az éjjel, amíg őrjáratban voltatok!

- Semmit. Egyetlen szót sem.

- Pedig ez a gentleman kihallgatta, mit beszéltetek. Nem vagytok bevásárlók, még a vadász nevet sem érdemlitek meg. Vérbeli vadnyugati vadász nem vetemedik ilyen aljasságra, de ha megtenné, okosabban fogna hozzá.

- Mit akartok tőlünk? Nem vétettünk senkinek, ti meg szó nélkül nekünk estetek! És még nektek áll feljebb!

- Szállj le a lóról, gazfickó! - rivallt rá Sam. - Tudod, ki ütött le kettőtöket az éjjel? Kitalálhattad volna, hogy nem lehet más, mint Old

Shatterhand! Én meg Sans-ear vagyok, akit a navahók fosztottak meg füleitől, de kamatostul fizeti vissza sérelmeit!

A két név ámulatot és megdöbbenést keltett. A banditák megszeppenve bámultak maguk elé. Williams volt az egyetlen, aki nem vesztette el a fejét, sőt reményt merített abból, hogy ilyen híres emberek kezébe került.

- Ha csakugyan azok vagytok, akiknek kiadjátok magatokat, nem lehettek igazságtalanok! - kiáltotta szemtelenül. - Az előbb azt kérdeztétek, mi az igazi nevem. Megmondom őszintén, nem hívtak mindig Williamsnek. Hát aztán? Amerikában nem bűn ez - mindenki olyan nevet vesz fel, amilyet akar! A ti igazi nevetek sem Sans-ear vagy Old Shatterhand!

- A név mellékes! Nem azért vonunk felelősségre! - felelte Sam.

- Amivel vádolunk, egészen más!

- Micsoda? Talán csak nem gyilkosság? Hát kit öltünk meg mi - vagy kit próbáltunk megölni?

- Még nem próbáltátok meg, de terveztétek! Azt beszéltétek meg az éjjel!

- Igen, váltottunk néhány szót, bevallom - mondta Williams. - De honnan tudod, hogy rólatok beszéltünk? Megneveztünk talán?

- Nem. Nevet nem mondtatok, de következtetni is lehet.

- Következtetni! A következtetés nem bizonyíték! Nevetséges!

Ilyen alapon nem lehet ítéletet hozni! Hacsak nem akarjátok, hogy ártatlan emberek vére tapadjon a kezetekhez! Ennek majd híre megy a

Mississippitől a Sziklás-hegységig és a Rabszolga-folyótól a Mexikói öbölig!

Bosszankodva állapítottam meg magamban, hogy a gazfickó ügyesen védekezik - érveivel valósággal lehengerelte Samet.

- Vigyen el az ördög! - pattant fel helyéről a jó Sam. - Azt se bánom, ha ez a bíróság szabadon enged titeket! Elég csirkefogó szaladgál szabadlábon, igazán nem számít, öttel több vagy kevesebb!

A három kereskedő egyértelműen kijelentette, hogy nem ragaszkodik a vádlottak megbüntetéséhez. Lehet, hogy gonosz szándékaik voltak, de az nem elég az ítélethez.

- Menjenek a fenébe! - vélte Bernard is. - Igaza van Williamsnek, a gyanú vagy feltevés még nem bizonyíték.

Csak Bob arca árult el mélységes csalódást. Egyszerűen nem tudta megérteni, hogy ezeket a gazembereket futni hagyjuk. Már viszketett a tenyere, hogy felakassza őket. Ami engem illet, nem volt semmi kifogásom a dolgok ilyen fordulata ellen; sőt valójában azért ragaszkodtam az éjjel az ítélkezés elhalasztásához, hogy a kedélyek lecsillapodjanak.

A prérin az embernek mindig fel kell készülnie arra, hogy valaki az életére tör. Ez az öt fickó nyilván sötét gazember, de akármit forralt is, még nem emelt kezet senkire. Engem nem vezetett bosszúvágy, inkább barátaim biztonságát tartottam szem előtt, egyéb nem érdekelt. Persze bosszantott egy kicsit, hogy Williams olyan könnyen ujja köré csavarja a "seriffet". A jó Sam kitűnő vadász volt, bátor, ügyes, kitartó, még ravasz is, de valakit keresztkérdésekkel sarokba szorítani - nem, ehhez nem értett. Nem tudtam ellenállni a kívánságnak, hogy kissé meg ne csipkedjem.

- Nálad szelídebb seriffet lámpával kell keresni, Sam - mondtam neki.

- Mit csináljak? - felelte. - Nem vagyok jogász! Te nem helyesled, hogy elengedjük őket?

- Belenyugszom, de egy kikötéssel. Ide figyeljen, Williams! Kérdezek valamit, de vigyázzon a válaszára, mert sorsa attól függ. Milyen irányban jutunk el leghamarabb a Pecos folyóhoz?

- Egyenesen nyugat felé kell menni.

- Mennyi az út odáig?

- Lóháton két nap.

- Tegnap úgy beszéltem magával, mintha el se hinném; hogy vannak olyan gazemberek, akik az utasokat a Llano Estacado mélyén tőrbe csalják. Ma már megmondhatom, az első pillanattól kezdve sejtettem, hogy maga is a cölöptologatók közé tartozik. Ezért csak akkor bocsátom szabadon, ha minden baj nélkül elérkezünk a Pecosig. Addig mind az öten a foglyaim vagytok! Kötözzétek őket a lovakhoz, aztán indulás!

- Nagyon jó, nagyon jó! - tapsolt Bob örömében. - Ha nem találni folyó, Bob felakasztani fára mind az öt!

Negyedóra múlva már útra keltünk, a lovukra kötözött foglyok természetesen a középen poroszkáltak. Bob nem volt hajlandó rendőri tisztéről lemondani; egy tapodtat sem tágított a foglyok mellől, és a legszigorúbban szemmel tartotta őket. Én Bernarddal elöl nyargaltam, és a hátvédet Sam képviselte.

- Hogy hívják azt az állítólagos bevásárlót, aki az éjjel Williams társa volt az őrségen?

- Meercroftnak nevezi magát - felelte Bernard. - A legfiatalabb valamennyi közt.

- És a leggyanúsabb is. Az arca, akármilyen fiatal, nem ígér semmi jót. Emlékeztet valakire, csak nem tudom, kire. Alattomos fickó. A neve se igazi.

Egy darabig szótlanul nyargaltunk egymás mellett, aztán gyengéden megkérdeztem Bernardot, apja milyen körülmények közt vesztette el életét.

- Allan akkor már nem volt otthon - felelte Bernard. - Üzleti ügyekben San Franciscóba utazott. Apámon és rajtam kívül csak Bob és a házvezetőnő lakott nálunk. Apám, mint ön is tudja, szeretett társaságba járni, és majdnem minden este elment hazulról. Egy reggel holtan találtuk a szobájában. Valaki éjjel behatolt a műhelybe is, és elvitt mindent, ami értékes. Apámnak volt egy kulcsa, mely a ház és a műhely valamennyi ajtaját nyitotta. Amikor megölték, elvették tőle ezt a kulcsot, melynek segítségével könnyen behatolhattak a műhelybe és az irodába is.

- Nem esett a gyanú senkire?

- A kulcsot csak az egyik alkalmazott ismerte, de a rendőri kihallgatás nem járt eredménnyel. Az elrabolt ékszerek legnagyobb része nem is volt a mienk, hanem javításra hozták apámhoz, vagy letétként helyezték el nála. Ügyfeleinket természetesen kártalanítottam, és ezen teljesen tönkrementem. Segédeinket szélnek eresztettük. Alig maradt annyi pénzem, hogy Kaliforniába utazzam; de erről nem mondhattam le, hiszen meg kell beszélnem ügyeinket Allan öcsémmel. Érdekes, hogy rendszeresen leveleztünk, de levelei hirtelen elmaradtak.

- Hát semmi remény arra, hogy a gyilkosokat elfogják, és a kár legalább részben megtérüljön?

- Semmi az égvilágon! Pedig Amerika és Európa legnagyobb lapjaiban hirdetést tettem közzé, megadtam a legértékesebb elrabolt darabok pontos leírását, de hasztalan.

- Szeretnék egy ilyen-hirdetést látni - mondtam.

- Semmi akadálya. A Morning Herald szóban forgó száma mindig nálam van, hogy szükség esetén kéznél legyen.

Zsebébe nyúlt, és egy újságlapot vett elő. Lovaglás közben áttanulmányoztam a jegyzéket, aztán összehajtottam és visszaadtam.

- Mit szólna hozzá, ha a tetteseket vagy legalábbis a tettesek egyikét megnevezném?

- Hogyan, Charlie? - kérdezte álmélkodva.

- És mit szólna - folytattam -, ha hozzásegíteném ahhoz, hogy a kár egy része megtérüljön?

- Miféle tréfa ez, Charlie? Ön a prérit járta, amikor a gyilkosság megtörtént. Hogyan tudna segítségemre lenni?

Szó nélkül elővettem a két zacskót, és átnyújtottam neki. Keze reszketett izgalmában, amint a zacskókat kioldozta. A következő pillanatban felkiáltott:

- Boldog isten! Hiszen ez. . .

- Csend! - figyelmeztettem halkan, de erélyesen. - Nem szükséges, hogy ezek itt mögöttünk megtudják, miről beszélünk. Ha a drágakövek az apja műhelyéből kerültek elő, tegye el, és most még az örömét se mutassa ki!

Ez az utóbbi valóban nehezére esett Bernardnak, olyan örömmámorban úszott. Szívből osztoztam örömében, csak azt sajnáltam, hogy apját, akit ezekért az átkozott kavicsokért öltek meg, nem lehet az életbe visszahozni.

- Hogy jutott a gyémántokhoz, Charlie? Beszéljen, esedezem!

- Nem szívesen beszélek róla - feleltem. - Majdnem kezemben volt a gyilkos, és elszalasztottam! Lábammal rúgtam le a mozdonyról, ahol álltam, Sam barátom pedig hiába rohant utána, nem tudta utolérni. De remélem, a Pecos folyónál viszontlátom. Mert oda igyekszik most, természetesen egy újabb gaztett kedvéért.

- Ki az? Kiről beszél? Hogy került össze vele?

Elmondtam neki mindent - az ogellallák támadását a vonat ellen, a fehér banditát, aki a gaztettet kitervezte, a stampedót s a tisztást is, ahol a bandita nyeregtáskájába nyúltam. Végül megmutattam a levelet, amelyet Patrick írt Fred Morgannek.

- Akkor ő a gyilkos! - kiáltott fel Bernard.

Megint kénytelen voltam csendre inteni. Nagy nehezen lecsillapodott, aztán halkan beszélgettünk tovább.

- Tudja-e; hogy ezek a gyémántok igen nagy értéket képviselnek?

- kérdezte Bernard.

- Sejtem - feleltem.

- És nekem adja minden ellenszolgáltatás nélkül?

- Természetesen - hiszen az ön tulajdona!

- Charlie, ön nem mindennapi ember! Nem akarok visszaélni a jóságával - mondta Bernard, miközben újra kioldozta az egyik zacskót, és kivette belőle a legnagyobb gyémántot. - Legalább ezt az egyet fogadja el tőlem emlékül!

- Eszemben sincs! Tegye vissza rögtön! Nagyon szívesen elfogadok öntől valami emléktárgyat, de nem ezt. Valamit, ami kedves önnek, és nekem is kedves lesz, de ne legyen különösen értékes! Most maradjon a csapat élén, én bevárom Samet, mert beszélnem kell vele.

Megvártam, míg a kis csapat elhalad előttem, aztán Samhez csatlakoztam.

- Mi volt az a nagy tárgyalás, Charlie? - kérdezte. - Izgalmas lehetett, mert láttam, csak úgy hadonásztatok mind a ketten.

- Tudod, ki ölte meg Bernard apját?

- Nem én! Te talán tudod?

- Tudom. Fred Morgan.

- Lehetetlen! Morgan sötét csirkefogó, akiről mindent feltételezek

- de hosszú idő óta itt garázdálkodik a prérin. Nem lehet egyszerre keleten is meg nyugaton is! Hogy került volna Louisville-be?

- Azt nem tudom. De nyeregtáskájában a meggyilkolt Marshall ékszerész gyémántjait találtam meg. Bernard megismerte. Vissza is adtam neki.

- Én is csak azt tettem volna. Szóval az ő apja is Fred Morgan gazságának esett áldozatul. Egy okkal több, hogy kézre kerítsük! Már szeretném bevésni puskámba az utolsó két rovást!

- Remélem, meglesz hamarosan. Akkor aztán mihez akarsz kezdeni?

- Csak azért jöttem délre, hogy Morgan nyomára akadjak. Utánamentem volna Mexikóba, Brazíliába, akár a Tűzföldre is! Ha végeztem vele, szabad vagyok. Talán átruccanok egy kicsit Kaliforniába - sok érdekeset hallottam már róla.

- Ha oda tartasz, együtt maradunk. Nekem sincs most különösebb dolgom, s úgy gondoltam, elkísérem Bernardot San Franciscóba.

- Akkor megegyeztünk - bólintott Sam. - Csak megszabadulnánk már ettől a gyanús társaságtól! Különösen az a fiatal nem tetszik nekem. Viszket a tenyerem, ha a pimasz arcába nézek!

Egész nap zavartalanul folytattuk utunkat. Este letáboroztunk, elláttuk lovainkat, magunk is rágtunk egy kis kemény, szárított húst, aztán nyugovóra tértünk. A foglyokat éjszakára megkötöztük, és az őr szemmel tartotta őket. Kora reggel már indultunk tovább. Déltájban észrevettük, hogy a vidék arculata megváltozik. A kaktuszok már nem voltak olyan taplószerűek, sőt itt-ott kizöldült a talaj, s lovaink mohón kaptak a fűszálak után. Nemsokára sík rétre jutottunk, és egy kis pihenőt tartottunk. Lovainkat kurta pányvára fogtuk, nehogy túl nagy területet legeljenek le és felfúvódjanak. Most már bizonyosak voltunk benne, hogy nemsokára vízhez jutunk, és nem fukarkodtunk többé tömlőink tartalmával.

Miközben azon örvendeztem, hogy a félelmetes sivatag végre elmaradt mögöttünk, Williams megszólított:

- Elhiszi már, Sir, hogy igazat beszéltünk? Kivezettük önöket a Llano Estacadóból, nem?

- Úgy látszik, igen.

- Akkor ön is tartsa be az ígéretét: adja vissza lovainkat és fegyvereinket. Nem bántottuk önöket, semmi okuk, hogy tovább is fogva tartsanak.

- Ebben a dologban nem dönthetek egyedül - feleltem. - Majd megbeszélem a többiekkel.

Magam köré gyűjtöttem Samet, Bernardot, Bobot és a három kereskedőt is.

- Uraim - mondtam nekik -, szerencsésen kijutottunk a sivatagból, és nem vagyunk többé egymásra utalva. Most az a kérdés, mik a további terveik. Önök hova igyekeznek? - fordultam a kereskedőkhöz.

- Mi El Paso del Norte felé - hangzott a válasz. - És önök?

- Mind a négyen Santa Fébe megyünk - feleltem habozás nélkül.

- Így hát útjaink elválnak. Csak azt kell még eldönteni, mit csináljunk a foglyainkkal - ezzel az öt prémbevásárlóval.

Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy szabadon bocsátjuk őket.

A kereskedők azt javasolták, hogy ne is várjunk vele holnapig. Eszembe sem jutott tiltakozni, s így tüstént visszaadtuk fegyvereiket és minden holmijukat. Megkérdeztem tőlük, hova mennek, mire Williams kijelentette, hogy a Pecos folyását követve, a Rio Grande völgyébe mennek, ahol bölényekre akarnak vadászni. Mindjárt el is nyargaltak. A kereskedők még fél óra hosszat vártak, aztán elbúcsúztak tőlünk. Csakhamar mindkét csapat eltűnt a látóhatáron. Tűnődve néztünk utánuk.

- Nos, Charlie? - törte meg végül a csendet Sam.

- Hogy mit gondolok? - feleltem. - Azt, hogy nem a Rio Grande felé tartanak. Hamarosan elkanyarodnak, hogy elállják az utunkat Santa Fé felé.

- Pontosan ezt gondoltam én is. Én dicsértem magamban a nagy eszedet, hogy Santa Fét mondtál nekik. Hála istennek, semmi keresnivalónk Santa Fében! Most csak azt szeretném tudni például, hogy itt maradjunk-e, vagy máris menjünk tovább.

- Én a maradásra szavazok - feleltem. - Nem hiszem, hogy a lovaink már kipihenték volna az utolsó útszakasz fáradalmait. Maradjunk itt éjszakára.

- Nem mondom, jó lenne - mondta Sam. - Csak attól tartok, hogy mihelyt besötétedik, visszajönnek, és megtámadnak minket.

- Annál jobb, legalább leszámolunk velük - véltem. - De mindenesetre teszek egy felderítőutat. Ti maradjatok itt, és várjatok meg. Mire besötétedik, remélem visszajövök.

Nem hallgattam Sam ellenvetéseire, hanem lóra ültem és elnyargaltam. A bevásárlók nyomait követtem délnyugati irányban. A három kereskedő is erre indult el, de aztán egyenesen délnek fordultak.

Swallow frissen szedte a lábát, s fél óra múlva megpillantottam a bevásárlókat a távolban. Úgy látszik, útjuk nem volt sürgős, mert nagyon kényelmesen poroszkáltak. Tudtam; hogy nincs távcsövük, s ha kellő távolságban maradok; nem fedezhetnek fel. Ennek megfelelően követtem őket, mindig ügyelve arra, hogy távcsövemmel szemmel tartsam a társaságot.

Nagy csodálkozásomra nemsokára észrevettem, hogy az egyik lovas elválik a többitől, és nyugati irányba vágtat. Távcsövemet arra fordítottam, s a távolban sűrű bozótot pillantottam meg, mely mint valami földnyelv vagy félsziget, mélyen benyúlt a préribe. Mit tegyek most? Kit kövessek - a négy embert vagy ezt az egyet? Ösztönöm azt súgta, hogy az utóbbi valami rosszban sántikál, és nem ártana a körmére nézni. A többi négyhez végtére is semmi közöm: elengedtük őket, és mennek a maguk útján. Az a fő, hogy távolodnak a táborhelyünktől, tehát nem forralnak semmi rosszat. De mit akarhat az ötödik? Rövid habozás után nyomába szegődtem.

Körülbelül háromnegyed óra múlva láttam, hogy eltűnik a bokrok közt. Most aztán jól nekirugaszkodtam a musztángommal, s nagy ívben a bokrok mögé kerültem, nehogy abban az esetben, ha visszafordulna, észrevegyen. Nem azon a ponton, ahol eltűnt a szemem elől, hanem jóval távolabb hatoltam be a sűrűbe, s nemsokára egy tisztás közelébe jutottam, melyet minden oldalról dús, zöldellő bokrok vettek körül. Itt forrásnak kell lennie - gondoltam magamban, s néhány perc múlva nagy örömömre fel is fedeztem a kristálytisztán előtörő vizet.

Leugrottam a nyeregből, és lovamat egy bokorhoz kötöttem, olyan közel a forráshoz, hogy kedve szerint olthassa szomjúságát. Magam is nagyot ittam a pompás hideg vízből, aztán néhány lépést tettem abban az irányban, ahol az eltűnt lovast reméltem megtalálni.

A talajt vizsgálgatva, megdöbbenésemre egész csomó nyomot fedeztem fel, mintha sok lovas járt volna erre - sőt úgy látszik, valóságos ösvényt tapostak ki, olyan gyakran jöttek valahonnan a forráshoz. Persze óvakodtam attól, hogy a kitaposott ösvényre lépjek. Könnyen lehet, hogy szemmel tartják, és bármely pillanatban golyót röpítenek a fejembe. Inkább a bozóton keresztül lopakodtam előre, mindig az ösvénnyel párhuzamosan, amíg riadtan meg nem álltam, mert hangos szuszogás ütötte meg a fülemet.

Ki akartam dugni fejemet egy bokor mögül; hogy megnézzem, hol van az a ló; melynek szuszogását vagy fújtatását hallottam. De abban a pillanatban már vissza is húzódtam, mert észrevettem az őrszemet, aki a bokrok közt a földön feküdt, és az ösvényt figyelte. Ebből arra következtettem, hogy valami nagyobb tábor lehet a közelben.

Az őr szerencsére nem látott meg. Visszahúzódtam, és jóval hátrább terepszemlét tartottam. Tíz perc múlva már pontosan tudtam, hol vagyok.

Az ösvény egy másik, sokkal nagyobb tisztásra vezetett, melynek közepét sűrű bozót lepte be. A tisztás közepe olyan volt, mint egy óriási terjedelmű, de alacsony lugas, melynek oldalait vadkomló lepte be, olyan sűrűn, hogy nem lehetett keresztüllátni rajta. A ló szuszogását ebből a lugasból hallottam. A tisztás peremén meglapulva hallgatóztam, s nemsokára egy férfi hangja ütötte meg fülemet. Valakihez beszélt, tehát bizonyára többen vannak odaát, a sűrű bokrok mögött.

Elhatároztam, hogy közelebb osonok. Veszedelmes volt, de megkockáztattam. Néhány ugrással átvetettem magam a tisztáson, amely tulajdonképpen csak egy kopár gyűrű volt a belső lugas körül. Ott a bokrok olyan sűrűn kapaszkodtak egymásba, hogy nem tudtam továbbjutni. Végre találtam egy helyet, ahol egészen alacsonyan, a bokor tövében sikerült lassan beljebb másznom. Most már beláttam abba a zöld bozótba, melyet lugasnak véltem. Itt a bokrok mögött szabad; kerek térség volt, melynek átmérője harminc öl lehetett. Régebben ez is bozót volt, de kiirtották. Tizennyolc lovat számláltam meg az irtáson, s mellettük tizenhét embert, aki a földön ült vagy hevert. Azonkívül több rakás holmit is láttam ott - mindenféle poggyászt és készleteket, melyeket cserzetlen, nyers bivalybőrökkel takartak le. Az volt a benyomásom, hogy egy rablótanyára kerültem, ahol sok zsákmányolt holmit halmoztak fel. Éppen egy ember beszélt a többiekhez. Tüstént felismertem benne Williamst - tehát ő volt az, aki a másik négy állítólagos prémbevásárlótól elvált, és egyenesen ide nyargalt. Legutóbbi kalandjáról számolt be társainak - vagy tett jelentést valakinek. Tisztán megértettem minden szavát.

- A kettő közül az egyik, úgy látszik, hallgatózott, mert egyszerre csak azt éreztem, hogy ököllel fejbe vágnak, és elnyúltam a földön, mint egy zsák. Aztán. . .

- Miért nem vetted észre előbb? - kérdezte szigorú hangon egy másik férfi, aki dúsan hímzett mexikói ruhát viselt. - Mert szamár vagy, akit semmire sem lehet felhasználni! Meglestek és kihallgattak, mint egy tapasztalatlan tacskót!

- Ne légy olyan szigorú, capitano! - mondta Williams. - Ha tudnád, ki volt az, nem csodálkoznál annyira.

- Micsoda?! Azt akarod, hogy keresztüllőjelek? Egyetlen ökölcsapással leütöttek? Te mamlasz!

Williams homlokán kidagadtak az erek.

- Nagyon jól tudod, capitano; hogy nem szoktam megijedni a saját árnyékomtól. Aki engem leütött, téged is leterített volna.

A bandavezér gúnyosan nevetett.

- Ne locsogj! - kiáltott aztán Williamsre. - Meséld tovább!

- A másik őr Patrick volt, aki ott Meercroftnak nevezte magát - őt is leütötték.

- Micsoda? Azt a bikafejűt? És mi történt aztán?

Williams most részletesen elmondta a történteket, egészen addig, amíg ötödmagával vissza nem nyerte szabadságát.

- Megkorbácsollak, te kutya! - dühöngött a bandavezér. - Még azt is eltűrted, hogy megkötözzenek? Talán még kezet is csókoltál annak a két csavargónak!

- Nem csavargók voltak, capitano! Ha most belépnének ide, puskával a kezükben és késsel az övükben, nem én lennék az egyetlen, aki megszeppenne! Tudod, kik ütöttek le? Az egyik Old Shatterhand volt, a másik meg a kis Sans-ear!

- Hazudsz! Csak a gyávaságodat akarod szépítgetni!

- Döfd belém a késed, capitano! Meglátod, a szemem se rebben meg!

- Szóval igazat mondtál?

- Mérget vehetsz rá!

- Per todos los satttos! Akkor meg kell halniuk! Mert különben nem nyugszanak, amíg ki nem törik a nyakunkat!

- Nem törődnek velünk! Hallottam, amint arról beszéltek, hogy Santa Fébe sietnek.

- Hallgass! Butább vagy, mint gondoltam! Csak nem képzeled, hogy elárulták igazi céljukat? A kisujjukban több ravaszság van, mint a te egész fejedben! Még azon sem csodálkoznék, ha nyomon követtek volna. Talán az egyik itt bujkál ezekben a bokrokban, és kihallgatja, mit beszélünk.

Bevallom, e szavak hallatára kissé melegem lett.

- Ismerem ezeket a vakmerő prérivadászokat - folytatta a bandavezér.

- Teljes évig voltam együtt a híres Florimonttal, akit Nyomszaglásznak is neveznek. Sok csalafintaságot tanultam tőle. Levághatod a fejemet, ha ezek az emberek Santa Fébe mentek! Még el se indultak táborhelyükről. Tudják, hogy a nyomaidat reggel is megtalálják, amikor pihent erővel üldözhetnek. Hallottam, ennek a Shatterhandnek olyan puskája van, mellyel egy álló hétig tud lövöldözni anélkül, hogy meg kellene tölteni. Eladta lelkét az ördögnek, és ezt a puskát kapta tőle cserébe. Még ma éjjel meg kell őket támadni. Visszatalálsz oda?

- Természetesen - felelte Williams.

- Akkor készülj fel az útra! Éjfélre ott kell lennünk. Gyalog osonunk oda, és meglepjük őket. Egy-se marad közülük életben!

A capitano részint lebecsül minket - gondoltam -, részint meg elhisz minden legendát, melyet rólunk mesélnek. A préri egy dologban hasonlít a nagyvárosi pletykafészkekhez: itt is szeretnek eltúlozni mindent, s a bolhát elefánttá fújják fel. Kétségtelen, hogy mindig megálltuk a helyünket, s bátorság, szívósság és csel dolgában felvettük a versenyt akárkivel, de ez még nem ok arra; hogy minden tábortűz mellett a mi hőstetteinkről regéljenek. Pompás karabélyom, mellyel huszonöt lövést tudtam leadni, egyszerre ördöngős szerszámmá változott, melyet a sátántól kaptam ajándékba!

- Hová ment Patrick a többiekkel? - kérdezte a bandavezér.

- A Head Peak felé igyekszik, ahol találkozója van az apjával. Útközben elintézi a három kereskedőt, akik jó sok pénzt hoztak magukkal, azonkívül kitűnő fegyvereik is vannak.

- Ide küldi a zsákmányt?

- Természetesen. Két emberrel küldi ide, a harmadikat magával viszi.

Ebben a pillanatban a prérikutya ugatását hallottam a közelből. Nagyon rosszul választott jel volt, hiszen a prérikutya ezen a vidéken teljesen ismeretlen.

- Antonio hozza a cölöpöket az Estacado számára - jegyezte meg a bandavezér. - Mondjátok meg neki, ne odakinn rakja le, hanem jöjjön be. Amíg azokat a vadászokat el nem intéztük, óvatosnak kell lenni.

Ezek a szavak megerősítették, amit már régen sejtettem, hogy a cölöptologatók jól megszervezett bandájával van dolgom, s ez a búvóhelyük, a tanyájuk, a sok rablott holmi rejtekhelye. Éppen velem szemben kinyílt a bozót fala, mely ezen a helyen csupán lelógó kúszónövényekből állt - játszva fel lehetett emelni vagy félretolni.

Három lovas jött be ezen a zöld kapun. Nagy halom rudat vagy karót vonszoltak maguk után, a nyergük két oldalára erősített szíjakba akasztva - pontosan úgy, ahogy az indián lovasok sátorrúdjaikat vontatják maguk után.

Megérkezésük annyira lekötötte a tisztelt társaság figyelmét, hogy most alkalmam nyílt észrevétlenül visszavonulni, de nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy valami emléket ne vigyek magammal. A bandavezér ugyanis lerakta széles derékszíját a földre - bówie-késén kívül két rézzel kivert, dupla csövű pisztoly volt benne. Szinte az orrom elé tette, olyan közel hozzám, hogy kinyújtott kezemmel játszva elérhettem.

Megvártam, míg elfordul, aztán magamhoz húztam az egyik pisztolyt.

Most már igazán menekülnöm kellett. Lassan, végtelen óvatossággal, nyomaimat gondosan eltüntetve kúsztam hátrafelé. Sikerült észrevétlenül átvetnem magam a kopár gyűrűn, s már ott voltam a külső bozótban. Kéz- és lábujjaimra támaszkodva kúsztam tovább hátra, amíg elég távol nem voltam ahhoz, hogy felegyenesedjem. Innen már futólépésben tértem vissza musztángomhoz. Nagy kerülővel nyargaltam táborunkba.

Már egészen besötétedett, amikor megérkeztem. Társaim arcáról leolvastam, mennyire aggódtak értem, és milyen türelmetlenül vártak.

- Massa Charlie megjött! - kiáltotta Bob boldogan. - Jaj, de jó! Bob már úgy félni Massa Charlie miatt!

- Mi újság? - kérdezte Sam.

- A három kereskedőt lemészárolták.

- Nem csodálom. Hát még?

- Megtudtam, hogy ez a Meercroft tulajdonképpen kicsoda.

- Gondoltam, hogy nem ez az igazi neve - vonogatta vállát Sam.

- Az igazi neve. . . - mondtam - Patrick Morgan.

- Pat-rick Mor-gan! - hebegte Sam mélységesen megdöbbenve. - Istenem, istenem, mekkora ökör vagyok én! Már a kezemben volt az átkozott fattyú, és elengedtem! Mondtam, hogy a seriffi méltóság nem nekem való!

- Most már értem, miért volt az arca olyan ismerős - mondtam.

- Hasonlít az apjára!

- Nekem is most esik le a hályog a szememről, de már későn! - bosszankodott Sam. - De elcsípem a Head Peaken, ha addig élek is! Induljunk el most mindjárt!

- Stop, Sam! Elfelejtettem megmondani, hogy ma éjjel vendégeket kapunk. Ne várjuk meg őket?

- Vendégeket? Mi a fenét!

- Patrick ugyanis egy rablóbanda tagja, mely ott tanyázik, ahol voltam.

Vezérük egy mexikói, akit capitanónak neveznek, és az öreg Florimont mellett dolgozott, tehát elég jó iskolája volt. Egészen a közelébe osontam, amikor Williams jelentést tett neki. Elhatározták, hogy éjfélkor megtámadnak minket.

- Azt hiszik, hogy itt töltjük az éjszakát?

- Legalábbis feltételezik.

- Nem bánom, legyen a kedvük szerint! - mondta Sam. - Majd gondunk lesz rá, hogy barátságos fogadtatásban részesüljenek. Hányan vannak?

- Huszonegyen.

- Ejha! Kicsit sok. Huszonegy vendég és négy házigazda. Hogy csináljuk ezt, Charlie? Tudod mit? Jó nagy tüzet rakunk, és kabátokkal rakjuk körül, hogy olyan látszata legyen, mintha mi aludnánk ott. Valójában kissé messzebb rejtőzködünk el. Így elérjük, hogy köztünk és a tűz közt lesznek, s biztos célt nyújtanak nekünk.

- Pompás terv! - lelkesedett Bernard Marshall.

- Akkor megyek is már rőzsét gyűjteni - mondta Sam.

- Maradj csak ott, ahol vagy! - kiáltottam rá. - Csak nem képzeled, hogy ezzel a csellel elintézhetsz huszonegy embert?

- Miért ne? Már az első lövések után elvesztik a fejüket, és elszaladnak.

- Akkor aztán bottal ütheted mindkét Morgan nyomát!

- Ebben meg neked van igazad! Hogy gondolod? Szökjünk meg, és hagyjuk ezeket a cölöptologatókat tovább garázdálkodni? Engedjük át nekik a Llano Estacadót?

- Szó sincs róla! De van egy másik tervem, mely talán jobb, mint a tied.

- Halljuk!

- Mialatt ők meglátogatnak minket, felkeressük a tanyájukat, és elvisszük a lovaikat minden felhalmozott zsákmányukkal és készleteikkel együtt.

- Hát otthagyják a lovaikat?

- Igen. A capitano kiadta a parancsot, hogy a banda gyalog osonjon ide. Ebből az következik, hogy már tíz órakor el kell indulniuk, ha éjfélkor ide akarnak érni.

- Jól hallottad?

- Akárcsak téged! Ha itt várjuk be őket, kockára tesszük életünket.

De ha megfosztjuk őket lovaiktól, lőszereiktől és eleségüktől, akkor végük van.

- Nagyon okos vagy, Charlie! Próbáljuk meg! De akkor hamarosan indulnunk kell.

- Negyedóra alatt felkészülhetünk - feleltem.

Most már olyan sötét volt, hogy tízlépésnyire sem lehetett látni. Elindultunk. Én lovagoltam elöl, a többiek egyenként utánam, indián módra, libasorban.

Természetesen nem az egyenes úton közeledtünk a rablótanyához, hanem jó nagy kerülővel. Körülbelül egymérföldnyire a célunkon túl megálltunk a sűrű bozótban, kipányváztuk lovainkat, és gyalog osontunk vissza a banditák rejtekhelyéhez. Noha Marshallnak és Bobnak nem volt jártassága az ilyen lopózkodásban, észrevétlenül eljutottunk a tisztás szélére, éppen szemben az ösvénnyel; ahol késő délután az őrszem hevert.

Most fény szivárgott elő a bozótgyűrű mögül, elárulva, hogy tűz vagy legalábbis egy fáklya ég odabenn; de körülöttünk olyan sötét volt, hogy nyugodtan átvághattunk a kopár sávon, addig a helyig, ahol első látogatásomkor a banditák beszélgetését kihallgattam. Még le se kuporodtam, amikor újra meghallottam a bandavezér hangját. Befurakodtam a bokrok tövei közé, és láttam, hogy az egész társaság a tisztás közepén áll felfegyverezve és útra készen. A capitano beszélt:

- Ha akármilyen csekély nyomra akadtam volna, azt kellene gondolnom, hogy a két híres vadász egyike járt itt, és kihallgatta beszélgetésünket. Hová tűnhetett el az a pisztoly? Talán ma reggel vesztettem el, amikor kilovagoltam, csak nem vettem észre? No, egye fene! Biztos vagy benne, Hoblin, hogy együtt láttad mind a négyet?

- Igen, egymás mellett ültek, három fehér és egy néger, a lovaik meg ott legeltek a közelben. Az egyik lónak nincs farka - olyan, mint egy bakkecske szarvak nélkül!

- Tudom. Sans-ear kancája az, éppen olyan híres, mint a gazdája. Remélem, nem vettek észre.

- Nem. Én meg Williams idejében leszálltunk a lóról, és négykézláb másztunk tovább, amíg jól megnézhettünk mindent.

Az öreg Florimont kiváló tanítványának volt annyi esze, hogy felderítőket küldjön ki, mielőtt támadásra indul. Szerencsénkre a két felderítő akkor érkezett meg a táborunkhoz; amikor már én is ott voltam.

- Akkor minden rendben. Te, Williams, fáradt lehetsz. Maradj itt a lovaknál, te meg, Hoblin, az ösvényen fogsz őrködni. A többi mind előre!

A lobogó tűz fényénél tisztán láttam, amint szabaddá teszi a bejáratot. Tizenkilenc ember hagyta el a rejtekhelyet, és csak kettő maradt ott. Mire a többi eltűnt az ösvényen, már megint Sam mellett kuporogtam.

- Mi újság, Charlie? Azt hiszem, már elmentek.

- El, kettő kivételével. Az ösvényen egy őrszem járkál, puskával a kezében, a tűznél meg Williams ül, de nála nincs fegyver. Egyelőre meg se moccanjunk, mert az egyik bandita még visszajöhet, ha talán itt felejtett valamit. Majd ha látjuk; hogy minden csendes, munkába lépünk.

Vagy tíz percig vártunk, aztán suttogva rendelkeztem:

- Sam, te velem jössz. Ti ketten meg maradjatok itt, amíg nem hívunk.

Sam meg én az ösvényhez lopakodtunk, és az őrszemet lestük. Olyan nyugodtan és kényelmesen sétálgatott fel és alá, hogy láttuk: esze ágában sincs valamitől tartani. Amikor hátat fordított nekünk, átosontam az ösvény másik oldalára; míg Sam, intésemet megértve, az innenső oldalon maradt. Megvártuk azt a pillanatot, amíg az őrszem el akart sétálni kettőnk között. Ekkor Sam torkon ragadta, én meg egy darab rongyot dugtam a szájába. Még egy perc, és a felpeckelt szájú őrszemet saját lasszójával, melyet a derekára csavarva viselt, olyan alaposan megkötöztük, hogy mozdulni sem tudott.

- Most a másikat!

A bejárathoz osontunk, ahol kissé félretoltam a vadkomló indáit.

Williams a tűz mellett ült, és egy darab húst sütött. Háttal ült felénk, és egészen közel léphettem hozzá, anélkül, hogy észrevett volna.

- Tartsa magasabban a húst, Williams mester, mert odaég! - mondtam.

Villámgyorsan hátrafordult, aztán a rémülettől szinte kővé dermedten bámult rám.

- Jó estét! - folytattam. - Bocsánat, hogy majdnem elfelejtettem köszönni.

- O. . . O. . . Old. . . Shat. . . Shatterhand! - hebegte, szemét kimeresztve. - Mit. . . akar?

- Csak visszahoztam a capitano pisztolyát, amelyet délután tévedésből elvittem, amikor ön a kalandját mesélte el neki.

Behúzta lábát, mintha ugrásra készülne, s körülnézett egy puska után. De csak a kése hevert a közelében.

- Üljön csak nyugodtan, kedves mester, mert a legkisebb mozdulat az életébe kerülhet! Először is, ne felejtse el, hogy a capitano pisztolya csőre van töltve, de ha a bejárat felé pillant, láthatja, hogy onnan is kaphat egy-két golyót a fejébe.

- Az istenfáját! Akkor végem van!

- Van még remény, de csak ha szót fogad! - feleltem. - Bernard, Bob, ide!

A hangos parancsra a két főből álló segédcsapat mellettem termett.

- Ott a nyergeken lasszók lógnak, Bob. Hozz ide egyet, és kötözd meg ezt a fickót!

- A szentségit! Élve nem fogtok el még egyszer! - kiáltotta a bandita, és bowie-kését nyeléig döfte saját szívébe, aztán összerogyott.

- Fejest ugrott a pokolba! - jegyeztem meg fejcsóválva.

- Nem is való máshová! - felelte Sam. - Legalább száz ártatlan ember élete szárad a lelkén.

Ezután megparancsoltam Bobnak, hogy hozza be Hoblint, aki nemsokára itt hevert előttünk a földön. Kiszedtük szájából a pecket, és első dolga az volt, hogy néhány mély lélegzetet vett.

Tekintete csak azután tévedt cinkostársa holttestére, és arca eltorzult rémületében.

- Te is halál fia vagy, ha nem felelsz a kérdéseimre! - kiáltottam rá.

- Mindent megteszek, amit kívántok! - ígérte a megfélemlített gaz fickó.

- Hol van az elrejtett arany? - kérdeztem csak úgy találomra.

- Ott hátul ástuk el, a liszteszsákok mögött.

Eltávolítottuk a bivalybőröket, és megnéztük, mi van alattuk. Dús készleteket találtunk mindenből, amit valaha is szállítottak az Estacadón keresztül: mindenféle fegyvereket, ólmot, töltényt, puskaport, lasszókat, nyergeket, takarókat, vadászruhákat, posztót és kalikót, hamis korall nyakláncokat és üveggyöngyöket, amiket az indián nők úgy szeretnek, műszereket, szerszámokat, pemmikánt [* Indián konzerv: vágott vagy zúzott bivalyhús, zsírral keverve, bőrzsákba préselve *]nagy dobozokban s más élelmiszereket. Valamennyin meglátszott, hogy rablott jószág.

Bob olyan könnyedén dobálta a degeszre tömött zsákokat, mintha csak afféle dohányzacskók lettek volna. Marshall ásót és csákányt keresett elő a szerszámok közül.

Nem kellett mélyre ásnia, hogy rengeteg aranypor és aranyszemcse kerüljön elő. Elborzadtam, amint azokra a szerencsétlen áldozatokra gondoltam, akiknek ez a "halálos por" lett a végzetük. A hazatérő aranyásók azonban papírpénzt is szoktak magukkal vinni meg utalványokat és letétjegyeket - hová lettek ezek?

- Hol az a sok pénz meg mindenféle papír, amit összeraboltatok? - kérdeztem Hoblint.

- Annak külön rejtekhelye van, messze innen - felelte. - A capitano máshová rejtette, mert a banda egyik-másik tagjában semmiképpen sem bízik meg.

- Csak ő egyedül ismeri azt a rejtekhelyet?

- Ő és a hadnagyunk.

- Ki a hadnagyotok?

- Patrick Morgan.

Hirtelen eszembe ötlött a levél néhány szava: "Még nagyobb zsákmányra van kilátás."

Miért írta ezt a gazfickó az apjának? Talán árulást forgatott az agyában? Ki akarta játszani bűntársait?

- Sejtelmed sincs róla, hol az a rejtekhely?

- Csak annyit tudok, hogy a capitano nem bízik a hadnagyban, aki egy másik társunkkal ma indult el a Pecos folyóhoz, a Head Peak felé.

Azt a parancsot kaptam, hogy két társammal együtt holnap én is menjek oda, és lessem meg, mit csinál.

- Ha! Akkor a capitano pontosan megadta neked azt a helyet, nem?

Hoblin zavarba esett és hallgatott.

- Ha nem beszélsz vagy félrevezetsz, már búcsúzhatsz is a nyavalyás életedtől! De ha őszintén beszélsz, kegyelmet kapsz, pedig kötelet érdemelnél.

- Kérdezzen, Sir!

- Hol az a hely?

- Egy kis völgy, melyet pontosan ismerek, mert egyszer már jártam ott. De hiába írnám le, egyedül nem találná meg. Azt a parancsot kaptam, hogy innen egyenesen oda induljak, és szó nélkül lőjem le a hadnagyot, ha ott találom.

- Csak a völgyet jelölte meg neked, vagy a pontos helyet is?

- Csak a völgyet. Közelebbit a capitano senkinek a világon nem árulna el.

- Jól van. Ha elvezetsz abba a völgybe, kegyelmet kapsz.

- Megteszem.

- Szabad csak akkor leszel, ha meggyőződtem róla, hogy nem vezettél félre. Addig fogoly maradsz.

- Mi legyen ezzel a sok kacattal? - kérdezte Sam.

- Az aranyat elvisszük - feleltem. - A többiből csak azt, amire szükségünk van: fegyvereket, lőszert, dohányt, eleséget és néhány apró ajándékot olyan indiánok számára, akikkel útközben esetleg találkozunk.

Szedd össze, amit mondtam, én meg szemügyre veszem a lovakat.

Kiválasztottam négy csontos, teherhordásra alkalmas lovat és három musztángot.

Ez utóbbiak különbek voltak Bernard és Bob lovainál; kettőt nekik szántam, a harmadikat Hoblinnak.

Málhanyerget találtunk bőségesen, s mindegyik igáslovat kellőképp fel tudtuk nyergelni.

Amit magunkkal akartunk vinni, pokrócokba csomagoltuk. Nyolc nagy csomagot állítottunk össze, kettő-kettő jutott minden lóra. A többi holmit nagy halomba raktuk, hozzá azt a puskaport, amit nem akartunk magunkkal vinni.

- Mi legyen a többi lóval? - kérdezte Sam.

- Bob oldozza el őket, és kergesse ki a prérire. Te vezesd el a mi lovainkat, én meg hátramaradok, és felgyújtom ezt a halom lopott hol mit.

- Miért nem rögtön? - kíváncsiskodott Marshall.

- Megtörténhetik, hogy a banda hamarabb jön vissza, mint gondoljuk. Ha messziről meglátják a tüzet, üldözőbe vesznek minket. Ezért a máglya meggyújtását az utolsó pillanatra hagyom. Ha már jó messzire lesztek innen, elintézem ezt is, és utánatok vágtatok.

- Akkor hát indulás! - adta ki a vezényszót Sam.

El is nyargalt, kantáron vezetve az egyik málhás lovat. A másik három málhás ló okosan követte társát. A menetet Marshall és Bob zárta le, közrefogva a lovához kötözött Hoblint. Negyedórát vártam, aztán kellő óvatossággal meggyújtottam a máglyát. Egy pokrócot csíkokra hasítva, afféle kanócot készítettem, mely lehetővé tette, hogy messziről is felgyújthassam a puskaport. Amikor felrobbant, már messze jártam.

A puskapor közt töltények is voltak, ezeknek a durranása és ropogása búcsúztatott. A lángok magasra csaptak, és elemésztették a cölöptologatók összehordott zsákmányát, melyhez annyi vér és könny tapadt.

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft