Vissza Címlap Előre

NEGYEDIK RÉSZ
WINNETOU

XVII. KIRÁNDULÁS KALIFORNIÁBA

Átkeltünk a Colorado folyón, és végtelen szavannákon, égbe nyúló hegyeken; sós pusztaságokon keresztül eljutottunk Kaliforniába. Hosszú és nehéz út volt, alaposan kifárasztotta a lovakat és lovasokat egyaránt.

Mi hajszolt bennünket oda? Bernard Marshallt a remény, hogy öccsét viszontlátja, Samet pedig a bosszú vágya. Biztosra vette, hogy a két Morgan, miután rablott zsákmányát a pecos partján hirtelen elvesztette; a kaliforniai aranymezőkön próbálja magát kárpótolni. Sam nézetét magam is osztottam, Winnetou pedig nem törődött semmivel, csak velünk akart maradni.

Baj nélkül eljutottunk a Sierra Nevada déli nyúlványáig, itt azonban egy kis kalandba keveredtünk. Éppen déli pihenőt tartottunk a hegyoldalon, amikor Winnetou felkapaszkodott egy szirtre, ahonnan jó kilátás nyílt minden oldalra, s azon a jellegzetes torokhangon, mellyel az indiánok csodálkozásukat vagy meghökkenésüket szokták kifejezni, hirtelen felkiáltott:

- Uff! - s a földre vetve magát, lesiklott hozzánk, fürgén és hajlékonyan, mint egy gyík. Természetesen rögtön fegyverünkhöz kaptunk.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Vörös emberek - felelte Winnetou.

- Hány?

Winnetou ujjaival mutatta, hogy nyolc.

- Hadiösvényen járnak?

- Fegyver van náluk, de arcukra nem kentek vörös agyagot.

- Milyen messze vannak?

- Negyedóra múlva itt lesznek - felelte Winnetou. - Azt javaslom; váljunk kétfelé. Sans-ear menjen velem előre, Marshall a fekete emberrel hátra, s rejtőzzenek el a sziklák mögött. Charlie testvérem meg maradjon itt a lovával együtt.

A többi lovat egy sziklahasadékba vezette, ahol nem láthatta meg senki. A két pár a megbeszélt módon elindult, én meg leültem a földre, arccal arrafelé, ahonnan az indiánokat vártuk. Puskám ott feküdt mellettem a kezem ügyében.

Negyedóra sem telt el, s az indiánok a közelembe értek. Megálltak, és vezetőjük átkiáltott hozzám:

- A sápadtarcú mit keres itt?

- A fehér ember hosszú utat tett meg és pihen - feleltem.

- Honnan jött a sápadtarcú?

- Három nappal ezelőtt indult el a Pecos partjáról.

- Uff! - kiáltott fel egy másik indián. - Ismerem a sápadtarcút! Ez volt Ma-rammal, amikor a két másik sápadtarcút üldöztük! Ez lőtte ki alóluk a lovakat!

Most már én is ráismertem a fiatal indiánra; ő üldözte ötödmagával Fred Morgant és Patricket, amikor a málhás lovakkal menekülni igyekeztek.

- A sápadtarcú a foglyunk! Adja át fegyvereit! - mondta a kis indiáncsapat vezére.

- A vörös ember téved - feleltem. - Ti vagytok az én foglyaim.

Az indián lövésre emelte puskáját, de ebben a pillanatban éles fütty hallatszott. Hátrafordult, és vagy százlépésnyire tőle Winnetou meg Sans-ear bukkant elő hirtelen a bozótból. Ugyanakkor a másik oldalon Bernard tűnt fel a négerrel. Az indiánok vezetője jónak látta leereszteni puskáját. Társai csak íjjakkal voltak felszerelve.

- Fehér testvérem mit akar tőlem? - kérdezte egészen más hangon, mint az imént. - Láthatja, hogy nem a hadiösvényen indultunk el.

- Mégis foglyul akartál ejteni, és fegyvert emeltél rám - feleltem.

- Ha békés szándékaid vannak, mi sem akarunk megtámadni. Szálljatok le a lóról, és szívjátok el velünk a békepipát. Tudod, ki az a harcos ott a hátad mögött?

- Tudom - felelte. - Winnetou, az apacsok főnöke.

- No, látod! És ki vagyok én?

- Nem tudom.

- Old Shatterhand! Talán már hallottad a nevét?

- Uff! - kiáltott fel a komancs, és leugrott a lóról, aztán sietett elővenni kalumetjét. Társai is leszálltak, s körben leültek a földre. Közben barátaim is odaérkeztek, és mindnyájan letelepedtünk a fűbe, csak Winnetou húzódott félre néhány lépésnyire. Az égő kalumet kézről kézre járt. Bernard elkövette azt a hibát, hogy Winnetou felé nyújtotta, de az elhárította.

- Fehér testvéreim békességet akarnak, és az ő kedvükért Winnetou is helyet foglal a komancsok között - mondotta. - De az apacsok főnöke nem veszi kezébe kalumetjüket.

A komancs vezető úgy tett, mintha nem hallotta volna ezeket a szavakat.

- Komancs testvérem tovább üldözi a két sápadtarcút? - kérdeztem.

- Azért keltünk át a Rio Grandén és a Coloradón is - felelte -, de most már nem megyünk tovább, hanem visszatérünk testvéreinkhez.

A két kojot kicsúszott a kezeink közül.

- Hogy tudtak elmenekülni, amikor én lelőttem a lovaikat?

- Mi nagy főnökünk sírjánál gyülekeztünk, és lovainkat hátrahagytuk egy őr felügyelete alatt. A két kojot megölte az őrt, és ellopott két lovat.

Valóban ez volt az egyetlen mód, ahogy megmenekülhettek, de meg kell adni, nagy bátorság kellett hozzá. Megint beigazolódott, amit már régen tudtam, hogy mindenre elszánt gazfickókkal van dolgunk. Samre pillantottam, és láttam, hogy fogait összeszorítja, és komoran bámul maga elé. Igen, utánuk megyünk akár a pokolba is!

- Komancs testvéreim milyen távolságra voltak a két árulótól, amikor az üldözést abbahagyták?

- Egynapi lovaglás választott el tőlük - felelte a komancs. - De vissza kellett fordulnunk, mert ez már a navahók vadászterülete, akik halálos ellenségeink.

- Jelentsd To-kej-csunnak, hogy találkoztál velünk, és mi folytatjuk az üldözést, amíg utol nem érjük a két gazfickót. Büntetésüket a mi kezünkből fogják megkapni. Térjetek vissza békességben, mi is folytatjuk utunkat.

- Az apacsok főnöke nem fog életünkre törni? - kérdezte a komancs, és lopva Winnetoura pislogott.

- Nem - jelentette ki Winnetou. - A komancs harcosok ellenségeim, de mivel békepipát szívtak a barátaimmal, nyugodtan elvonulhatnak. Örültem, hogy ezekkel a komancsokkal találkoztunk, mert megbizonyosodtunk arról, hogy a két Morgan nyomában vagyunk. A navahóktól nem kellett tartanunk, mert Winnetou régtől fogva ápolta a barátságot velük, és szükség esetén nyugodtan betérhettünk akármelyik navaho wigwamjába. A Sierra Nevada egyik völgyében lovagoltunk tovább, és nemsokára bölénycsorda nyomaira bukkantunk, ami egészen fellelkesített bennünket, mivel napok óta csak kemény szárított húst rágcsáltunk.

Bernard még sohasem volt bölényvadászaton, és örült, hogy most talán része lesz benne. Jobb kéz felé sűrű bozót lepte el a folyópartot; Bernardot oda vezettem, abban a reményben, hogy itt hamarosan látunk bölényt, hiszen szeretnek a vízben hűsölni, vagy a víz közelében kérődzni.

Tervem alighanem jó volt, mert nemsokára négy hatalmas állatot láttam felénk közeledni. Sajnos, a szél a mi irányunkból fújt, és így hamar észrevettek bennünket. Elővettem lasszómat, melynek végén gyűrű volt, s ezen simábban csúszik a hurok, mint az indián lasszókon látható fűzőfülön keresztül.

Nekieresztettük lovainkat, és nem messze a bozóttól utolértük a kis csordát. Egy hatalmas bika menekült előlünk három tehénnel: az egyik tehenet elvágtam a többitől, mert úgy láttam, jó húsa van, s lasszót vetettem rá. Lovam pompásan viselkedett; amint a lasszó zúgva kirepült a levegőbe, lovam mélyen előrehajolt, és megfeszítette lábait.

A hurok összehúzódott a tehén nyakán - a hatalmas rántás majdnem felborította lovamat, de keményen tartotta magát, s végül a tehén roskadt össze. Leugrottam a nyeregből, és késemet zsákmányom nyakába döftem. A ló most lassan utánam jött, meglazítva a feszülő lasszót. Bernard is leugrott a lováról, hozzám sietett, és segített a leterített állatot oldalára fordítani. Ekkor vettem észre a bőrébe égetett bélyeget.

- Ejha! - kiáltottam fel. - Nem vadbivaly ez, hanem egy jókora, de közönséges tehén. Valami közeli estanzia vagy hacienda vagy rancho csordájához tartozik.

- Mi a fenét! - bosszankodott Bernard. - Akkor meggyűlik a bajunk a gazdájával.

- Nem hiszem - feleltem. - Itt az állat húsának nincs semmi értéke, csak a bőre számít. Ha a bőrét nem visszük el, nem tekintenek tolvajnak. Csak jelenteni kell a házban, hogy a bőrt hol hagytuk.

Még be sem fejeztem szavaimat, amikor suhogó hangot hallottam, és ugyanabban a pillanatban Bernard feljajdult; feltekintettem munkámból - már nekiláttam a tehén nyúzásának -, s csak annyit láttam, hogy egy lasszó feszül Bernard derekán, és rángatja, hurcolja magával a bozót szélén. Kezembe kaptam puskámat, mely mellettem feküdt a földön, és talpra ugrottam. Egy lovast láttam, mexikói öltözékben, amint vadul száguld, és a szerencsétlen Bernardot maga után vonszolja.

Itt nem lehetett tétovázni, mert Bernardot különben halálra horzsolta volna a talaj. Puskámat vállamhoz kaptam, célba vettem a lovat, és megnyomtam a ravaszt. A ló még néhány lépést tett, aztán összerogyott, lovasa nagy ívben lerepült a hátáról. Gyorsan odavágtattam.

A mexikói feltápászkodott a földről, s amint megpillantott, ijedten elszaladt, hátrahagyva csapot-papot.

Nem üldözhettem, mert mindenekelőtt Bernarddal kellett törődnöm, aki mozdulni sem tudott, karjait olyan szorosan fogta a hurok.

Gyorsan levágtam róla a lasszót. Szerencsére nem törte magát össze, és ép tagokkal sikerült talpra állnia.

- Hű, a kutya mindenit, ez volt aztán a csúszda! - kiáltotta. - Mit akart tőlem az a fickó, Charlie?

- Nem tudom.

- Miért nem eresztett a fejébe egy golyót a lova helyett?

- Először is, mert ember, a ló meg csak állat, Bernard! Másodszor pedig, semmit sem ért volna vele, ha azt a fickót lövöm le, mert lasszóját, mint látja, a nyergére erősítette, s a ló magát akkor is továbbhurcolta volna, ha a gazdáját lelövöm.

- Ebben bizony igaza van, Charlie, hogy is nem jutott magamtól az eszembe? . . .

Végigtapogatott magán, hogy megnézze, ép-e minden tagja.

- Menjünk vissza a tehénhez! - indítványoztam. - Végezzünk vele minél előbb, és iszkoljunk innen, mert a hely nem túlságosan barátságos!

- Nem értem! Hiszen ha rancho van a közelben, akkor már nem kell az indiánoktól tartanunk!

- Hát vad indiánok vagy indios bravos, ahogy a spanyolok emlegetik őket, itt már ritkák, de van helyettük éppen elég jenki zsivány és útonálló. Attól tartok, még sok bajunk lesz velük!

Kivágtuk a tehén húsából a legjobb darabokat, és nyergeink mögé kötöttük, aztán újra lóra ültünk, hogy barátainkat utolérjük, ami nem tartott soká, hiszen megálltak, és bevártak minket. Amikor Bob meglátta a hatalmas húsdarabokat, örvendezve dörzsölgette kezeit:

- Massa hozni finom bifszteket! - kiáltotta. - Bob mindjárt rőzséért szaladni, és tüzet rakni! Hu, de finom lesz!

Már kitapasztaltuk, hogy jó szakács, és rábíztuk a hús megsütését.

Mialatt elbeszéltem kellemetlen kalandunkat Samnek és Winnetounak, elkészült a bifsztek. Jó étvággyal nekiláttunk, és csodálkozva néztük, milyen hatalmas darabok tűnnek el belőle Bob duzzadt ajka mögött.

Minden figyelmünket a falatozás kötötte le, s csodálatos módon éppen

Bob volt az, aki egyebet is észrevett.

- Massa, Massa! - kiáltott fel. - Lovasok! Vagy talán csak lovak?

Elővettem messzelátómat.

- Lovasok - mondtam -, három, hat, nyolc. . . igen, nyolc!

- Észrevettek minket? - kérdezte Sam.

- Természetesen, hiszen egyenest felénk tartanak.

- Mifélék?

- Széles sombrerójukról és magas csizmájukról ítélve - mexikóiak.

- Akkor jó lesz, ha ujjunkat a fegyver ravaszára tesszük, mert ez a társaság alighanem a lasszóvető lovas miatt jött ide.

A lovasok közeledtek, és kis távolságra tőlünk hirtelen megálltak. Úgy vettem észre, hogy egy mexikói úr vezeti őket, s a többi a háza népe vagy szolgája. Köztük volt az a fickó is, akinek a lovát lelőttem. Rövid tanácskozás után két csoportra oszlottak, és szétválva közrefogtak bennünket.

- Nagyon morcosan néznek ránk - jegyezte meg a kis Sam fölényesen. - Remélem, nem féltek. Mert én például egyedül is elbánnék velük.

Amikor a kör bezárult, a vezető előrelépett, és megszólított minket azon a keverék angol-spanyol nyelven, mely a mexikói határtól északra az általánosan elterjedt.

- Kik vagytok?

Sam felelt helyettünk:

- Mormonok vagyunk Salt Lake Cityből, és téríteni jöttünk Kaliforniába.

- És ki az az indián, aki veletek van?

- Nem indián, hanem eszkimó Hollandiából, akit pénzért fogunk mutogatni, haa a misszionáriusüzlet rosszul megy.

- Hát a nigger?

- Nem néger az, hanem kamcsatkai ügyvéd, aki egyik ügyfelét képviseli majd a bíróság előtt San Franciscóban.

A derék mexikói nem volt éppen járatos a földrajzban, mert Sam válaszait komolyan vette.

- Díszes társaság, mondhatom! - csúfolódott. - Három mormon misszionárius, egy eszkimó indián és egy afrikai ügyvéd összeáll, hogy egy tehenet lopjon tőlem, és a vaquerómat meggyilkolja! Majd adok én nektek! Az egész társaságot letartóztatom, és bekísérem a ranchómra!

Sam rám nézett, és mókás arcot vágott.

- Mit csináljunk, Charlie? A parancs parancs - engedelmeskednünk kell.

- Én is amondó vagyok - bólintottam.

Sam még megpróbált alkudozni.

- Csak nem akar megbüntetni minket olyan csekélységért, mint egy vaquero meg egy tehén, senor?

- Én nem vagyok senor, én spanyol grand vagyok! Az én nevem

Don Fernando de Venango y Colonna de Molynares de Gajalpa y Rostredo - jól jegyezze meg!

- Ejha! Csak egy kis időt kérek, amíg megtanulom - felelte Sam komoly arccal.

Eltapostam a tüzet, lóra ültem, és engedelmesen követtem az előkelő idegent. A lovasok körülvettek, és elszáguldottak velünk olyan tempóban, amely csak Mexikóban szokás. Közben mégis volt időnk kísérőink öltözékét szemügyre venni.

Nem túlzás, ha azt mondom, hogy Mexikóban a férfiak is regényesen öltözködnek. Fejüket széles karimájú, alacsony kalap takarja, az úgy nevezett sombrero, amely fekete vagy barna nemezből, de néha panamaszalmából készül. Minden úriember, akár haciendero, akár ranchero, akár útonálló, oldalt felcsapja sombreróját, s karimáját arany-, ezüst-, réz- vagy a legrosszabb esetben tarka üvegboglárral erősíti meg, esetleg dísztollat is tűz rá.

A mexikói rövid zekét visel, melynek hasított ujjait dús hímzés díszíti, de pompáját aranyzsinórok is emelik. Nyakában kis bogra kötött fekete kendő van, melynek két csücske az öv alá ér. Az se hiba, ha ezt a kendőt festői módon a vállára csapja.

Nadrágja derékban szoros, alul azonban mindig bő. A nadrág oldala is hasított, s a hasadékot selyembélés takarja, melynek színe elüt a nadrágétól.

A ruhát finom lakkcsizma egészíti ki, melyen hatalmas sarkantyú díszeleg - lehet ezüstből, de vert acélból is. A sarkantyú taraja legalább akkora, mint egy tallér, és súlya a két fontot is meghaladja.

A ló szinte a ruhához tartozik, és éppen úgy a pisztoly-meg a rövid csövű karabély is. De még fontosabb fegyver a lasszó, mellyel a gyakorlott mexikói a rohanó bikát is meg tudja állítani. A lasszó harminc rőf hosszú; végén hurokkal ellátott szíj, melyet vágtatás közben vetnek a legnagyobb biztonsággal, s ezer eset közül talán csak egyszer fordul elő, hogy nem találják el vele a célba vett embert vagy állatot. A lasszó szinte él - szinte kitalálja gazdája gondolatát; kétségtelen, hogy nem játék, hanem igen veszedelmes fegyver.

Meg kell még említeni a ponchót is, vagyis a mexikói lovas takaróját, melynek közepén hasíték van, ahová a lovas bedughatja a fejét, és akkor a poncho fele elöl, a másik fele pedig hátul takarja be egészen.

Mondanom sem kell, hogy a nyereg és a lószerszám is nagyon költséges. Régebben talpbőrből készült vértet is akasztottak a nyeregre, mely betakarta és megvédte a ló farát. A kengyel is olyan tárgy, mely néha pazar fényűzésre adott alkalmat.

Félórai vágtatás után jókora ház elé értünk. Befordultunk a tágas udvarra, és leugrottunk a nyeregből.

- Senora Eulalia, Senorita Alma, gyertek elő, nézzétek csak, kit hozok itt! - kiáltotta a ranchero, az ablakok felé fordulva. Erre nyílt az ajtó, és két hölgy rohant ki rajta- egy idősebb és egy fiatalabb. Ha nem tudtam volna, hogy a ház úrnője és a házikisasszony áll előttem, azt gondoltam volna, hogy két kócos és lompos szolgálóval van dolgom.

Nyilván nem számítottak vendégekre.

- Kit hoztál a házba, Don Fernando de Venango y Colonna? - visította az idősebb hölgy. - Csak nem képzeled, hogy öt vadidegen embernek enni-inni adunk, és friss ágyat húzunk?

- Mama! - kiáltott fel a fiatalabbik hölgy, Bernardra mutatva. - Nem veszed észre, hogy ez a caballero mennyire hasonlít Don Allanóhoz?

- Akár hasonlít, akár nem, semmi esetre sem tűrhetem, hogy minden előzetes értesítés nélkül vendégeket hozzanak a házba!

- De ezek nem vendégek, Senora Eulalia! - kiáltotta a ranchero.

- Nem vendégek? Hát akkor micsodák, Don Fernando de Venango y Colonna?

- Foglyok, Senora Eulalia.

- Foglyok? Mit vétettek?

- Meggyilkoltak három vaquerót és öt tehenet, kedves Senora Eulalia!

Kissé eltúlozta vétkeinket, de nem tartottam szükségesnek, hogy tévedését vagy tódítását helyreigazítsam.

- Három vaquerót és öt tehenet! - kiáltott fel a hölgy, két tenyerét összecsapva. - Hisz ez szörnyű! Borzasztó! Égbekiáltó! Tetten érted őket, Don Fernando de Venango y Colonna?

- Éppen akkor értem oda, amikor megsütötték és megették! - felelte a don.

- Kit? A tehenet vagy a vaquerót? - kérdezte a dona.

- Egyelőre a tehenet, Senora Eulalia. Hogy mire készülődtek még, nem tudom, mert megzavartam őket üzelmeikben.

- A többit már tudom - bólintott a hölgy. - Letartóztattad és bekísérted őket. És most mit akarsz velük csinálni?

- Felakasztatom őket! - jelentette ki a don harciasan. - Hívd be valamennyi emberünket, Senora Eulalia!

- Valamennyi emberünket? Hisz mind itt vannak, kivéve a néger öregasszonyt, Bettyt, de már ő is jön a konyhából. Most jut eszembe, hogy egyetlen emberünk sem hiányzik! Akkor hogy ölhettek meg három vaquerót, Don Fernando?

- Majd még megvizsgáljuk az ügyet, Senora Eulalia, akkor majd minden kiderül! - felelte a don.

A ház úrnője elé léptem, mélyen meghajoltam, és így szóltam:

- Dona Eulalia, engedje meg, hogy a pártfogását kérjem. Mindig tisztelője voltam a női nemnek, különösen ha bája és szépsége igazságérzettel párosul. Ha tetteimért felelnem kell, azt akarom, hogy bírám

Dona Eulalia legyen!

- Ah! - felelte a hölgy olvadozva.

- Ha külsőnk kissé elhanyagolt - folytattam -, ne felejtse el, Dona Eulalia, hogy hónapok óta a vadonban élünk, ám ha kissé rendbe szedjük magunkat, a szép és nemes lelkű dona látni fogja, hogy úriembereket fogadott a házába!

- Megengedem, hogy bemutatkozzék, senor, és társait is bemutassa.

- Engem Old Shatterhand néven emlegetnek, asszonyom. Ezt a barátomat Bernard Marshallnak hívják. . .

Tovább nem juthattam, mert Senorita Alma a szavamba vágott:

- Mama! Hisz Don Allanót is Marshallnak hívják!

- Érdekes! - mondta a ház úrnője. - Ismerünk egy Senor Allano Marshallt, aki a nővéremnél lakott San Franciscóban.

- Nem Louisville-ből való?

- De igen!

- Az én barátom pedig, aki az ön színe előtt áll, Dona Eulalia, Bernard Marshall louisville-i ékszerész, az ön ismerősének a testvérbátyja.

- Santa Laureta! Hisz Allano is ékszerész! Alma, neked igazad volt!

Testvérek! Ezek az ön barátai, Senor Bernardo?

- Egytől egyig! - felelte Bernard. - Old Shatterhand többször megmentette az életemet!

- És a tehén? Meg a vaquerónk lova? - kérdezte Don Fernando.

- Arról már megfeledkezel; Dona Eulalia?

- Hagyd már ezt az ostobaságot, Don Fernando! - kiáltott fel a hölgy türelmetlenül. - Ekkora hűhót csapni egy tehén miatt! Hát nem látod, hogy úriemberekkel van dolgunk?

- De hiszen mormonok! - emelte égnek kezeit Don Fernando.

- Sohasem voltunk mormonok, Dona Eulalia! - siettem megnyugtatni. - Ezt csak tréfából mondtuk.

- Látod, Don Fernando! Se nem gyilkosok, se nem rablók, se nem mormonok. De foglyok sem, hanem házunk vendégei. Most elnézést kérek, mert vissza kell vonulnom öltözködni. Az ebédnél találkozunk.

Don Fernando, vezesd be vendégeinket szobájukba. Gyere, Alma!

A dios, senores!

A hölgyek eltűntek egy ajtó mögött, és Don Fernando kelletlen arccal bevezetett minket egy nagyon egyszerűen berendezett szobába, ahol a fal mellett körülfutó széles pad valamennyiünknek jó fekvőhelyet ígért éjszakára, mert arról szó sem lehetett, hogy utunkat még ma folytassuk. Megmosakodtunk, és mire az ebéd ideje elérkezett, úgy éreztük, eléggé "szalonképesek" vagyunk. Még nagyobb volt a változás, melyen a két hölgy esett át; ha mi "szalonképesek" voltunk, ők egyenesen "udvarképesnek" tarthatták magukat.

A mexikói hölgyek nem viselnek kalapot. Legfőbb ékességük és egyúttal fejdíszük is a rebozo, a legalább négy rőf hosszú sál, amelyet rendszerint a vállukra vetve viselnek, de ha sétálni mennek, vagy meglátogatják barátnőiket, akkor a rebozóval fejüket takarják be. Arcukat szabadon hagyják, de a rebozót szükség esetén fátyol helyett is lehet viselni. A rebozo indián kézimunka, elkészítése hónapokig tart, ezért az ára is nagyon magas.

A ház hölgyei ilyen rebozóban jelentek meg az asztalnál. Közben megfésülködtek, sőt harisnyát és cipőt is húztak. Ünnepélyes arccal foglalták el helyüket az asztalnál, melynek megterítését a néger öregasszonyra bízták, éppen úgy, mint az ebéd elkészítését.

Igazi mexikói ebéd volt: rizses marhahús, mely a spanyol borstól téglavörös színben pompázott; ürühús, mely a közönséges borstól egészen fekete volt; csirke fokhagymával és vöröshagymával fűszerezve, de még a tésztát is bors és hagyma tette ízletessé. Úgy éreztük magunkat, mintha tüzet nyeltünk volna.

Az asztalnál a hölgyek unos-untalan "Senor Allanóról" csevegtek, s felmerült bennem a gyanú, hogy a csinos Senorita Alma szemet vetett Allan Marshallra, és szeretne hozzá férjhez menni. Kiderült, hogy a háziasszony húga egy szálloda tulajdonosának felesége San Franciscóban.

Senorita Alma néhány hétig nála volt látogatóban, és ott ismerkedett meg Allannel, aki abban a szállodában lakott.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a háziasszony elhalmozott kedvességével. Old Shatterhandből így lett Senor Carlos, majd később Don Carlosszá lépett elő. Ebéd után Dona Eulalia hozzám hajolt, és a fülembe súgta:

- Szeretnék önnel beszélni, Don Carlos.

- Parancsoljon, Dona Eulalia!

- Nem itt, hanem a kertben, ahol négyszemközt beszélhetünk. Találkozzunk negyedóra múlva a platánok alatt, jó? Így hát a gonosztevő, a többszörös tehén- és vaquerogyilkos, akit nemrégen még kötéllel fenyegettek, abban a kitüntetésben részesült, hogy a ház úrnője titkos találkát kért tőle. Mit csinálhattam? - megadtam magam sorsomnak.

Feltűnés nélkül kiosontam a kertbe, s fel-alá sétálgattam a platánok alatt. Nemsokára ruhasuhogást hallottam, majd egy termetes hölgyet pillantottam meg, amint rebozójába burkolózva közeledett felém.

- Köszönöm, Don Carlos ! - mondta. - Azért kérettem ide, mert egy titokról van szó, melyet nem akartam a többiek előtt szóvá tenni.

- Asszonyom, csupa fül vagyok - feleltem.

- Senor Bernardo említette nekem, hogy önök két rablót üldöznek.

Azt hiszem, ez a két ember - nálunk volt.

- Ah! Mikor?

- Tegnapelőtt reggel mentek tovább.

- Hova?

- A Sierra Nevadán át San Franciscóba. Annyit beszéltem nekik Senor Allanóról; hogy azt mondták, meglátogatják.

Ez bizony nagyon érdekes hír volt számomra, és nem is csodálkoztam rajta túlságosan. A hölgy nagyon szeretett beszélni - általában is, de kiváltképpen Allanről, aki a leányának nagyon tetszett. Mi Morganék nyomait követtük, tehát az ő útjuk is érintette Don Fernando ranchóját. Amikor megtudták, hogy allan San Franciscóban van, első gondolatuk az volt, hogy őt is kirabolják - részint a pénz kedvéért, részint meg azért, hogy bosszút álljanak Bernardon.

- Miből gondolja, Dona Eulalia, hogy az a két ember ugyanaz, akit mi keresünk? - kérdeztem.

Erre részletesen leírta a két ember külsejét és viselkedését. Szavai után semmi kétségem nem maradt.

- Sokat faggattak a húgom felől is - folytatta a hölgy. Ajánlólevelet kértek tőlem hozzá. Nem volt kedvem firkálni, hát ismertetőjelnek egy levelet adtam nekik, amit a sógorom írt nekem egyszer, a húgom férje.

- Hogy hívják azt az urat?

- Henrico Gonzales a neve. Övék a Hotel Valladolid a Sutter Streeten.

- Senorita Alma is ott lakott?

- Természetesen.

- Mikor volt az?

- Három hónappal ezelőtt.

Megköszöntem a hölgynek az értékes felvilágosításokat, aztán külön-külön visszatértünk a házba. Mindazt, amit mondott nekem, az asztalnál is elmondhatta volna, de hát így regényesebb volt, nem is szólva arról, hogy Dona Eulalia nagyon szeretett fontoskodni.

Másnap kora reggel elhagytuk a házat. Don Fernando jó darabon elkísért minket, és olyan barátságosan búcsúzott el tőlünk, mintha soha életében nem fenyegetőzött volna azzal, hogy felköttet. Lovaink jól kipihenték magukat, és kitűnően bírták a hosszú, nehéz utat a Sierra Nevadán keresztül, előbb Stocktonig, majd San Franciscóba.

A város egy földnyelv csúcsán épült, melytől nyugatra a Csendes-óceán, keletre pedig a csodaszép San Franciscó-i öböl terül el. Ez a világ legtágasabb kikötője - olyan nagy, hogy talán valamennyi nemzet flottáját be tudná fogadni. A város forgalma szédítő, és utcái felejthetetlen, tarka képet nyújtanak.

Itt megtalálhatjuk a legkülönbözőbb népek és népfajok képviselőit - a hidegvérű angolt és az élénk franciát, a festői ruhájú mexikóit és a rongyos trappert, a mosolygó japánit és a merev arcú, gőgös indiánt, de hindukat és kínaiakat is. Ez utóbbiak San Francisco legszorgalmasabb lakói, minden elképzelhető és elképzelhetetlen munkával foglalkoznak - szőnek-fonnak, fúrnak-faragnak, sütnek-főznek, mosnak és varrnak, nehéz terheket cipelnek, és minden feladatra vállalkoznak, sokszor egy maréknyi rizsért. A város fehér lakói is szorgalmasak. Reggeltől estig sürögnek-forognak, s azt az elvet vallják, hogy time is money - vagyis az idő pénz. Nem állnak meg bámészkodni, és csak a saját dolgukkal törődnek.

Elég könnyen megtaláltuk a Sutter Streetet és a Hotel Valladolidot is. A hotel nevet csak az akkori kaliforniai fogalmak szerint érdemelte meg. Az udvarba mélyen benyúló, emeletes faház volt, melynek földszintjét óriási kocsma - söntés és étterem - foglalta el. Átadtuk lovainkat egy szolgának, aki hátravezette az istállókba, és gondoskodott róluk, míg mi beléptünk az ivóba, ahol nagy nehezen sikerült egy asztalt meghódítanunk. Italokat rendeltünk, s amikor a pincér elhozta, megkérdeztem tőle:

- Senor Henrico Gonzales itthon van?

- Itthon.

- Beszélhetnék vele?

- Mindjárt szólok neki.

Nemsokára egy magas, komoly arcú, jól öltözött úr lépett az asztalunkhoz, és megkérdezte, mit kívánunk tőle.

- Mr. Allan Marshallt keressük - feleltem. - Nem tudná megmondani, itt lakik-e a szállodában?

- Nem tudom, senor. Nem ismerem, egyetlen vendégünkre sem emlékszem - egyáltalán nem tudok semmiről, ami a hotelben történik.

Mindez a senora dolga.

- Beszélhetnék talán ővele?

- Próbálja meg - felelte, és faképnél hagyott.

Mindjárt láttam, hogy itt is olyan a helyzet, mint Don Fernando házában - a parancsnoki tisztet az asszony tölti be. Felálltam, és elindultam az orrom után - vagyis abban az irányban, ahonnan különféle sültek csábító illata áradt. Megkérdeztem az egyik konyhalányt:

- Beszélhetnék a senorával?

- Nem hiszem - felelte -, most nincs fogadóórája.

- Micsoda? - csodálkoztam.

- Igen. Kétszer naponta fogad, reggel tizenegykor és estefelé hatkor.

Különben bezárkózik a szobájába.

- De nekem sürgősen kellene beszélnem vele!

- Megkérdezem - felelte kegyesen.

Körülbelül úgy festett a dolog; mintha egy királynál vagy legalábbis miniszternél jelentkeztem volna audienciára. A konyhalány egy kis előszobába vezetett, és azt mondta; várjak. Eltűnt egy ajtó mögött, és kis idő múlva kijött azzal, hogy a senora hajlandó kivételesen most mindjárt fogadni. De lelkemre kötötte, hogy ne szólítsam másképpen, csak

Dona Elvirának, ha el akarom nyerni a jóindulatát.

Beléptem a hölgy szobájába, mely olyan volt, mint valami bútorraktár. Annyira tele volt zsúfolva mindenféle holmival, hogy egy darabka üres falat sem lehetett látni. Dona Elvira a pamlagon ült, s a következő tárgyak hevertek mellette, a keze ügyében: egy nyitott könyv, egy nyitott legyező, egy gitár, egy megkezdett kézimunka, egy kézitükör és

Amerika térképe. Előtte festőállvány, s rajta egy akvarel, melyről nem tudtam megállapítani, mit ábrázol - vagy kandúr volt, vagy egy ember feje.

Mélyen meghajoltam, és be akartam mutatkozni, de a hölgy nem engedett szóhoz jutni, hanem ezt a kérdést szegezte felém:

- Milyen messze van a Hold a Földtől?

Nem tudtam, miért kérdez tőlem ilyeneket, de tétovázás nélkül feleltem:

- Hétfőn ötvenkétezer mérföldnyire, de szombaton, amikor földközelben van, ötvenezer mérföldnyire.

- Helyes - bólintott, aztán mereven nézett a mennyezet egy pontjára. Én is arra fordítottam fejemet, de nem láttam semmi különöset.

- Ki volt Venus? - kérdezte hirtelen.

- Jupiter felesége - vágtam rá, mint akinek mindegy.

- Még egy kérdést, ha megengedi! Hol született Napóleon?

- Nápolyban - feleltem gondolkodás nélkül.

- Köszönöm, senor - mondta a hölgy barátságosan mosolyogva, s csak most nyújtotta felém kezét, melyet hódolattal megcsókoltam.

- Talán különösnek tartotta, hogy vizsgáztattam, de megvolt rá az okom. Hivatalos óráim alatt annyi közönséges, durva emberrel kell beszélnem, hogy elhatároztam: a pihenőidőmben csak művelt úriemberekkel érintkezem. Kérdéseimmel csak azt akartam megtudni, vajon ezekhez tartozik-e. Válaszaiból látom, hogy tanult emberrel van dolgom, és most örömmel állok a rendelkezésére. Foglaljon helyet, senor!

Leültem egy kerek, párnázott, támlátlan szék szélére, és így szóltam:

- Egy nagy kérésem volna, Dona Elvira de Gonzales!

- Szobát szeretne kapni a szállodámban, ugye?

- Azt is, Dona Elvira, de egyebet is.

- Maradjunk egyelőre a szobánál. Bizonyára hallotta, hogy nagyon megválogatjuk a vendégeinket. De önt szívesen látjuk a házunkban.

- Nemcsak rólam van szó, hanem a barátaimról is.

- Úgy? Kik azok, ha szabad kérdeznem?

- Először is egy Bob nevű néger.

- Nem számít. Természetes, hogy egy caballero nem utazik szolga nélkül.

- Aztán még egy színes ember van velem - egy Winnetou nevű indián.

- Csak nem a nagy Winnetou, akinek a híre hozzánk is eljutott?

- Nem lehet más, csak ő - feleltem.

- Híres embereket mindig szívesen látok - bólintott a hölgy. - Ki van még?

- Egy nem kevésbé híres vadász, akit Sans-ear néven ismernek.

- Róla is hallottam már. Szóval négyen vannak?

- Öten, Dona Elvira. Velem van egy Bernard Marshall nevű ékszerész is, Louisville-ből, Kentuckyból.

A hölgy eddig félig hátradőlt a kopott, de aranyhímzésekkel ékes selyempárnákon, most azonban egészen felült.

- Csak nem Senor Allano rokona? - kérdezte.

- Az édesbátyja, Dona Elvira - feleltem.

- Ó, az én előérzeteim! Az én csodálatos megérzéseim! - kiáltott fel Dona Elvira. - Az első pillanatban, amikor megláttam önt, valami azt súgta nekem, hogy nem mindennapi ember! Senor Allano bátyja és barátai szívesen látott vendégeim, természetesen! Legyen szíves, adja ide azt a nagy könyvet az asztalról, máris beírom a nevüket.

Engedelmeskedtem, s míg a hölgy bevezette nevünket a vendégkönyvbe, így folytattam:

- Most áttérek a másik kérésemre, ha megengedi. Az én Bernard barátom türelmetlenül várja a percet, amikor rég nem látott öccsét újra keblére ölelheti. Allan Marshall még mindig itt lakik a Hotel Valladolidban?

- Sajnos, nem. Már három hónapja elköltözött.

- Hova?

- A sacramentói aranyásó telepekre utazott.

- Írt onnan önnek?

- Igen, írt egyszer, és megadta a címét. Megkért, hogy ha levele érkezik, küldjem oda utána.

- Hogy hívják azt a helyet?

- Yellow Woodnak.

- És küldött oda Allan Marshallnak levelet?

- Igen. Néhány levele ide érkezett, és utánaküldtem Yellow Woodba.

Olyanoknak is megadtam Senor Allano címét, akik személyesen érdeklődtek iránta. Így két üzletfelének, aki a szállodában kereste.

- Mikor volt az?

- Tegnapelőtt, igen. Tegnap reggel lovagoltak tovább.

- Egy idősebb férfi és egy fiatalabb?

- Igen, igen - bólintott Dona Elvira. - Azt hiszem, apa és fia. A sógoromra hivatkoztak, akinek a vendégszeretetét élvezték.

- Don Fernandóra?

- Ismeri?

- Don Fernando de Venango y Colonnát? Hogyne ismerném! Még feleségét, Dona Eulaliát is! Ők küldtek ide.

- Csodálatos! - kiáltott fel Dona Elvira lelkendezve. - Meséljen róluk, senor! Mondja el, mikor volt náluk, és hogy érezte magát a ranchón?

Részletesen beszámoltam mindenről, de óvakodtam attól, hogy benyomásaimat hűségesen ecseteljem. Dona Elvira nagy érdeklődéssel hallgatta meg történetemet, aztán így szólt:

- Köszönöm, senor, ezerszer köszönöm! Ön az első vadnyugati, aki tudja, hogy kell egy spanyol donával beszélni! Legyen szerencsém vacsorára! A dios, senor!

Visszatértem asztalomhoz, ahol társaim már türelmetlenül vártak.

San Francisco valóban nemzetközi város, ahol a színes ember és a vadászöltözék megszokott látvány, de most ebben a nagy helyiségben nyíltan vagy lopva minket figyelt mindenki, aminek nem örültem túlságosan. Különösen a délceg Winnetou keltett feltűnést, de Sans-ear is magára vonta az emberek figyelmét.

- Nos? - kérdezte Bernard.

- Az öccse már nem lakik itt - feleltem. - Három hónapja Yellow Woodba költözött, s csak egyszer adott hírt magáról. De a leveleit utánaküldték - azt hiszem, azokat a leveleket, amiket ön írt neki.

- Hol van az a Yellow Wood?

- A Sacramento völgyében, ha jól emlékszem. Azt hiszem, egy kis mellékvölgyben, ahol sok aranyat találtak. Valamikor csak úgy nyüzsgött ott a sok aranyásó, de a telepek kimerültek, s az emberáradat továbbvonult, a folyón felfelé - ott próbálnak szerencsét. Egyébként Senora Gonzaleshez vagyunk ma hivatalosak vacsorára.

Nemsokára egy szobalány sietett az asztalunkhoz, és közölte velünk, hogy a vacsora pont kilenc órakor kezdődik, s egy percet sem szabad késni.

- Most pedig - tette hozzá - megmutatom a szobáikat. A kis házban van, a toldaléképületben, mely rendszerint üresen áll, mert nem adják ki, csak a család rokonainak tartják fenn.

- Senorita Alma is ott lakott? - kérdeztem.

- Úgy hallom, igen - felelte a szobalány -, de akkor még nem voltam itt. Átvezetett a kis házba, ahol mindössze két szoba volt. Az egyiket nekem és Bernardnak jelölték ki szállásul, a másikat Winnetounak, Sansearnek és Bobnak.

A derék Sam rögtön lehevert az ágyára, de negyedóra múlva már felkelt, és kiment a ház elé, mert a szobában úgy érezte magát, mint egy börtöncellában. Annyira megszokta a préri szabad levegőjét, hogy négy fal közt szinte fulladozott. Én sem maradtam sokáig a szobámban. Bernarddal együtt felkerestük azt a bankárt, akivel a Marshall-cég évtizedek óta üzleti kapcsolatban állt. Tőle is ugyanazt tudtuk meg, mint Dona Elvirától. Allan ittléte alatt többször felkereste, és három hónappal ezelőtt búcsúlátogatást tett nála azzal, hogy a bányavidékre indul. A bankárnál nagyobb összeget vett fel aranyvásárlás céljából.

A bankár azóta nem hallott Allanről, és egyetlen levelet sem kapott tőle, amit annak tulajdonított, hogy Allan olyan helyeken jár, ahonnan bajos leveleket küldeni.

A nem sok vigaszt nyújtó látogatás után sétálni mentünk a városba, s kószálás közben Bernard váratlanul betuszkolt egy áruházba, ahol főként kész ruhákat kínáltak eladásra. Hatalmas raktárukon meg lehetett találni mindent, a mexikói viselettől a kulik munkaruhájáig.

Nem volt nehéz Bernard szándékát kitalálni. Ruháinkat, akármilyen erős anyagból készültek is, alaposan megviselte a hosszú út. A Hotel Valladolidban megborotválkoztunk, sőt egymás haját is megnyírtuk, de öltözékünk elég mocskos volt. Bernard most olyan ruhát állított össze magának, mely félig indián, félig trapperöltözék volt. Nagyon jól festett benne.

- Most ön következik, Charlie - mondta. - Válasszon ki magának valamit.

- Ezek az árak túlságosan borsosak - feleltem. - Nem tartozom azok közé az emberek közé, akiknek a zsebében százas bankók nyüzsögnek.

- Akkor majd én választok önnek ki valamit.

Hiába tiltakoztam, a jó Bernard ragaszkodott ahhoz, hogy ócska rongyaimat itt hagyjam az üzletben. Helyettük a következő ruhadarabokat szedte le a polcokról: hófehérre cserzett szarvasbőrből készült vadászinget, melyre indián nők ujjai hímeztek piros mintákat; vastagabb szarvasbőrből készült nadrágot, melynek szárai oldalt rojtokkal ékeskedtek; bivalybőr zekét, mely olyan puha és hajlékony volt, akár a mókusbunda; magas szárú medvebőr csizmát, melynek talpa a legtartósabb anyagból, öreg alligátor farkbőréből készült; végül gyönyörű hódprém sapkát, melynek peremét és tetejét csörgőkígyó bőrével díszítették. Nem akartam elfogadni, de Bernard könyörgött, hogy legalább próbáljam fel, s mire kijöttem a fülkéből, már mindent kifizetett.

- Majd megterhelem vele - mondta. - Úgyis lesz elszámolnivalónk.

A szállodába érve, Bob kellőképpen megcsodálta pompás külsőnket, de Sam még egy pillantásra sem méltatta. A söntésben ült egy asztalnál egyedül, s amint meglátott, intett nekünk, hogy foglaljunk helyet mellette.

- Figyeljetek csak! - mondta. - Itt a szomszéd asztalnál olyasmiről beszélgetnek, ami közelről érdekel bennünket.

- Mi legyen az?

- Valaki a biztonsági állapotokat ecseteli odafenn az aranyásó telepeken. A hazatérni készülő aranyásókat banditák támadják meg, akik gyilkosságtól sem riadnak vissza. A szomszéd asztalnál ül valaki, aki onnan jött, és éppen a kalandjait meséli. Hallgassátok csak!

Egy közeli asztalnál több olyan ember ült, akiknek ábrázatán meglátszott, hogy próbáltak már egyet-mást az életben. Nagy figyelemmel hallgatták egy piros arcú, tagbaszakadt férfi szavait.

- Well - mondta ez -, én Ohióban nőttem fel, s megtanultam mindazt, amit vízen és szárazon, a szavannában és a hegyekben tudni kell.

Verekedtem a Mississippi kalózaival és a préri banditáival is, s nem vagyok olyan ember, aki megijed a saját árnyékától. De amit a Sacramento völgyében tapasztaltam, a legforgalmasabb országúton, méghozzá fényes nappal, felülmúl minden képzeletet!

- Csodálom! - jegyezte meg egy másik. - Hiszen magad mondod, hogy tizenöten voltatok. . . egy egész karaván! Hát nem tudtatok elbánni nyolc banditával?

- Igen, tizenöten voltunk - hagyta rá a mesélő -, vagyis kilenc bányász és hat tropeiro, vagyis öszvérhajcsár. Tanuljátok meg, hogy ezekre egyáltalán nem lehet számítani - baj esetén eltűnnek, mint a kámfor.

Kilencünk közül három beteg volt, olyan lázas, hogy alig tudták magukat a nyeregben tartani.

- Az más - mondta a hallgatók egyike. - És az utasoktól nem kaptatok segítséget?

- A banditák kivártak egy olyan pillanatot, amikor nem volt más a közelben, és villámgyorsan végeztek velünk.

- Hogyan?

- Hát majd elmondom sorjában, ahogy történt. Odafenn dolgoztunk a Pyramid-tónál, és szerencsénk volt. Olyan lelőhelyre akadtunk, hogy két hónap leforgása alatt megszedtük magunkat. Mindegyikünkre jó mázsa nugget és aranypor jutott. Még többet is kimoshattunk volna; de már elegünk volt. Minden tagunk fájt, és ízületeink éjjel-nappal sajogtak. Nem könnyű élet hajnaltól napestig vízben állni, és a bateát, az aranymosó szitát rázni. Egyszóval összecsomagoltuk mindenünket, és lementünk Yellow Woodba, ahol találtunk egy jenkit, aki tisztességes árat fizetett a nuggetért meg az aranyporért is. Nem tartozott a csirkefogók közé, akik egy font silány lisztet és fél font még silányabb dohányt kínálnak egy uncia aranyért cserébe. Pedig még ez a tisztességes jenki is jó üzleteket csinált - Marshallnak hívták, azt hiszem, Kentuckyból jött.

Bernard gyorsan hátrafordult.

- Mit mond? Marshall?

- Igen, igen. . . Allan Marshall, ha jól emlékszem.

- És még mindig ott van Yellow Woodban?

- Tudja a jófene! Mi közöm hozzá? Ha fölösleges kérdésekre kell felelnem, sohasem jutok a végére! Ott tartok, hogy ennek a Marshallnak eladtuk az egész aranyat, amit kitermeltünk; és elhatároztuk, hogy most jól fogunk élni egy kicsit. Ostobaság volt! Ha van eszünk, tüstént útra kelünk, de fáradtak voltunk, néhány betegünk ápolásra szorult, hát csak halogattuk az indulást. Aztán mindenféle rémmeséket rebesgettek - aranyásókról, akik eredményes munka után hazafelé indultak, de sohasem érkeztek meg San Franciscóba. . .

- És igaz volt?

- Majd mindjárt megtudjátok. Vártunk néhány hétig. Lestük az alkalmat, hogy egy nagyobb társasághoz csatlakozzunk. De az élet átkozottul drága volt. Azonkívül a hamiskártyások és piócák egész hada vett körül minket, hogy a vérünket szívják. Mi négyen voltunk, és ott megismerkedtünk öt másikkal, aki szintén jól dolgozott, és hazafelé igyekezett. Így már kilencen voltunk, és öszvéreket béreltünk a hozzá tartozó hajcsárokkal együtt, akikkel számunk tizenötre emelkedett.

Fegyvere volt mindenkinek, a tropeiróknak is, akik szemre olyan marcona fickók voltak, hogy azt hittük, megfutamítanak minden útonállót. Így hát nyugodt lélekkel elindultunk, s eleinte jól haladtunk, de aztán megeredt az eső. Kinyíltak az ég csatornái, és napokon át áztunk-fáztunk.

Az út annyira felpuhult, hogy már sehogy sem tudtunk a kátyúból kikecmeregni. Sátrakat ütöttünk az országút szélén, és ott húztuk meg magunkat. Betegeink állapota rosszabbra fordult, és végül már odakötöztük őket az öszvérekhez, különben nem bírták volna magukat a nyeregben tartani. Az utolsó napon nyolc mérföldet tudtunk csak megtenni, s akkor állítottuk fel a sátrakat.

- Átkozott helyzet lehetett - bólintott az egyik cimbora. - Velem is történt már hasonló, és tudom, mi az.

- Well, az út kétharmad részét már megtettük, de meg kellett állnunk. Éppen tüzet raktunk, amikor puskaropogás riasztott meg - valahonnan sortüzet nyitottak ránk. Az egyik sátor árnyékában térdeltem, éppen a sátorlapot kötözgettem a rúdhoz. Felnézek, hát látom, hogy a hajcsáraink öszvérekre kapnak, és ott hagynak minket. Olyan kényelmesen kocogtak el, hogy támadóink játszva leszedhették volna őket a nyeregből, de semmi bántódásuk sem esett - nyilván egy követ fújtak a banditákkal. Azok kitűnően céloztak. Előbb a három sebesültet lőtték le, aztán az egészségeseket sorra, ötöt, csak én maradtam véletlenül élve.

Mit tehettem volna ilyen helyzetben - egész zsiványbandával szemben egyedül?

- A szentségit! Egy-két golyót mindenesetre beléjük eresztettem volna!

- Nem kergültem meg, hogy ilyesmit tegyek! Kész őrültség lett volna! Természetesen nagyon fontos volt nekik, hogy gaztettüknek ne maradjon tanúja. Ha észreveszik, hogy túléltem a lövöldözést, nem nyugodtak volna, amíg másvilágra nem küldenek. Az én bőröm mindenesetre többet ért nekem, mint az öröm, hogy egyet-kettőt közülük eltalálok.

- Mit csinált hát?

- Egész vagyonom a zsebemben volt - bankókban és utalványokban. Észrevétlenül hátraosontam, ahol az öszvérem állt, és elnyargaltam vele a sötétben. Szerencsémre kezes állat volt, nem olyan csökönyös, mint a legtöbb öszvér, mert különben bajba sodort volna. Így sikerült elmenekülnöm. Amikor nyeregbe ültem, láttam, hogy a tropeirók visszajöttek. Elárultak minket a banditáknak, s most újra odadugták a képüket, hogy megkapják részüket a zsákmányból.

- És aztán?

- Szerencsésen megérkeztem San Franciscóba. Most itt ülök, és a sörömet hörpölgetem. Örülök, hogy megmentettem a bőrömet.

- Lehet, hogy a banditák is itt vannak.

- Mi sem könnyebb annál! A legtöbb fekete álarcot viselt, így hát akkor sem ismerném meg, ha találkoznék vele. Csak az egyiket ismerném meg közülük. Pipára gyújtott, és levette azt a fekete rongyot a pofájáról.

Amint a gyufa fellobbant, megláttam az arcát. Mulatt volt, sebforradással a jobb arcán. Bizonyára egy késszúrás nyoma. Az orgyilkosok, az öszvérhajcsárok, a kocsmárosok mind ahhoz a bandához tartoznak, amelyet "Falkának" hívnak, a tagjait meg "vérebeknek". Ezek tartják rettegésben a Sacramento völgyét, még San Francisco külvárosait is.

- Ki kellene irtani őket az utolsó szálig - vélte valaki.

- Nehéz ügy - felelte az aranyásó. - Ha egész San Francisco összefogna ellenük, az se használna, legfeljebb egy másik városba tennék át a hadiszállásukat. No, most már mindent tudtok! Ha van valami kérdésetek, szívesen válaszolok.

- Akkor engedje meg, hogy újra Allan Marshall felől tudakozódjam

- szólalt meg Bernard. - Én ugyanis a testvérbátyja vagyok.

- Mi a szösz! Csakugyan, hasonlít egy kicsit hozzá. Mit akar róla megtudni?

- Mindent! Minden érdekel vele kapcsolatban! Mikor látta utoljára?

- Mikor? Lesz már öt hete!

- És gondolja, hogy még mindig Yellow Woodban tartózkodik?

- Őszintén szólva nem tudom. Odafenn az aranytelepek vidékén az emberek nagyon könnyen hátukra kapják a batyujukat meg a szerszámaikat, és más helyen ütik fel a sátorfájukat. Lehet, hogy így áll a dolog azzal az ékszerésszel is. Ma itt, holnap ott!

- Egyetlen levelemre se válaszolt.

- Nem olyan biztos - talán csak nem kapta meg. Ne képzelje, hogy ott a postára számítani lehet. Nagyon sok levél elkallódik, vagy illetéktelen kezekbe jut. Ha maga bemegy egy kocsmába - ott, aki az italt méri: "véreb". Bemegy egy boltba - a boltos a "Falkához" tartozik. Leül egy emberrel pókerezni - a partnere hamiskártyás és "véreb". Ha jó lelőhelyre bukkan, egykettőre ott a "Falka", hogy munkája gyümölcsét elrabolja! Még a seriff is "véreb" - miért ne legyen a postás is az?

- Szép állapotok, mondhatom! - sóhajtott fel Bernard.

- Csak nem oda igyekszik, az öccséhez?

- De bizony!

- Nos, akkor adok egy jó tanácsot - a maga dolga, hogy megfogadja-e vagy sem. Innen két út vezet a bányavidékre. Az egyik déli irányban halad, megkerüli az öblöt, és a San Joaquin folyó mentén visz fel a

Sacramento völgyébe. Ha nincs sok poggyásza, öt nap alatt megteheti az utat. Ott aztán akárki meg tudja mutatni, merre forduljon, hogy eljusson Yellow Woodba - mert azt hiszem, a nevén kívül nem sokat tud róla.

- Nem, csak azt hallottam, hogy a Sacramento egyik oldalvölgye.

- Úgy van. Egész biztos, hogy megtalálja. Mégis lebeszélem arról, hogy ezt az utat válassza.

- Miért?

- Először is, mert kényelmesebb ugyan, de nem rövidebb, mint a másik. Azután: főleg itt ólálkodnak a "vérebek". Rendszerint az aranytelepről hazafelé igyekvő utasokat szokták megtámadni, nem pedig azokat, akik most indulnak északra szerencsét próbálni, de megtörténhetik, hogy egyszer fordítva csinálják a dolgot. Harmadszor pedig: ezen az úton az isten pénze sem elég. A fogadókban a kultúra olyan magas fokot ért el, hogy már számlákat is írnak - de könnyebb azokat elolvasni, mint kifizetni. Fizet a szobáért egy dollárt - de kinn alszik az udvaron; az ágyért egy dollárt - de csak két marék szalmát kap ; a világításért egy dollárt - de be kell érnie a holdvilággal; a kiszolgálásért egy dollárt - és színét sem látja semmiféle személyzetnek; a mosdótálért egy dollárt - és lemehet a folyóhoz mosakodni; a törülközőért egy dollárt - és a saját kabátjába törülközhetik. Az egyetlen tétel, amiért csakugyan megkapja az ellenértéket: a számla kiállításáért is egy dollárt fizet. Nos, hogy tetszik a dolog, Mr. Marshall?

- Elmés, el kell ismerni!

- No látja! Ezért egy másik utat ajánlok, amelyen négy nap alatt is eljuthat Yellow Woodba. Kompon átkel az öblön, és a San Joaquin érintése nélkül egyenesen északra tart. Nehéz út, hegyeken kell átvágnia, de ha jó lova van, megbirkózik vele - nyer egy napot, és útközben nem találkozik "vérebekkel". De ha véletlenül megpillant egy mulatt fickót, akinek sebforradás ékteleníti el a pofáját, ne kérdezzen semmit, csak döfje hasába a kést, vagy röpítsen golyót a szívébe - nagy szolgálatot tesz vele az emberiségnek, és hálára kötelezi a Sacramento-völgy utasait!

- Köszönöm, uram, megfogadom a tanácsát! - jelentette ki Bernard.

Alig vártuk, hogy reggel legyen, és indulhassunk, de előbb át kellett esni a vacsorán, amelyre hivatalosak voltunk. Egy kis szobában terítettek nekünk, és az asztalfőn Dona Elvira ült, olyan grandezzával, mint egy spanyol infánsnő. A vacsora jó volt, és az egyes fogások közt magasröptű társalgás folyt. Irodalomról, tudományról és művészetről beszéltünk, amihez egyikünk sem értett valami sokat, de szerencsére nem kellett tudatlanságunkat elárulnunk, mert Dona Elvira nem adta át a szót senkinek - helyettünk is beszélt, mi meg ettünk, ittunk és bólogattunk.

- Dona Elvira de Gonzales - szólaltam meg végre -, ön olyan gyönyörűen beszél, hogy boldogan hallgatnám reggelig, csak az a baj, hogy már hajnalban útra kelünk.

- Hova, kedves Don Carlos?

- A Sacramento völgyébe nyargalunk, és megkeressük Allan Marshallt, mert erősen aggódunk miatta.

- Az más, senores, ebben az esetben nem akarom tartóztatni önöket.

Sok szerencsét, senores, és a dios!

- Mi meg köszönjük a tüneményes vendéglátást - feleltem. - A dios, Dona Elvira!

Másnap reggel a komp átvitt minket az öböl túlsó partjára, és lóháton folytattuk utunkat, pontosan a kapott utasítás szerint. Negyednapra megérkeztünk a Sacramento völgyébe, ahol óriási sürgés-forgást láttunk - emberek százai és ezrei hajladoztak, vesződtek és kínlódtak a sárga porért, amelyhez annyi könny és vér tapad. Az aranyásók munkájáról és életéről már annyit írtak, hogy nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. De meg kell mondanom, hogy szánakozva néztem ezeket a beesett arcú, lázas szemű, többnyire rongyos embereket, akik életüket vagy egészségüket kockáztatták egy reményért, mely beteljesülése esetén sem hozott volna boldogságot, legfeljebb ideig-óráig tartó és igen silány örömöket. S még ebben a kétes sikerben is kevésnek volt része.

Legtöbben hónapokon át dolgoztak eredménytelenül; átkozódva hagyták el a meddőnek bizonyult munkahelyet, hogy csalóka reménnyel kezdjenek ásni vagy mosni egy másik helyen, ahol újabb csalódás várt rájuk. Éhség, betegség, kétségbeesés sápadt kísértetei ólálkodnak körülöttük, de nem hagyják abba a batea rázogatását, amíg remegő kezükből ki nem hull az átkozott szerszám.

Este fordultunk be a keresztvölgybe, mely a Sacramentóba torkollik.

Hosszú, keskeny völgy mélyén húzódik a vízmosás, melynek partján sárkunyhók, viskók és sátrak ezrei nyújtottak hajlékot aranyásóknak. Ez a Yellow Wood - szomorú hely, melyről első pillantásra meg lehet állapítani, hogy fénykora elmúlt, napja leáldozott.

A völgy közepén hosszú, alacsony deszkaház állt, s krétával ezt írták rá:

HOTEL, RESTAURANT, BAR & STORE

- vagyis akármilyen igénytelennek tetszett is, arra tartott igényt, hogy szállodának, étteremnek, kocsmának és áruháznak tiszteljék. Leugrottunk a nyeregből, a lovakat Bobra bíztuk, és beléptünk a nagy, hosszú helyiségbe, ahol gyalulatlan asztalok és padok sorakoztak.

Leültünk. A "tulaj" odalépett hozzánk, és megkérdezte, mit óhajtunk.

- Öt üveg sört - feleltem.

- Van pénzük? - kérdezte bizalmatlanul.

Bernard bosszúsan a zsebébe nyúlt, de Sam megfogta a karját.

- Bízza csak rám, majd én elintézem - mondta, s a kocsmároshoz fordulva megkérdezte: - Hogy a sör?

- Palackja három dollár - felelte szemrebbenés nélkül.

- Olcsó - bólintott Sam. - Van mérlege?

- Arannyal akar fizetni?

- Természetesen.

Sam a zsebébe nyúlt, és egy tojás nagyságú nuggetet vett elő.

- Teringettét! - kiáltott fel a kocsmáros. - Ez aztán szép darab! Hol találta?

- A saját lelőhelyemen.

- S hol van az?

- Amerikában - felelte Sam unott arccal -, az Északi-sark és az Egyenlítő között. Pontosabban nem tudom megmondani, mert rossz az emlékezőtehetségem. De ha pénzre van szükségem, behunyt szemmel is odatévedek.

A kocsmáros beletörődött a rendreutasításba, ami különben természetes volt, hiszen ezen a vidéken senki sem árulja el, hol dolgozik, és nem is illik a lelőhelye után szaglászni. Egy kis mérleget hozott, és lemérte a nuggetet. Nagyon alacsony áron váltotta be, és a mérlege is gyanús volt, de Sam olyan közömbös arccal dugta zsebre a visszajáró pénzt, mint akinek teljesen mindegy, becsapják-e néhány unciával vagy sem. A kocsmáros arca karvalyra emlékeztetett; szemében szinte tüzelt a kapzsiság.

Most a sörre került a sor. Ha egyenesen a szavannából jöttünk volna ide, talán örömünket leljük benne. Ám Dona Elvira vendégszerető asztala után ínyünk annyira kifinomodott, hogy felháborodva tiltakozott a szörnyűséges lötty ellen. Három dollárért máshol pezsgőt is kaphattunk volna, itt meg házi kotyvasztású sörrel kellett beérnünk. Jó kóstoló volt - nemcsak a sörből, hanem az arcátlanságból is, amellyel az aranyásókat itt kizsákmányolták.

A kocsmárosnak erősen fúrta oldalát az, amit Samtől hallott. Asztalunkhoz ült és megkérdezte:

- Messze van innen a maga bonanzája?

- Melyik? - mondta unott arccal Sam.

- Hogyan? Hát több is van?

- Magam sem tudom, hogy négy vagy öt - felelte Sam. - Mert az ötödik is jó, csak nincs kedvem vele vesződni.

- Négy bonanza! Nem hiszem! Akkor nem jött volna ide, ebbe a szomorú Yellow Woodba!

- Hogy hiszi, vagy nem hiszi, az például a maga dolga - nekem tökéletesen mindegy!

- Miért nem adja el legalább az ötödiket?

- Minek? - mondta Sam, vállát vonogatva. - Nincs szükségem pénzre.

- Hát ez óriási! Nincs szüksége pénzre! Ha lusta dolgozni, vegyen egy társat maga mellé, aki érti a dolgát. Olyat, mint az a híres Allan Marshall volt, aki ezer dollárral jött ide, és tízezret keresett vele.

- Micsoda?

- Az ám! Volt egy segédje, akit kirúgott, mert meglopta. Azért is ment el innen, de a segéd itt maradt, és tőle hallottam, Marshall milyen nagy üzleteket csinált. Azt mondják, óriási nuggeteket ásott el a sátrában. Kár, hogy elment. Egy nap hirtelen eltűnt, senki se tudja, hogyan és hova.

- Lova nem volt?

- Hogyne lett volna! Azóta se láttam. Pedig többen keresték. Tegnapelőtt is három ember érdeklődött iránta - két fehér és egy mulatt.

- Mi a csudát akarhattak tőle?

- Tudja a manó! Megkeresték azt a helyet, ahol a sátra állt valamikor.

Amikor visszajöttek, sokáig ültek ennél az asztalnál, és egy papírost tanulmányoztak. Azt hiszem, onnan ásták ki, ahol a sátor állt. Nem akartam megkérdezni, mi az, de odasandítottam, és láttam, hogy valami térkép- vagy tervrajzféle.

- No és aztán?

- Megkérdezték, hol a Short Rivulet. Útbaigazítottam őket.

- Mondja, kedves barátom - fordult hozzá Bernard mosolyogva -; nem mutatná meg nekem, hol állt az a sátor? Talán én is találok ott valamit.

- Kötve hiszem! - felelte a kocsmáros. - De a sátor helyét innen is láthatja. Ott van a domboldalon, a galagonyabokrok mögött.

- Lehet, hogy megnézem - mondta Bernard. - És hogy hívják azt az embert, aki a szolgája volt? A kirúgott segédet gondolom.

- Buller a neve. Most a saját szakállára ás, de eddig még nem sokat talált. A második parcella az övé, felülről lefelé.

Megböktem Bernardot. Felálltunk, és elhagytuk a szállodát, kocsmát satöbbit. A patak mentén felballagtunk a dombra, és megálltunk a második parcellánál, ahol két ember dolgozott.

- Jó napot, uraim! Hol találhatnám Mr. Bullert?

- Én vagyok az! - felelte az egyik.

- Beszélhetnék önnel?

- Miért ne, ha megfizeti? Nálunk az idő igazán pénz.

- És mit kér tíz percért?

- Három dollárt.

Marshall átnyújtotta neki a pénzt.

- Köszönöm, uram - ön, úgy látom, gavallér. Mivel lehetek a szol gálatára?

Szeme ravaszul felcsillant. Láttam, hogy résen kell lennünk, és átvettem Bernardtól a szót.

- Jöjjön csak ki onnan! - mondtam neki. - Húzódjunk félre egy kicsit.

Vonakodva engedelmeskedett.

- Miről van szó? - kérdezte.

- Tegnapelőtt három ember járt magánál, igaz?

- Igaz.

- Két fehér és egy mulatt?

- Igen. Miért?

- A két fehér apa és fia volt.

- Úgy van. A mulatt meg régi ismerősöm.

Hirtelen eszembe jutott valami, és rávágtam:

- Nekem is, ha az, akire gondolok. Sebhely van az arcán, egy késszúrás nyoma.

- Igen, igen! Szóval ismeri a capi. . . akarom mondani Shellt? Honnan ismeri?

- Szép üzleteket csináltunk együtt, aztán elvesztettem szem elől, és szeretném tudni, hol van.

- Nem tudom - mondta.

Láttam, hogy most igazat beszél, és tovább faggattam:

- Mit akart az a két ember?

- Uram, a tíz perc lejárt!

- Még nem járt le, és nem is kell felelnie. Úgyis tudom, hogy a régi gazdája, Mr. Marshall iránt érdeklődtek. Egyébként meghosszabbítjuk a beszélgetést - kap még öt dollárt, jó?

Bernard tüstént a zsebébe nyúlt, és kifizette a pénzt.

- Köszönöm, uraim! Önök nem olyan kicsinyesek; mint Shell meg a két Morgan! Hogy hova lettek, nem tudom, de odaát, ahol Mr. Marshall sátra állt, addig kotorásztak, amíg nem találtak valamit. Értéktelen papír volt. Ha Shell okosan beszél velem, úgy, mint önök; tőlem egészen más papírokat kapott volna.

- Miféle papírokat? - kérdeztem.

- Leveleket.

- Ki írta - kinek írta?

- Hja, uram, ez már nincs benn abban a párdollárban, amit kaptam!

- Mennyi az ára?

- Száz dollár.

- No, ez egy kicsit vaskos! Látatlanba adjak érte ennyi pénzt?

- Nem bánom, legyen ötven! - felelte Buller.

- All right! Hol vannak a levelek?

- Jöjjenek a sátramba!

Visszatértünk ahhoz a putrihoz, amit sátrának nevezett. Három vályogfalból állt, melyen összevissza szakadozott kátránylemez pótolta a tetőt. A sarokban egy lyuk szolgált szekrény vagy láda helyett. Buller egy batyut húzott ki belőle, és két levelet kotort elő. Amikor a kezemet nyújtottam utána, gyorsan visszahúzta.

- Előbb a pénzt! - mondta.

- Legalább a címzést mutassa meg!

- Jól van, nézze meg, de csak messziről.

Bernard egy pillantást vetett a borítékra, és máris fizetett. A leveleket Allan írta az apjának. Bernard keserűen mosolygott. Bántotta természetesen, hogy pénzért kell megvásárolnia azokat a leveleket, amiket ez a fickó jogtalanul eltulajdonított és visszatartott. Buller elégedetten bólintott, és zsebre tette a pénzt. Éppen be akarta csomózni a batyut, amikor valami megcsillant benne. Bernard tüstént odakapott, és egy dupla fedelű arany zsebórát húzott ki a batyuból.

- Mit akar attól az órától? - fortyant fel Buller.

- Semmi különöset - felelte Bernard. - Csak azt akarom tudni, hányadán állunk.

- Hogyhogy? Az óra nincs felhúzva. Adja ide!

- Várjunk csak! - kiáltottam rá, és megfogtam a karját. - Miféle óra ez?

- Allan órája - felelte Bernard. - Hogy került magához?

- Semmi köze hozzá! - felelte az ember dacosan.

- No, nem egészen! - mondtam. - Ez a gentleman Allan Marshall bátyja. Hogy került az órája magához?

- Nekem ajándékozta.

- Hazudik! - mondta Bernard. - Ez egy háromszáz dolláros óra.

Ilyesmit nem ajándékoznak egy idegennek.

Megragadtam Buller másik karját is. Megpróbálta kirántani, de nem sikerült.

- Mit akarnak tőlem?! - kiáltotta. - Milyen jogon tartanak nálam házkutatást? Azt akarják, hogy segítségért kiáltsak?

- Ne ugráljon, mert a torkát is megszoríthatom, ha kell! - feleltem.

- Ezt az órát ellopta - mondta Bernard.

- Természetesen - bólintottam.

- Visszaveszem tőle.

- Az is természetes - hagytam rá. - A leveleket is ellopta. Éppen úgy vissza kell adnia, mint az órát.

- Mi meg pénzt adtunk érte!

- Majd visszavesszük. Nyúljon nyugodtan a zsebébe, én erősen tartom. Szedje ki az ötven dollárt meg az ötöt meg a hármat. Akkor aztán mehet isten hírével!

Hiába rugdalt és kapálózott, visszavettük tőle a pénzünket, aztán elengedtem. Szitkozódva rohant el a kocsma felé.

Lassan követtük, és nemsokára mi is a kocsma elé értünk. Lovaink még ott álltak, de Bobot nem láttuk sehol. A kocsmából ordítozás hallatszott. Gyorsan bementünk, és valóságos csatakép fogadott minket.

A sarokban Winnetou állt - baljával Buller torkát szorongatta; míg jobbjában megfordított puskájával hadonászott. Mellette Sans-ear állt, és hasonlóképpen védekezett támadói ellen. Bob kezéből kicsavarták a puskát, de késével és öklével távol tartotta magától támadóit. Később megtudtam, hogy Buller uszította ellenünk az ivóban tartózkodó aranyásókat; azzal a mesével, hogy az idegenek ki akarták fosztani.

A felbőszült bányászok nekiestek társaimnak, s mivel sokan voltak, a sarokba szorították a jövevényeket. Éppen a kellő pillanatban érkeztünk megsegítésükre.

- Puskatussal dolgozzunk, Bernard! - mondtam. - Csak végszükség esetén süssük el a fegyvert!

Munkához láttunk. Előbb Bobot hámoztuk ki vagy öt bányász fenyegető karjai közül, aztán Sam szorongatóit lökdöstem félre. Szerencsére nem volt lőfegyverük.

- Itt vagy, Charlie? - örvendezett Sam. - Unom már a csapkodást a puskatussal. Vegyük elő például a tomahawkot!

Most, hogy levegőhöz jutottak, és kezükbe vehették a csatabárdot, a helyzet teljesen megváltozott.

- Csak laposan, Sam! - figyelmeztettem.

- Én is úgy gondoltam - nevetett. - Csak nem fogunk vérfürdőt rendezni! Öt perc alatt szétugrasztottuk a társaságot. A helyiségben nem maradt más rajtunk kívül, csak Buller és a kocsmáros. Buller is menekülni akart, de "elkaptam a frakkját", ahogy mondani szokás.

- Ne bántsuk - mondta Winnetou. - Nincs időnk foglalkozni vele.

Magam is arra gondoltam, hogy jó lesz eliszkolni innen, mielőtt összecsődül az egész telep. Elengedtem Bullert, és kivonultunk az ivóból.

Néhány perc múlva már a folyó partján ügettünk a Short Rivulet felé.

Amikor eléggé eltávolodtunk Yellow Woodtól, Bernard felkiáltott:

- Álljunk meg egy kicsit! El kell olvasnom végre ezeket a leveleket!

Leugrottunk a nyeregből, és leültünk a fűbe. Bernard felbontotta a leveleket.

- Allan két utolsó levele - jegyezte meg, amikor elolvasta. - Panaszkodik, hogy nem kap tőlünk választ. De az utolsó levelében van egy rész, amit fel kell olvasnom. Figyeljetek csak: ". . . Egyébként pedig sokkal jobb üzleteket csinálok, mint gondoltam volna. Az aranyszemcséket megbízható emberrel Sacramentóba és San Franciscóba küldtem, ahol jóval többet kapok értük, mint amennyiért vásároltam. Tőkémet máris megdupláztam, de most már búcsút mondok Yellow Woodnak, mert a termelés erősen visszaesett, s a közbiztonság annyira megromlott, hogy már nem merem az árut a városba küldeni. Bizonyos jelekből arra következtettem, hogy a banditák szemet vetettek a sátramra, és körül akarnak nézni benne. Ezért elhatároztam, hogy váratlanul és nyomtalanul eltűnök innen. Körülbelül száz font súlyú nuggetrakománnyal a Short Rivulet mellé költözöm, ahol nemrég sokat ígérő lelőhelyeket vettek munkába, és még jobb üzletekre van kilátás. Egy hónapot akarok ott tölteni, aztán egy északi kikötőbe igyekszem eljutni, ahol bizonyára találok egy hajót, mely visszavisz San Franciscóba. . ."

- Így hát a Short Rivulet nem mese - bólintott Sam. - Allan csakugyan oda ment. És a két Morgan tudta. De hogy tudták meg?

- Alighanem az a papír igazította őket útba, amit Allan sátrában találtak - véltem.

- Könnyen lehet - mondta Bernard. - Van a levélben egy mondat, ami erre mutat. Hallgassátok csak: ". . . mivel nem indulok nagyobb kísérettel. Még vezetőre sincs szükségem, mert a térkép után egy nagyon ügyes vázlatot készítettem, melybe pontosan berajzoltam az útirányt, és így nem tévedhetek el. . ."

- Talán elvesztette ezt a vázlatot. Vagy előbb egy piszkozatot készített, és miután letisztázta, eldobta. Könnyelműség volt - folytattam; hangosan gondolkodva. - Talán a piszkozat jutott Morganék kezébe?

- Igazi nyugati vadásszal nem történhetik meg ilyesmi - mondta

Sam. - A legkisebb apróságra is ügyelnünk kell, mert sokszor ilyesmin múlik az ember élete! Nagyon aggódom Allan miatt. Ha el is jutott a Short Rivulethez, kérdés, hogy tud majd megférni a kígyó-indiánusokkal, akiknek a vadászterülete arra van.

- Rosszabbak, mint a komancsok? - kérdezte Bernard, homlokát ráncolva.

- Olyanok, mint a többi indián: barátaikkal szemben nemes lelkűek, ellenségeikhez kegyetlenek - felelte Sam. - Nekem nem kell tartanom tőlük, mert hosszú ideig éltem köztük, és minden kígyó-indián ismeri Sans-ear nevét.

- A sosonok főnöke jó barátom - jegyezte meg Winnetou. - A sosonok derék, becsületes harcosok. Nem felejtették el, hogy az apacsok főnöke békepipát szívott velük.

Sam megmagyarázta nekem, miért hívják a sosonokat kígyó-indiánusoknak.

Egyesek szerint csak azért, mert a Snake River, a Kígyó-folyó környékén éltek. Mások szerint a régi Időkben a kígyót istenítették, és még ma is a kígyó a törzsjelvényük vagy totemjük. Akárhogy is, az a fő, hogy Sam is, Winnetou is békepipát szívott velük, és így nem kell félnünk tőlük. Annak is nagyon örültem, hogy Sam és Winnetou jól ismerik az utat a Short Rivulet völgye felé.

Egyre nehezebb terepen haladtunk előre, mert a Sacramento völgyéből a San José-hegyek ösvényein kapaszkodtunk fel, hogy minél előbb utolérjük a banditákat, akiknek kétnapi előnyük volt ugyan, de nem tudtak úgy sietni, mint mi. Persze ezt a sietséget csak viszonylagos értelemben emlegethettük; másokhoz képest gyorsan haladtunk előre, de az út így is elég sokáig tartott.

Egy teljes heti küszködés után érdekes helyre érkeztünk. A hegyek közül egy még magasabb hegység emelkedett ki, mely olyan volt, mint egy óriási csonka kúp. Alul lombos fák sűrű szövevénye borította, majd feljebb szinte áthatolhatatlan fenyvesek következtek. A csonka kúp teteje sima fennsík volt, melynek közepén fenyvesekkel körülvett tó csillogott. Ez volt a Black Eye Lake, vagyis Feketeszem-tó, melyet komor környezetéről neveztek el így. Ebbe a tóba ömlött a Short Rivulet - a "rövid folyócska".

Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ebben a zord magasságban aranyat lehet mosni. Hogy került ide az arany? Semmi esetre sem a folyó sodorta le a még magasabb, nyugati hegyekből, ahol eredt. Valószínűbb, hogy az aranytelepek egy vulkanikus változás maradványai, amikor a föld alatti erők egész hegyeket mozgattak meg, vagy dobtak fel a magasságba.

Ezekhez az aranytelepekhez most nagyobb reményeket fűztek, mint egykor a Sacramento híres völgyéhez, az aranyásók híres és hírhedt eldorádójához.

Amikor nekivágtunk ennek a hegynek, olyan félelmetes őserdő meredt felénk, hogy szinte visszariadtunk tőle - azt hittük, nem is tudunk a sziklák és fatörzsek kuszaságába behatolni. De amint feljebb hágtunk, a kép barátságosabbá változott. Most már úgy éreztük, hogy egy gigászi kupolacsarnokban járunk, melynek se vége, se hossza; teteje a magasban egymásba olvadó, ölelkező lombkoronák zöld, áttetsző menynyezete, amelyet ezer meg ezer hatalmas oszlop tart: olyan vastag fák, hogy törzsüket három ember is alig tudta volna átkarolni. Egy ilyen erdő végtelen harmóniával tölti el az ember szívét.

Lassan poroszkáltunk egyre feljebb, amíg végre kijutottunk a fennsíkra.

Most már gyorsabban és könnyebben jutottunk előre, és alkonyattájban megérkeztünk a Feketeszem-tó déli partjához. A mély, mozdulatlan víz tükre foszforeszkált az esti napsugarakban; olyan titokzatos volt, mint a halál.

Lenn a völgyben már régen eltűnt a nap, de itt sokáig tartott az alkonyat, s lehetővé tette, hogy a tópart egy részét még végigpásztázzuk.

- Nyargaljunk tovább? - kérdezte Bernard, aki mindannyiunk közül a legtürelmetlenebb volt.

- Testvéreim üssenek itt tábort éjszakára - mondta Winnetou a maga kurta és határozott módján.

- Igen, az lesz a legjobb - helyeselte Sam. - Itt dús moha van, amelyen pompásan alhatunk, aztán víz és fű a lovaink számára. Keressünk egy megfelelő búvóhelyet, amire később már nem jutna idő, s akkor még egy kis indián tüzet is rakhatunk, s megsüthetjük a vadpulykát, amit Bob lőtt.

Igen, ma Bob gondoskodott a vacsoráról - egész utunk során talán először -, és roppantul büszke volt rá, hogy társaságunk hasznos tagjának bizonyult. Rövid keresgélés után találtunk egy olyan táborhelyet, mely Samet és Winnetout is kielégítette, s lenyergeltünk. Nemsokára fellobogott a tűz, és Bob buzgón nekilátott a zsákmány megkopasztásához. Közben egészen beesteledett, máglyánk csak a közeli fákat és bokrokat világította meg kísértetiesen, a távolabbi környék szuroksötétségbe borult. Nemsokára megsült a vadpulyka, az észak-amerikai erdőségek jellegzetes madara. Elfogyasztottuk az ínyenceknek való vacsorát, és nyugodtan aludtunk hajnalig.

Lóra kaptunk, és meg sem álltunk a Short Rivulet völgyéig. Nem is folyócska volt, inkább csak patak, melyet vékony vízerek tápláltak a környező dombok felől, de a meleg időszakban teljesen kiszáradt. Azt hittük, eleven nyüzsgés fogad majd minket, küszködő és reménykedő emberek serege - de csak feldúlt sátrakat, beomlott gödröket, elszórt, gazdátlan szerszámokat láttunk, valami heves, elkeseredett élethalálharc jeleit.

Kétségtelen, hogy az aranyásókat rablók támadták meg. De egyetlen holttestre sem bukkantunk.

Hosszabb keresgélés után egy nagyobb sátrat fedeztünk fel a folyócska túlsó partján, a fák között. Ezt is megtépázták, összevagdosták, de nem rombolták le egészen. Alaposan átkutattuk, de nem találtunk semmit, a legkisebb tárgyat sem, mely elárulta volna, ki lakott ebben a sátorban.

Rettenetes csalódás volt ez Bernard számára, aki már azt hitte, hogy itt viszontlátja Allant.

- Valami azt súgja nekem, hogy Allan ebben a sátorban lakott - mondta sóhajtva.

Körülnyargaltuk az őserdőtől koszorúzott tavat, és a nyugati oldalán lovasok nyomaira bukkantunk.

- Allan ebben az irányban akart elvonulni, hogy egy kikötőhöz jusson, ahonnan hajón- hazatérhet. Bizonyára el is indult, és a banditák utánamentek - vélte Bernard.

- Lehetséges - hagytam rá -, feltéve, hogy sikerült elmenekülnie.

Furcsa, hogy egyetlen holttestet sem láttunk. Úgy látszik, a banditák behajigálták áldozataikat a tóba.

Igen, ez lehetett a sorsuk. Emberek, akik vagyonról, boldogságról, az élet örömeiről álmodoztak, itt nyugszanak most a Feketeszem-tó sötét vizében. Ha vágyaik szerényebbek, nem jutottak volna erre a sorsra.

- Vajon ki gyilkolta meg őket? - kérdezte Bernard.

- A két Morgan és a mulatt - feleltem. - Nem lehet más.

- De most utolérjük őket! - kiáltott fel Sam, és öklével megfenyegette az erdőt, ahová a nyomok vezettek.

- Akkor hát utánuk! - kiáltottam fel én is.

A nyomok itt még elmosódottak voltak, de a lankán később erősebben bemélyedtek a puha földbe, és szerte is szóródtak. Hosszú ideig figyeltem útközben a nyomokat, és következtetéseimet közöltem társaimmal:

- Tizenhat lovas és négy jól megrakott öszvér haladt előttünk.

A málhás állatok patái élesen kirajzolódnak, és a nyomok azt is elárulják, hogy több helyen megálltak, és csökönyösen megvetették lábukat.

A banditák nem tudnak olyan gyorsan haladni, mint mi, s remélhetőleg lecsaphatunk rájuk, még mielőtt Allant utolérik.

Délután eljutottunk arra a helyre, ahol a rablóbanda az éjszakát töltötte. Ez volt az első pihenőhelyük. Megállás nélkül követtük tovább a nyomokat, és csak alkonyatkor tértünk nyugovóra. Hajnalban folytattuk utunkat, és délelőtt megtaláltuk a banda második táborhelyét.

Vagyis egy napot már behoztunk - annyival közelebb nyomultunk hozzájuk.

Estére el akartuk érni a Sacramento felső ágát, és akkor már bizton számíthattunk rá, hogy másnapra utolérjük a banditákat. Ám nemsokára kellemetlen meglepetés ért minket. A nyomok hirtelen kétfelé váltak. A Sacramento itt nagy görbületet ír le, és éppen a kanyar közepe felé tartottunk. itt azonban a négy öszvér nyomai bal felé tértek el, hogy a kanyart átvágják. A lovasok közül hatan az öszvérekkel együtt balra fordultak, a többi a régi irányban folytatta útját.

- Átkozott ügy! - bosszankodott Sam. - Csak tudnám, csel-e vagy egyszerű véletlen!

- Véletlen lesz - feleltem. - Nem hiszem, hogy ránk gondoltak.

- Akkor miért váltak két csoportba?

- Könnyen érthető. A Feketeszem-tónál szerzett zsákmányt az öszvérek hátára rakták, és ezek az állatok nem tudtak a lovasokkal lépést tartani. Csak akadályozták őket az előrejutásban. Mindenáron utol akarták érni Allant, ezért a poggyászt hat banditával balra küldték, ők meg egyenesen vágtattak tovább. Biztosan megbeszéltek egy helyet a Sacramento mentén, ahol újra találkoznak.

- Well; akkor ne törődjünk az öszvérekkel, hanem vágtassunk a többi lovas után! Az én Tonym például szívből unja már, hogy ilyen csigatempóban haladunk.

- Ez neked csigatempó? - nevettem. - De mielőtt még jobban nekiiramodnál, határozd el, hogy a két Morgan közül melyiket akarod nyakon csípni.

- Hogyhogy melyiket? Mind a kettőt, természetesen!

- Csakhogy az nem megy!

- Miért?

- Az öszvérek rakománya elsősorban arany. Ha Fred Morgan elszakad tőlük, vajon kire bízza őket?

- Kire? - álmélkodott Sam.

- Természetesen senki másra, csak a fiára.

- Hogy a kórság essen bele! Most értem csak a dolgot! Igazad van, Charlie!

- Szóval melyiket választod?

- Az öreget.

- Jól van! Akkor egyenesen előre!

Estére elgondolásunk szerint elértük a Felső-Sacramentót, átkeltünk rajta, és a túlsó parton ütöttünk tábort éjszakára. Hajnalban folytattuk a hajszát, követve a továbbra is jól kivehető nyomokat. Délben kijutottunk a síkságra, ahol a nyomok olyan frissek voltak, hogy biztosra vettük: legfeljebb öt mérföld választ el a banditáktól.

Szinte lázas izgalom vett erőt rajtunk, s lovainkat nem kímélve vágtattunk előre. Egyszerre meghökkenve lassítottunk. Kimeresztett szemmel bámultunk a földre. Mi ez? Nyomok olyan tömege, hogy legalább száz lovas taposhatta. A talaj félreérthetetlenül elárulta, hogy itt nemrég kemény küzdelem játszódott le. A fűben még vérnyomokra is akadtunk.

Alaposan megvizsgáltuk a terepet. Balra három ló nyoma a síkság felé mutatott, míg a nyomok zöme egyenesen haladt előre.

Mi a széles pályát követtük, a lehető leggyorsabb tempóban. Indián lovasok taposták, s mivel Allan nem előzte meg üldözőit jelentős mértékben, könnyen lehet, hogy az indiánok kezébe került. Alig vágtattunk egy mérföldet, egy indián tábor sátrait pillantottuk meg.

- Sosonok! - kiáltott fel Winnetou.

- Kígyó-indiánok! - bólintott Sam, s megállás nélkül belovagoltunk a táborba.

A tér közepén legalább száz harcos állt a törzsfőnök körül. Közeledésünkre puskát és tomahawkot ragadtak - a kör kinyílt, hogy utat adjon nekünk.

- Ko-tu-cso! - kiáltotta Winnetou, a főnök felé vágtatva, mintha el akarná gázolni, de egy-két lépésnyire tőle hirtelen megállította lovát.

Akinek ez a kiáltás szólt, szemrebbenés nélkül várta be a vakmerő lovasmutatvány végét, aztán mindkét karját felemelte és kitárta.

- Winnetou, az apacsok főnöke! Öröm tölti el a soson harcosok szívét, és főnökük, Ko-tu-cso ujjong, hogy végre viszontlátja bátor test vérét!

- És engem? - kiáltott Sam. - A sosonok főnöke nem ismeri már régi barátját, Sans-eart?

- Ko-tu-cso egyetlen barátját sem felejti el soha! Wigwamjaink tárva-nyitva állnak vendégeink előtt.

Ekkor jobb kéz felől szívtépő sikolyt hallottam; arra fordultam, s láttam, hogy Bernard egy földön fekvő emberi alakra borul. Gyorsan odaléptem. A földön fekvő ember halott volt; tüdejét puskagolyó járta át. Fehér ember volt, és arca feltűnően hasonlított Bernardéhoz - rögtön megértettem mindent.

Társaim is odasiettek, s egyik sem szólt semmit. Mélységes részvéttel nézték Bernardot, aki a halott mellett térdelt, kisimította haját homlokából, a szemét, az arcát, a nyakát csókolgatta, aztán hirtelen felállt.

- Ki ölte meg? - kérdezte.

A sosonok törzsfőnöke ezt felelte:

- Ko-tu-cso kiküldte harcosait, hogy lovaikkal gyakorlatozzanak. Észrevették, hogy három sápadtarcú közeledik, és valamivel hátrább más sápadtarcúak, akik ezt a hármat üldözik. Ha tizennégy ember üldöz hármat, akkor nem lehet bátorságukat dicsérni, s ezért a vörös harcosok a három sápadtarcú segítségére siettek. Ám a többi lövöldözni kezdett, és ezt a sápadtarcút találták el, aki itt fekszik holtan. Harcosaink megtámadták üldözőit, és tizenegyet közülük fogságba ejtettek, háromnak azonban sikerült megmenekülnie. A sebesültet harcosaink behozták a táborba, de már karjaik közt meghalt. Két kísérője az egyik wigwamban pihen.

- Beszélnem kell velük! Ez a halott a testvérem! - kiáltott fel Bernard. - Apám fia! - tette hozzá magyarázatképpen, mert eszébe jutott, hogy a testvér szót az indiánok más értelemben szokták használni.

- Fehér testvérem Winnetouval és Sans-earrel érkezett hozzánk, tehát minden kívánságát teljesítjük. Kövesse Ko-tu-csót!

Előbb egy nagy sátorba vezetett minket, ahol a foglyok hevertek, kezük-lábuk szíjakkal megkötözve. A mulatt is köztük volt, és észrevettem arcán a sebforradást - de a két Morgant nem láttam sehol.

- Soson testvéreim mit akarnak csinálni ezekkel a sápadtarcúakkal?

- kérdeztem a főnököt.

- Fehér testvérem ismeri őket?

- Tudom, hogy rablók, és sok ártatlan ember halála szárad a lelkükön.

- Akkor fehér testvéreim ítélkezzenek fölöttük.

Társaimra néztem, és megértő pillantást váltottam velük, majd így válaszoltam:

- Halált érdemelnek, de most nincs időnk ítélkezni fölöttük. Átengedjük őket soson testvéreinknek.

- Testvérem jól teszi.

- És hol az a két sápadtarcú, aki a halott ember társa volt?

- Testvéreim kövessenek; megmutatom.

Egy másik sátorba vezetett minket, ahol két ember aludt; ruhájukból arra következtettem, hogy tropeirók. Felkeltettük őket, és kérdezgetni kezdtük, de hamarosan kiderült, hogy nem tudnak semmi lényegeset. Allan felfogadta őket, és hűségesen szolgálták - ez az egész.

Visszatértünk a halotthoz.

Bernard az utolsó hónapokban nehéz iskolán esett át, testileg és lelkileg megedződött, mégis reszketett a keze, amint rég nem látott öccse zsebeit átkutatta, s kiszedett belőlük mindent. Könnyes szemmel nézegette a jól ismert tárgyakat, s amikor a halott notesze került a kezébe, és megpillantotta feljegyzéseit, kedves betűit, keze vonását: egyenként megcsókolta a zsebkönyvecske lapjait, és keserves zokogásban tört ki.

Ott álltam mellette, de nem tudtam visszatartani attól, hogy könnyeinek szabad folyást engedjen.

A sosonok körülálltak minket, és Ko-tu-cso arcán megvetés tükröződött

Bernard gyengesége láttán. Winnetou kénytelen volt megjegyezni:

- Ne gondolja a sosonok főnöke, hogy ezek a sápadtarcúak asszonyok. A halott bátyja bátran harcolt a komancsok és a banditák ellen, ami pedig ezt a másik sápadtarcút illeti, a sosonok főnöke bizonyára hallotta már a nevét - Old Shatterhandnek hívják.

Halk moraj futott végig a kígyó indiánok sorain, főnökük pedig közelebb lépett hozzám, és kezet nyújtott.

- Ezt a napot meg fogják ünnepelni a sosonok wigwamjaiban - mondotta. - Testvéreim maradjanak nálunk. Egyenek a húsból; melyet harcosaink ejtettek, szívják el velünk a kalumetet, és nézzék meg harcosaink hadijátékait.

- Szívem örvend, hogy soson testvéreim vendége lehetek - feleltem -, de ma nem időzhetek el közöttük. Hamarosan visszajövünk. Itt hagyjuk halottunkat és minden tulajdonát. Most a legsürgősebb dolgunk, hogy gyilkosait utolérjük és megbüntessük.

- Igen, egy percet sem veszíthetünk! - kiáltott fel Bernard, csüggedtségéből felocsúdva. - Ki jön velem?

- Például én - mondta Sam.

- Mindnyájan, természetesen - tettem hozzá.

Winnetou is elindult a lova felé. A soson főnök halk hangon parancsokat osztogatott. A következő percben indián módra felkantározott pompás paripát vezettek elő.

- Ko-tu-cso elkíséri testvéreit. A halott tulajdonát a főnök sátrába viszik, és gondosan megőrzik, a halottat pedig az asszonyok siratják meg gyászénekkel.

Rövid, de szomorú látogatásunk a sosonoknál ezzel egyelőre véget ért. Újult erővel folytattuk a gyilkosok üldözését. Nyomaikat könnyű volt figyelemmel kísérni, s előnyük nem tett ki többet két óránál. Lovaink pedig, mintha megértették volna szándékunkat, szinte repültek a síkságon, mely ha keményebb, kövesebb, szikrákat szórt volna a patáik alatt.

Már a délután közepén tartottunk, s a menekülőket még az alkonyat beállta előtt utol kellett érnünk, különben kicsúsztak volna a kezünk közül. Három órán keresztül vágtattunk pihenés nélkül. Csak akkor ugrottam le a nyeregből, hogy megvizsgáljam a nyomokat, melyek élesen szembetűntek, pedig a talajt itt sűrű, kurta fű borította; még egyetlen fűszál sem emelkedett fel, amióta letaposták - a gyilkosok nem lehettek messzebb, mint egymérföldnyire.

Most már elővettem a távcsövemet is, és időnként a látóhatárt kémleltem vele, abban az irányban, amerre a nyomok vezettek. Végre három pontot pillantottam meg, amint látszólag lassan imbolygott előttünk.

- Ott vannak! - kiáltottam.

- Hát akkor rajta! - kiáltotta Bernard, lovát még gyorsabb vágtatásra nógatva.

- Nem, nem! - tiltakoztam. - Ezzel nem érünk célt! Be kell őket keríteni! Az én lovam meg a nagy soson főnöké még bírja az iramot. Én majd jobbra kerülök, Ko-tu-cso meg balra, és húsz perc alatt elébük vágunk anélkül, hogy észrevennék, ti meg gázoljátok le őket!

- Uff! - kiáltotta a kígyó indiánok főnöke, és bal felé kanyarodva, mint a szélvész; száguldott tova. Én ugyanezt tettem, csak jobb kéz felé.

Tíz perc se telt bele, s már elvesztettem társaimat szemem elől, pedig ők is erősen vágtattak előre. Nemsokára úgy számítottam, hogy a három gazfickóval párhuzamosan nyargalok. Lovam az utolsó napok megerőltető feladataitól sem merült ki; sima bőrén nem ütött ki veríték, szája sem habzott, s úgy lendült előre, olyan ruganyosan, mint egy gumilabda.

Még tíz perc, és bal felé fordultam, s további öt perc múlva távcsövem segítségével megállapítottam, hogy a három bandita már mögöttem és a soson főnök mögött van, aki szintén eléjük került, ha nem is annyira, mint én. Most visszafordult, és feléjük vágtatott, s ugyanazt tettem én is, örülve, hogy Ko-tu-cso olyan jól megértette tervemet.

Most tulajdonképpen egymással szemben vágtattunk, s a gazfickók hamarosan megpillantottak minket. Hátranéztek, és látták, hogy üldözőik arról is közelednek. Egyetlen lehetőségük maradt: ha sikerül áttörniük valahol. A kígyó indián felé fordultak.

- Most mutasd meg, lovacskám, mit tudsz!

Ezt félhangosan mondtam, szinte fohászképpen, aztán azt az éles, rikoltó hangot hallattam, mely minden indián módon idomított lovat arra késztet, hogy minden erejét beleadja a száguldásba. Ugyanakkor bal karomat a magasba lökve felágaskodtam a kengyelben, hogy lovam terhét és lélegzését megkönnyítsem. Így csak akkor száguld a vadnyugati ember, ha kigyulladt a préri, és a gyorsan tovaharapózó lángok elől menekül.

Ekkor az egyik bandita megállította lovát, és arcához emelte puskáját. Rögtön megismertem - Fred Morgan volt. A soson főnököt vette célba, de abban a pillanatban, amikor fegyvere eldördült, Ko-tu-cso lovával együtt lezuhant a földre, mintha villám sújtotta volna. Dühömben felordítottam, mert azt hittem, halálos lövés érte vagy őt, vagy a paripáját. De tévedtem ; a következő percben már felpattantak, és a soson főnök tomahawkját lengetve száguldott a banditák felé. Amit láttam, egyike volt azoknak a csodálatos mutatványoknak, amelyekre az indián lovakat évek kitartó munkájával idomítják. Arra tanítják, hogy egy bizonyos szóra vagy hangra villámgyorsan földre vessék magukat, s akkor a golyó a ló és lovas feje fölött fütyül el.

Ko-tu-cso kettéhasította az egyik bandita fejét, éppen amikor Fred Morgannek rontottam. Elhatároztam, hogy élve kerítem kézre, és mit sem törődtem azzal, hogy puskáját, melynek másik csöve még töltve volt, felém fordítja. Célzott és lőtt. De lova nem állt nyugodtan, s amikor a fegyver eldördült, a golyó nem talált el, csak zekém ujját ütötte keresztül.

- Hurrá! Itt Old Shatterhand! - rikoltottam, és kivetettem lasszómat.

Lovam felágaskodott, megfordult, és hátrafelé száguldott. Erős rándulást éreztem, ha nem is olyan erőset, mint amikor Don Fernando de Venango y Colonna nagyra becsült tehenét állítottam meg rohanásában.

Lasszóm hurka Fred Morganre csavarodott, és mindkét karját megbénította.

Lezuhant lováról, én meg lasszómmal magam után vonszoltam.

Közben Sam is odaérkezett a többiekkel. A harmadik bandita Bernardra lőtt, de a következő pillanatban holtan rogyott le lováról - Sam golyója és a soson főnök tomahawkja egyszerre vetett véget életének.

Leugrottam a nyeregből. Végre, végre, végre! Fred Morgan a kezemben van! Amint leesett a lováról, rövid időre elkábult, elvesztette eszméletét. Lecsavartam róla lasszómat, és a saját lasszójával kötöztem meg. Barátaim hozzánk rohantak. Bob ért oda elsőnek. Leugrott lováról, és kést rántott, hogy a banditába döfje.

- Bob hányszor döfni belé? - kérdezte vigyorogva.

- Megállj! - rivallt rá Sam, és megragadta a karját. - Ez az ember az enyém!

- Mi van a másik kettővel? - kérdezte Bernard.

- Fűbe haraptak - feleltem minden szánalom nélkül. - De mi van magával? Megsebesült?

- Csak egy kis horzsolás!

- Az is elég baj, mert még nem vagyunk készen, Patricket is el kell fognunk az öszvérekkel együtt. Mit csináljunk Morgannel? - kérdeztem.

- Morgan az enyém! - jelentette ki Sam ellentmondást nem tűrő hangon. - Legokosabb lenne, ha most mindjárt szétverném a fejét. De nem adom ilyen olcsón! Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni vele. Átadom Bernard úrfinak és Bobnak, vigyék a sosonok táborába, és vigyázzanak rá, amíg vissza nem érkezem. Igaz, hogy Bernard megsebesült, és a halott eltemetésével is foglalkoznia kell. Ezért adom mellé Bobot.

Mi hárman - Winnetou, Old Shatterhand meg én - elegen vagyunk ahhoz, hogy megbirkózzunk a hat emberrel, aki az öszvéreket kíséri. A soson törzsfőnökről nem beszélek, mert nem tudom, velünk akar-e jönni.

- A sosonok főnöke nem hagyja el fehér testvéreit - jelentette ki Kotu-cso. - Akkor már négyen vagyunk - több mint elég!

- Akkor hát rajta! - kiáltottam.

Fred Morgant lovára kötöttük, Bernard és Bob közrefogták, s mindjárt elindultak vele, vissza a sosonok táborába.

- Mi se vesztegessük az időt - véltem. - Használjuk ki a napot, amíg világos van.

- Hova akarnak testvéreim eljutni? - kérdezte a kígyó indián.

- A Sacramento völgyébe - felelte Sam.

- Akkor hagyjuk a lovakat legelni - mondta Ko-tu-cso. - Úgy ismerem az utat, mint a tenyeremet. Éjjeli sötétben is odatalálok.

- Kár volt ezt a Morgant olyan gyorsan elküldeni - jegyezte meg Sam. - Előbb ki kellett volna kérdezni.

- Miről?

- Például arról, hol beszélte meg a találkozást a fiával. Ha a pontos helyet ismerném, hamarabb ott lehetnénk!

- Ugyan! Csak nem képzeled, hogy elárulta volna?

- Kivertem volna belőle!

- Soha! Semmi körülmények között sem segítene hozzá, hogy a fiát és a kincseit kézre keríthessed. Annál kevésbé, mert tudja, hogy sorsán ez sem változtatna semmit.

- Charlie testvéremnek igaza van - mondta Winnetou. - A soson főnök és az apacs főnök szeme elég éles, így is megtaláljuk az öszvérek nyomait.

- Testvéreim kit keresnek tulajdonképpen? - kérdezte a sosonok főnöke, egészen szokása ellenére, mert sohasem tanúsított kíváncsiságot idegen emberek ügyei iránt. De most olyan harcosok társaságában volt, kiket magával egyenrangúnak tartott, s ezért kilépett zárkózottságából.

- Azoknak a rablóknak a társait, akiket a soson harcosok elfogtak.

- Hányan vannak?

- Hatan.

- Ez az a hat ember, akiről testvérem az imént beszélt? Megtaláljuk és elfogjuk őket is.

Estszürkületkor lovaink annyira kipihenték magukat, hogy folytathattuk az üldözést. A sosonok főnöke vezetett minket. Egész éjjel előttünk nyargalt olyan magabiztosan, hogy láttuk: nem tévesztheti el az utat.

A préri elmaradt mögöttünk. Megint hegyeket kellett megmásznunk, erdőkön és völgyeken átvágnunk, sűrű bozóton keresztültörnünk.

Még jó, hogy este egy kis pihenőt adtunk a lovainknak, különben kidőltek volna. Hajnalban egy órára letáboroztunk, ettünk valamit, aztán tovább előre! Meg sem álltunk; amíg meg nem pillantottuk

Sacramento völgyét magunk előtt.

Benyargaltunk a völgybe, s nemsokára olyan helyhez értünk, ahol a völgyet egy keskenyebb oldalvölgy keresztezte, mely jobbra is, balra is a hegyekbe vezetett. A két völgy alkotta sarokban deszkákkal borított vályogház állt, melynek ajtaja fölött a "Hotel" szó büszkélkedett. Gazdája nagyon jó helyet választott fogadója számára, mint a ház előtt álló kocsik, szekerek, lovak és málhás állatok tömege mutatta. A söntés nem is tudta a vendégeket befogadni, nagy részük kiszorult a ház elé, ahol sok asztalt és padot állítottak fel számukra.

- Menjünk be tudakozódni? - kérdeztem.

- Üljünk le, de inkább idekint - felelte Sam. - Tudod, semmit sem kedvelek jobban, mint például a friss levegőt.

Lovainkat egy kerítésoszlophoz kötöttük, és letelepedtünk egy deszkarekeszben, mely fölött a "Veranda" szó díszelgett. Jobb helyet nem is kívánhattunk volna - künn voltunk a szabad levegőn, mégis a kocsmában, s ami a fő: a deszkák eltakartak a kíváncsi szemek elől.

- Mit isznak az urak? - érdeklődött a pincér.

- Hogy a sör? - kérdezte Sam óvatosan, mert nem akart úgy járni, mint Yellow Woodban.

- Palackja fél dollár.

- Ez már beszéd! Négy üveggel kérünk.

Pár perc múlva a pincér letette a söröket az asztalra. Sam éppen meg akarta kezdeni a puhatolózást, amikor a deszkafalba vágott szív alakú ablakon kipillantva, egy kis társaságot vett észre, mely az oldalvölgyön ereszkedett alá, és éppen a ház elé ért. Két ember négy öszvért vezetett kötőféken, mögöttük három lovas poroszkált, a hatodik meg néhány lépéssel megelőzte őket, mintha előőrs volna vagy parancsnok. Én is kinéztem a kis ablakon, s megszorítottam Sam karját figyelmeztetésül, nehogy elkiáltsa magát, mert a lovas, aki a többit vezette - Patrick Morgan volt!

A társaság egyenesen a kocsma felé tartott. Az állatokat kikötötték a kerítéshez, aztán letelepedtek egy külső asztalhoz, éppen a mi ablakunk, a kis szív alakú nyílás alá. Olyan kényelmes megfigyelőhelyünk volt, hogy álmodni sem lehetett jobbat.

Az első, ami feltűnt nekem, az volt, hogy az öszvérek semmiféle terhet sem cipeltek. A banditák bizonyára lerakták már a rablott zsákmányt valami rejtekhelyen; és most a megbeszélt találkozó színterére igyekeztek. Pálinkát rendeltek, és élénk beszélgetésbe kezdtek, nem gyanítva, nem is sejtve, hogy minden szavukat tisztán halljuk.

- Kíváncsi vagyok, hogy apád ott lesz-e már.

- Valószínű - felelte Patrick. - Ők nem voltak úgy megrakodva, mint mi; és málha nélkül gyorsabban mozoghattak. Azt a mamlasz Marshallt játszva elintézték; hiszen csak két kísérője volt.

- Hülye alak! Két emberrel nekivágni ilyen veszedelmes útnak, s méghozzá komoly értékekkel!

- Örüljünk neki! Ha csak egy kicsit óvatosabb, nem hagyta volna ott az útiterve piszkozatát a sátrában. De a szentségit - mit látok ott?!

- Ne bomolj, hé! Mitől rezeltél be?

- Nézd csak azt a négy lovat!

- Három közülük pompás állat, de a negyedik annál silányabb. Röhej nézni!

Sam keze ökölbe szorult. "Majd én megröhögtetlek mindjárt!" - dünnyögte magában. Odakünn, a deszkafal mögött Patrick is hasonló megjegyzést tett:

- Majd elmegy a kedved a röhögéstől, ha megtudod, hogy miféle gebe az! Akármilyen szánalmas külsejű, híre bejárta a Vadnyugatot. Tudod, ki a gazdája?

- Nem én!

- Sans-ear, a fületlen vadász!

- A nyavalya törje ki! Hogy kerül az ide?

- Akárhogy került ide, itt van! Hörpintsétek ki a poharat! Egyszer már találkoztam vele, és nem szeretném, ha megismerne!

- Akkor iszkoljunk! - mondta a cimborája, és a következő percben az egész társaság eltűnt a szemünk elől.

- Ezeket kerestük - mondtam a soson főnöknek. - Vörös testvéreim könnyen utolérhetik őket, mi ketten meg elvágjuk a visszavonulásuk útját. Bekerítjük őket!

- Uff! - mondta a kígyó indián, és rögtön felállt. Winnetouval együtt nyeregbe szállt, és elvágtatott a völgyön lefelé, Patrick és cimborái nyomában. Sam megfizette a sört, mely nemcsak olcsóbb, de jobb is volt, mint az, amit Yellow Woodban ittunk, aztán mi is felkerekedtünk.

A jómadarak még rá sem eszméltek arra, hogy csávába kerültek, amikor már bekerítettük őket. Winnetou és Ko-tu-cso bukkant fel előttük váratlanul, mögöttük meg mi vágtattunk feléjük, Sam és én.

Patrick hátrapillantott, és elkáromkodta magát:

- Dögvész rátok!

Felkapta puskáját, de lerepült a lováról, még mielőtt lenyomhatta volna a ravaszt. Winnetou lasszója rántotta le a földre. Öt társa egy szempillantás alatt szétszóródott - öt irányba menekült.

- Hadd fussanak! - kiáltottam. - A főgazember a kezünkben van.

De társaim nem hallgattak rám. Puskáikkal sorra leszedték a gazfickókat lovaikról; az utolsót a soson főnök tomahawkja ütötte agyon.

- Kár volt elhamarkodni a dolgot! - szidtam Samet. - Ki kellett volna húzni belőlük, hol rejtették el a rablott zsákmányt.

- Majd megmondja ez a Morgan is!

- Nem hiszem!

Hamarosan kiderült, hogy igazam volt. Akárhogy fenyegettük is, összeszorította ajkát, és hallgatott. Az arany, ami annyi ember halálát okozta, elveszett!

Patricket, éppen úgy, mint előbb az apját, lóra kötöztük, aztán - hogy a "hotelt" elkerüljük - átkeltünk a Sacramentón, amely itt nem volt mély, és minden baj nélkül eljutottunk a hegyekbe. Foglyunkból az út további folyamán sem sikerült kicsikarnunk egyetlen szót sem.

Bernardot, aki türelmetlenül kilovagolt elénk, a fickó tüstént megismerte, és csak ekkor hallottuk a hangját, amint dühtől eltorzult arccal káromkodott. Amikor megérkeztünk a táborba, belöktem abba a sátorba, ahol apja hevert a többi fogoly között.

- Itt a kedves fia, Morgan úr! - mondtam neki. - Már nagyon sóvárgott az apja után, hát elhoztam!

Fred Morgan gyűlölettől égő szemmel nézett rám, de nem felelt. Estefelé érkeztünk meg, s az ítélkezést reggelre kellett halasztani. A soson főnök saját sátrában látott minket vendégül; bőséges vacsorát kaptunk és elszívtuk a kalumetet, aztán ki-ki visszavonult a maga sátrába.

Az utolsó napok fáradalmai engem is kimerítettek, és sokkal mélyebben aludtam, mint máskor - kinn a szabad prérin még ilyen fáradtan sem engedtem volna át magamat teljesen az álomnak. De nem feküdtem nyugodtan. Álmomban ádáz ellenségekkel harcoltam, akik minden oldalról körülvettek, és életemet fenyegették; vadul csapkodtam, többet leütöttem közülük, de számuk egyre nőtt, mintha a földből keltek volna ki. Homlokomat elöntötte a hideg veríték, azt hittem, ütött az

- utolsó órám - életemben először halálfélelem martaléka voltam. Persze csak álom volt, de szorongó álom, és amikor, félig-meddig felébredtem, szörnyű lármát hallottam kívülről.

Felugrottam, félig meztelenül fegyvert ragadtam, és kirohantam a sátorból.

Egy szempillantás alatt megértettem, mi történt. A foglyok valami megmagyarázhatatlan módon megszabadultak kötelékeiktől, s a sátorból kitörve, megtámadták őreiket.

Minden sátorból barna alakok ugrottak elő; az egyik puskával, a másik tomahawkkal, de a legtöbb csak késsel a kezében. Winnetou is előbukkant, és gyors pillantással felmérte a helyzetet.

- Körülfogni a tábort! - kiáltotta dörgő hangon, és hatvan-nyolcvan harcos suhant villámgyorsan a sátrak közt a tábor szélei felé.

Beláttam, hogy rám itt semmi szükség. A foglyok fegyvertelenül szálltak szembe a sosonokkal, akik tízszer annyian voltak. Sam hangját is kihallottam a küzdők gomolygó kavarodásából, s ez végképp megnyugtatott.

A harc legfeljebb tíz percig tartott, s a foglyokat lemészárolták mind egy szálig. Az utolsó bandita halálsikolya fülembe hatolt; odanéztem, és messziről is felismertem fakó arcát: Fred Morgan volt, akit Sam kése némított el örökre.

Sam meglátott, és hozzám sietett.

- Mi az, Charlie? Félrehúzódtál?

- Gondoltam, elegen vagytok hozzá nélkülem is.

- Nem vitás. De ha nem virrasztok az őrök mellett, a foglyok sátra előtt, könnyen megtörténhetett volna például, hogy sikerül meglógniuk.

- De így, remélem, egy se lógott meg.

- Egy se. Megszámoltam őket. De tudja isten; valahogy másképpen képzeltem el azt a percet, amikor Morgannel leszámolok.

Lekuporodott mellém, és bevéste puskájába azt a két rovátkát, melyre annyira sóvárgott.

- Igen, Charlie, megbosszultam drágáim halálát. De most már akár meg is halhatok - nincs más életcélom.

- Ne beszélj így, Sam! Ha nyugodtabb leszel, másképpen gondolod majd. Annyi szép van az életben, s minden ember megtalálja a maga feladatát, melyért érdemes küzdeni. Verd ki a fejedből azt a gondolatot, hogy csak a bosszúért éltél.

- Well, Charlie, majd meglátom. . .

- Meg hát! A bosszú és a gyűlölet nem visz semmire. Vannak nemesebb szenvedélyek is.

Sam lassan feltápászkodott, és szótlanul visszatért sátrába.

Másnap még egy szomorú feladat várt ránk: eltemettük Allan Marshallt. Koporsó hiányában több bivalybőrbe csavartuk a holttestét.

A temetés után a kígyó indiánok nem hagytak időt Bernardnak arra; hogy gyászos gondolatokba merüljön. Nagy vadászatot rendeztek, melyen nekünk is részt kellett vennünk. Egy egész hét telt el így, s azután visszatértünk San Franciscóba.

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft