Vissza Címlap Előre

IV. KÉT PÁRVIADAL ÉLETRE-HALÁLRA

A kajovák szövetségeseink voltak, viselkedésük mégis aggodalommal töltött el bennünket. Ezért, amikor újra nyugovóra tértünk, elhatároztuk, hogy egyikünk mindig virrasztani fog - egymást felváltva láttuk el az őrséget. Az indiánok persze észrevették, és megsértődtek miatta. Ettől kezdve még barátságtalanabbul viselkedtek.

Hajnalban őrszemünk felébresztett bennünket. Láttuk, hogy a kajovák élénken sürgölődnek. Most akarták a szökevények üldözését megkezdeni, ami az éjszaka sötétjében céltalan lett volna. Megtalálták a két apacs főnök nyomait, és követték. Egy tisztásra jutottak, ahol az apacsok táborunk megtámadása előtt lovaikat a fákhoz kötötték. A két szökevény itt ült lóra, és vágtatott el. A többi lovat itt hagyták. Amikor mi is megtudtuk ezt, Sam Hawkins furfangos arcot vágott és megkérdezte:

- Mit gondol, miért hagyták itt a lovakat?

- Két oka is lehet - feleltem. - Talán nemsokára visszajönnek megfelelő erősítéssel a foglyok kiszabadítására. Ha sikerül, a foglyok lovai kéznél vannak. De tegyük fel, hogy a kajovák nem várják be őket, hanem visszatérnek falujukba. Akkor foglyaikat lóra ültethetik, és úgy hurcolhatják magukkal. Enélkül bizonyára lemészárolnák őket.

- Hm! Lehet, hogy igaza van. De el tudok képzelni egy harmadik esetet is. A kajovák megölhetik a foglyokat akkor is, ha megtalálták a lovaikat.

- Arról szó sem lehet! - feleltem indulatosan. - Nem nézném tétlenül.

- Elszánt fickó, hihihi! Egyedül szembeszáll kétszáz kajovával, és rájuk kényszeríti akaratát!

- Nem egyedül, hanem a barátaimmal - feleltem. - Számítok rá; hogy Sam Hawkins, Dick Stone és Will Parker is mellém áll. Ők sem tűrhetik a foglyok legyilkolását.

- Nem hagyjuk magára, Sir, annyi bizonyos - mondta Sam. - De hogy képzeli a dolgot? Old Shatterhand ököllel üt le kétszáz kajovát, szépen sorjában?

- Olyan ostoba nem vagyok! De csellel is elérhetünk valamit.

- Hát csak jól gondolja meg, Sir, mielőtt fejjel megy a falnak. A fal többnyire keményebb, mint az ember koponyája.

- Ha Tangua külön a kezembe kerülne - töprengtem félig hangosan -, ha szívének szegezném a kést, hiszen más fegyverről ez esetben szó sem lehet, akkor talán kényszeríthetném, hogy egyelőre ne bántsa a foglyokat.

Sam először ijedt, majd aggodalmaskodó arcot vágott, végül bólogatni kezdett.

- Hallja-e . . . ez képtelenség . . . nagyon kockázatos . . . de azért nem is olyan ostoba! Magam sem tudnék jobbat kieszelni. Alighanem ez az egyetlen, amit meg lehet próbálni. Számíthat ránk, Sir!

Ekkor odajött hozzám Bancroft, és felszólított, hogy folytassam a munkám. Igaza volt. Hozzá is láttam a másik három geodétával együtt, és délig szép darabot haladtunk előre. Akkor megkeresett Sam Hawkins, és a fülembe súgta:

- Baj van. A kajovák már készülődnek a foglyok megölésére.

- Akkor nincs veszteni való idő. Hol van Tangua?

- A harcosai közt.

Körülnéztem. A kajovák nem zavarták földmérő munkánkat, de utánunk jöttek. Egy erdőcske szélén telepedtek le, vagy háromszáz lépésnyire tőlünk. Rattler is ott ült embereivel. Köztünk és az erdőcske közt, éppen a félúton, egy kisebb bozót terült el. Ez nagyon kedvezett terveimnek, mert elzárta a kilátást a kajovák elől. Onnan, ahol ültek, nem láthatták, mi történik nálunk.

- Ide kellene csalni Tanguát - mondtam Samnek.

- Igen ám, de hogyan?

- Jelentse neki, hogy sürgős és fontos mondanivalóm van a számára, de nem hagyhatom itt a munkámat. Akkor talán átjön.

- És ha néhány emberét is magával hozza?

- Szerencsére itt van Stone és Parker is, ők majd ellátják a bajukat.

Tartsanak szíjakat készenlétben, hogy megkötözzük őket. Gyorsan és minden lárma nélkül kell dolgoznunk.

- Őrült vakmerőség, de egye fene! - mondta Sam elszántan. - Megyek Tanguáért!

Kollégáim tőlem elég távol dolgoztak, és nem hallhattak meg semmit.

Eszem ágába se jutott, hogy tervembe beavassam őket. Egész biztos, hogy elárultak volna. Saját életüket jobban féltették, mint a foglyokét. Kérdően néztem Dickre és Willre:

- Mit szólnak hozzá, uraim? Vakmerőség, mi?

- Az bizony, uram! - felelte Dick. - De ha Sam benne van; én is benne vagyok.

- Remélem, nem gondolják, hogy cserbenhagyom magukat - tette hozzá Will. - Akkor szép az élet, ha zajlik. De nini, már jönnek!

A bozót felé fordultam. Láttam, hogy Sam közeledik Tanguával. Sajnos, három kajova harcost is magukkal hoztak.

- Mindegyikünkre egy indián jut - súgtam. - Én a törzsfőnököt vállalom, maguk meg vegyék munkába a többit. Jól meg kell szorítani a gigájukat, nehogy kiabáljanak. De várják meg, míg én elkezdem.

Lassú léptekkel elindultam Tangua felé. Stone és Parker mögöttem ballagott. Úgy intéztem a dolgot, hogy a bozót közelében találkozzunk.

Ez lesz a spanyolfal - gondoltam magamban -, jól eltakar minket.

Tangua mogorván nézett rám.

- Nem tudod, hogy a kajovák főnöke vagyok? - kérdezte.

- Hogyne tudnám! - feleltem.

- Akkor neked kellett volna hozzám jönnöd, akármilyen sok dolgod van is. De tudom, nem rég vagy itt, és nem ismered a szokásainkat. Mit akarsz tőlem? Röviden beszélj, dolgom van.

- Mi dolgod lehet most?

- Majd meghallod, ha az apacs kutyák üvöltenek kínjukban. Mindjárt megbüntetjük őket.

- Miért olyan sürgős? Azt hittem, visszatértek wigwamjaitokba, és otthon kötözitek a foglyokat a kínzócölöphöz, hogy az asszonyok és a gyerekek is lássák.

- Jól gondoltad. Mi is ezt akartuk. De elfelejted, hogy hadiösvényre léptünk. Nem fordulhatunk vissza. Most kell megölnünk őket.

- Nagyon kérlek, ne tedd! - mondtam.

- Ne avatkozz a dolgomba! - rivallt rám.

- Én csak kértelek valamire.

- Csak nem gondolod, hogy egy sápadtarcú kedvéért megváltoztatom, amit elhatároztam?

- Ha harc közben ölöd meg őket, nem szólok semmit. De a legyőzött ellenséget lassan halálra kínozni - nem méltó hozzád! Tangua kihúzta magát, és megvetően felelte:

- Te mersz engem tanítani, te sápadtpofájú kutya! Hogy mer egy varangyos béka a szürke medve útjába állni?

Kiköpött előttem, és el akart fordulni. Öklöm nyomban lesújtott rá, és elterült a földön. De kemény koponyája volt, nem kábult el egészen, és megpróbált feltápászkodni. Lehajoltam, és még egyszer halántékon csaptam. Mire felegyenesedtem, láttam, hogy Sam Hawkins egy kajova harcoson térdel, és a torkát markolássza. Stone és Parker a másik harcost gyűrte le, de a harmadik üvöltözve elszaladt.

Egy perc se telt bele, és már jól megkötöztük a két kajova harcost.

- Miért hagytátok elszaladni a harmadikat? - kérdeztem.

- Buta dolog volt - felelte Parker. - Stone meg én ugyanarra a fickóra vetettük magunkat. Mire észrevettük, a társuk meglógott.

- Nem tesz semmit - vigasztalta Sam. - Legfeljebb hamarabb kezdődik a tánc.

Tanguát is megkötöztük, majd két harcosával együtt olyan helyre hurcoltuk, ahonnan jól láthattuk, ha valaki közeledik.

- Ki beszéljen velük, ha itt lesznek? - kérdeztem.

- Bízza csak rám - felelte Sam. - Csak arra figyeljen, hogy a megfelelő pillanatban a főnök fölé tartsa a kést, mintha le akarná szúrni.

Még ki se mondta, már hallottuk a kajovák dühös ordítozását. Néhány perc múlva elérték a bozótot, mely szinte függönyül szolgált nekünk.

Mindegyik meg akarta előzni társait, de a bozóton csak egyenként tudtak keresztülvergődni, ami nagyon kedvező volt számunkra.

Sam bátran elébük ment, és mindkét karját felemelve intett nekik, hogy álljanak meg. Valamit kiáltott is feléjük, de többször meg kellett ismételnie, míg végre megálltak. Sam most szaporán magyarázott nekik valamit, és közben többször felénk mutatott. Ekkor szóltam Stonenak és Parkernak, hogy az alélt törzsfőnököt emeljék fel, és tartsák álló helyzetben, én meg a késemet szegeztem neki. A kajovák felüvöltöttek rémületükben.

Sam egy ideig még beszélt, aztán láttam, hogy az egyik kajova kiválik társai közül, és Sammel együtt lassú, méltóságteljes léptekkel közeledik felénk. Valami alvezérféle lehetett. Sam a három fogolyra mutatott, és így szólt:

- Láthatod, hogy igazat mondtam. Teljesen a hatalmunkban vannak.

A kajova szeme a törzsfőnökre tapadt, és arca elkomorodott.

- Meghalt - mondta gyászos hangon.

- Nem halt meg. Nemsokára visszanyeri eszméletét. Ülj le és várd meg. Akkor aztán tanácskozunk. De ha valaki közületek fegyvert emel ránk, abban a pillanatban Tangua szívébe fúródik a kés!

Tanguát megint lefektették a fűbe. Kis idő múlva kinyitotta szemét, és sorra megnézett minket, mintha nem is tudná, hol van. Végül teljesen magához tért és felkiáltott:

- Uff, uff! Old Shatterhand leütött. . ., meg is kötöztek. Rögtön szedd le rólam ezeket a szíjakat, hallod-e? Megparancsolom!

- Az előbb nem hallgattál a kérésemre. Most nem hallgatok a parancsodra! - feleltem.

Tangua szeme gyűlölettől szikrázott.

- Széttaposlak! - sziszegte.

- Vigyázz a nyelvedre! - feleltem. - Az előbb fehér kutyának meg varangyos békának neveztél, azért ütöttelek le. Old Shatterhandet nem lehet büntetlenül megsérteni.

- Majd a harcosaim ízekre tépnek!

- Előbb te indulsz el az örök vadászmezőkre - feleltem. - Ha csak egyetlen ujjukat mozdítják meg, szívedbe döföm ezt a kést. Uff, én beszéltem!

Megértette, hogy a kezemben van. Hosszú csend következett. Tangua szeme vadul járt ide-oda, mint egy csapdába került vadállaté. Végre erőt vett haragján, és megkérdezte:

- Mit akarsz tőlem?

- Csak annyit, hogy ne öld meg az apacs foglyokat.

- Semmi közöd hozzájuk!

- Igaz - hagytam rá. - Később tehetsz velük, amit akarsz. De amíg mi itt vagyunk, hajuk szála sem görbülhet meg. Újabb hallgatás következett. Tangua harci színekre mázolt arca indulatosan megrándult - harag, gyűlölet, rettegés, majd kaján káröröm látszott rajta. Végül nagy csodálkozásomra nyugodt hangon így szólt:

- Legyen a kívánságod szerint. De csak akkor, ha elfogadod feltételeimet.

- Miről beszélsz?

- Előbb megmondom, hogy nem félek a késedtől. Ha leszúrsz, csak öt perccel élsz túl, mert harcosaim ízekre tépnek. Mégis megígérem, hogy a foglyoknak egy haja szála sem görbül meg. De csak akkor, ha megküzdesz értük életre-halálra.

- Kivel?

- Egy kajova harcossal, akit én fogok kijelölni.

- És milyen fegyverrel?

- Csak késsel. Ha leszúr téged, a foglyok is meghalnak. Ha te szúrod le őt, a foglyok életben maradnak.

Sejtettem, hogy csellel akar szorult helyzetéből szabadulni. Nyilván van egy harcosa, aki mester a késpárbajban. Mégis habozás nélkül rávágtam:

- Rendben van! Feltételeidet elfogadom.

- Nem engedhetem meg! - tiltakozott Sam rémülten. - Vívott már késpárbajt?

- Soha életemben - feleltem.

- Ellenfele viszont olyan fickó lesz, aki gyerekkora óta gyakorolta.

De még ha le is győzi, mit ér vele? Ezeknek az ígéretében nem lehet bízni.

Dick és Will is megpróbált lebeszélni, de hiába. Láttam, ezt a feszült helyzetet úgysem lehet sokáig fenntartani. Legfeljebb annyit tehettem, hogy igyekeztem a feltételeket tisztázni.

A következőkben állapodtunk meg. A legközelebbi kopár helyen nagy nyolcast rajzolunk a porba, vagyis két karikát egymással szemben. Én beállok az egyik karika közepébe, ellenfelem a másikba. Amíg a küzdelem tart, egyikünk sem léphet ki a maga karikájából. Kegyelem nincs - egyikünknek meg kell halnia.

Tangua mindenbe beleegyezett. Erre megszabadítottuk kötelékeitől, és a másik két foglyot is. Visszatértek társaikhoz azzal, hogy a küzdelem mindjárt megkezdődik.

- Meglátja, most megrohannak bennünket - aggodalmaskodott Sam.

- Nem hiszem - feleltem. - Tangua annyira biztos a dolgában, hogy nyugodtan állhatja szavát.

- Nemsokára fel is vonultak a kajovák. A foglyok mellé állított őrökön kívül valamennyien idejöttek, hogy tanúi legyenek a küzdelemnek. Majdnem teljesen körbefogtak minket. A nagy körnek csak egy részét hagyták szabadon, hogy ott a fehérek sorakozzanak fel. Így is történt.

Tangua intésére a kajovák sorából egy hatalmas termetű harcos lépett elő. Minden fegyverét lerakta, csak kését tartotta meg. Ezután derékig levetkőzött. Valóságos Herkules volt. Amikor dagadó izmait megláttuk, kissé elszontyolodtunk.

- Hajmeresztő könnyelműség volt ebbe belemenni - suttogta Sam maga elé.

Tangua diadalmas hangon kihirdette:

- Itt áll Metan Akva, a kajovák legerősebb harcosa! Parancsomra összeméri kését a legerősebb sápadtarcúval, Old Shatterhanddel.

- Micsoda Góliát! - mondtam csodálkozva.

- És bizonyára ért a késhez - csóválta fejét Sam. - Metan Akva annyit jelent, mint Villámló Kés.

- Állok elébe - feleltem.

- Mutassa csak a pulzusát - mondta Sam. Csuklómat odanyújtottam, és megszámolta érverésemet. - Hát ez csodálatos ! - kiáltott fel. - Hetven! Teljesen szabályos. Hát csöppet sem izgatott, Sir?

- Még csak az kéne! - feleltem. - Ilyen helyzetben a nyugalom a legfontosabb. Tudtam, hogy nehéz küzdelem vár rám. De elvállaltam, és megteszem, ami tőlem telik.

Suttogva váltottuk ezeket a szavakat, miközben én is derékig vetkőztem.

Ezt ugyan nem kötötték ki, de nem akartam, hogy azt gondolják: előnyt akarok szerezni magamnak azzal, hogy a ruha véd egy kissé.

Medveölő puskámat és revolveremet átadtam Samnek, aki jóval izgatottabb volt, mint én. Válságos helyzetekben mindig igyekeztem hidegvéremet megőrizni. Ha az ember nyugodt, és bízik a győzelmében, akkor több esélye van arra, hogy megállja a helyét.

Most egy tomahawk nyelével jó nagy nyolcast rajzoltak a homokba, és Tangua felszólította a két ellenfelet, hogy foglalja el a helyét. Metan

Akva megvető pillantással végigmért, és gúnyosan megjegyezte:

- Ez a sápadtarcú tartja magát erős embernek? Reszket, mint a falevél! Nem is mer beállni a körbe!

Még ki se mondta, és máris beugrottam a nyolcas dél felé eső körébe.

Két okom volt erre. Először is gyorsan meg akartam hazudtolni ellenfelem becsmérlő szavait. Másodszor pedig megragadtam az alkalmat, hogy a déli hurkot foglaljam el. Így a nap a hátam mögött volt, ellenfelem pedig szembekerült vele. Nem állítom, hogy egészen becsületesen jártam el. De Tangua viselkedése olyan alattomos volt, hogy ostobaság lett volna egy kis cseltől visszariadni. Különben is az életemről volt szó. Valakit megölni - egy embert az életétől megfosztani - borzasztó dolog, de az én életem is kockán forgott, s elhatároztam, hogy nem adom olcsón. A küzdelem egyenlőtlennek látszott. Jó vívónak tartottam magam, de késsel még sohasem párbajoztam.

- Mégis volt mersze kiállni! - kacagott Metan Akva. - A Nagy Szellem megfosztotta eszétől. Késem hamar végez vele!

Az indiánoknál szokás az ilyen hetvenkedés. Ha nem viszonzom hasonlóval, gyávának tartottak volna.

- Eleget szájaskodtál! - kiáltottam rá. - Foglald el a helyedet, ha nem félsz!

Egyetlen ugrással a másik hurok közepében termett, és fogait vicsorította.

- Ha nem félek? - üvöltötte. - Tőled féljek talán? Te felfuvalkodott béka! Hallottátok ezt, kajova harcosok? Nézzétek csak, hogy szúrom le ezt a kutyát!

- Te szájhős! - kiáltottam vissza. - Mutasd meg végre, mit tudsz!

- Hallottátok? Ez a sápadtpofájú kutya sértegetni merészel! Lesz örömük a keselyűknek, ha a belein lakmároznak!

Becsmérlésnek és fenyegetésnek szánta; de utolsó szavaival nagy ostobaságot követett el. Akaratlanul is elárulta, hogyan kívánja kését használni. A beleimet emlegette. Bizonyára az a terve, hogy nem a szívemet veszi célba; hanem alulról felfelé szúr, és így végez velem.

Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy csak előre kellett hajolnom, és késemmel már elérhettem. Merőn nézett rám, jobb karját lelógatva.

Kését hegyével felfelé szorongatta öklében. Tehát a döfés irányát már ismertem. Most az volt a fontos, hogy időpontját is tüstént felismerjem.

Tudtam, hogy ilyenkor a támadó szeme felvillan, talán meg is rándul egy kicsit. Félig behunytam a szememet, de pilláimon keresztül annál élesebben figyeltem.

- Szúrj már, te kutya! - kiáltott rám.

- Cselekedj már végre, te gyáva! - feleltem.

Reméltem, hogy ettől a sértéstől felforr a vére, és nem vár tovább. Így is történt. Pupillája kitágult, s a következő pillanatban megvillant kezében a kés. Jobbjával előre- és felfelé döfött. Ha nem számítok erre, akkor végem van. Ám felkészültem rá, és úgy védekeztem, hogy késemet egy szempillantás alatt felső karjába döftem. Erős sebet ejtettem rajta.

- Rühös kutya! - ordította karját visszarántva, s kezéből kihullott a kés.

Karom újra nekilendült, és a következő pillanatban - magam sem tudtam, hogy történt - markolatig döftem szívébe a kést. Az óriás megtántorodott, és holtan terült el a földön.

Az indiánok dühös ordításban törtek ki. Tangua előlépett, megtapogatta a halott sebét, aztán gyilkos pillantást vetett rám.

De a fenyegetésen kívül engesztelhetetlen düh, félelem és elismerő csodálkozás is tükröződött benne.

- Ki a győztes? - kérdeztem tőle.

- Te! - felelte, és keze ökölbe szorult. Már elindult, de az első lépés után visszafordult, és ezt sziszegte felém: - A Gonosz Szellem fia vagy!

Majd a varázslónk végez veled!

- Bánom is én! Az a fő; hogy megtartsd a szavadat.

- Miféle szavamat?

- Hogy nem ölöd meg a foglyokat.

- Tangua, a kajovák törzsfőnöke sohasem szegi meg szavát - felelte gőgösen.

- Szabadon bocsátod őket?

- Igen - majd ha eljön az ideje. . .

- Hogy érted ezt? - kérdeztem rosszat sejtve. - Azt ígérted, hogy hajuk szála sem görbül meg.

- Senki sem fog kezet emelni rájuk - felelte. - De nem kapnak enni, és vizet sem kapnak. Nem ígértem meg, hogy etetni és itatni fogom őket.

Annyira elöntött a düh, hogy már-már nekiugrottam, de szerencsére

Sam a nyakamba borult, megölelt, a kezemet szorongatta örömében, hogy élve maradtam.

- Édes fiam! - kiáltotta lelkendezve. - Életem legboldogabb perce ez! Üssön pofon, ha még egyszer zöldfülűnek nevezem!

- Köszönöm, kedves Sam - mondtam meghatottan. - Az ilyen jó barát aranyat ér!

Dick és Will is kifejezte szerencsekívánatát nem remélt győzelmem fölött.

- Hogy érzi magát, Sir? - kérdezte aztán Will.

- Nem a legjobban - feleltem, egy pillantást vetve a földön heverő halottra. Gyorsan elfordítottam fejemet.

- Csak nincs lelkiismeret-furdalása? - kérdezte Sam. - Önvédelemből ölte meg, nem? Ha egy másodpercet késik. . . Úristen! Hát ez mi?

Ember, itt vannak az apacsok!

Ebben a pillanatban ugyanis hátborzongató kiáltás hallatszott az erdő felől.

- Hiiiiijjjjj! - hasított fülembe az apacs indiánok már ismert, vijjogó csatakiáltása. Incsu Csunna és Winnetou sokkal hamarabb tért vissza, mint bárki is gondolta volna. Az apacsok forgószélként rohanták meg a kajovák táborát. Még magunkhoz sem tértünk első meglepetésünkből, és már körülöttünk tombolt a csata. Az apacsok kúszva közelítették meg a kis bozótot, és úgy ugrottak ki belőle, mint az eleven ördögök.

Mi négyen félrehúzódtunk, és nem vettünk részt a csatában. A főmérnök és a három geodéta előrántotta revolverét, de abban a pillanatban lekaszabolták őket. Az apacsok száma nőttön-nőtt. Már a hátunk mögött is voltak, és valósággal lerohantak bennünket. Sam hiába kiáltotta feléjük, hogy barátaik vagyunk. Késsel és tomahawkkal támadtak ránk, úgyhogy kénytelenek voltunk védekezni. Néhány apacsot puskatussal leütöttünk, és egy kis levegőhöz jutottunk.

- El innen! - kiáltotta Sam. - Gyorsan a bokrok közé!

Már ugrott is. Dick Stone és Will Parker tétovázás nélkül követte. Én is utánuk akartam menni, de ebben a pillanatban észrevettem, hogy

Incsu Csunna rohan felém.

Az apacs törzsfőnök első dolga volt a foglyokat kiszabadítani. Winnetounak is ez volt a legsürgősebb gondja. Amikor elkészültek vele, oda rohantak, ahol legsűrűbben kavargott a csata. Menekülő kajovákat üldözve jutottak el a kis tisztásra, ahol mi tartózkodtunk.

- A földtolvaj! - mutatott rám, és ezüstveretű puskáját megfordítva, sújtásra emelte. Megpróbáltam értésére adni, hogy nem vagyok és soha nem is voltam az ellensége, de nem hallgatott rám. Eldobtam puskámat, és bal kezemmel torkon ragadtam, míg jobb öklömmel halántékon csaptam. Az ütésre emelt puska kihullott kezéből.

Ekkor diadalmas ordítást hallottam a hátam mögül.

- Ez Incsu Csunna, az apacsok nagy főnöke! Enyém a skalpja!

Megfordultam. Tangua állt a hátam mögött. Az ördög tudja, hol bujkált eddig, és hogy került ilyen hirtelen ide. Már eldobta puskáját, és késsel a kezében rávetette magát az ájultan heverő apacs főnökre, hogy megskalpolja.

- El innen! - rivalltam rá, és megmarkoltam a karját.

- Már megint itt vagy, te kutya?! - sziszegte. - Félre az utamból, vagy eltaposlak!

Nem volt időm késemet előrántani. Ezért torkon ragadtam, és úgy megszorítottam, hogy hátratántorodott. De az utolsó pillanatban kését bal csuklómba döfte. Lehajoltam, hogy megnézzem, nem történt-e Incsu Csunnának komolyabb baja. Sebemből arcára csöpögött a vér.

Mozdulatlanul feküdt a földön, de élt. Fel akartam emelni a fejét, de valami zajt hallottam, és félig hátrafordultam. Ez az önkéntelen mozdulat mentette meg az életemet. Abban a pillanatban egy puska agya zuhant a vállamra. Ha nem fordulok hátra, a koponyámat zúzta volna szét. Csak annyit láttam, hogy a hatalmas ütést Winnetou mérte rám.

Vállam iszonyúan fájt, és fél karom jóformán megbénult. Winnetou eldobta puskáját, és kést rántott elő. Rám vetette magát, és mellembe szúrt. Szívemnek irányzott, halálos döfés volt.

Említettem már, hogy irataimat egy szardíniás dobozban őriztem, mely mindig nálam volt, rendszerint a zubbonyom bal zsebében. Winnetou kése ebbe a bádogdobozba ütközött, megcsúszott rajta, aztán az állkapcsom alatt a szájamba hatolt, és átszúrta a nyelvemet. Winnetou rögtön kihúzta a sebből a kést, és újabb döfésre emelte. Minden erőmet összeszedve megragadtam a csuklóját, és úgy megszorítottam, hogy a kés kihullott belőle. Erre elkaptam a tarkóját, és birkózni kezdtünk.

Rettenetes küzdelem következett. Több sebből vérezve, nagyon kevés reményem lehetett arra, hogy acélos izmait, kígyószerű hajlékonyságát legyőzzem. De tudtam, hogy az életemről van szó.

Kérlelni szerettem volna, hogy jobb belátásra bírjam, de szájamat elöntötte a vér, és csak hebegni tudtam. Kétségbeesett erőfeszítéssel lerántottam Winnetout magam mellé. Arccal bukott a földre, és máris a hátán térdeltem. Ujjai tapogatva keresték elejtett kését, de én már megmarkoltam a nyakát. Torkán hörgő hang tört elő. Attól féltem, megfojtom, s elengedtem a torkát, hogy levegőhöz jusson. Megpróbált lerázni magáról, s kénytelen voltam néhány ökölcsapással elkábítani. Életében először esett meg vele, hogy valaki legyőzte. Egy alkalommal már leütöttem ugyan, de azt nem lehet győzelemnek nevezni, hiszen nem előzte meg küzdelem. Soha nem akartam bántani, és fájt a szívem, hogy másodszor is szembekerültem vele.

Mély lélegzetet vettem, de vigyáznom kellett, nehogy vért nyeljek.

Kénytelen voltam szájamat nyitva tartani. Már-már feltápászkodtam, amikor nagy kavarodás támadt körülöttem. Apacs harcosok rohantak felém dühös ordítozással. Egyikük puskája agyával fejbevágott és leterített.

Este volt már, amikor felocsúdtam ájultságomból - addig eszméletlenül hevertem. Azt hittem, lidérces álomból ébredtem fel. Mintha beszorultam volna egy vízimalom kereke és kőfala közé: szüntelen zúgást és vízcsobogást hallottam; minden porcikám fájt, különösen az egyik karom és a vállam. Eltartott néhány percig, míg meg tudtam különböztetni az álmot a valóságtól. A fejem zúgott, nem a malomkerék, s nem a víz csobogott, hanem szájamból szivárgott a vér. Hörögve és fuldokolva ébredtem fel egészen.

- Megmozdult! - hallottam Sam hangját. - Hála istennek!

- Igen, él - mondta Dick Stone.

- Már a szemét is kinyitja! Él! Él! - örvendezett Will Parker.

Valóban kinyitottam a szememet. Amit első pillantásom felfogott, csöppet sem volt biztató. Még mindig azon a helyen feküdtem, ahol ilyen alaposan fejbe kólintottak. Körülöttem vagy húsz tábortűz lobogott, és rengeteg apacs harcos nyüzsgött a tüzek körül. Legalább ötszázan lehettek, köztük sok sebesült. Nagyszámú halottat is láttam, két elkülönített csoportban. Az egyik helyre az elesett apacsokat hordták, s tőlük jókora távolságra a kajovákat. Ezek harminc halottat hagytak a csatatéren, az apacsok tizenegyet. Körülöttem megkötözött foglyok hevertek - egyetlen kajova sem menekült meg. A foglyok közt megpillantottam Tanguát is, a törzsfőnököt.

Tekintetem a másik oldalra tévedt. Ott egy fehér ember feküdt gúzsba kötve. Testét karikába hajlították, úgy kötötték össze, akárcsak a régi időkben, amikor a bűnöst kerékbe törték. Megismertem: Rattler volt. Azért kötözték meg ilyen kegyetlenül, hogy már ezzel is megkínozzák. Semmi okom sem volt sajnálni, de úgy nyöszörgött, hogy még hallgatni is rossz volt. Cimborái közül egy sem maradt életben. Már az ütközet első perceiben agyonlőtték őket. Rattlert csak azért hagyták életben, mert Kleki Petra gyilkosának lassú kínhalált szántak.

Kezemen-lábamon nekem is kötél feszült. Balra tőlem Parker és Stone ült, ugyanúgy. Jobbra tőlem Sam Hawkins kuporgott - neki csak a lábát bilincselték meg, és a jobb kezét a hátára szíjazták; balját azonban szabadon hagyták, hogy - miként később megtudtam - ápol hasson.

- Az a fő, hogy magához tért, kedves barátom! - mondta, s szabad kezével gyengéden megsimogatta arcomat. - Mi történt önnel tulajdonképpen?

Felelni akartam, de nem tudtam, mert szájam tele volt vérrel.

- Köpje ki! - biztatott Sam.

Olyan bágyadt voltam, hogy még a fejemet sem tudtam felemelni.

Halkan, szaggatottan tudtam csak néhány szót kinyögni.

- Leütöttem Incsu Csunnát . . . Winnetout is . . . Aztán a szájamba szúrt. . ., aztán. . . hátulról. . . fejbe vágtak. . .

Közben folyton vérzett a szám, s most vettem csak észre, hogy valóságos vértócsában fekszem.

- Azt a keserves mindenségit - fakadt ki Sam. - Hát ez lett a vége!

Mi a bozótba ugrottunk; hogy ott várjuk be a csata kimenetelét. Azt hittük, ugyanezt teszi ön is. Amikor végre előbújtam, láttam, hogy az apacsok körülveszik Incsu Csunnát és Winnetout. Éppen akkor tápászkodtak fel. Aztán megpillantottam önt a földön - azt hittem, meghalt.

Rémült kiáltásomra előjött Will és Dick is. Oda akartunk rohanni, hogy segítsünk magán, ha még lehet, de az apacsok tüstént megrohantak, és foglyul ejtettek. Megmondtam Incsu Csunnának, hogy mi az apacsok barátai vagyunk, de kinevetett. Csak Winnetou kérésére engedte meg, hogy egyik kezemet szabadon hagyják. Én kötöttem be a sebet a nyakán, különben elvérzett volna. Mélyen ment be a kés?

- Átszúrta. . . a nyelvemet - hebegtem.

- Atyaúristen! Veszedelmes dolog! Olyan seblázzal szokott járni, hogy még egy medvének is sok. Képzelem, hogy zúg a feje. De az a kisebbik baj, elmúlik hamar. Az átszúrt nyelv annál komolyabb. Az a feneség, hogy nem lehet kötözni.

Többet nem hallottam, mert újra elájultam.

Amikor megint magamhoz tértem, úgy éreztem, hogy mozog a világ körülöttem - vagy én mozgok? Lódobogást hallottam, és kinyitottam a szememet. Legnagyobb csodálkozásomra azt láttam, hogy egy medvebőrön fekszem - megismertem, az a grizzly volt; amelyet én ejtettem el. Most afféle függőágyat csináltak belőle; két ló közé kötötték, és engem ráfektettek, úgy szállítottak. Mélyen besüppedtem a medvebundába, csak az eget láttam meg a két ló fejét. A nap izzó sugarai egészen elöntöttek, és szívem átkozottul dobogott. A vér vadul lüktetett ereimben. Szájam megdagadt, és tele volt alvadt vérrel. Ki akartam köpni, de nem tudtam a nyelvemet megmozdítani.

- Vizet! Vizet! - könyörögtem, mert rettentő szomjúság gyötört.

De csak azt hittem, hogy szólok - egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

Végem van - gondoltam -, nem lehet rajtam segíteni. Fejem hátrahanyatlott, és megadtam magam a sorsomnak.

A következő pillanatban már indiánokkal harcoltam, kiszáradt prériken száguldoztam, bivalyokat kergettem, medvékkel birkóztam, majd úsztam, úsztam, úsztam a végtelen tengeren, és a hullámok összecsaptak a fejem fölött. . . Ez volt a sebláz, mely hosszú ideig megfosztott eszméletemtől. Nem medvékkel birkóztam, hanem a halállal. Néha meghallottam Sam Hawkins hangját, valahonnan messziről, egy szakadék túlsó partjáról. Időnként mintha két sötét, bársonyos fényű szem pihent volna rajtam, és megismertem Winnetou szemét. Aztán meghaltam, koporsóba helyeztek és eltemettek. Tisztán hallottam a rögök dobolását koporsóm fedelén. Majd sokáig, egy örökkévalóságig mozdulatlanul feküdtem a föld mélyén. Végül koporsóm fedele zajtalanul felemelkedett, egy ideig a fejem fölött lebegett, aztán eltűnt. Az eget láttam, és a sír négy oldala leomlott. Igaz lenne - lehetséges-e? Vagy ez is csak káprázat? Kezemet végtelen erőlködéssel felemeltem, és megérintettem homlokomat.

- Hurrá! Felébredt! Felébredt halottaiból! - ujjongott Sam.

Megpróbáltam fejemet a hang irányába fordítani - ez is sikerült.

- Nézzétek csak! Már a fejét is meg tudja mozdítani! - hallottam Sam szinte mámoros hangját.

Fölém hajolt, és arca sugárzott a boldogságtól. Csodálatos, hogy ezt is észrevettem, pedig kusza szakállerdő borította.

- Lát engem, kedves barátom, megismer? - kérdezte izgatottan.

Felelni akartam, de nem tudtam. Nagyon bágyadt voltam, és nyelvem nehéz volt, mint az ólom. De a fejemet megbiccentettem.

- És hallja, amit mondok? - kérdezte Sam. Újra biccentettem egyet.

- Hát gyertek már ide! Nézzétek! - mondta Sam szinte sikoltva.

Arca eltűnt, és két másik fej bukkant fel helyette - Stone-é és Parkeré. A derék fiúk sírtak örömükben. Beszélni kezdtek, de Sam félretolta őket.

- Előbb én! - mondta. - Eresszetek oda!

Megfogta mindkét kezemet, és gyengéden megszorította. Aztán szakálla erdejében arra a tisztásra mutatott, ami a szája volt, és megkér dezte:

- Éhes, Sir? Szomjas, Sir? Mit gondol, tudna valamit enni vagy inni?

Tagadóan intettem, mert semmi kedvem sem volt egyikhez sem.

Olyan gyengeség fogott el, hogy még egy csepp vizet sem tudtam volna lenyelni.

- Nem? Igazán nem? Tudja-e, mióta fekszik itt?

Csak meresztettem rá a szemem.

- Három hete; uram, teljes három hete! Képzelje csak el! Bizonyára sejtelme sincs róla, hol van, és mi történt magával a sebesülése óta.

Előbb sebláza volt, aztán merevgörcsbe esett. Az apacsok már be akarták kaparni. De én nem tudtam elhinni, hogy meghalt. Addig könyörögtem Winnetounak, míg végre megengedte, hogy tovább ápoljam.

Mindent Winnetounak köszönhet, uram! Szaladok is hozzá, és jelentem, hogy él!

Behunytam a szemem; és csendesen feküdtem tovább, de most már nem a sírban, nem a koporsóban, hanem valami gyönyörű, békességes ernyedtségben. Azt kívántam, bárcsak örökké ebben az állapotban maradhatnék.

Ekkor lépéseket hallottam. Egy kéz megtapogatott, és felemelte karomat.

- Biztos, hogy Sam Hawkins nem tévedett? - hallottam Winnetou hangját. - Szelki Lata csakugyan magához tért?

Tudtam, hogy rólam beszél. Szelki Lata az apacsok nyelvén pontosan ugyanaz, mint Old Shatterhand.

- Kinyitotta szemét! Még bólogatott is! - erősködött a jó Sam.

- Akkor csoda történt! Pedig jobb lett volna neki, ha halott marad. Így nehezebb halál vár rá.

- Így beszélni az apacs nép legjobb barátjáról! - csapta össze kezét

Sam. - Aki hű barátja Winnetounak is!

- Azért ütött le kétszer is! - felelte Winnetou megvetően.

- Mind a két alkalommal kénytelen volt megtenni - erősködött Sam.

- Első ízben azért tette, hogy megmentse az életedet, mert különben a kajovák a csatában megöltek volna. Másodízben önvédelemből tette.

Mi négyen nem akartunk az apacsok ellen harcolni. Megbeszéltük, hogy megadjuk magunkat.

- Sam Hawkins nyelve hazudik - felelte Winnetou hidegen. - Semmivel sem vagytok jobbak a kajova kutyáknál. Ha igazán barátaink vagytok, idejében értésünkre adtátok volna, hogy a kajovák mit forralnak ellenünk. Olyan ostobának tartasz, hogy megtéveszthetsz hazugságaiddal?

- Nem szoktam hazudni - fortyant fel Sam.

- Minden sápadtarcú álnok és hazug. Csak egyet ismertem, kinek szívében igazság lakozott - ez Kleki Petra volt, és őt is megöltétek!

Old Shatterhand az első pillanatban bizalmat keltett bennem. Láttam erejét és bátorságát. Szeme nyílt, mintha szíve őszinte volna. De benne is csalódtam. A tolvajokhoz csatlakozott, akik országunkat el akarják lopni. A csatában ellenségeimhez pártolt. Hazudik az arca, hazudik a szeme, a szíve is hazug!

Már az első pillanatban fel akartam nézni rá, de szempillám nem engedelmeskedett. Testem olyan gyenge volt, mintha levegőből állna. De most, hogy kemény szavait hallottam, óriási erőlködéssel kinyitottam szememet. Ott állt mellettem könnyű vászonruhában, fegyvertelenül.

Kezében egy könyv volt. Kötésén még a címet is el tudtam olvasni:

Hiawatha. Álmélkodva néztem. Egy "vadember", aki Longfellow indián eposzát olvassa! Hát nem csodálatos?

Winnetou észrevette, hogy kinyitottam a szememet. Sokáig- szótlanul nézett, aztán megkérdezte:

- Tudsz beszélni?

Nemet intettem.

- Nagy fájdalmaid vannak?

Ugyanúgy intettem megint.

- Akkor is halál fia vagy! - mondta Winnetou. - Az ember a halála előtt nem hazudik. Mondd meg őszintén: ti négyen csakugyan jó szándékkal voltatok irántunk?

Kétszer is megbiccentettem a fejemet, görcsös erőlködéssel.

- Nem tudom elhinni! - kiáltott fel Winnetou. - Ha bevallod az igazat, talán könyörögtem volna apámnak, hogy kegyelmezzen meg neked, de így . . .

Fáradtan behunytam a szememet. Megátalkodottsága olyan sértő volt, hogy büszkeségem akkor is elnémított volna, ha van erőm beszélni. De Sam nem hagyta annyiban.

- A nagy Winnetou megfeledkezett valamiről - mondta. - A kajovák meg akarták ölni foglyaikat, de Old Shatterhand nem engedte.

Azért vívott párbajt Metan Akvával. Életét kockáztatta az apacs foglyokért!

- Ez sem igaz! - szólt rá Winnetou keményen.

- Kérdezd meg Tanguát, a kajovák főnökét!

- Megkérdeztem tőle, mert valaki szóba hozta.

- És mit mondott?

- Hogy Metan Akva a csatában esett el, amikor megtámadtuk a kajovákat. Nem Szelki Lata ölte meg!

- Hát ez a gazság netovábbja! - kiáltott fel Sam. - Alávaló hazugság!

- Tangua megesküdött a Nagy Szellemre, hogy így történt, s inkább neki hiszek, mint nektek - felelte Winnetou. - Kleki Petra barátom és tanítómesterem volt, nem hagyhatom halálát bosszulatlanul. A Nagy

Szellem kezemre adta gyilkosát. Itt hever megkötözve. Kínhalál vár rá, és tirátok is, mert ugyanolyan gonoszak vagytok, mint ő.

- Kegyetlen beszéd, Winnetou! - mondta Sam halkan, fejét lehorgasztva.

- Mi nem vagyunk kegyetlenek - felelte Winnetou. - Az elfogott kajovákat sem öltük meg. Amit ellenünk vétettek, lovakkal, takarókkal, fegyverekkel fizetik meg, s akkor szabadon bocsátjuk őket. Szelki Latával is irgalmasan bántunk. Megengedtük, hogy ápold. De ha felgyógyul, neki is felelnie kell a sápadtarcúak bűneiért.

Ahogy behunyt szemmel hallgattam, csodálkoztam magamban, milyen hosszasan tárgyal Sammel. Mintha a saját lelkiismeretét igyekezett volna megnyugtatni szavaival. Sorsunk, úgy látszik, mégsem egészen közömbös neki; és akkor. . .

- Elég a szóból! - kiáltotta most Winnetou, mintha csak le akarná hűteni reménykedésemet. - Már eddig is túlságosan elnéző voltam irántatok!

Szelki Lata jobban van, nincs többé szüksége rád. Semmi keresnivalód mellette!

- Csak ezt ne, Winnetou, csak ezt ne! - könyörgött Sam rémülten.

- Mellette akarok maradni, ne szakíts el tőle!

- Hogy te mit akarsz, nem számít! Azt fogod tenni, amit parancsolok!

- És mikor láthatom megint a barátomat?

- Csak az utolsó napon. Mielőtt meghal, és mielőtt ti is meghaltok.

- Akkor legalább engedd meg, hogy elbúcsúzzam tőle!

Winnetou elfordult. Sam mindkét kezemet megragadta, és hosszasan szorongatta. Parker és Stone ugyanígy búcsúzott el tőlem. Winnetou intésére néhány apacs harcos lépett hozzánk. Samet, Willt és Dicket elhurcolták, s engem magamra hagytak. Később értem jöttek, egy sátorlapra fektettek és elvittek. Ahhoz sem volt erőm, hogy a szememet kinyissam. Még éreztem a sátorlap himbálózását, aztán mély álomba zuhantam.

Hogy meddig aludtam, nem tudom. A gyógyulást hozó álom rendszerint hosszú; és nagyon mély. Amikor felébredtem, könnyen ki tudtam nyitni szememet, és már nem voltam olyan gyenge, mint azelőtt.

Még a nyelvemet is meg tudtam kissé mozdítani; s nem esett különösebben nehezemre, hogy ujjammal szájamba nyúljak; és megtisztítsam a megalvadt vértől.

Nagy csodálkozásomra egy négyszögletes, lakószobához hasonló helyiségben találtam magam, melynek oldalai kőből rakott falakból álltak. A világosságot a bejárati nyílásból nyerte, melyen ajtó nem volt.

Fekvőhelyem a helyiség hátsó sarkában terült el. Több szürke medvebőrből készítették; ezeket egymásra rakták, s egy nagyon szép indián takarót terítettek rám. A másik sarokban, a bejárat mellett két indián nő üldögélt - egy idősebb és egy fiatal -, alighanem kettős feladattal: hogy ápoljanak, és őrizzenek is. Az idősebbik nagyon csúnya volt, mint a legtöbb indián öregasszony, aki sok éven át agyondolgozta magát.

Az indián asszonyok végzik el a legnehezebb munkát is, míg a férfiak a háborúnak és a vadászatnak élnek, de idejük hátralevő részét tétlenül töltik el. A fiatalabbik szép volt, sőt nagyon szép, Ha európai ruhába öltözik; akármelyik úri szalonban is megcsodálták volna. Hosszú, világoskék ingruhát viselt, teljesen zárt nyakkal, derekát csörgőkígyó bőréből készült öv fogta át. Semmiféle ékszert sem viselt - például üveggyöngyöt vagy aprópénzből készült láncot, amit az indián nők általában annyira kedvelnek. Egyetlen ékessége csodálatos haja volt, mely két erős, kékesfekete fonatban a derekáig ért le. Nagyon hasonlított Winnetou hajára, és arcvonásai is Winnetoura emlékeztettek.

Ugyanaz a bársonyos fekete szem, melyet félig eltakarnak a hosszú szempillák, mintha valami titkot rejtegetnének. Az indiánok kiugró arccsontjainak nyoma sem volt. A fiatal indián lány kerek, telt arca teljesen szabályos volt, álla pajkos gödröcskéjét pedig sok európai lány megirigyelte volna. Halkan beszélt az idősebb asszonnyal, vigyázva, hogy fel ne ébresszen, s amikor mosolygott, szépen ívelt szájában a fogak tökéletes gyöngysora villant elő. Finom vonalú orra inkább görög, mint indián jellegű volt. Bőre úgy csillogott, mintha világos bronzszíne ezüsttel vegyült volna. Ez a lányka tizennyolc éves lehetett, és fogadni mertem volna, hogy Winnetou testvérhúga.

A két squaw azzal foglalatoskodott, hogy egy fehérre cserzett bőrövet piros öltésekkel és arabeszkekkel díszítgetett.

Felemelkedtem fekvőhelyemen - igen, egész egyszerűen felültem, mégpedig minden erőlködés nélkül; holott mielőtt elaludtam, olyan gyenge voltam, hogy még a szememet sem tudtam kinyitni. Az öregasszony meghallotta mocorgásomat, felém pillantott, majd hangosan felkiáltott:

- Uff! Aguan inta-hinta!

Uff a csodálkozás szava, aguan inta-hinta pedig annyit jelent: nézd csak, milyen friss és eleven! A lány felnézett munkájából, s látva, hogy ülök, hozzám sietett.

- Felébredtél? - mondta elég jó angolsággal, ami megint nagy meglepetés volt számomra. - Van valami kívánságod?

Már válaszra nyitottam számat, de rögtön be is csuktam, mert eszembe jutott, hogy nem tudok beszélni. Nem tudok-e? De hiszen ha sikerült felülnöm, talán beszélni is tudok már. Megpróbáltam, és így válaszoltam:

- Kívánságom . . . van . . . több is.

Boldog voltam, hogy végre hallom a saját hangomat. Természetesen idegenszerűen hangzott; a szavakat nehezen tudtam kipréselni, és szájam mélyén erős fájdalmat okoztak. De hát mégis meg tudtam szólalni, olyan hosszú és kényszerű némaság után.

- Beszélj halkan vagy csak jelekkel - mondta. - Nso Csi hallja, hogy a beszéd fáj neked.

- Nso Csi te vagy? Ez a neved? - kérdeztem.

- Igen.

- Köszönet illeti azt, aki ezt a nevet adta neked. Igazán hozzád illik, mert szép vagy, mint egy tavaszi nap, amikor az év első virágai nyílnak.

Tudtam, hogy Nso Csi az apacsok nyelvén annyit jelent, mint "Szép

Nap" - ez késztetett a bókra. A lány könnyedén elpirult, és figyelmeztetett arra, amit az imént kérdezett.

- Azt mondtad, több kívánságod van.

- Előbb mondd meg, hogy miattam vagy-e itt.

- Parancsot kaptam, hogy ápoljalak.

- Ki parancsolta meg?

- A bátyám, Winnetou.

- Mindjárt gondoltam, hogy ez a bátor fiatal harcos a te bátyád, nagyon hasonlítasz rá.

- Mégis meg akartad ölni!

Ezt úgy mondta, hogy félig kijelentésnek, félig kérdésnek hangzott.

Közben olyan fürkészően nézett a szemembe, mintha olvasni próbálna a lelkemben.

- Nem akartam megölni - feleltem.

- Nem hiszi el, és az ellenségének tekint. Kétszer földre sújtottad őt, akit még senki sem tudott legyőzni.

- Kétszer, igen. Első ízben azért, hogy megmentsem az életét. Másodszor meg ő akart megölni engem. Én már akkor megkedveltem, amikor először láttam.

Sötét szemét egy hosszú percre megint rám emelte, s végül így felelt:

- Hiába, nem hisz neked, s én a testvére vagyok. Fájdalmat érzel a szájadban?

- Most nem.

- Tudnál nyelni?

- Megpróbálom. Szabad egy korty vizet adnod nekem? Szomjas vagyok.

- Mindjárt kapsz inni.

Az öregasszonnyal együtt elhagyta a szobát. Töprengően néztem utána. Winnetou tehát ellenségének tekint, akárhogy erősködöm is, hogy a barátja vagyok. Mégis húgára bízta az ápolásomat. Mit jelentsen ez? Talán később megértem.

A két squaw nemsokára visszajött. A fiatal lány kezében barna agyagból készült bögreféle volt, aminőt a pueblo-indiánok szoktak készíteni.

Színültig friss vízzel volt tele. Azt hitte, segítség nélkül nem tudom megfogni még, s a szájamhoz tartotta. A nyelés nehezen, nagyon nehezen sikerült, és erős fájdalmat okozott, de leküzdöttem. Apró kortyokban és hosszú szünetekkel kiittam az egészet.

Istenem, mennyire felüdített! Nso Csi leolvashatta az arcomról, mert megjegyezte:

- Látom, jólesett. Később hozok neked mást is. Bizonyára nagyon éhes vagy. Nem akarsz megmosakodni?

- Ó, ha lehetne!

- Próbáld meg.

Az öregasszony egy kivájt tökhéjat hozott be vízzel tele. Nso Csi letette a fekvőhelyem mellé, és kezembe adott egy puha háncsból font törülközőfélét. Megpróbáltam a mosakodást, de nem sikerült - nem volt hozzá elég erőm.

Ekkor a háncstörülköző csücskét bemártotta a vízbe, s türelmesen megmosta vele az arcomat, a kezemet, a karomat, a vállamat, aztán halkan megkérdezte:

- Mindig ilyen sovány voltál? Én - sovány? Erre nem is gondoltam. Persze; a láz és a seb okozta merevgörcs, mely akár a halálomat is okozhatta volna. Hosszú ideig nem ettem semmit, egy csöpp vizet sem ittam. Természetes, hogy mindez alaposan megviselt. Megtapogattam arcomat, és csak ennyit mondtam:

- Mindig jó húsban voltam.

- Hát akkor nézd meg magad itt a vízben.

A tökhéjba néztem, és visszahőköltem megdöbbenésemben. A vízből egy kísértet nézett vissza rám - olyan voltam, mint egy csontváz.

- Csoda, hogy még élek! - sóhajtottam.

- Igen, Winnetou is azt mondta. Még a hosszú utat is kibírtad idáig.

A jóságos Nagy Szellem rendkívül erős szervezettel ajándékozott meg. Öt napig hánykolódtál útközben.

- Öt napig? Hát hol vagyunk tulajdonképpen?

- A mi pueblónkban, a Pecos folyó partján.

- És az apacs harcosok, akik foglyul ejtettek, mind ide jöttek?

- Igen, mind hazajött. Itt laknak a pueblo közelében.

- A kajova foglyok is itt vannak?

- Itt. Megérdemelték volna, hogy megöljük őket. Minden más törzs azt tette volna. De Kleki Petra arra tanított bennünket, hogy kerüljük a testvérharcot. Az indián nemzeteknek össze kell fogniuk, ha nem akarnak elpusztulni.

- És az én három barátom - nem tudod, hol vannak?

- Egy olyan szobában; mint ez, csak ott sötét van. Megkötözve üldögélnek a sötétben.

- Étlen-szomjan? - kérdeztem.

- Nem. Jól tartják őket, hogy erősek legyenek, és sokáig kibírják a kínzást. Nem büntetés, ha mindjárt belehalnak.

- A kínzócölöpön kell meghalniuk?

- Igen, ott fognak meghalni.

- Én is?

- Te is - felelte nyugodtan, minden sajnálkozás nélkül. Hát lehetséges-e, hogy ez a szép fiatal lány ennyire rideg szívű legyen?

- Nagyon szeretnék velük beszélni - mondtam.

- Winnetou megtiltotta - felelte.

- Távolról sem láthatom őket - legalább egyszer?

- Nem.

- Üzenetet sem küldhetek nekik?

- Nem.

- Legalább annyit, hogy már jobban vagyok - azt se szabad?

Nem felelt rögtön, de rövid gondolkodás után így szólt:

- Majd megkérem Winnetout, hogy ezt az egyet engedje meg.

- Winnetou nem látogat meg egyszer?

- Nem kíván látni. De átadhatom az üzenetet.

- Nem, köszönöm. Bennem is van büszkeség. Ha Winnetou nem akar beszélni velem, nekem sincs több szavam.

- Csak halálod napján láthatod még egyszer. Most mennem kell. Ha szükséged van valamire, ezzel jelezheted. Akkor rögtön bejön valaki.

Kis agyagsípot vett elő a zsebéből, kezembe adta, aztán az öregasszonnyal együtt eltávozott.

Megható figyelmesség! - gondoltam keserűen. Társaimat felhizlalják, és engem gondosan ápolnak; de csak azért; hogy aztán a kínzócölöpön pusztuljunk el! Winnetou a húgára bízza az ápolásomat, de nem akar szóba állni velem. Az ördög érti meg ezeket az indiánokat!

A beszélgetés is elfárasztott. Nyelvem kegyetlenül sajgott, és minden szónál éles fájdalom nyilallt belém. Bágyadtan behunytam szememet, és megint elaludtam.

Néhány óra múlva arra ébredtem fel, hogy pokoli szomjúság gyötör, és farkaséhes vagyok. Belefújtam a kis sípba. Az öregasszony, aki alighanem a bejárat mellett üldögélt, tüstént bedugta fejét, és mondott valamit. Szavait nem értettem meg, de kitaláltam, hogy azt kérdezi, mit akarok. Jelekkel megmagyaráztam neki, hogy enni és inni szeretnék.

Erre eltűnt, és nemsokára Nso Csi állított be, agyagtállal és kanállal a kezében. Letérdelt mellém, és kanalanként megetetett, mint egy gyereket. A tálban erős húsleves volt, amelybe kukoricalisztet kevertek. Az indiánok két kő közt őrlik meg a kukoricát, de ez a liszt olyan finom volt, mintha darálóval készült volna. Talán Kleki Petra szerezte be a darálót meg a kanalat is.

Az evés még a beszédnél is nagyobb fájdalmat okozott nekem. Minden kanál után pihennem kellett. Szemem könnybe lábadt a nagy erőlködéstől. Nso Csi észrevette, s amikor megbirkóztam az utolsó kanállal is, megjegyezte:

- Nagyon gyenge vagy még, de szíved erős - hős vagy! Milyen kár, hogy nem indiánnak születtél, csak hitvány, hazug sápadtarcúnak!

- Nem vagyok hazug - feleltem. - Nem minden fehér ember hazug.

- Én csak egyet ismertem, aki tiszta szívű volt - mondta Nso Csi.

- Kleki Petrát mindnyájan szerettük, és ti öltétek meg. Aznap fogtok meghalni, amikor eltemetjük.

- Még nem temettétek el? - kérdeztem csodálkozva.

- Erős koporsóba zártuk, ahová nem hatol be levegő - felelte.

- Majd meglátod, ha eljön az ideje. Most pihenj tovább.

Amikor magamra maradtam, megpróbáltam felállni, de visszaroskadtam fekvőhelyemre. Mégis éreztem, hogy kezdek erőre kapni. A jó húsleves mintha eláradt volna egész testemben. Még fontosabb volt, hogy fásult, csüggedt hangulatom elmúlt. Most már megint élni akartam - ragaszkodni az életemhez, akármilyen reménytelennek tűnt is.

Reménytelennek? Miért? Csak meg kell győznöm Winnetout arról, hogy tévesen ítélt meg. Kezemben a bizonyíték - a hajfürtje! Eddig még nem volt erőm, hogy megmutassam neki. Igazában kedvem sem volt hozzá. Azt akartam, hogy magától jöjjön rá tévedésére. De ha tovább makacskodik . . .

Idáig jutottam gondolataimban, amikor hirtelen rémület fogott el.

Hátha már nincs meg az a hajfürt? Az indiánok rendszerint kirabolják foglyaikat, elszednek tőlük mindent. Bizonyára az én zsebeimet is kiürítették, mialatt eszméletlenül feküdtem.

Most is az a ruha volt rajtam, amelyben dolgoztam, amikor még földmérő voltam. Azóta sok minden történt; s hogy a ruhám milyen állapotban volt, elképzelhető. De megvolt, nem vették el. Izgatottan kotorásztam zsebeimben. Nagy örömömre és csodálkozásomra mindent a helyén találtam - úgy látszik, csak a fegyvereimtől fosztottak meg. Belső zsebemből kihúztam a bádogdobozt. Fellélegzettem. Irataim, feljegyzéseim ott voltak sértetlenül, s köztük a karikába csavart hajfürt is.

A dobozt gondosan visszatettem a zsebembe tartalmával együtt, és megkönnyebbülten elnyújtózkodtam a medvebőrökön. Most már nyugodtan elaludtam.

Estefelé ébredtem fel. Nso Csi megint behozott egy tál levest és hozzá friss vizet. Most már egyedül kanalaztam ki, nem volt szükségem segítségre. Közben számos kérdést tettem fel Nso Csinek. Volt, amire habozás nélkül válaszolt, de egyik-másik kérdésemre tiltóan felemelte kezét.

- Örülök, hogy nem vettek el tőlem semmit - mondtam.

- Winnetou parancsolta így - felelte.

- Miért?

- Nem tudom. De van valami más, amit mondani akarok neked. Annak még jobban fogsz örülni.

- Kíváncsi vagyok rá, mi lehet az.

- Felkerestem a sápadtarcúakat, akiket veled együtt fogtak el. Meg akartam mondani nekik, hogy már jobban vagy. Az egyik, akit Sam Hawkinsnak hívtak, megkért, hogy adjak át neked valamit.

- A jó Sam! Mit küldött nekem?

- Ajándékot. Maga készítette. Három hétig dolgozott rajta, amikor még ő ápolt téged. Megkérdeztem Winnetout, átadhatom-e. Megengedte. Itt van.

Egy nyakláncot adott a kezembe, amit Sam az én elejtett szürke medvém fogaiból és karmaiból készített. Még a medve füleinek a hegyét is ráfűzte.

- Elmesélte, hogy a grizzlyt te ölted meg. Bátor és erős harcos vagy, hogy puszta késsel neki mertél menni - mondta Nso Csi.

Szinte meghatottan forgattam kezemben a nyakláncot.

- Hogy tudta ezt megcsinálni? Hiszen kés és szerszám is kell hozzá!

Tőle sem vettek el semmit?

- Te vagy az egyetlen, akinek a tulajdonát meghagyták - felelte Nso Csi. - De megmondta Winnetounak, hogy ajándékot szeretne készíteni neked, és Winnetou megengedte. Megparancsolta, hogy kapjon meg mindent, ami szükséges hozzá. Szép nyakék. Vedd fel, úgysem viselheted sokáig.

- Mert meg kell halnom?

- Igen.

Fölém hajolt, és maga akasztotta a láncot a nyakamba. Nem is váltam meg tőle, amíg a prérit jártam.

- Köszönöm - mondtam a szép indián lánynak. - De abban tévedsz, hogy nem viselhetem sokáig.

- Ne áltasd magad csalóka reménnyel - felelte kissé elszomorodva.

- A vének tanácsa határozta el, hogy meg kell halnod.

- És ha bebizonyítom, hogy ártatlan vagyok?

- Bizonyítsd be, Szelki Lata! Nagyon örülnék, ha be tudnád bizonyítani, hogy nem vagy hazug áruló, és nem vagy Winnetou ellensége.

Mintha megbánta volna, hogy ennyit is mondott, megfordult, és kiszaladt a szobából. Helyette az öregasszony jött be, kivájt tökből készült mécsessel a kezében. Kissé rendbehozta a fekvőhelyemet, és kivitte a tálat meg a kanalat.

Ezen az éjszakán jobban aludtam, mint máskor, és kipihenten ébredtem fel. A nap folyamán hatszor kaptam enni - sajnos, mindig ugyanazt.

De nem zúgolódtam, hiszen tudtam, hogy a húsleves meg a kukoricaliszt tápláló, és könnyű megemészteni. A hússal várni kellett, míg rágni is tudok, nemcsak nyelni. Állapotom napról napra javult. A csontváz, melyet a vízben láttam, visszanyerte izmait. Szájamban a daganat leapadt, majd eltűnt. Nso Csi barátságosan gondoskodott rólam, de egyre szótlanabbá vált. Észrevettem, hogy néha lopva rám néz, és szemében szomorúság tükröződik.

Talán már sajnálni kezd? Úgy látszik, tévedtem, amikor szívtelennek tartottam. Megkérdeztem, elhagyhatom-e a szobát, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Azt felelte, erről szó sem lehet. A bejárat előtt két őr áll, és még mutatkoznom sem szabad. Csak gyengeségemnek köszönhetem, hogy nem bilincseltek meg, de még erre is sor kerülhet.

Gondolkodóba estem. Eddig bíztam a hajfürtben - de hátha csalódás ér? Ilyen körülmények között csak a saját erőmre számíthatok biztosan. Feltétlenül meg kell erősödnöm - de hogyan?

Most már csak éjjel feküdtem a medvebőrökön; napközben fel és alá sétálgattam a szobában, vagy a földön kuporogtam. Azt mondtam Nso Csinek, hogy nem tudok ilyen alacsonyan ülni, nem szoktam meg.

Megkérdeztem, nem kaphatnék-e egy nagyobb követ, amire ráülhetnék.

Kívánságomat közölte a bátyjával. Winnetou parancsára még aznap két jókora követ hoztak a szobámba, helyesebben a börtönömbe.

Amikor magamra maradtam, ezeket a köveket kezdtem emelgetni. Két hét múlva már mutatkozni kezdett a súlyemelés eredménye. A harmadik hét végén izmaim visszanyerték rugékonyságukat.

Már hat hete voltam rab, és még nem hallottam róla, hogy a kajova foglyokat elengedték volna. Pedig majdnem kétszáz ember etetése nem kis dolog. A kajovák bizonyára alkudoztak. De minél tovább húzzák az időt, annál nagyobb lesz a váltságdíj - gondoltam.

Már késő őszre járt az idő. Egy szép, napos reggelen Nso Csi behozta a reggelimet, és mialatt ettem, leült az egyik kőre. Szeme különösen csillogott, s végül egy könnycsepp gördült le arcán.

- Sírsz? - kérdeztem. - Mi történt, hogy ilyen szomorú vagy?

- Még nem történt semmi - felelte -, de ma elvonulnak a kajovák.

Követeik az éjjel érkeztek meg. Magukkal hozták mindazt, amit váltságdíjul követeltünk.

- Ezért búsulsz? Inkább örülnöd kellene.

- Nem tudod, mit beszélsz. Nem sejted, mi vár rád. A kajóvák távozását harcosaink azzal fogják megünnepelni, hogy téged három társaddal együtt a kínzócölöphöz kötnek.

Ezt a fenyegetést már sokszor hallottam, de nem vettem komolyan.

Annál jobban megdöbbentett most. Ez hát a döntő nap, talán életem utolsó napja! Közönyösséget színleltem, és látszólag nyugodtan folytattam a reggelizést, aztán visszaadtam Nso Csinek a tálat. Átvette a kezemből, és elindult vele. A kijáratnál hirtelen megfordult és visszajött.

Hozzám lépett, kezét nyújtotta, és így szólt:

- Ez az utolsó alkalom, hogy beszélhetek veled, El kell búcsúznom tőled. Nagy harcos vagy, légy erős, akárhogy kínoznak is. Nso Csi szíve fáj, hogy meg kell halnod. De még jobban fájna, ha gyáván halnál meg.

Letörölte könnyeit, és kiszaladt. Utána mentem, hogy még egyszer lássam, de amint a kijárat elé értem, a két őr puskát fogott rám. Bizonyára le is lőttek volna, ha még egy lépést teszek. Gyorsan visszahúzódtam börtönömbe. Szökésre nem is gondolhattam, hiszen nem ismertem a terepet. Mégis felidéztem emlékezetemben mindazt, amit a pueblókról, egyes indián törzsek csodálatos falvairól vagy várairól hallottam és olvastam.

Ennek a sajátos építkezési módnak ősi hagyományai vannak. A pueblo-indiánok rendszerint egy folyó magas partját választják ki, vagy egy kiszáradt kanyon sziklafalait. Ügyesen kihasználják a hely adottságait, a szirtfalak rései közt emelnek erős kőfalakat sok emelet magasságban. Minden emelet beljebb van, mint az alatta levő, s előtte terasz húzódik, mely tulajdonképpen nem más, mint az alsóbb emelet mennyezete.

Tehát a földszint a legtágasabb, és fölötte az emeletek egyre kisebbek. Az egész olyan, mint egy cellákból álló piramis - vagy mint egy kártyavár. Az épületben nincs lépcső. Az egyes emeletekre létrán lehet feljutni, csak kívülről. Ha ellenség közeleg, a létrákat behúzzák, és csak az juthat fel, aki ostromlétrát hozott magával. De még akkor is egyenként kell megostromolnia minden emeletet, kitéve magát a felsőbb teraszokon meghúzódó védők fegyvereinek.

Szóval egy ilyen sziklavárba kerültem, mégpedig a nyolcadik vagy kilencedik emeletre, amint egy pillantással felmértem, amikor a fejemet kidugtam. Nem, a szökést meg sem lehetett kísérelni. Leheveredtem a medvebőrökre, és vártam. A várakozás elég kínos volt, mert órákig tartott. Végre déltájban közeledő léptek zaja hallatszott kívülről. Winnetou lépett be a szobába, öt apacs harcos kíséretében. Felültem. Hosszú, fürkésző pillantást vetett rám, és megkérdezte:

- Old Shatterhand meggyógyult már?

- Még nem egészen - feleltem.

- De beszélni már tudsz; mint hallom.

- Igen.

- És futni?

- Azt hiszem.

- Úszni is tudsz?

- Talán . . . egy keveset - feleltem óvatosan.

- Jó, mert szükséged lesz rá. Megüzentem neked; melyik napon kerülhetsz újra a szemem elé - nem felejtetted el?

- Tudom - a halálom napján.

- Úgy van - és ez a nap elkövetkezett. Állj fel! A harcosaim megkötöznek.

Minden ellenállás esztelenség lett volna. Hat edzett harcossal álltam szemben. Ha le is tudnék ütni egyet vagy kettőt közülük, nem érnék vele semmit, csak súlyosbítanám helyzetemet. Engedelmesen kinyújtottam kezemet, s örültem, hogy elöl kötözik meg, és nem kötik hátra.

Lábamat is összeszíjazták, de lazán. Lépegetni tudtam, lassan és aprókat, de ugrani vagy szaladni már nem. Közrefogtak, és kivezettek a teraszra. Innen létra vezetett le az alsóbb emeletre; nem is létra volt, csak egy erős, vastag pózna, amelybe létrafokokat helyettesítő mély rovátkákat vájtak. Előbb három indián ereszkedett le, aztán én, utánam a másik két apacs harcos következett. Elég nehezen tudtam Lejutni összeszíjazott lábammal. Így haladtunk tovább emeletről emeletre.

Minden teraszon asszonyok és gyerekek gyűltek össze és megbámultak, de csendesen viselkedtek. Nemsokára utánunk jöttek. Odalenn már több száz kíváncsiskodó követett minket, a színjáték nézőközönsége - s én, sajnos, a főszereplők közé tartoztam.

A pueblo egy szakadékban épült, mely a Pecos folyó széles völgyébe torkollott. A Pecos nem bővizű folyó, különösen ősszel, de helyenként akkor is elég mély. A tájat körös-körül erdő és bozót szegélyezte, de a szakadék bejáratánál nagy, füves rét terült el, mely a túlsó parton is folytatódott. Legelőnek nagyon alkalmas volt, de fák nem nőttek rajta.

Egyetlen fát láttam csupán, egy hatalmas cédrust, azt is a túlsó oldalon, elég messze a parttól.

Az innenső parton nagy volt a sürgés-forgás. Elsőnek ökrös szekerünket pillantottam meg, melyet az apacsok zsákmányként magukkal hoztak. Hátrább azok a lovak legelésztek, amelyeket a kajova törzs küldöttei hoztak magukkal a foglyok váltságdíja fejében. Sátrakat ütöttek fel, és közszemlére tették ki azokat a fegyvereket, amelyek szintén váltságdíjul szolgáltak. Tangua felemelt fővel sétálgatott a sátrak előtt - bosszankodva láttam, hogy a kajova foglyokat már szabadon bocsátották.

A másik oldalon az apacs harcosok gyűltek össze. Számukat öthatszázra becsültem.

Szekerünkhöz közeledve megláttam Hawkinst, Stone-t és Parkert - megkötözve! De nem a szekérhez kötötték őket, hanem a földbe vert cölöpökhöz. Négy ilyen cölöp sorakozott egymás mellett; a negyedik még üres volt, engem ahhoz kötöttek. Sam volt hozzám a legközelebb, mellette Stone és Parker. Nem messze tőlünk sok száraz rőzsét és gallyat halmoztak össze. Alighanem az volt a tervük, hogy megkínzatásunk után máglyán égetnek el minket.

Társaim elég jó bőrben voltak; úgy látszik, idáig nem szenvedtek szükséget semmiben. De arcuk komor volt, és csak akkor derült fel egy kissé, amikor megpillantottak. A cölöpök elég közel álltak egymáshoz, úgyhogy jól megérthettük egymás szavait.

- Üdvözlöm, kedves barátom! - mondta Sam. - Ez aztán szomorú viszontlátás! Még annak sem tudok örülni, hogy ilyen szépen összeszedte magát.

- Annyira sötétnek látja a helyzetet? - kérdeztem.

Ezután kölcsönösen elmeséltük egymásnak utolsó heteink történetét. Közben láttam, hogy Winnetou és az apja Tanguával beszélget a kajovák sátrai előtt. Az apacsok nagy félkörben a kínzóoszlopok előtt helyezkedtek el. Nem tudom, egy vezető intézkedésére történt-e, vagy a hagyományos, régi rendet követték, de az első sorban a gyerekek telepedtek le, mögöttük a lányok és asszonyok, aztán a serdülő legények és leghátul a felnőtt harcosok. A második sor közepén megláttam Nso Csit, és észrevettem; hogy egy pillanatra se veszi le rólam tekintetét.

Ekkor a sorok elé állt Incsu Csunna, és harsány hangon beszélni kezdett:

- Apacs testvéreim, hozzátok szólok! A kajova törzs gyermekei is meghallgathatják szavaimat!

Rövid szünetet tartott, s amikor látta, hogy mindenki figyel, így folytatta:

- A Nagy Szellem ezt az országot nekünk ajándékozta. Itt éltek apáink és nagyapáink békességben és boldogan. Aztán átkeltek a sápadtarcúak a Nagy Vízen, és megvetették lábukat országunkban. Eleinte kevesen voltak, és mi barátságosan fogadtuk őket. De mind többen jöttek, és egyre gonoszabbul viselkedtek. Nagy városokat építettek, és felégették az erdőket. Megritkították a Bölényeket és musztángokat.

A Nagy Szellem vörös gyermekei nem találták meg táplálékukat. Egyre beljebb húzódtak az erdőkbe, és a sápadtarcúak utánuk jöttek, és továbbűzték őket. A prériken, ahol lovaink legeltek, füstölgő tűzparipa száguld, és nagy kocsikban hozza a sok sápadtarcút, aki mind rabolni és gyilkolni akar.

- Uff, uff! - hangzott mindenfelől.

- Mint minden évben, amikor a bölények vonulni kezdenek, harcosaink egy csapata vadászatra indult. Az erdőben, ahol a múlt évben még nem járt senki, sápadtarcúakra bukkantunk. Utat kezdtek építeni a tűzparipa számára, hogy ide is utánunk jöjjön. Megmondtuk nekik, hogy ez a föld a mi tulajdonunk, és nem építhetnek itt semmit a beleegyezésünk nélkül. Szavainkat kinevették, és folytatták munkájukat.

Sőt arra vetemedtek, hogy megöljék szeretett tanítómesterünket, Kleki

Petrát, aki senkinek sem vétett, és mindig a békét hirdette.

- Uff, uff! - helyeselték mindnyájan.

- Meggyilkolt tanítónk holttestét ide hoztuk, és nem temettük el, amíg a bosszú napja el nem érkezik. Ma virradt meg ez a nap. A gyilkost kézre kerítettük. Vele együtt négy másik sápadtarcút is, aki a földrablók sorába tartozik. Tagadják bűnüket. Kleki Petra arra tanított bennünket, hogy legyünk jók és igazságosak. Az ő kedvéért nem hajtjuk végre a büntetést kihallgatás nélkül, ha apacs testvéreim is úgy akarják.

- Uff, uff! - hagyták jóvá mindannyian.

Incsu Csunna hozzánk fordult, és így szólt:

- Hallottátok szavaimat. Feleljetek a kérdésekre, melyeket hozzátok intézek. Igaz, hogy a tűzparipa számára kezdtetek utat építeni?

- Még nem építettünk semmit - felelte Sam. - Néhányan közülünk felmérték a földet, a többiek pedig . . .

- Elég! - rivallt rá a törzsfőnök. - Ne kertelj! Csak arra felelj, amit kérdezek! Már első szavaddal bevallottad bűnödet. Arról beszélj, kié a föld, melyet felmértetek: a tiétek-e vagy a miénk?

- A tiétek.

- Tudod-e, mi a lótolvaj büntetése a préri törvényei szerint?

- Halál - felelte Sam.

- És mi ér többet: egy ló vagy az egész ország, mely az apacsok tulajdona?

Sam hallgatott.

- Beszélj vagy megkorbácsoltatlak! - kiáltott rá a törzsfőnök.

- Ne fenyegess! - felelte a bátor kis ember dühbe gurulva. - Sam

Hawkinst nem lehet kényszeríteni semmire!

- Nyugalom, Sam, ne ingerelje őket! - kérleltem.

- Nos, kutya, mit felelsz? - folytatta Incsu Csunna. - Mi ér többet: a ló vagy a föld?

- A föld, természetesen - mondta Sam vállát vonogatva.

- A földtolvaj száz halált érdemel, ám ha csak ez lenne a bűnötök, egyszerűen agyonlőttünk volna. De van súlyosabb bűnötök is, amiért kínhalált érdemeltek. A kajovákhoz pártoltatok, és tőrbe akartatok csalni bennünket. Tizenhat harcosunk vesztette el az életét miattatok, a sebesültekről nem is beszélve. A barátod, akit Old Shatterhandnek neveznek, még attól sem riadt vissza, hogy kezet emeljen rám, és Winnetout is kétszer leütötte, igaz, vagy nem igaz?

- Old Shatterhand csak jót akart - felelte Sam. - Az első pillanattól fogva az apacsok barátja volt, és meg akarta menteni Winnetou életét.

Ha nem üti le, akkor. . .

- Hallgass, nyomorult! - szakította félbe Incsu Csunna. - Ő az oka, hogy a kajovák foglyul ejtettek minket! Már a fákhoz kötöztek; hogy kivégezzenek! De a Nagy Szellem egy láthatatlan segítőt küldött a megmentésünkre! Ti nem akartatok megmenteni, hanem az életünkre törtetek - igaz vagy nem?

- Nem! - felelte Sam dacosan.

- Tagadni mered? Mindjárt rád bizonyítom hazugságodat! Itt van Tangua, a kajovák törzsfőnöke. Megkérem, hogy tanúskodjék. Ezek a sápadtarcúak a mi javunkat akarták?

- Soha! - kiáltotta Tangua kaján kárörömmel. - Mindig ellenetek uszítottak minket. A fülemet rágták, hogy egyetlen apacsnak se kegyelmezzünk meg, és öljük meg őket az utolsó szálig! Különösen ez tüzelt ellenetek, ez a fiatal sápadtarcú, aki mindig az ökle erejével hetvenkedik - mutatott rám Tangua.

- Alávaló hazugság! - kiáltottam rá felháborodva.

- Még beszélni mersz? - sziszegte Tangua. - Szétverem a fejedet!

- Üss hát, ha nem szégyellsz megütni valakit, aki nem tud védekezni!

Kihallgatásról meg igazságról beszéltek? Miféle kihallgatás az, amikor az ember torkába fojtják a szót? Miféle igazság az, amikor olyan kérdéseket tesznek fel neki, amelyek bűnösnek tüntetik fel, ha százszor ártatlan is? Köpök az ilyen bíráskodásra! Inkább kezdjétek meg a kínzást, amit úgyis rég elhatároztatok! Egyetlen jajszót sem fogtok hallani tőlünk!

- Uff, uff! - kiáltotta egy női hang bámuló elismeréssel. Nem kellett arra fordulnom, mert tüstént megismertem Nso Csi hangját.

- Uff, uff, uff! - kiáltották mások is.

Az indiánok a bátorságot tartják a legtöbbre, és még ellenségeikben is megbecsülik. Éreztem, hogy a közhangulat mellettem nyilatkozik meg, s még elszántabban folytattam:

- Amikor Incsu Csunnával és Winnetouval először találkoztam, szívem azt súgta, hogy bátor és igazságos emberek, akiket szeretni és becsülni kell. Tévedtem. Egy ilyen hitvány fickó hazudozása elég ahhoz, hogy tisztánlátásukat megzavarja.

- Agyonverlek, te kutya! - ordította Tangua felbőszülten. Felkapta puskáját, és megfordította, hogy fejbe vágjon. De Winnetou közbelépett.

- A kajovák főnöke maradjon nyugton - mondta. - Old Shatterhand vakmerően beszélt, de lehet, hogy egyben-másban igaza van. Incsu Csunna, az apacs nemzet nagy főnöke még nem fejezte be a kihallgatást. Csak ő beszélhet, és az, akit kérdez.

Tangua kénytelen volt visszahúzódni. Incsu Csunna egészen közel lépett hozzám, és a szemembe nézett.

- Miért ütöttél le? - kérdezte.

- Te támadtál rám, én csak védekeztem - feleltem. - Lelőhettelek volna, ha az életedre török, de nem akartalak megölni. Akkor szaladt oda Tangua, hogy megskalpoljon. Eszméletlen voltál, és én védtelek meg tőle.

- Hazudik a rühes kutya! - üvöltötte Tangua.

- Csend legyen! - intette le Incsu Csunna. - Folytasd!

- Akkor sietett Winnetou a segítségedre - mondtam. - Kése keresztülszúrta a nyelvemet, különben megmagyaráztam volna neki mindent.

Valaki hátulról fejbe vágott, és elvesztettem az eszméletemet. Így kerültem fogságtokba.

- Minek avatkoztál bele két indián nép harcába? - kérdezte Incsu Csunna.

- Hogy a vérontást megakadályozzam - feleltem. - Tangua meg akarta ölni az apacs foglyokat. Ezt is én akadályoztam meg.

- Hazudik! - rikoltotta Tangua. - Minden szava hazugság! Mindig verekedést akart, nem békét! Ökle erős, mert a Gonosz Szellem lakozik benne! Mindenkit leüt az öklével!

- De csak azért, hogy a vérontást elkerüljem - feleltem. - Öklömmel még nem öltem meg senkit, csak elkábítottam, ha kellett. De veled másképp fogok leszámolni. Akkor fegyver lesz a kezemben!

- Velem leszámolni? - kacagott Tangua. - Azt nem éred meg! Még ma elégetünk, és hamvaidat szétszórjuk a szélbe!

- Elég a szóból! - mondta Incsu Csunna. - Most az ítélkezés következik.

Lépjenek elő azok a bátor harcosok, akiket kijelöltem, hogy segítsenek ítélkezni.

Intésére néhány öreg harcos lépett elő. A három törzsfőnökkel félrevonultak tanácskozni. Messziről láttam, hogy Tangua izgatottan hadonászva beszél hozzájuk. Nyilván mindent elkövetett, hogy az ítélet minél szigorúbb legyen. Közben volt időm társaimmal néhány szót váltani.

- Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből - mondtam Samnek.

- Semmi jó - felelte Sam.

- Én meg azt mondom, hogy még jóra fordulhat minden.

- A halála után gondoljon rám, Sir - felelte Sam. - Akkor majd belátja, hogy nekem volt igazam, hihihi!

Ez a furcsa kis ember a legnehezebb helyzetben sem vesztette el azt, amit akasztófahumornak szoktak nevezni. Most nem remélt már semmit, mégis megnevettetett bennünket.

A tanácskozás nemsokára véget ért. Az öreg harcosok visszatértek helyükre. Incsu Csunna a félkör közepébe lépett, és beszélni kezdett:

- Apacs és kajova harcosok, hallgassátok meg szavaimat! A vének tanácsa már korábban elhatározta, hogy ez a négy sápadtarcú kínhalált érdemel. De a legfiatalabb köztük, akit Old Shatterhandnek neveznek, bátran védekezett, és bírái nem felejtették el szavait. Ezért elhatároztuk, hogy enyhítjük büntetésüket. Winnetou javaslatára a Nagy Szellemhez fordulunk, hogy ő döntse el, bűnösök-e vagy ártatlanok.

A meglepetés moraja futott végig a tömegen. Sam odaszólt hozzám:

- Tudja mi lesz itt, Sir?

- Sejtem - feleltem.

- Afféle istenítélet, mint nálunk, a régi időkben. De hallgassuk csak!

Az apacs főnök kis szünet után így folytatta:

- Két ember párviadala fogja megmutatni a Nagy Szellem akaratát.

Az egyik a sápadtarcúak vezetője lesz, aki nevükben beszélt. A másik pedig valaki közülünk. A párviadalt Winnetou javasolta, és ő akart megküzdeni Old Shatterhanddel. De nem egyeztem bele. A sápadtarcúak vezetőjével az apacsok vezetője álljon ki viadalra. Az pedig én vagyok, Incsu Csunna, az apacs nemzet nagy főnöke.

- Uff, uff, uff! - zúgott a helyeslés minden oldalról.

Nekem is nagyon tetszett Incsu Csunna bátorsága. Utóvégre akármelyik jó harcosát is kijelölhette volna, ha már nem akarta, hogy Winnetou álljon ki ellenem. Izgatottan vártam a további részleteket- a párviadal módját és feltételeit. Incsu Csunna így folytatta:

- Old Shatterhand beugrik a vízbe, de fegyvertelenül. Át kell úsznia a folyón. Én utána úszom, tomahawkkal a kezemben. Ha át tud úszni a folyón, és élve eljut ahhoz a nagy cédrushoz a túlsó parton, akkor győzött - ő és társai szabadok, mehetnek, ahová akarnak. De ha megölöm, akár a vízben, akár a túlsó parton, mielőtt a cédrusfát elérné, akkor társaira is halál vár. Nem kínozzuk meg őket, de agyonlőjük. Aki megértette és helyesli, erősítse meg az ítéletet.

- Uff! - kiáltották hangosan.

Közben magunkhoz tértünk meglepetésünkből. Samnek nem tetszett a dolog.

- Mindjárt gondoltam, hogy ravaszkodás rejlik mögötte. Az ilyesmit mindig olyan feltételekhez kötik, hogy csak ők győzhessenek. Legalább engem küldenének a vízbe, aki úgy úszom, mint egy pisztráng!

- Ne aggódjék, öregem! - biztattam. - Én is értek egy kicsit a vízhez. Nem fog utolérni!

- Mit ér az, ha kezében a tomahawk? Ez nemcsak közelharcban számít, hanem félelmetes hajítófegyver is.

- Tudom, kedves Sam. De bízom a szerencsémben, különösen ha megtoldom egy kis csellel is.

- Ezt csak azért mondja, hogy megvigasztaljon egy kicsit - legyintett Sam.

- Nem, nem, komolyan beszélek - feleltem. - Nagyszerű tervet eszeltem ki.

- Éspedig?

- Majd meglátja! Egyelőre csak ennyit mondok: ha látja, hogy belefulladtam a folyóba, már vígan dörzsölheti a markát.

- Ezt egyáltalán nem értem - hüledezett Sam.

Már nem volt időm folytatni, mert Incsu Csunna szólt hozzám:

- Old Shatterhand, figyelem! Most levágjuk a béklyóidat. De ne gondold, hogy megszökhetsz!

- Eszemben sincs! Csak nem hagyom cserben a társaimat?!

Levágták kötelékeimet. Néhányszor leguggoltam, és karjaimmal hadonásztam, hogy vérkeringésemet felfrissítsem, aztán így szóltam:

- Büszke vagyok, hogy olyan ellenfelem van, mint az apacsok híres főnöke. Csak az a kár, hogy rossz úszó vagyok.

- Uff, uff! Ennek nem örülök - mondta Incsu Csunna. - Nem nagy dicsőség egy rossz úszót legyőzni.

- Ki megy be előbb a vízbe? - kérdeztem ostobán.

- Te.

- És mikor dobod utánam a tomahawkot?

- Amikor nekem jólesik - felelte megvetően.

- Talán miközben úszom?

- Meglehet.

Egyre gondterheltebb arcot vágtam.

- Ezek szerint akkor ölhetsz meg, amikor akarsz. Én is téged?

- kérdeztem.

- Ha nem ölsz meg, nem jutsz el a cédrushoz soha - felelte, s olyan arcot vágott, mintha azt gondolná: "Szerencsétlen ördög, ijedtében azt se tudja, mit beszél!"

- És ha megöllek, nem lesz semmi bajom? - kérdezősködtem tovább.

- Ölj csak meg nyugodtan, ha tudsz - felelte nevetve. - Akkor mindnyájan szabadok vagytok. Gyerünk!

Derékig levetkőztem, csizmámat is lehúztam, és követtem Incsu Csunnát a part felé. A harcosok, az asszonyok és a gyerekek utat nyitottak nekünk. Amikor elhaladtam Nso Csi mellett, úgy nézett rám, mintha örökre búcsút venne tőlem. Az indiánok utánam jöttek, és letelepedtek a part mentén, hogy az érdekesnek ígérkező színjátékot végig nézzék.

Számomra mindenesetre veszedelmes játék volt. Akár egyenesen vágok át a folyón; akár ide-oda úszkálok, Incsu Csunna erős és gyakorlott keze tarkómba vágja a tomahawkot. Csak egy módon kerülhetem el: ha a víz alatt úszom, amiben viszont nekem volt nagy gyakorlatom. De ez sem elég. Néha ki kell dugnom a fejemet, hogy levegőt szippantsak. Úgy kell intéznem a dolgot, hogy ne lásson meg, amikor felbukkanok.

Végignéztem a parton mindkét irányban, valami lehetőséget keresve. Örömmel állapítottam meg, hogy a terepviszonyok kedvezőek.

Egy tisztás közepén álltunk. Balra tőlem, a folyón felfelé, alig százlépésnyire kezdődött az erdő. De éppen ott a folyó elkanyarodott. Jobbra tőlem, a folyón lefelé, négyszáz lépés is kellett ahhoz, hogy az erdőt elérjük.

Következőképpen gondolkodtam: ha mindjárt a víz alá merülök, és sokáig nem bukkanok fel, mindenki azt hiszi majd, hogy a víz lefelé sodort.

Ezért okvetlenül felfelé kell úsznom, még ha nehezen is. Ez rendben volna, de hogy jutok levegőhöz? Még egy pillantást vetettem bal kéz felé. Olyan távolságra tőlem, melyet a víz alatt is megtehetek, egy kis barlangot fedeztem fel, éppen a víz színe fölött. A folyó itt alámosta a partot, mely erősen kiugrott a víz fölé. Még feljebb, körülbelül ugyanolyan távolságra, hordalék ágak és fadarabok torlódtak össze a part mellett a folyón - ezt is felhasználhatom búvóhelyül. Szerencsém van - gondoltam örvendezve. - De jó lesz megerősítenem Incsu Csunnát abban a tévhitében, hogy gyenge úszó vagyok.

Az apacs törzsfőnök is nekivetkőzött, tomahawkját övébe dugta, és így nógatott:

- Kezdhetjük! Ugorj be!

- Nem nagyon mély? - kérdeztem tétovázva.

A törzsfőnök arcán végtelen megvetés tükröződött. Intett az egyik harcosnak, hogy hozza oda a dárdáját. Bemártották a vízbe, a vége nem ért feneket. Ennek is nagyon örültem, de még gondterheltebb arcot vágtam.

- No, most már mindent tudsz - szólt rám Incsu Csunna türelmetlenül. - Rajta!

Vajon mit gondolhat rólam Nso Csi? Hátrapillantottam. Tangua röhögött, és a térdeit csapkodta. Winnetou dühösen ráncolta homlokát.

Nso Csi ott állt mellette, és lesütötte szemét - szégyenkezett helyettem.

- No, mi lesz?! - mordult rám Incsu Csunna. - Tőlem félj; ne a víztől! Ha nem ugrasz be rögtön, itt verlek fejbe!

Nagyot sóhajtva belevetettem magam a vízbe. Incsu Csunna nem követett rögtön. Előnyt akart nekem adni, Hogy átjuthassak a túlsó partra, és ott végezzen velem.

A víz alá merültem. A komédia véget ért. Erős karcsapásokkal úsztam az ár ellen. Elértem a barlangot, és a kiugró part árnyékában kiemeltem fejemet a vízből, csak éppen a szájamig. A partról nem láthatott senki - csak az; aki a vízben volt. Ám a törzsfőnök az ellenkező irányba nézett, arra keresett. Nagy lélegzetet vettem és továbbúsztam a víz alatt. Eljutottam a hordalék ágakig, ahol újabb lélegzetvétel következett. Az ágak eltakarták a fejemet, nyugodtan körülnézhettem. Most már csak a harmadik szakasz volt hátra, addig a pontig, ahol az erdő kezdődött. Itt kimásztam a partra, és futva tettem meg az utat a folyó kanyarulatáig. A bokrok jóságosan eltakartak. Kifújtam magam, és az ágak rejtekéből mosolyogva néztem vissza a tisztásra. Incsu Csunna ide-oda úszkált, mintha keresne. Leste, mikor bukkanok fel. Nem értette a dolgot. De vajon Sam Hawkins érti-e? Tudja-e már, mire gondoltam, amikor azt mondtam neki, hogy akkor dörzsölje a markát, ha megfulladok?

A kanyaron túl újra beugrottam a vízbe, és átúsztam rajta. Most már azon a parton voltam, ahol a cédrusfa állt. A bokrok mögül láttam, hogy több indián a vízbe ugrik, és lándzsával kotorászik utánam. Nyugodtan odasétálhattam volna a cédrusfához, de meg akartam leckéztetni Incsu Csunnát, és bebizonyítani neki, hogy nem török az életére.

Megint bementem a vízbe, és hátamra feküdtem. A part mentén úsztam arra a helyre, amely éppen szemben volt a nézőkkel. Észrevétlenül kiléptem a partra, és elordítottam magam:

- Sam Hawkins! Győztünk! Győztünk!

Az indiánok most vettek csak észre. Leírhatatlan kavarodás támadt.

Mintha ezer ördög toporzékolt és üvöltött volna dühében. De nem akadályozhatták meg, hogy a cédrusfa felé szaladjak. Incsu Csunna még a folyó közepén csapkodta a vizet, olyan messze tőlem, hogy tomahawkját nem röpíthette utánam. De minden erejét megfeszítve igyekezett a partot elérni.

A fa körülbelül háromszáz lépésnyire volt a parttól. Félúton megálltam, és bevártam Incsu Csunnát. Lihegve közeledett, de nem hajította el csatabárdját. Tudta, hogy amíg állok, és szembenézek vele, könnyen kitérhetek a tomahawk elől. Csak akkor találhat el, ha hátat fordítok neki. No - gondoltam -, mindjárt megteszem neked ezt a szívességet! Újra elindultam a cédrusfa felé, de húsz lépés után hirtelen megálltam, és gyorsan hátrafordultam. Mit láttam? Pontosan azt, amire számítottam. Incsu Csunna megállt, és éppen megforgatta tomahawkját.

Az utolsó pillanatban félreugrottam, és a csatabárd a fejem mellett repült el, aztán befúródott a homokba.

Mondanom sem kell, hogy ezt akartam. Odaszaladtam, felkaptam a tomahawkot, és most már nem a fához siettem, hanem elébe mentem a törzsfőnöknek.

Tombolt dühében, és nekem akart ugrani, de fenyegetően meglendítettem a tomahawkot.

- Megállj! Vagy saját fejszéddel hasítom szét a koponyádat!

Nem jött közelebb, de keze ökölbe szorult tehetetlen haragjában.

- Hogy kerültél ide? Megint a Gonosz Szellem segítségével?

- Nem! A jó Manitou vigyázott rám. Ne gyere közelebb, mert ha megtámadsz, fejedben a tomahawk! Pedig sajnálnám. . .

Egészen elvesztette az eszét. Előreugrott, és rám akarta vetni magát, de kicseleztem, és az ugrás lendületében lezuhant a földre. A következő pillanatban rátérdeltem, bal kezemmel torkon ragadtam, és jobbommal feje fölé emeltem a tomahawkot.

- Add meg magad! - kiáltottam rá.

- Soha!

- Akkor széthasítom a fejedet!

- Ölj meg, kutya! - lihegte.

- Nem! Winnetou apját nem ölöm meg! De ártalmatlanná teszlek. Te kényszerítettél rá.

A tomahawk fokával fejbe vágtam. A túlsó parton mindenki azt hitte, hogy megöltem. Még rettenetesebb üvöltés tört ki, mint az imént.

A törzsfőnök karjait saját övével gúzsba kötöttem, aztán a cédrusfához vonszoltam, és a földre fektettem. Ezt a fölösleges utat azért kellett megtennem, hogy a feltételeknek szó szerint eleget tegyek. Az eszméletlen törzsfőnököt a cédrus alatt hagyva, visszaszaladtam a folyóhoz.

A túlsó parton már több harcos a vízbe vetette magát, élükön Winnetouval. Ha átúsznak, pórul járhatok - gondoltam, ezért átkiáltottam hozzájuk:

- Vissza! Incsu Csunna él! Csak elkábítottam. De ha nem fordultok vissza, megölöm. Csak Winnetou jöjjön át! Beszélni akarok vele.

Nem hallgattak rám. Ekkor Winnetou felágaskodott a vízben; és néhány szót kiáltott feléjük. Annak már engedelmeskedtek, és visszaúsztak a partra. Winnetou egyedül jött át.

Amikor kimászott a vízből, azt mondtam neki:

- Nyugodj meg, apádnak semmi baja.

- Nem ütötted agyon a tomahawkkal?

- Dehogy ütöttem! De kénytelen voltam elkábítani.

- Pedig megölhetted volna - mondta Winnetou csodálkozva.

- Még az ellenségemet sem ölöm meg szívesen, hát még Winnetou apját! Itt a tomahawkja, fogd, átadom neked! Átvette tőlem a tomahawkot, és hosszasan nézett rám. Tekintete lassanként megenyhült.

- Micsoda ember vagy, Old Shatterhand! - mondta végre. - Nem is tudlak megérteni.

- Majd megértesz, ha jobban megismersz.

- Kezembe adod a fegyvert - kiszolgáltatod magad kényemnek-kedvemnek?

- Winnetou igazságos, és nem szegi meg a szavát.

Szeme felcsillant, kezet nyújtott, és így felelt:

- Igazad van. Szabad vagy, és a többi sápadtarcú is, kivéve Kleki

Petra gyilkosát. De most nézzük meg, hogy van apám.

A cédrusfához siettünk, és kioldoztuk a törzsfőnök karjaira kötött övet. Winnetou föléje hajolt és megvizsgálta.

- Él! Persze sokáig zúg majd a feje, ha felébred. Majd ideküldök néhány embert, hogy átvigyék. Testvérem is jöjjön velem!

Most történt először, hogy így szólított. Testvérem! Hányszor hallottam ajkáról később ezt a kedves és meleg szót, melyet mindig komolyan vett! Átúsztunk a folyón. A túlsó parton izgatottan vártak bennünket.

Látva, hogy békés egyetértésben úszunk egymás mellett, előbb csodálkoztak, majd sejteni kezdték, mi történt. A partra érve Winnetou megfogta a kezemet, és harsány hangon kihirdette:

- Old Shatterhand győzött! Három társával együtt szabad!

- Uff, uff, uff! - kiáltották az apacs indiánok.

Winnetou egyenesen a cölöpökhöz vezetett. Megkötözött barátaim kitörő örömmel fogadtak.

- Vannak még csodák! - kiáltotta Sam. - Ember, hogy csinálta ezt?

- Éljen Old Shatterhand! - kiáltotta Will és Dick.

Winnetou előhúzta kését, és a kezembe adta.

- Te vágd le őket! Kettős örömük lesz, ha szabadságukat a te kezedből kapják vissza.

A következő percben hat kar ölelt át olyan lelkesen, hogy már-már attól tartottam, mindjárt megfojtanak.

- Amikor láttam, hogy eltűnik a víz alatt, azt hittem, megszakad a szívem - mondta Sam. - Alaposan megijesztett, Sir!

- Mert nem vette komolyan azt, amit mondtam - feleltem. - Nem emlékszik? "Ha látja; hogy belefulladtam a folyóba, vígan dörzsölheti a markát."

- Előre megmondta? - kérdezte Winnetou. - Hisz akkor csel volt az egész!

- Az hát! - vallottam be őszintén.

- Testvérem erős, mint a szürke medve, de ravasz is, mint a préri rókája - mondta Winnetou. - Nem irigylem az ellenségeit.

- Mégis az ellenségem voltál.

- Csak voltam. Most már a barátod vagyok.

Felöltöztem, és elővettem zubbonyom zsebéből a bádogdobozt.

- Most bebizonyítom neked, hogy én mindig a barátod voltam - mondtam. - Winnetou testvérem talán meg tudja mondani, mi ez.

Kivettem a dobozból a gyűrűbe csavart hajfürtöt, és a kezébe adtam.

Winnetou hátralépett meglepetésében.

- Egy fürt az én hajamból! - kiáltotta. - Hogy került hozzád?

- Incsu Csunna az imént arról beszélt, hogy amikor a kajovák elfogták a fiával együtt, és a fákhoz kötözték, a Nagy Szellem egy láthatatlan segítőt küldött a megmentésükre. Az a láthatatlan szellem - én voltam.

- Te? Te? Hát akkor te vágtad le a szíjaimat? Te vagy az, akinek a szabadságunkat, az életünket köszönhetjük? - kiáltott fel megdöbbenve, és még sokáig tartott, amíg egészen felocsúdott álmélkodásából.

Aztán kézen fogott, és arra a helyre vezetett, ahol a húga állt, s távolról figyelt minket.

- Nso Csi - mondta Winnetou -, ez az a bátor harcos, aki a kajovák fogságából kiszabadított apámmal együtt. Most tudtam meg - eddig hallgatott róla.

A szép indián lány kezet nyújtott nekem, és csak ennyit mondott:

- Bocsáss meg . . .

Ahelyett, hogy megköszönte volna, amit családjáért tettem, bocsánatot kért tőlem. Megértettem, mi indította erre. Érezte, hogy szíve mélyén igazságtalan volt hozzám. Gonosznak; gyávának és pipogyának tartott, még az utolsó fél órában is. Megszorítottam a kezét, és megkér deztem:

- Hiszel már nekem, Nso Csi?

- Sohasem fogok többé kételkedni nemes lelkű fehér testvéremben.

Tangua ott állt mellettünk, és sötéten nézett maga elé. Megkérdeztem tőle:

- Mit szól ehhez Tangua, a kajovák törzsfőnöke?

- Nincs veled semmi beszélnivalóm - felelte.

- De nekem igen. Vagy elfelejtetted már, mit mondtam neked ma reggel?

- Nem emlékszem a fecsegéseidre.

- Azt mondtam, veled akkor fogok leszámolni, ha megint fegyver lesz a kezemben.

- Semmi dolgom veled - morogta.

- Azt is elfelejtetted, hogy rühes kutyának neveztél, mi? Hogy megrágalmaztál, és a vesztemre törtél? Hogy előre örültél a pusztulásomnak? Éppen elég van a rovásodon, amiért felelned kell! Most leüthetnélek

- senki sem akadályozhatná meg. De én becsületes viadalt ajánlok.

- Te egy porszem vagy, én meg a kajovák főnöke. Csak főnökökkel állok ki viadalra.

Winnetou közbeszólt:

- Old Shatterhand is főnök a sápadtarcúak között. Ha párbajra hív, nem térhetsz ki előle.

- Ha megtagadod, felhúzlak az első fára! - tettem hozzá, türelmemet vesztve.

Egy indiánt akasztással fenyegetni a legnagyobb sértés, mely nem maradhat megtorlatlanul. Tangua a késéhez kapott.

- Leszúrlak, te kutya! - ordította tajtékzó haraggal.

Winnetou megint közbelépett.

- Megteheted, de nem így - mondta. - Csak ha ő is késsel a kezében áll szemben veled. Sokat vétettél Old Shatterhand ellen, és amit tettél, azért felelned kell!

Tangua körülnézett, mintha segítséget keresne. De legalább háromszor annyi apacs volt a közelben, mint kajova. Nem is gondolhatott arra, hogy Winnetouval is ujjat húzzon.

- Majd meglátom - mondta morcosan.

- Nincs mit gondolkodni rajta - felelte Winnetou. - Csak nem akarod, hogy gyávasággal gyanúsítsanak?

- Én - gyáva? Majd megmutatom ennek a nyomorult sápadtarcúnak, hogy kettőnk közül ki a gyáva!

- Szóval kiállsz ellene? - kérdezte Winnetou.

- Akár most mindjárt! - felelte Tangua nekidühödve. - Alig várom, hogy kitapossam a belét!

- Helyes - mondta Winnetou. - Akkor döntsük el, milyen fegyverrel fogtok küzdeni.

- Ki dönti el?

- Old Shatterhand.

- Miért?

- Mert te sértetted meg őt.

- Akkor is törzsfőnök vagyok - sokkal több, mint ő. A fegyvert én választom meg!

- Legyen úgy, ahogy Tangua akarja - mondtam kézlegyintve. - Nekem teljesen mindegy, milyen fegyvert választ.

- Azt hiszed, olyan ostoba leszek, hogy ököllel vívjak meg veled? - mondta Tangua. - Ismerem már az öklödet, ezt az előnyt nem adom meg neked!

- Hát akkor legyen kés - mondtam.

- Az se kell! Láttam, hogy bántál el Villámló Késsel. Engem nem fogsz úgy leszúrni, mint őt! Tomahawkkal sem ütsz le, mint Incsu Csunnát!

- Hát akkor?

- Puskát fogunk egymásra! Golyóm átfúrja azt a hazug szívedet!

- Rendben van. Puskapárbajt vívunk. De hogy ki a hazug, magad árultad el. Kicsúszott a nyelveden, hogy Villámló Kést én szúrtam le.

Reggel még azt hazudtad, hogy a harcban esett el. Most már mindenki láthatja, mit ér a szavad!

- Elő a puskákat! - ordította Tangua tajtékzó haraggal. - Hadd némítsam el ezt a csaholó kutyát mindörökre!

Winnetou felküldött valakit a pueblóba a puskámért meg a hozzá való töltényekért. Amikor elszedték tőlem, megparancsolta, hogy tegyék félre. Talán már akkor arra gondolt, hogy egyszer még visszaadja nekem?

- Fehér testvérem mondja meg a feltételeket - fordult hozzám Winnetou.

- Nekem mindegy - feleltem. - Ezt is Tanguára bízom.

- Kétszáz lépés távolság és annyi lövés, amíg egyikünk holtan összerogy! - jelentette ki Tangua.

- Jól van - bólintott Winnetou. - De résen leszek; hogy ne legyen csalás. Felváltva fogtok lőni, előbb az egyik, aztán a másik. Ott állok majd puskámmal a kezemben. Aki előbb lő, s nem vár a sorára, golyót kap a fejébe. Kié az első lövés?

- Természetesen az enyém! - kiáltotta a kajova főnök.

Winnetou megcsóválta fejét.

- Tangua azt akarja, hogy övé legyen minden előny. Én úgy vélem, az első lövés Old Shatterhandet illeti meg.

- Nem ragaszkodom hozzá - feleltem. - Lőjön ő előbb, utána én, aztán kész.

- Még nem kész - mondta Tangua. - Addig lövöldözünk, amíg egyikünk el nem esik.

- Ez ugyanaz, amit én mondtam. Mert az első lövésem leterít.

- Hetvenkedő!

- Megérdemelnéd, hogy agyonlőjelek - feleltem -, de megkegyelmezek neked. Büntetésül beérem azzal, hogy egész életedre sánta maradj.

Figyelj jól - a golyóm a jobb térdedet fogja szétzúzni!

- Micsoda szájhős! - gúnyolódott Tangua. - Kétszáz lépésről a térdemet akarja eltalálni!

Nem feleltem semmit.

- Mérjük ki a-kétszáz lépést - mondta Winnetou.

Közben lehozták a medveölőmet. Megvizsgáltam - nem volt semmi hibája. Mindkét csöve golyóra volt töltve. A biztonság kedvéért kilőttem a golyókat a levegőbe, és újra gondosan megtöltöttem a fegyver mindkét csövét. Sam odasompolygott hozzám, és megkérdezte:

- Hallom, csak a térdét akarja eltalálni. Van ennek értelme?

- Csak meg akarom leckéztetni.

- Sajnálnám, ha ilyen olcsón úszná meg. Aljas fickó, és ellenségünk marad, amíg él. Könnyelműség életben hagyni.

- Aljasnak elég aljas, igaz - feleltem. - De ebben a fehér embereknek is részük van.

- Én az ön helyében a fejét venném célba vagy a szívét. Meglátja, ő is azt teszi majd.

- De nem fog eltalálni. A puskája fabatkát sem ér.

Felálltunk kijelölt helyünkre, a kimért távolság két végében. Nyugodtan viselkedtem, mint mindig, de Tangua szitkozódott; és még az öklét is fenyegetően rázta felém. Winnetou, aki tőlünk oldalt, éppen a középen helyezkedett el, megelégelte és rászólt:

- A kajovák főnöke jobban tenné, ha hallgatna, és rám figyelne. Háromig számolok, aztán eldördülhet a lövés. Aki előbb süti el fegyverét, pórul jár.

Elképzelhető, milyen izgalommal figyelték az indiánok az eseményeket.

Két sorban álltak fel, tőlünk jobbra és balra, A két sor közt széles távolság maradt. Mély csendben várakoztak.

- A kajovák főnöke következik - mondta Winnetou. - Egy. . ., kettő . . . három!

Mozdulatlanul álltam ellenfelemmel szemben. Már Winnetou első szavánál vállához emelte fegyverét, gondosan célzott, és megnyomta a ravaszt. A golyó a fülem mellett süvített el. Egyetlen más hang sem hallatszott.

- Most Old Shatterhand következik! - kiáltotta Winnetou. -

Egy . . ., kettő . . .

- Egy pillanat! - szakítottam félbe. - Én teljes mellel álltam ki, de a kajova főnök oldalt fordult!

- Ki tilthatja meg? - felelte Tangua. - Erről nem volt szó, amikor a feltételeket megállapítottuk.

- Igaz - hagytam rá. - A kajova főnök úgy állhat, ahogy kedve tartja. Keskenyebb oldalát fordítja felém, abban a hiszemben, hogy akkor nem találom el. Téved. Csak azért szólok, mert figyelmeztetni akarom.

Megígértem, hogy a jobb térdét találom el. Így is lenne, ha szemben állna velem. Ám ha oldalra fordul, kénytelen leszek mindkét térdét összezúzni. Csak ez a különbség - most már állhat, ahogy akar!

- Ne szájalj már annyit, hanem lőj! - kiáltotta Tangua.

- Old Shatterhand következik - ismételte Winnetou. - Egy. . ., kettő . . ., három!

Puskám eldördült. Tangua felordított, elejtette fegyverét, két karját széttárta, megingott, és a földre zuhant.

- Uff, uff, uff! - hangzott mindenfelől. Az indiánok odarohantak, hogy megnézzék, milyen sebet kapott. Én is közeledtem hozzá, és a tömeg tiszteletteljesen utat nyitott nekem.

- A térdét lőtte át! Mindkét térdét! - hallottam jobbról-balról.

Amikor odaértem, Tangua nyöszörögve vonaglott a földön. Winnetou mellette térdelt, és megvizsgálta sebét. Felém fordult és kijelentette:

- A golyó útja olyan volt, ahogy fehér testvérem előre jelezte. A kajova főnök mindkét térdét zúzta össze. Tangua nem ülhet többé lóra.

Talán jó is - nem lesz kedve más törzsek lovait elhajtani.

A sebesült meglátott, és szitkok árját zúdította felém. Én csak annyit mondtam:

- Bajodat magadnak köszönheted.

Jajgatni nem mert, mert az indiánok szégyennek tartják fájdalmukat elárulni. Inkább ajkába harapott; és összeszorította öklét.

- Most hogy megyek haza? - mormolta magában. - Kénytelen leszek itt maradni az apacsoknál.

Winnetou meghallotta, és erélyesen megrázta fejét.

- Itt nem maradhatsz - mondta. - Lótolvajnak nincs nálunk helye.

Sok derék harcosunk élete szárad a lelkeden. Nem öltünk meg, beértük a váltságdíjjal. Többet nem kívánhatsz tőlünk. Ebben a pueblóban kajovát nem tűrünk meg.

- Nem tudok lóra ülni!

- Old Shatterhand sebe súlyosabb volt, és mégis megtette az utat idáig. Még ma el kell tűnnöd innen. Ha holnap kajovára bukkanunk, nem várhat tőlünk kegyelmet. Uff, én beszéltem!

Winnetou kézen fogott, és kivezetett a csődületből. Apja két harcos támogatásával éppen akkor érkezett meg. Winnetou elébe sietett a partra, én pedig barátaimat kerestem meg.

- Végre, hogy nyugodtan beszélhetünk! - kiáltott fel Sam. - Mondja csak, miféle gyűrűt mutogatott Winnetounak?

- Nem gyűrű volt az, hanem hajfürt. Én vágtam le Winnetou fejéről, amikor odalopóztam hozzá, és kiszabadítottam az apjával együtt.

- Odalopózott - az angyalát! Hát ezért tudtak úgy elillanni, mint a kámfor? És maga ezt egy szóval sem árulta el nekünk?

- Nem szeretek dicsekedni.

- De ördögadta - hogy csinálta ezt?

- Csak úgy - feleltem mosolyogva -, ahogy egy zöldfülűtől elvár ható.

- Alattomos fickó! Képzelem, hogy röhögött rajtunk! De igaza van.

Le a kalappal egy ilyen zöldfülű előtt! Legalább van, aki engem is kihúz a csávából, ha minden kötél szakad!

- Most is kihúztam, kedves Sam, nem igaz?

- De mennyire! A zöldfülűek királya, hihihi!

A sok dicséret már terhemre volt. Szerencsére Winnetou közeledett felénk apjával és húgával. Incsu Csunna hosszasan a szemembe nézett, aztán így szólt:

- Mindent tudok. . . Winnetou mindent elmondott. Ne haragudj rám. Bátor harcos vagy, és hozzá ravasz fickó; ezentúl is legyőzöd minden ellenségedet. El akarod szívni velem a békepipát?

- Örömmel - feleltem. - A barátod és a testvéred szeretnék lenni.

- Akkor gyere fel velem és a lányommal a pueblóba. Más szobát kapsz - olyat, amely méltó hozzád.

Incsu Csunna és Nso Csi közrefogott, úgy indultunk el. Három társam is követett. Szabad emberek módjára hágtunk fel a sokemeletes sziklavárba, mely annyi héten át a börtönünk volt.

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft