Vissza Címlap Előre

III. A MEGKÖTÖZÖTT FOGOLY

Mint mondottam, késő este érkeztem vissza a táborba, de még mindenki ébren volt. Még le sem ugrottam a nyeregből, amikor Sam odaszaladt hozzám, és így szólt:

- Végre, hogy megjött, uram! Már türelmetlenül vártuk, medvepecsenyére éhesen. A grizzlyt bevonszoltuk a tábor közepébe, a tűz mellé.

Tíz ember kellett hozzá, olyan nehéz. A bundáját lenyúztam, de a húsához nem engedtem senkit az ön engedélye nélkül.

- Osszák el tetszésük szerint - mondtam. - A hús mindenkié.

- Helyes, uram. De a legjobb falat a talpa. Jobb csemege nincs a világon, hihihi! Tulajdonképpen rothasztani kellene egy ideig, úgy a legfinomabb. De nem várhatunk vele, mert könnyen lehet, hogy az apacsok visszajönnek, és akkor fuccs a lakomának! Frissen is meg lehet enni, ha minden kötél szakad.

- Hát csak rajta!

Sam ügyesen lefejtette a medve talpait, és egyformán elosztotta mindnyájunk között. Az én részemet egy rongyba csavartam és félretettem; éhes voltam ugyan, de nem volt semmi étvágyam, akármilyen furcsán hangzik is. A többiek a tűz körül tolongtak, hogy adagjukat megsüssék.

Félrehúzódtam, leültem egy bokor alá, onnan bámultam a tűzbe.

Kleki Petrára gondoltam. Életének falevele nem magától hullott le, hanem leszakították. Gyilkosa pedig ott hever, még mindig részegen, szinte eszméletlenül. Mi tartott vissza attól, hogy odamenjek hozzá, és golyót eresszek a gyáva, alattomos gyilkos fejébe?! Mi tartott vissza?

Az undor, az utálat. Ez tükröződött a két indián arcán is a mélységes szomorúságon kívül. Különben is - mit értek volna vele, ha tüstént a gyilkosra vetik magukat? Cimborái segítségére siettek volna, és akkor megszaporodik az áldozatok száma. Okosan tették, hogy bosszújukat bámulatos önfegyelemmel elhalasztották.

Kleki Petra maga mondta nekem, hogy boldogan feláldozná életét tanítványáért. Ez be is következett. De miért kötötte lelkemre, hogy vigyázzak Winnetoura; és hű barátja legyek? Olyan jó emberismerő volt, hogy egyórai beszélgetés után már tudta: megbízhatik bennem, és utolsó kívánságát teljesíteni fogom? S miért intettem a haldoklónak, hogy legyen nyugodt, vállalom a megbizatást? Talán iránta érzett részvétből?

Vagy azért, mert Winnetout máris jó barátomnak, testvéremnek tekintettem? Komolysága, nyugalma, a szeméből sugárzó értelem és bátorság annyira lenyűgözött, hogy utolsó, sértő szavai sem keltettek bennem haragot ellene?

Tűnődésemből Sam riasztott fel, amikor leült mellém, és megkérdezte:

- Miért nem vacsorázik?

- Nincs kedvem enni.

- Inkább a fejét töri? Vagy búsul a történteken? Hiába, az ilyesmit meg kell szokni. A Vadnyugaton vagyunk, ahol olcsó az emberélet, és több a gazfickó, mint az erdei vad.

- Mit gondol, mi lesz most Rattlerrel? - kérdeztem.

- Legyen nyugodt, utoléri a büntetése.

- Nem nekünk kellene gondoskodni róla?

- Hogy képzeli azt? Tartóztassuk le, és szállítsuk Santa Fébe vagy San Franciscóba, és állítsuk bíróság elé?

- Mi is bíráskodhatunk fölötte.

- Megint úgy beszél, mint egy zöldfülű! Nem ismeri a préri törvényeit. Talán rokona Kleki Petrának, vagy közeli jó barátja?

- Nem.

- No, látja! Itt Nyugaton a megtámadott embernek joga van tüstént bosszút állni. Szemet szemért, fogat fogért, ahogy a bibliában olvastuk. Az áldozat közeli hozzátartozóinak is joguk van a bosszúra. De egy idegennek, aki alig ismerte? Ha szó nélkül megölné Rattlert, maga is beállna a véres kezű gyilkosok sorába.

- Ezek szerint szárazon megússza ezt az aljasságot?

- Nyugalom! Nem ússza meg. Bízza csak az apacsokra.

- És addig napról napra együtt legyek vele? Nem lehetne legalább elkergetni a táborból?

- Ahhoz sincs joga. De nem is lenne tanácsos megpróbálni. A vadászok legnagyobb része az ő pártjára állna, és ön húzná a rövidebbet. Nem is szólva arról, hogy jobb, ha Rattler itt van köztünk. Így legalább szemmel tarthatjuk.

- Okosan beszél - ismertem be. - De néha olyan nehéz az okos szóra hallgatni - tettem hozzá sóhajtva.

- Nem kell sokáig várnia - vigasztalt Sam. - Az apacsok bosszúja napok kérdése. De attól tartok, nem sok örömünk lesz belőle. Egy kalap alá vesznek minket is a Rattler-félékkel. A vasútépítés terve felbőszítette őket. Mindnyájunkat bitorlónak, területrablóknak tekintenek.

Legjobb lenne szépen meglépni innen.

- Hagyjuk itt a munkánkat befejezetlenül?

Sam elgondolkodott egy kicsit, majd megkérdezte:

- Mit gondol, hány nap kell ahhoz, hogy a felmérésnek ezzel a szakaszával elkészüljünk?

- Azt hiszem, öt nap alatt megleszünk vele.

- Tudtommal nincs apacs falu ezen a környéken. A legközelebbi településig talán háromnapi kemény lovaglás kell. Incsu Csunna és Winnetou bizonyára oda viszik halottjukat, aztán onnan hoznak segítséget, hogy végezzenek velünk. Egy hétnél előbb nem lehetnek itt. Ha öt nap alatt befejezzük ezt a szakaszt, már csak hűlt helyünket találják.

- És ha számítása téves? Hátha útközben egy apacs csapattal találkoznak, és tüstént visszafordulnak? A bölények vonulása megkezdődött.

Ez a vadászat ideje. Könnyen lehet, hogy Incsu Csunna és Winnetou is egy ilyen vadászcsapattal érkeztek ide, és már megállapodtak a találkozás helyében . . .

Sam Hawkins apró szeme felcsillant.

- Ördögadta! - kiáltotta. - Ez a zöldfülű nem is beszél csacsiságot!

Hiába, megesik, hogy a csibe tanítja a tyúkot! Igaz, igaz. Sokkal nagyobb óvatosságra van szükség, mint gondoltam volna. Tudja mit?

Holnap hajnalban kilovagolok, és körülnézek egy kicsit. Hátha sikerül valamit megtudnom.

- Helyes. Én is önnel tartok - mondtam.

- Jól van. Tüstént beszélek a főmérnökkel - bólintott Sam.

A dolog nem ment olyan simán. Bancroft helyeselte, hogy Sam terepszemlére induljon, mert ő is féltette a bőrét. De arról hallani sem akart, hogy Sam engem is magával vigyen. Arra gondolt persze, hogy akkor neki kell majd dolgoznia helyettem is, és mégsem jutnak előre.

- Lássa be, Mr. Bancroft, hogy így a legjobb - erősködött Sam. - Az út nem veszélytelen. Ha indiánokkal találkozom, könnyen fűbe haraphatok, és akkor nem lesz, aki hírt hozzon önnek, és figyelmeztesse a veszélyre.

- Ez igaz. De magával viheti Parkert vagy Stone-t is.

- Én is gondoltam erre, de nem jó - felelte Sam. - Először is olyan kísérőre van szükségem, aki nem ijed meg az árnyékától. Hogy ez a zöldfülű milyen erős, láthatta. De van itt még valami. Holnap, ha Rattler kialudta mámorát, alighanem összezördül Shatterhanddel, aki már régen a begyében van. Ez a két ember nem fér össze - vörös posztó egymás szemében. És ha összeverekednek, kinek lesz haszna belőle?

Legalább holnap tartsuk őket távol egymástól. Közben a dolgok elsimulnak, és akkor nem lesz semmi baj.

Ez az érv hatott. Sam visszajött hozzám, és örömmel jelentette, hogy sikerült a főmérnököt lehengerelnie.

- Holnap nehéz, fárasztó út vár ránk - mondta. - Feltétlenül egy kis erőt kell gyűjteni hozzá. Most megsütöm önnek a porcióját, és szépen bekebelezi, jó?

- Meg lehet próbálni - legyintettem.

- Megpróbálni, hihihi! - vigyorgott Sam. - Aki a medvetalpba belekóstol, különösen ha én készítettem el, az nem hagyja abba az utolsó porcikájáig! Ide azzal a csomaggal, amit félretett!

Be kell vallanom, hogy étvágytalanságom nem tartott sokáig. Minden úgy történt, ahogy Sam megjósolta. Először ettem medvetalpat életemben, de a kóstoló után híve lettem ennek a csemegének mindhalálig - vagy életfogytiglani rabja, ha úgy tetszik. Sam gyönyörűséggel nézte, hogyan falatozom.

- Látja, látja! - mondta kezét dörzsölgetve. - Még mindig jobb, ha mi esszük a grizzlyt, mintha ő falna fel minket. Most még levágok egy jó darabot a sonkájából is, megsütöm, és holnap magunkkal visszük útravalónak, hihihi! Most pedig térjünk nyugovóra, mert holnap korán kelűnk.

- Helyes. Csak azt mondja meg, melyik lovat viszi magával.

- Hogyhogy melyiket? Maryt, természetesen.

- Mary nem ló, hanem öszvér.

- Hát aztán? Mi kifogása van ellene?

- Csupán az, hogy még csak rövid ideje nyargalászik rajta. Mit csinálunk, ha hirtelen megbokrosodik, és nem akar továbbmenni - éppen a legveszélyesebb pillanatban? Felderítőúton olyan ló kell, amely feltétlenül megbízható.

- Úgy? És ezt honnan tudja? Szintén könyvekből?

- Természetesen.

- Mindjárt gondoltam. Kellemes lehet ilyen könyveket olvasni. Ha egyszer nyugalomba vonulok, magam is elnyúlok egy jó díványon, és indiánregényeket fogok olvasni. De csak azért, hogy röhögjek rajtuk!

- Miért?

- Mert az efféle könyveket olyan emberek írják, akik sohasem jártak az őserdőben, az indiánok közt, és ezt lépten-nyomon elárulják.

- No és ha akad valaki, aki hosszú ideig élt itt, és a saját élményeit írja meg?

- Olyan nincs. Először is az őserdő meg a préri olyan, mint a tenger.

Nem engedi el az embert. Én sem mondtam komolyan, amit a jó díványról fecsegtem. Aki megszokta a Vadnyugatot, nem leli többé a helyét máshol.

- Szóval magától nem várhatunk ilyen könyveket, Sam?

- Tőlem? Mi jut eszébe? Hiszen olvasni még tudok, de írásra már nem áll a kezem. Addig fogta a gyeplőt, forgatta a kést meg a lasszót, nyomta a puska ravaszát, hogy betűket már nem tud rajzolni. Örülök, ha néha megírok egy levelet, nem egy könyvet.

- Hát akkor megírja más.

- Kicsoda? Szeretném látni!

- Hát csak pislantson rám.

- Hogyan? Ön? És miért tenné azt?

- Több okból. Először is, hogy emlékeimet megörökítsem. Másodszor, hogy olvasóim tanuljanak belőle. Végül pedig - végül, de nem utolsósorban -, hogy pénzt keressek vele.

- Pénzt? Hát mibe kerül egy olyan könyv?

- Egy dollárba, kettőbe, esetleg háromba.

- No, látja! Ha felcsap vadásznak, a prémekért százszor annyit kaphat!

- Maga ezt nem érti, Sam. A könyveket nem én adnám el, hanem a kiadó.

- Kiadó? Kiadó házról már hallottam. Hát van másféle kiadó is?

- No, majd egyszer megmagyarázom, Sam. De vigyázzon magára.

Megtörténhetik, hogy egyszer kezébe kerül egy könyv, és saját magával találkozik benne.

- Hogy érti ezt? Rólam akar írni? Ezt az alattomosságot fel sem tételeztem önről! Egyszer s mindenkorra megtiltom! Kikérem magamnak! Nézze meg az ember!

A jó Sam valósággal dühbe gurult. Csak nehezen tudtam lecsillapítani.

Lassanként megértette, hogy egy könyvben szerepelni nem szégyen, sőt dicsőség is Lehet.

- Furcsa ember ön, mondhatom - dünnyögte végre megjuhászodva.

- Hát ezért jött a Vadnyugatra?

Megnyugtattam, hogy nemcsak ezért. Hogy én is szeretem ezt az életet, amelyért ő annyira lelkesedik. És csak később, jóval később, sok év múlva kerül sor arra, hogy őt egy könyvbe beletegyem. Ezzel aztán jó éjszakát is mondtunk egymásnak, s elbúcsúztunk másnap hajnalig.

Derék, jó Sam! Egyszerű lélek, de aranyszív, és igazi jó barát! Ő keltett fel hajnalban. Parker és Stone is talpon volt már, hogy segítsen a készülődésben. A többiek mind aludtak, Rattler a legmélyebben. Ettünk egy darab húst, vizet ittunk rá, lovainkat is elláttuk, aztán elindultunk. Előbb még Sam félrevonta Willt és Dicket; utasítást adott nekik, hogyan viselkedjenek, ha távollétünkben Rattler beléjük akarna kötni.

A nap még nem emelkedett fel a keleti égboltozaton, amikor kilovagoltunk a táborból. Szívem kissé izgatottan vert. Az első igazi felderítőutam! Kíváncsi voltam, hogyan végződik majd. Később még sok ilyen út várt rám, s nemsokára úgy megszoktam, mint a városi ember a sétát.

Abban az irányban indultunk, amerre a két indián táborunkból távozott vagyis a völgyön le, észak felé. A táborunkat környező fák közül kikerülve, a prérire értünk.

- Furcsa, hogy erre indultak - mondta Sam. - Tudtommal az apacsok nagy faluja tőlünk délre van.

Az elmosódó nyomok csakhamar elkanyarodtak, és egy idő múlva már déli irányban folytatódtak.

- Megkerültek minket, hihihi! - mondta Sam. - Egyszerű indián csel, de még egy zöldfülűt sem téveszthetnek meg vele!

Már megint a zöldfülűt emlegeti ! Bosszankodtam egy kicsit, de nem szóltam semmit.

A préri kiszélesedett, s közepén most már világosan lehetett látni három ló patáinak nyomait egymás mellett. A nyomok nyílegyenesen haladtak déli irányban.

- Nem tetszik nekem a dolog - mondta Sam. - A nyomok túlságosan feltűnőek. Mintha szándékosan csinálták volna így.

- Hm . . . - dünnyögtem.

- Mit hümmög?! - fortyant fel Sam. - Persze nem érti a dolgot.

Majd ha annyi évet töltött a prérin, mint én, jobban felfigyel az ilyen apróságokra. Az indiánok kitűnően értenek ahhoz, hogy nyomaikat eltüntessék. Miért mulasztották el most? Bizonyára tőrbe akarnak csalni minket. Megkönnyítették számunkra, hogy a csapdájukba szaladjunk.

- Ne haragudjon, Sam, de nem hiszek abban a csapdában.

- Úgy? Nem hisz benne! Talán meg is tudja okolni, hogy miért?

- Úgy gondolom, azért nem vesződtek a nyomok eltüntetésével, mert nagyon siettek. Minél előbb a falujukba akartak érni, hogy aztán egy nagyobb csapattal megtámadják táborunkat. Azonkívül egy halottat is visznek magukkal ebben a melegben.

- Olyan biztos, hogy magukkal viszik? Hátha eltemetik útközben?

- Nem hiszem. Kleki Petrát nagy tisztelet övezte. Nagy fehér bölcsnek, az apacs nép nagy tanítómesterének tekintették. Egy ilyen halottat az egész törzs jelenlétében, ünnepélyesen kell eltemetni. És a legméltóbb temetés az lenne, ha gyilkosát ugyanakkor halálra kínoznák, és ujjonganának, hogy nem sokkal élte túl áldozatát.

- Ebben van valami - bólintott Sam. - Úgy beszél, mintha már sok dolga lett volna indiánokkal. Honnan tudja mindezt?

- Olvastam. Azokban a könyvekben, amiket az én Sam Hawkins barátom annyira lenéz.

- No, legyen! - mondta. - Nyargaljunk tovább!

Fél óra múlva egy szavannára érkeztünk, ahol a fű bujább, mint a préri többi részén. A Canadian River és a Pecos folyó forrásvidékén sok ilyen szavanna akad. Itt még jobban láttuk a lovasok nyomait, mint eddig.

Hármas nyom volt, szinte olyan, mintha egy óriási, háromágú vasvillával húzták volna. Tehát a három ló itt még egymás mellett haladt.

Elég fárasztó lehetett a közrefogott ló hátán a holttestet egyenesen tartani, hogy le ne zuhanjon nyargalás közben. Erre gondoltam, miközben Sam egész kis előadást tartott nekem a nyomok értelmezéséről.

Megmagyarázta, miből lehet felismerni, hogy a lovasok lépésben, ügetve vagy vágtatva haladtak-e. Okos volt, amit mondott, és jól megjegyeztem magamnak.

Most egy kis erdő vágta el a szavannát, mely bal felől szinte megkerülte az erdőt, úgy folytatódott.

- A fák sokkal sűrűbbek, semhogy gyorsan keresztül lehetne jutni ezen az erdőcskén - jegyezte meg Sam. - A mi indiánjaink nyilván megkerülték, tehát mi is balra tartunk. Persze azt is megtehetnénk, hogy átvágunk az erdőn, és aztán újra megkeressük a nyomokat, de a kerülő biztosabb.

Mielőtt az erdő elfogyott volna, egy kis tölgyest vettünk észre jobb kéz felől. Itt a füvet erősen letaposták, mintha pihenőt tartottak volna.

Mi is leugrottunk a nyeregből, és megvizsgáltuk a tölgyest. Elszórt friss ágakra bukkantunk. Úgy látszik; az indiánok itt vastag, erős tölgyfaágakat vágtak le, aztán lenyesték róluk a kisebb ágakat; azokat láttuk a földön heverni.

- Mit gondol, miért vágtak itt husángokat? - kérdezte Sam, miközben úgy nézett rám, mint a tanító a nebulóra, ha felelteti.

- Szánkót készítettek, hogy azon húzzák tovább a halottat.

- Honnan tudja?

- Gondolom, így könnyebben jutnak vele előre.

- Jól gondolta. Nehéz egy halottat lóháton szállítani. Most nézzük meg, hogy feltevésünk helyes-e.

- Ezt én is fontosnak tartom - mondtam. - Számításaim szerint ők már tegnap este elérték ezt a helyet. Nem közömbös számunkra, hogy megtudjuk, itt éjszakáztak-e, vagy csak szántalpat készítettek, és máris folytatták útjukat.

Alaposan megvizsgáltuk a tölgyest, de semmi jelét sem láttuk annak, hogy itt sokáig elidőztek volna. Így hát újra lóra ültünk és továbbügettünk. A nyom most is háromágú volt, de egészen más, mint eddig.

Kétoldalt egy-egy vékony sáv húzódott a fűben, s köztük fedeztük fel a lovak patanyomait.

- A szántalp két vastag rúdból készült, ezekre meg keresztbe vékonyabb rudakat erősítettek, és azokra kötötték a holttestet - mondta

Sam. - Az egyik lovat befogták a rögtönzött szánkóba, aztán kötőféken vezették tovább.

- Hm . . . - dünnyögtem kételkedve.

- Már megint hümmög? Mit akar mondani? - mordult rám Sam.

- Csak annyit - feleltem -, hogy a két oldalsó nyom közt nincs elég hely három ló számára. A patanyomok a csapás közepén húzódnak, nem kétoldalt.

- Vagyis?

- Vagyis egy lovas haladt elöl, utána a ló a szánkóval, aztán a másik lovas.

- Szépen libasorban, hihihi! - gúnyolódott Sam. - Mi az isten csodájának?

- Bizonyára megvolt rá az okuk. Talán arra gondoltak, ha nem tudnak elég gyorsan haladni a halottal, akkor egyikük elnyargal a falujukba. Így időt nyer, hogy harcosait összeszedje, és minél előbb a nyakunkra hozza.

- A kakas csípje meg! Ez aztán kellemetlen lenne! - kiáltott fel Sam.

Nemsokára egy kiszáradt vízmosáshoz értünk. Meglehetősen széles, de nem túlságosan mély árok volt, mely tavasszal megtelik vízzel, de az év többi részén száraz. A nyomok egyenesen ide vezettek, tehát mi is átvágtunk a vízmosáson. Miközben a lovam patái alatt csikorgó kavicsot és murvát vizsgálgattam, arra gondoltam, hogy ha a két indián csakugyan el akart válni egymástól, ez a legalkalmasabb hely. A kavicsok nem veszik fel a nyomokat, tehát ha valaki követi őket, nem veszi észre, hogy itt elváltak.

Vagy száz lépés múlva újra füves terepre érkeztünk.

- Nézze csak, Sam! - kiáltottam fel. - Patanyomok!

- Hát aztán? - vonogatta vállát Sam. - Erre mentek tovább.

- Hm. . . - dünnyögtem, most már szándékosan.

- Ördög és pokol! - dühöngött Sam. - Torkig vagyok az ön hümmögésével! Mit akar már megint?

- Nem akarom bosszantani, kedves mesterem, de ha jobban megnézi, láthatja, hogy ezek a nyomok ritkábbak. Nem három ló taposta őket, csak egy.

- Hű, a mindenit, igaza van! Mit jelentsen ez?

- Menjünk csak vissza a kiszáradt patakhoz, és nézzünk jobban körül - javasoltam.

Visszafordultunk, és alaposan megvizsgáltuk a talajt. Megállapítottuk, hogy csak egy ló kelt át a vízmosáson. A másik kettő a meder partján folytatta útját.

- Úgy történt, ahogy mondtam - fordultam Samhez. - Egyikük rövidebb úton előrenyargalt a faluba. Alighanem Incsu Csunna volt.

Mint törzsfőnök összeszedi harcosait, s mire Winnetou megérkezik a halottal, a csapat már indulásra készen várja.

Sam sokáig szótlanul nézett rám.

- Mondja, kedves uram - fakadt ki végre -, miért akar engem lóvá tenni? Miért akarja elhitetni velem, hogy sohasem járt még a prérin?

Egy zöldfülűnek nem lehet ilyen éles szeme, és - mi tagadás? - ilyen éles esze sem! És még engem nevez mesterének? Isten bizony pirulnom kell!

Sokáig tűnődve bámult maga elé, aztán megszólalt:

- Azt még megértem, hogy a szeme jobb, mint az enyém, hiszen fiatalabb - mondta. - De hogy tudta kitalálni, mit csináltak ezek az indiánok?

- Logikai levezetés útján - feleltem mosolyogva.

- Hát az micsoda?

- Megmagyarázom egy példával. Hawk annyit tesz, mint sólyom.

A sólyom mezei egereket eszik. Hawkins - sólyomfajta. Tehát Sam Hawkins mezei egereket eszik.

Ezt az elmefuttatást tréfának szántam, de rosszul sült el. Sam komolyan megharagudott.

- Micsoda? Hogy én egereket eszem? Hazugság, rágalom! Nem is állok többet szóba magával!

Megsarkantyúzta lovát, és faképnél hagyott. Utána ugrattam, és némán ügettünk egymás mellett jó tíz percig. Sam konokul hallgatott. Elhatároztam, hogy megtöröm a jeget, és kibékítem.

- Sam - mondtam -, mi lett a grizzly Bundájával?

- Gondosan eltettem. Ha visszaérkezünk a táborba, megkapja. Önt illeti meg, és ne féljen, nem akarom eltulajdonítani.

- Én meg éppen most határoztam el, hogy magának ajándékozom - mondtam csendesen.

- Micsoda? Azt a gyönyörű irhát? Hát ennek igazán örülök! Köszönöm, Sir, szívből köszönöm! Tudja, mit varrok belőle?

- Nos?

- Egy olyan vadászbundát, hogy mindenki megbámulja! De a grizzly fogait és körmeit visszaadom önnek. Kevés vadász dicsekedhetik ilyen trófeával. Gyönyörű láncot készítek önnek belőle. Jól értek az ilyen munkához. Most már azt se bánom, ha azt állítja, hogy egereket eszem.

- Dehogy állítom, kedves Sam! Csak meg akartam magyarázni, mi a logikai levezetés. Mindjárt meg akartam mutatni, milyen könnyű téves következtetésre jutni.

- Akkor jó. Most már minden jó. Gyönyörű kabátom lesz, önnek meg gyönyörű nyaklánca, vadászdiadala emlékére.

Továbbügettünk. Egy óra múlva - már nem sok hiányzott a délhez

- Sam megállította lovát.

- Most már elég lesz- mondta. - Itt visszafordulunk. Annyit mindenesetre megállapítottunk, hogy nem éjszakáztak sehol; úgy siettek. Fel kell készülnünk a támadásra, még- hamarabb, mint gondoltuk.

Ilyen körülmények között a hazafelé vezető úton is erősen kellett igyekeznünk, de tüzes pejkómnak ez meg sem kottyant, Mary pedig, mint az öszvérek általában, kitűnően bírta a fáradságot. Félúton egy kisebb folyóhoz értünk. Itt megitattuk állatainkat, és elhatároztuk, hogy egyórai pihenőt tartunk. Leugrottunk a nyeregből, és elnyújtózkodtunk a puha fűben, a bokrok között.

Miközben az égre bámultam, Winnetoura gondoltam; nehéz volt elhinnem, pedig fölötte valószínű volt, hogy nemsokára harcba keveredem vele és apacsaival. Hogy Sam mire gondolt, nem tudom, mert amikor ránéztem - nyitott szájjal, édesdeden horkolt. Igaz, hogy az elmúlt éjjel keveset aludt, akárcsak jómagam. Miért ne pótolja egy kicsit most, amikor alkalma van rá, hiszen semmi okunk közeli veszélyre gyanakodni.

Az öszvér a bokrok sűrűjébe húzódott, és eltűnt a szemem elől; úgy látszik, nem volt társaságkedvelő lény, inkább a magányt szerette. Pejkóm néhány lépésnyire tőlem a füvet harapdálta éles fogaival.

Az öszvér most rövid, furcsa, mondhatnám figyelmeztető horkantást hallatott. Sam abban a pillanatban talpra ugrott.

- Mary mondani akar valamit - jelentette ki. - Hol van?

- A bokrok közt. Nézzük meg!

Bemásztunk a bozótba, és láttuk, hogy Mary figyelmesen néz valamit az ágakon keresztül. Füle élénken mozgott, és farkát felemelte meg lecsapta, mint egy jelzőzászlót. Amikor megpillantott bennünket, megnyugodott.

Megint meggyőződtem róla, hogy ez az öszvér kitűnő kezekben volt valamikor, és Sam örülhetett, hogy ilyen jól idomított állathoz jutott.

Mi is kikandikáltunk az ágak közt. Hat indiánt láttunk lóháton közeledni. Északról jöttek, és a mi nyomainkat követték, egyik a másik mögött.

Vezetőjük; egy köpcös, izmos indián, egy pillanatra sem fordította el szemét a nyomokról. Valamennyien bőrlegginget és sötétszürke gyapjúinget viseltek. Mindegyiknek volt puskája, kése és tomahawkja.

Arcuk zsírtól fénylett; jobbról-balról egy-egy kék és piros festékcsík virított rajta. Aggódva néztem Samre, de ő nagy csodálkozásomra hangosan felkiáltott:

- Micsoda szerencse! Ezek lesznek a megmentőink!

- Az istenért, csendesebben! - súgtam.

- Miért? Éppen azt akarom, hogy meghallják. Ezek kajovák. Aki elöl nyargal, Bao, ami az ő nyelvükön rókát jelent. Bátor és csalafinta fickó. A törzsfőnököt Tanguának hívják, ő is régi ismerősöm. Úgy látszik, hadiösvényre léptek, pedig nem tudok mostanában semmiféle háborúról. Ezek bizonyára a főcsapat előreküldött felderítői.

Nem ismertem még az indián törzseket, de annyit én is hallottam, hogy a kajovák nem örvendenek jó hírnévnek. Inkább tolvaj, mint rabló népség. Csak az szolgál mentségükre, hogy a fehérek züllesztették el jellemüket.

A hat indián a közelünkbe érkezett. Nem értettem Sam örömét. Hat indián könnyen végezhet velünk, de nem elég ahhoz, hogy megmentsen minket az apacsoktól. Sam kilépett a bokrok közül, és éles füttyjellel hívta magára Figyelmüket. Erre megsarkantyúzták lovaikat, mintha le akarnának gázolni minket. Mi nyugodtan vártunk. Egylépésnyire tőlünk hirtelen megálltak, leugrottak a nyeregből, és szabadjára engedték lovaikat.

- Fehér testvérem, Sam, hogy kerül ide? - kérdezte Bao.

- Vörös testvéreim ügyesen követték a nyomaimat - hangzott a kitérő válasz.

- Azt gondoltuk, apacs kutyák nyomai - mondta erre Bao.

- Mióta kutyák az apacsok? Talán viszály tört ki köztük és a bátor kajovák között?

- Kiástuk a csatabárdot, és ellátjuk a koszos prérifarkasok baját!

- Ezt örömmel hallom - mondta Sam. - Testvéreink üljenek le mellém, mert fontos dolgokat akarok mondani.

Bao fürkésző pillantást vetett rám.

- Ki ez a sápadtarcú? - kérdezte. - Még nem láttam soha. Fiatal még, de izmos - talán jó harcos lesz belőle.

Sam ünnepélyesen rám mutatott.

- Ez a fiatalember máris nagy harcos. Nemrég jött át a Nagy Vízen, és még sohasem látott bölényt vagy medvét azelőtt. De itt már két bölénybikát ejtett el, és késével szúrt le egy szürke medvét, hogy az életemet megmentse.

- Uff! Uff! - kiáltották a kajovák, és csodálkozva néztek rám, míg Sam így folytatta:

- Golyója mindig célba talál, és ökle olyan erős, hogy egyetlen csapással leteríti ellenségét. Ezért nevezik a fehér emberek Old Shatterhandnek.

Még nem szoktam meg, hogy hadinevemen emlegessenek, ami a Vadnyugaton nagy dicsőség. Sok híres vadászt csak így emlegetnek, s igazi nevét még a legjobb barátai sem ismerik.

Bao kezét nyújtotta, és barátságos hangon közölte velem:

- Akkor Old Shatterhand ezentúl a mi testvérünk. Szeretjük az ilyen embereket; és szívesen látjuk sátrainkban.

Habozás nélkül válaszoltam:

- Én is szeretem a vörös embereket, mert a Nagy Szellem gyermekei, éppen úgy, mint a sápadtarcúak is. Testvérek vagyunk, és együtt fogunk harcolni mindenki ellen, aki nem érdemli meg barátságunkat.

Bao zsírral és festékkel bekent arcán elégedett mosoly villant át.

- Old Shatterhand jól beszélt - mondta. - Elszívjuk vele a békepipát.

Letelepedtek mellénk a folyó partjára. Bao elővette pipáját, melynek szörnyű bűze abban a pillanatban megütötte orromat. Megtöltötte valami keverékkel, amely meggyőződésem szerint apróra reszelt vadrépából, őrölt makkból, kenderkóróból és sóskalevelekből állt. Rágyújtott, nagyot húzott a pipából, majd füstjét előbb az ég, aztán a föld felé fújta, és így szólt:

- Odafenn lakik a Nagy Szellem, és idelenn nőnek a növények és állatok, amelyeket a Nagy Szellem a kajovák népének ajándékozott.

A következő füstgomolyagokat a négy világtáj felé fújta, és így szólt:

- Északon, délen, keleten és nyugaton testvéreink és ellenségeink élnek. Testvéreinket megsegítjük, ellenségeinket megskalpoljuk. Uff, beszéltem!

Azt hitte; gyönyörű szónoklatot vágott ki. De szavaiból kiviláglott, hogy az egész növény- és állatvilágot a kajovák kizárólagos tulajdonának tekinti, tehát ha elveszik, az nem lopás vagy rablás, hanem a legjogosabb eljárás. És én ezeknek a fickóknak a barátja legyek! De egyelőre bele kellett törődnöm.

Bao átnyújtotta a békepipát Samnek, aki derekasan megállta helyét: nagyot húzott belőle, és szétfújta a füstöt mind a hat irányban, majd így szólt:

- A Nagy Szellem nem az emberek színét, hanem a szívét nézi. A kajovák szíve bátor és hű. Én úgy ragaszkodom kajova testvéreimhez, mint öszvérem a fához, melyhez odakötötték. Még akkor is mellettük maradok, ha minden kötél szakad. Uff, én beszéltem!

Az ő szónoklata is tetszést aratott. Mosolyogva néztem rá, de jókedvem elpárolgott, amint kezembe nyomta azt a büdös agyagpipát. Nincs olyan kapadohány, amit szükség esetén el nem szívtam volna, de ez a kinnikinnik - ahogy az indiánok az ő förtelmes dohánykeveréküket nevezik - még az én bátorságomat is próbára tette. De nem tehettem mást; felálltam, szájamba dugtam a pipát, és húztam egyet. Rögtön láttam, hogy az előbb tévedtem; a felsorolás nem volt teljes; a keverék összetételéből kifelejtettem az ócska nemezpapucsot, melynek egy darabját minden bizonnyal beleőrölték. Mégis kifújtam a füstöt ég, föld és a négy égtáj felé, s a következő beszédet vágtam ki:

- Az égből jön az eső és a napsugár. A föld adja nekünk a bölényeket és a musztángokat, a medvét meg a szarvast, a tököt meg a kukoricát s azt a nagyszerű növényt, amelyből az okos vörös emberek a kinnikinniket készítik, hogy füstje a béke és testvériség jele legyen.

Az én szavaimat is tetszés fogadta. Bao kezemet szorongatta, és én siettem visszaadni pipáját. A békepipa elszívása általában fontos szertartás, csak komoly alkalommal kerül rá a sor, és következményeit is komolyan veszik. De ebben a szedett-vedett kajova társaságban komédiának éreztem az egészet. Hogy a pipa ízétől megszabaduljak, zsebemből szivart húztam elő és rágyújtottam. Bao sóvárgással nézte. Mivel Santa Féből ökrös szekéren kaptuk az utánpótlást, bővében voltam a szivaroknak.

Nem kerültek sokba, és míg társaim pálinkára költötték pénzüket, én inkább ennek a szenvedélynek hódoltam. Indulás előtt teletömtem a zsebemet szivarokkal, és most mindegyik kajovának átnyújtottam egyet-egyet. Arcukon, amikor rágyújtottak, mennyei boldogság tükröződött. Ajándékommal nagy tekintélyre tettem szert. Ezek után megkezdődött a tanácskozás.

- Mióta ásták ki testvéreim a csatabárdot? - kérdezte Sam.

- Az idő óta, amit a sápadtarcúak két hétnek neveznek.

- Tudtommal vörös testvéreim hosszú idő óta békességben élnek ezen a vidéken. Miért nyúltak most fegyverhez?

- Az apacs kutyák megölték négy harcosunkat.

- Hol?

- A Pecos folyónál.

- Ott állnak a kajova nép sátrai?

- Nem, az apacsok laknak ott.

- Akkor harcosaitok mit kerestek ott?

Bao rövid gondolkodás után őszintén megmondta:

- Néhány harcosunk egy éjjel rátört az apacs falura, hogy lovakat zsákmányoljon. De a rühes kutyák nyitva tartották szemüket, és megölték négy legbátrabb harcosunkat. Ezért ástuk ki a csatabárdot.

Szóval lovakat akartak lopni; és pórul jártak - gondoltam. - Ezért dühösek az apacsokra.

- Mi szükségetek volt idegen lovakra? - kérdeztem. - Hiszen a kajova törzs gazdag, úgy tudom, több lova van, mint harcosa.

Bao fölényes mosollyal felelte:

- Fiatal testvérem nemrég jött át a Nagy Vízen, és nem érti, mi a szokás errefelé. Elég lovúnk van, igaz. De sápadtarcú kereskedők jártak nálunk lovakat vásárolni. Odaadtuk, ami fölösleges volt. Azt mondták, még több kell. Azt mondtuk, nincs több. Azt mondták, szerezzünk az apacsoktól, és egy hordó tüzes vizet adnak érte. Így történt.

Igen, úgy történt; ahogy gondoltam. Kapzsi fehérek veszik rá az indiánokat minden gazságra.

- Tudják-e az apacsok, hogy a kajovák a hadiösvényre léptek? - kérdezte Sam.

- Nem vagyunk bolondok, hogy megüzenjük nekik - felelte Bao.

- Váratlanul törünk rájuk, megskalpoljuk őket, és elvisszük mindenüket.

- Vörös testvérem most felderítőúton van? - kérdezte Sam.

- Igen.

- És hol vannak a többiek?

- Egynapi lovaglásra mögöttünk.

- Ki vezeti őket?

- Maga Tangua, a nagy törzsfőnök.

- Hány harcosa van?

- Kétszer száz.

- És gondolod, hogy megleped az apacsokat?

- Lecsapunk rájuk, mint sasok a varjakra! - felelte Bao büszkén.

- Testvérem téved. Az apacsok már mindent tudnak.

- Hogyan?

- Incsu Csunna, az apacsok főnöke, nagyon okos ember. Amikor látta, hogy harcosai négy kajovát megöltek, tudta, hogy a bosszú nem marad el. Ezért felkerekedett, és idejött körülnézni.

- Ő maga?

- Csak a fiát, Winnetout hozta magával.

- Uff, uff! Azonnal vissza kell lovagolnunk Tangua törzsfőnökhöz, hogy megmondjuk neki! Ti is velünk jöttök.

- Nem úgy lesz - felelte Sam -, ti jöttök velünk.

- Nem hiszem!

- Akkor hallgass meg! Mit szólnátok ahhoz; ha élve fognátok el Incsu Csunnát?

- Uff! - kiáltott fel Bao fellelkesülten. - Winnetouval együtt?

- Úgy bizony!

- Lehetetlen!

- Elég régen ismersz. Tudod, hogy amit mondok, nem levegő.

Ezután elmesélte neki, hogy vasútépítésen dolgozunk, és a táborunk nincs túl messze innen. Elmesélte találkozásunkat az apacs törzsfőnökkel. Elmondott mindent.

- Eddig azt hittem - fűzte hozzá -, hogy a két apacs főnök bölényvadászatra indult, úgy került ide. Most már tudom, hogy sokkal komolyabb dologról van szó. Csak véletlenül tévedtek táborunkba, de hamarosan visszajönnek, hogy megbosszulják Kleki Petra halálát. Számításom szerint vagy ötven harcost hoznak magukkal, de ti kétszázan vagytok, és a mi táborunkban is van jó húsz ember. Természetesen segíteni fogunk nektek, hogy elfogjátok Incsu Csunnát és Winnetout. De akkor előbb velünk kell jönnötök, hogy tudjátok, hol van a táborunk, és később megtaláljátok.

- Akkor induljunk minél előbb - mondta Bao türelmetlenül.

Hüledezve hallgattam Sam aljas tervét. Tiltakozni akartam ellene, de máris felült Maryje hátára, és a kajovák élére ugratott, hogy vezesse őket. Kénytelen voltam velük tartani. Útközben többször megpróbáltam, hogy félrevonjam Samet, de a ravasz kis ember mindig kitért előlem. Szívem tele volt aggodalommal, amint arra gondoltam, hogy Winnetout, a nemes lelkű indián ifjút ilyen csúnyán tőrbe csalják.

Megállás nélkül tettük meg a hátralevő utat. A tábor az első percben megijedt, amikor az indiánok felbukkantak. Annál jobban örültek; amikor meghallották, hogy ezek a barátaink és szövetségeseink, akik megvédenek majd az apacsoktól. A kajovák ezután a legbarátságosabb bánásmódban részesültek, még a medvehúsból is kaptak bőségesen.

Nem sokáig időztek a táborban. Sietve ellovagoltak. Egész éjjel nyeregben lesznek - mondta Bao -, hogy minél előbb megvigyék a fontos hírt vezérüknek. Amikor elporzottak, Sam odajött hozzám.

- Nagyon durcás arcot vág, uram. Úgy látom, neheztel rám.

- A legnagyobb mértékben - feleltem mogorván.

- Nem árulná el az okát?

- Csodálnám, ha nem találná ki maga is - feleltem.

- Nekem tiszta a lelkiismeretem - jelentette ki Sam meglepő nyugalommal.

- Még akkor is, ha Incsu Csunna és Winnetou halálát okozta?

- Mi jut eszébe?! Nekem a két apacs vezér éppen olyan rokonszenves, mint önnek. Dehogy akarom, hogy bántódásuk Legyen!

- Hát nem elég, hogy fogságba esnek?

- Éppen az a jó! Ez az egyetlen módja annak, hogy ne öljenek meg minket, és ők is életben maradjanak.

- Figyelmeztetem, Sam - jelentettem ki, szavaira jóformán oda sem hallgatva -, ha Winnetout megtámadják, én mellé állok, és megvédem akár ön ellen is! Erre szavamat adtam egy haldoklónak, és rendes ember nem felejti el az ilyen ígéretet.

- Hát nem akar megérteni engem? - kapott a fejéhez Sam. - Én ugyanazt akarom, amit ön, de nem oktondi módra, hanem úgy, hogy sikerüljön. Az apacsok a nyakunkra jönnek, erről nem tehetek. Én meg szeretném úszni a dolgot, erről sem tehetek. Más nem segíthet rajtam, csak ezek a rongy kajovák. Ha kitör a ribillió, megölik a maga kedves Winnetouját az apjával együtt. Hát nem jobb, ha elfogják őket?

- Hogy jól megkínozzák; és végül megskalpolják, mi? - sziszegtem magamból kikelve, mégis óvatosan, nehogy a többiek meghallják.

- Ez már más kérdés - felelte Sam. - Abba már mi is beleszólunk.

A tervem az, hogy kiszabadítom és megszöktetem őket. Meg is teszem, különösen ha ön is segít. Számíthatunk még Willre és Dickre is. Mást nem avatunk be a titkunkba. Nos, mit szól ehhez, bősz uracskám?

Most már más pofája van a dolognak, nem?

Kezet nyújtottam neki, és így feleltem:

- Rendben van, kedves Sam. Ezt egészen jól kispekulálta.

- Láthatja, hogy Sam Hawkins olyan ember, akiről sok rosszat lehet mondani; még azt is, hogy egereket meg pockokat fogyaszt ebédre, de azért mégsem esett a feje lágyára, hihihi! Szent a barátság, Sir?

- Igen, öreg Sam.

- Hát akkor feküdjön nyugodtan a fülére, és aludjon egy jó nagyot, mert holnap sok dolgunk lesz.

Jó öreg Sam! - gondoltam magamban. Az "öreg" jelzőt persze nem kell szó szerint venni, hiszen nem volt több negyvenévesnél. A Vadnyugaton azt öregezték, akit szerettek és tiszteltek. Old Firehand, a híres vadász is így tett szert jelzőjére. Előbb csak Firehandnek, Tűzkezűnek nevezték, mert minden golyója célba talált. Aztán Old Firehand lett belőle. Engem az a kitüntetés ért, hogy mindjárt Old Shatterhandnek neveztek.

Nehezen aludtam el. Sam terve, mely első hallásra olyan jónak tetszett, most már aggodalommal töltött el. Vajon sikerül-e apát és fiát, ha a kajovák kezébe kerültek, kiszabadítanunk? És elképzelhető-e, hogy megadják magukat? Inkább ezer halált halnak. Hogyan akadályozhatnám meg, hogy az ütközetben hősi halált ne haljanak? Mindenesetre elhatároztam, hogy résen leszek.

Másnap az egész tábor lázasan dolgozott. Mindenki szeretett volna a kijelölt útszakasszal végezni. Úgy dolgoztak, mint még soha, valamennyien

- Rattler kivételével, aki nem volt ugyan részeg, mégis tétlenül lézengett. Mindenki barátságosan beszélt vele. Újra meggyőződtem róla, hogy ezek mind egy húron pendülnek. Ha még egyszer meggyűlik a bajom Rattlerrel, a magam erején kívül legfeljebb Samre, Willre és Dickre támaszkodhatom.

A rákövetkező nap szintén szorgos munkával kezdődött, de déltájban megérkeztek a kajovák. Táborunk ugyan már jóval messzebbre került előző helyétől - de hátrahagyott nyomaink után könnyen ránk találtak.

Kitűnően felfegyverzett, kemény fickók voltak a kajovák, számuk meghaladta a kétszázat. Vezérük félelmetes óriás volt, sötét arca és ragadozó állatra emlékeztető szeme nem sok jót ígért. Tanguának hívták, és ez a szó a kajovák nyelvén egyszerűen törzsfőnököt jelentett. Elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy Incsu Csunna és Winnetou ennek a vadállatnak a mancsai közé kerül.

Mint barátunk és szövetségesünk jött hozzánk, de egyáltalán nem úgy viselkedett. Le se szállt lováról, amikor egy mozdulattal megparancsolta embereinek, hogy fogjanak körül minket. Aztán a kocsinkhoz ugratott, és felemelte a takaróponyvát. Amit a kocsiban látott, megtetszhetett neki, mert leugrott a nyeregből, hogy alaposabb szemlét tartson.

- Ohó! - súgta Sam, aki mellettem állt. - Ez, úgy látszik, a mi holminkat máris zsákmányának tekinti. Ehhez nekem is lesz egy-két sza vam.

- Csak óvatosan, Sam! - figyelmeztettem. - Kétszáz harcosa van.

- De esze annál kevesebb, hihihi! - felelte Sam. - Figyelje csak, hogyan csavarom mindjárt az ujjam köré.

Odalépett a kocsihoz, és aggódó hangon megkérdezte Tanguától:

- Miért akar a kajovák nagy főnöke ilyen fiatalon az örök vadászmezőkre költözni?

Tangua, aki háttal állt nekünk, a kocsiponyva alá hajolva, felegyenesedett, megfordult, és dühösen nézett Samre.

- Micsoda buta kérdés? Tangua még hosszú ideig vezeti népét csatákba és vadászatokra!

- És ha ez a hosszú idő csak egy perc lesz?

- Miért?

- Gyorsan gyere el a kocsitól, akkor megmondom!

- Itt maradok!

- Jó, akkor repülj a levegőbe!

Sam megfordult, és úgy tett, mintha menekülni akarna. Tangua egy ugrással utolérte, és megragadta a karját.

- Levegőbe repülni? Miért mondod ezt?

- Hogy figyelmeztesselek.

- Hogyan? A Halál a kocsiban van?

- Úgy bizony.

- Hol? Mutasd meg!

- Majd később. Hát nem mondták meg neked, miért vagyunk itt?

- Utat akartok építeni a tűzparipának, tudom.

- Igen. Az út hegyen-völgyön megy keresztül, és sziklákat kell robbantanunk. Tudod, mi az?

- Tudom. Mi közöm hozzá?

- Több, mint gondolnád! Hát nem hallottad még, hogyan robbantjuk a sziklákat a tűzparipa útjából? Egy kis fehér porral. De abban a porban több erő van, mint százszor száz puskában!

- Elhiszem. A sápadtarcúaknak sok varázsszerük van.

- Ezt a port tartjuk a kocsiban, csomagokban. De aki nem tudja, hogy kell egy ilyen csomagot megfogni, vigyázzon magára! Ha megérinti, felrobban, és százszor száz apró darabra tépi.

- Uff, uff! - kiáltott fel Tangua megrémülve. - Közel voltam azokhoz a csomagokhoz?

- Olyan közel, hogy ha nem sietek oda, már az örök vadászmezőkön lennél. De hogyan? Apró húscafatokban és csontdarabokban!

Még az orvosságos zacskód se lenne nálad.

Ennél ijesztőbbet nem is mondhatott volna. Tangua még messzebbre vonszolta Samet a veszedelmes kocsitól.

- Csak attól félek, hogy valamelyik harcosod kotorászni kezd a kocsiban

- mondta Sam. - Nagy baj lenne belőle.

- Mindjárt szólok nekik - felelte Tangua. - Megtiltom, hogy a kocsi közelébe menjenek.

- Láthatod, mennyire vigyázok rátok - mondta Sam. - Mert barátok és szövetségesek vagyunk. De ti nem viselkedtek úgy, mint szövetségesekhez illik.

- Majd erről is beszélek a harcosaimmal - felelte Tangua rövid habozás után.

Magához intette alvezéreit, és elvonult velük tanácskozni.

- Úgy tesz, mintha nem is forralna rosszat ellenünk - súgta nekem

Sam. - A legnagyobb lókötő a világon, és emberei is szemenszedett csirkefogók!

- És ki hozta őket a nyakunkra? - kérdeztem szemrehányó hangon.

- Várjuk csak be a végét - nyugtatott meg Sam.

A tanácskozás eredménye máris megmutatkozott: Bao parancsára a kajovák leugrottak lovaikról, és szerteszéledtek. A gyűrű, mely ellenségesen körülvett bennünket, felbomlott. Tangua nemsokára odajött hozzánk, és így szólt:

- Fehér testvéremnek nem lesz többé oka panaszra. Nemsokára haditanácsot tartunk, és megbeszéljük, hogyan fogadjuk az apacs kutyákat, ha ideérkeznek. Hárman közületek részt vehetnek a tanácskozásunkon. Az egyik te leszel. Hozd magaddal két társadat is.

Amikor magunkra maradtunk, Sam azt mondta, hogy Dick Stone-t és Will Parkert viszi magával a tanácskozásra.

- Miért nem engem? - kérdeztem megütközve.

- Jobb lesz így. Ön csak folytassa munkáját. Az apacsok megérkezéséig eltelhetik még néhány nap, azalatt el is készülhetünk a számunkra kijelölt szakasszal.

Ebben igazat adtam neki, és visszatértem műszereimhez. Munkám tulajdonképpen három részből állt. Méréseket kellett végeznem, munkanaplót vezetnem, és térképvázlatokat rajzolnom. Ezeket két példányban készítettem el. Az egyiket a főmérnöknek adtam át. A másolatot azonban titokban magamhoz vettem és elrejtettem. Igazában nem is tudtam, mi a célom vele, de úgy gondoltam, még hasznát vehetem.

A tanácskozás, mint sejtettem, sokáig tartott. Utána lakmározás következett.

A medvehús még nem fogyott el, és a kajovák is hoztak magukkal szárított húst, ennivaló tehát- volt bőségesen. Sam Hawkins még pálinkával is megvendégelte a kajovákat - elosztotta köztük a félhordónyi maradékot. Rattler szerencsére félrevonult valahova, mert különben ebből is veszekedés támadt volna.

Alig vártam, hogy Sammel beszélhessek. Amikor leült mellém, hogy együtt költsük el vacsoránkat, első szava ez volt:

- Fölöslegesen aggódik, uram. A kedvenceinek nem lesz semmi bajuk, s ami szerintem még fontosabb, nekünk sem!

- Hogy képzeli a dolgot, Sam?

- Nagyon egyszerűen. A célom az, hogy a két derék apacs főnök életben maradjon, de mi is. Ez csak a kajovák segítségével érhető el. Az apacsoknak nem szabad megtudniuk, hogy a kajovák itt vannak. Jobb, ha azt hiszik, hogy csak velünk lesz dolguk. Én holnap elébük megyek.

Bizonyára felderítők előzik meg őket, s én azokkal szeretnék találkozni. Majd úgy intézem a dolgot, hogy a szemük elé kerüljek.

- Nem lesz veszélyes?

- Csöppet sem. Nem fognak bántani. Ha megpillantanak, azt gondolják, gyanútlanul sétálok az erdőben, míg társaim nyugodtan dolgoznak.

Ennek nagyon fognak örülni, hiszen a céljuk az, hogy váratlanul rohanják meg a táborunkat. Akkor aztán egyszerre végezhetnek velünk, ahányan csak vagyunk. Minek öljenek meg egy embert külön?

- Mi lesz aztán?

- A felderítők szépen visszatérnek a főcsapathoz, és jelentik, hogy minden rendben van. Mi közben jól felkészülünk az apacsok fogadására.

De nem itt, hanem valami alkalmasabb helyen. Munkánkat folytatva továbbvonulunk, és az apacsok természetesen utánunk jönnek.

- Hová?

- Azt még nem tudom. Mindenesetre olyan helyre, ahol a kajovák elrejtőzhetnek, és csak a kellő pillanatban bukkannak elő. Ezt már megbeszéltem Tanguával. Nagyon helyesli a tervemet.

- Nekem ez nem elég - mondtam fejcsóválva. - Én is szeretném helyeselni. Miből áll a terv?

- A lényege az, hogy új táborhelyünkön nagy tüzet rakunk, és valósággal odacsalogatjuk az apacsokat. Mire odajönnek, mit találnak ott?

A hűlt helyünket, hihihi! Mert az utolsó pillanatban mi is elbújunk.

- Alaposan megfordítjuk a dolgot. Az apacsok akarnak meglepni minket, de a vége az lesz, hogy mi lepjük meg őket. Érti?

- Nem.

- Majd megtud mindent idejében. Azt is, hogy mi lesz a feladata.

- És hogyan mentjük meg Winnetout?

- Bízza csak rám! Egyelőre aludjunk egyet.

Fontoskodása bosszantott, de nem faggattam tovább. Láttam, nem tehetek egyebet - be kell várnom az események alakulását.

Kellemetlen éjszaka volt. Viharos szél kerekedett, és reggelre úgy lehűlt a levegő, hogy szinte dideregtünk, ami nagy ritkaság ezen a tájon, hiszen a szélességi kört tekintve, jóval délebbre voltunk, mint Szicília.

Sam reggel az eget kémlelte és megjegyezte:

- Eső lesz, és ez nekünk nagyon kedvező.

- Miért? Nem szeretek bőrig ázni.

- Igen, de eső után a letaposott fű felegyenesedik, s nem árulja el az apacsoknak, hogy több mint kétszáz ember tartózkodott itt.

Nem folytathattuk, mert Bao közeledett felénk. Tangua küldte

Samért. Rövid tanácskozás után a kajovák nyeregbe ültek és ellovagoltak.

Közülünk csak Samet, Stone-t és Parkert vitték magukkal. Tudtam, miben sántikálnak. Most szemelik ki a helyet, amely a legalkalmasabb arra, hogy az apacsokkal megütközzenek.

Déltájban megeredt az eső. Olyan felhőszakadás támadt, hogy azt hittem, a préri tengerré változik. A zápor kellős közepén érkezett vissza

Sam két barátjával, de az indiánok nélkül. Azonnal Bancrofthoz sietett, és megbeszélte vele a tennivalókat. Nekem csak annyit mondott, hogy még ma átköltözünk az új táborozóhelyre.

A zápor éppen olyan gyorsan ért véget, ahogy jött. Az ég csatornái bedugultak, és kisütött a nap. Csomagoltunk, és útra keltünk. A társaságot Parker és Stone vezette. Sam már előbb eltűnt. Még el sem állt az eső, amikor elindult második felderítőútjára, mégpedig gyalog, mert így könnyebben tudott elrejtőzni, minthogyha Maryjét is magával vitte volna.

Másfél órás út után egy hosszan elnyúló tisztásra értünk, melyet három oldalról erdő vett körül. Negyedik oldala egyre keskenyedett, és egy szűk földnyelvben végződött. Ez a földnyelv egyenesen egy patakhoz vezetett. Egyetlen lábnyomot sem láttam körös-körül, pedig a kajovák nagy csapata is erre vonult még délelőtt. Sam Hawkinsnak igaza volt, amikor az eső után feléledő fűről beszélt.

A patak a záportól annyira felduzzadt, hogy a mellette elterülő horpadást is elöntötte. Itt valóságos tó keletkezett. Ebbe mélyen benyúlt az említett keskeny földnyelv, aztán kiszélesedett, és a tó közepén egy kis félszigetben végződött. Az egész olyan volt, mint egy nyeles serpenyő.

Hátrább, a patak mögött, az emelkedő terepet is sűrű erdő borította.

- Ez az a hely, melyet Sam kiválasztott - mondta nekem Stone.

- Jobbat nem is találhatott volna.

- És hol vannak a kajovák? - kérdeztem.

- Odaát az erdőben - felelte Dick. - Ügyesen elrejtőztek.

- Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből - jegyeztem meg kedvetlenül.

- Hadd magyarázzam meg! - mondta Dick. - Tekintse ezt a félszigetet egy óriási egérfogónak. Becsaljuk az egereket, aztán a fejükre koppintunk.

A főmérnök is hozzánk csatlakozott, és aggodalmasan csóválgatta fejét.

- Csak ne koppintsanak ők a mi fejünkre - mondta. - Nekem csöppet sem tetszik a dolog. Belekeveredni egy indián csata kellős közepébe! Én bizony nem várom meg, hanem mentem az irhámat, ahogy lehet.

- Akkor egészen biztos, hogy az apacsok kezére kerül, Mr. Bancroft - felelte Dick. - Csak úgy úszhatja meg ép bőrrel, ha itt marad. Nem mondom, hogy helyzetünk irigylésre méltó, de reméljük a legjobbakat.

A kajovák elkergetik az apacsokat, és minket békében hagynak. Megfigyelőik ott gubbasztanak a legmagasabb fák tetején, s a kellő pillanatban megadják a jelet, hogy kezdődik a tánc.

- Szép kis tánc, mondhatom - zsörtölődött a főmérnök. - És mit érünk azzal, ha a kajovák odaát vannak az erdőben, túl a patakon? Mire ideérnek, nekünk lőttek.

- Ugyan, ugyan! Elbújunk a félsziget bokrai közt, de a földnyelvet előbb eltorlaszoljuk. Itt nem szélesebb harminc lépésnél.

- Mivel torlaszoljuk el?

- Lovakkal.

- Lovakkal? Ilyet se hallottam még!

- Nem is fogja hallani, csak látni. A lovakat odakötjük a fákhoz, szorosan egymás mellé. Mire az apacsok elkergetik őket az útjukból, a kajovák már itt lesznek a félszigeten.

- Félek, hogy néhány ember közülünk itt hagyja a fogát - sóhajtott a főmérnök.

- Az bizony megtörténhetik - felelte Dick. - Ne felejtse el, hogy a

Vadnyugaton vagyunk! De még ráér a fejét törni, Mr. Bancroft. Azt hiszem, az apacsok nem érnek ide holnap este előtt.

Ami engem illet, majdnem olyan ideges voltam, mint a főmérnök.

Nem mintha az életemet féltettem volna. Bíztam a szerencsémben és a bátorságomban, mely eddig is átsegített sok nehéz pillanaton. Csak Incsu Csunna és Winnetou miatt nyugtalankodtam. Bárcsak itt lenne már

Sam - gondoltam magamban -, talán tud valami biztatót mondani.

Ez a kívánságom csak másnap délután teljesült. Majdnem felkiáltottam örömömben, amikor Sam Hawkins előbukkant a fák közül. A kis ember szemmel láthatóan fáradt volt, de apró szeme vidáman csillogott.

- Jó híreket hozott, Sam? - kérdeztem.

- Honnan tudja? Az orromról olvasta le?

- Inkább a szeméből - feleltem.

- Szóval a szemem elárult. Jó, hogy tudom, legközelebb majd erre is ügyelek. Egyébként igaza van. Utam eredményes volt.

- Találkozott a felderítőkkel?

- Hogy találkoztam-e velük? Még utánuk is lopóztam. Meglestem a főcsapatot, és kihallgattam a beszélgetésüket. De most át kell mennem a kajovákhoz, hogy beszámoljak megfigyelésemről. Mindjárt visszajövök.

Legalább egy óra hosszat vártunk rá türelmetlenül, és egyszerre csak ott termett előttünk, mintha csak a földből pattant volna ki.

- Itt vagyok, uraim! - kiáltotta kezét dörzsölgetve. - Hát nem hallották meg a lépteimet? Nem vettek észre semmit? Erre büszke vagyok. Az apacsokat is így közelítettem meg.

- Halljuk, mi újság! - mordultam rá barátságtalanul.

- Előbb leülök, ha megengedi, Sir - felelte Sam, és letelepedett mellénk. - Sok mérföld van ma a lábamban. A nyeregben sohasem fáradok el, de a kutyagolás nincs ínyemre. A katonaságnál is előkelőbb dolog a lovassághoz tartozni, nem igaz?

- Mi újság? - ismételtem meg kérdésemet, most már igazán dühösen.

- Még ma éjjel túlesünk a dolgon - felelte Sam.

- Ilyen hamar? Azt hittem, csak holnap érnek ide.

- Én is azt hittem. De az apacs falvakban már tudják, hogy a kajovák mire készülődnek. Erős csapatot küldtek ki ellenük. Incsu Csunna félúton találkozott velük. Ezért érkezett vissza hamarabb, mint számítottam.

- Mit tudott meg? - kérdeztem.

- Türelem, kedves uram, türelem, mindent szép sorjában. Előbb a régi táborunk közelében leselkedtem. Még jóformán körül se néztem, amikor három indiánt vettem észre. Mindjárt láttam, hogy az apacsok kémei. Gondoltam, megragadom az alkalmat, és megmutatom magamat nekik, teljes életnagyságban, ahogy eredetileg terveztem. Magam sem tudom, miért gondoltam meg, de mégiscsak meghúzódtam egy bokorban. Talán kíváncsi voltam, miben sántikálnak. Hát ott szaglásztak, szimatoltak az egykori táborunk mellett, lábnyomokat keresgéltek, aztán leültek egy fa alá, ahol a nagy zápor után is akadt száraz hely.

Erre én is letelepedtem egy fa alá, alig ötvenlépésnyire tőlük. Két óra hosszat ültek ott, és én se tehettem egyebet. Vártak, én is vártam. Egyszerre csak odaérkezett egy lovas csapat, arcuk hadiszínekre mázolva, élükön Incsu Csunna és Winnetou. Mindjárt megismertem őket.

- És aztán? - kérdeztem izgatottan.

- A kémek előbújtak, és jelentést tettek a két főnöknek. A csapat rövid pihenő után újra elindult, most már abban az irányban, amerre mi pár nappal ezelőtt elvonultunk. Az eső elmosta a nyomokat, mégis tisztában voltak mindennel. Öröm volt látni, milyen ügyesen tájékozódnak.

Mindig mondtam, hogy az apacs a legkiválóbb indián törzs. Vezéreik is pompás fickók. Milyen óvatosan vezették a csapatot! Egyetlen hangos szó sem hallatszott, csak jelekkel érintkeztek egymással. Mondanom sem kell, hogy utánuk osontam.

- Gyalog? A lovasok után? - csodálkoztam.

- Nagyon lassan léptettek, mert már esteledett, és nem akarták kitenni magukat valami kellemetlen meglepetésnek. Fáradtak is lehettek, mert jó nagy út állt mögöttük. Incsu Csunna körültekintően választotta meg a helyet, ahol éjszakára megpihentek. Őröket állítottak fel, de én kijátszottam őket, és egészen a közelükbe férkőztem. Olyan óvatosak voltak, hogy nem raktak tüzet, de éppen ezzel könnyítették meg a dolgomat. Nem láttam őket, de ők sem láttak engem.

- Csak nem hallgatta ki a beszélgetésüket, Sam? - kérdeztem, elámulva vakmerőségén.

- Tudom, nem illik, de mit csináljak, ha megvan ez a rossz szokásom? - nevetett Sam. - Ha nem is beszélek jól apacs nyelven, de nagyjában megértettem őket. Kurtán beszéltek, indián módra, mindig csak a lényeget.

- És mi volt a lényeg, mit terveznek?

- Azt akarják, hogy élve kerüljünk a kezükre.

- Szép. Szóval nem akarnak megskalpolni?

- Egyelőre nem. Később persze halálra kínoznak, legalábbis ez a kedves szándékuk. A fő falujukban, ott a Pecos folyó partján talán már felállították a kínzócölöpöket, ahová jól odakötöznek, hogy kényelmesen megszurkálhassanak vagy megpörköljenek, ha minden kötél szakad. No de ahhoz még nekünk is lesz egy-két szavunk, hihihi!

Egy darabig mélán bámult maga elé, majd így folytatta:

- Különösen Rattlerre fenik a fogukat. Kleki Petra holttestét már átadták egy kiváló javasembernek, aki nagyszerűen ért a balzsamozáshoz.

Ebben az indiánok nagy művészek. A temetés nem sürgős. Megvárják, míg a gyilkos is részt vehet az ünnepségen. Mi tagadás, nem szeretnék Rattler bőrében lenni.

- Én sem - hagytam rá teljes meggyőződéssel.

- Megtudtam mást is - mondta Sam. - Az apacsok nagy sereggel indultak el a hadiösvényen a kajovák ellen. Incsu Csunna találkozott velük. Kiválasztott ötven embert, hogy Rattlert kézre kerítsék. És vele együtt persze minket is. Ha ezzel a munkával végeztek, csatlakoznak a fősereghez.

- Hol?

- Azt már nem tudom. Erről nem beszéltek. De mit érdekel minket a fősereg? Nekünk csak ezzel az ötven emberrel van dolgunk.

A jó Sam tévedett. A következő napok megmutatták, hogy a fősereghez több közünk van, mint gondoltuk volna. No de ne vágjunk elébe az eseményeknek.

- Nagyjában megtudtam, amit tudni akartam - folytatta Sam -, s már szívesen visszahúzódtam volna, de nem mertem megmoccanni.

Kénytelen voltam jó búvóhelyemen gubbasztani hajnalig, amíg fel nem kerekedtek, és el nem indultak. Útirányuk ugyanaz volt, mint az enyém. Hat mérföldön át követtem őket, aztán nagy kerülővel eljutottam ide. Well, ez minden, amit mesélni tudok.

- Tehát nem mutatta meg magát az apacs felderítőknek? - kérdeztem kissé epésen. - Hisz azt mondta nekem, hogy. . .

- Tudom, tudom - vágott a szavamba -, de nem volt rá szükség. Az ember mindig alkalmazkodjék a körülményekhez. De különben is

- hohó! - figyeljünk csak!

Szavait különös hang szakította félbe - mintha egy sas vijjogott volna háromszor egymás után az erdő sűrűjében.

- A kajovák megfigyelői - mondta Sam. - Odaát kuksolnak a fák tetején. Ez a megbeszélt jel, ha megpillantják az apacsokat a tisztás másik végén. Jöjjön velem, uram! Kíváncsi vagyok, hogy annak a híres jó szemének hasznát tudja-e venni a sötétben is. Felállt és elindult. Megragadtam puskámat, hogy kövessem.

- A puskát hagyja itt - mondta Sam. - Általában jól teszi, ha egy percre sem válik meg a fegyverétől, de ez most kivételes helyzet. Az apacsok figyelnek bennünket. Hadd lássák, hogy rőzsét szedünk, és nincs gondunk semmi másra.

Kimerészkedtünk a nagy tisztásra, elég messzire. Egy-egy bokornál megálltunk, és kényelmesen tördeltük az ágakat.

- Lát valakit, Sam? - súgtam.

- Nem - felelte.

- Én sem.

Hiába meresztettük szemünket a sötétbe, semmi gyanúsat sem tudtunk felfedezni. Később maga Winnetou mesélte nekem, hogy ezekben a percekben alig ötvenlépésnyire volt tőlem ; egy bokor mögött hasalt a fűben, és minden mozdulatunkat megfigyelte. Az ilyesmihez nem elég az éles szem, gyakorlat is kell hozzá. Ma már észrevenném a leselkedőt

- a sötétben - ha másról nem hát felismerném a fölötte sűrűbben rajzó szúnyogok zümmögéséről.

Szorgalmasan hordtuk a rőzsét a félsziget közepére. Most már a többiek is segítettek, és nemsokára nagy halom száraz gally gyűlt össze.

Meggyújtottuk; és a vígan lobogó máglya bevilágította a környéket. "Milyen ostoba, tapasztalatlan emberek - gondolhatták az apacsok.

- Valósággal megvilágítják az utat az ellenség számára!"

Körülültük a tüzet, és nyugodtan megvacsoráztunk, mintha eszünkbe se jutna bármitől is tartani. De fegyvereinket úgy helyeztük el a közeli bokrok árnyékában, hogy bármely pillanatban kéznél legyenek.

Sam elosont. Egy óra múlva jött vissza, nesztelenül, mint egy árnyék.

- Két embert már előreküldtek - súgta. - Az egyik a tisztás jobb oldalán lopózik előre, a másik a bal oldalon. Bokorról bokorra lopakodnak, de észrevettem őket.

Leült mellénk, és mesélni kezdett valamit. Most már nem suttogott, sőt a kelleténél is hangosabban beszélt. Megértettük szándékát, és nagyokat kacagtunk, mintha valami mókás történetet hallgattunk volna.

Tudtuk, hogy a megfigyelőket csakhamar követi a főcsapat, és akkor megindul a támadás. Sam két kezéből tölcsért formálva olyan hangot hallatott, mely megtévesztésig hasonlított a kecskebéka kuruttyolásához.

Ez a kajováknak szólt, jelezve, hogy itt a kellő pillanat. Nem kelthetett gyanút, hiszen víz mellett voltunk, ahol sok béka tanyázott.

A kajovák már türelmetlenül lesték a jelet. Meg se várták, már előbb felsorakoztak az erdő szélén. Átugráltak a patakon, és ellepték a félszigetet. Kígyók módjára, nesztelenül suhantak előre, mindig a bokrok árnyékában. Negyedóra múlva rajtunk kívül kétszáz kajova indián volt a kis félszigeten, de olyan ügyesen lapultak, hogy nem lehetett őket észrevenni.

Múlt az idő, de a támadás nem indult meg. Az apacsok gyanút fogtak talán? Vagy az indiánok rendes szokását követve, arra vártak, hogy a tábor egészen elcsendesedjék, és álmunkban lepjenek meg minket?

- Ne rakjatok többet a tűzre - súgta Sam.

Félrehúztuk a megmaradt rőzsét - még jó sok volt -, és vártuk, hogy a máglya elhamvadjon. Közben folytattuk a komédiázást a biztonság kedvéért, hogy az apacsok gyanúját eloszlassuk. Igaz, hogy kétszáz kajova ólálkodott mellettünk, de ha kitör a csata, ki tudhatja, életben maradunk-e. Mégis olyan nyugodtan viselkedtünk, mintha a jól végzett munka és a kiadós vacsora után fél lábbal már Álomországban járnánk. Csak Rattleren látszott meg a félelem. Félrehúzódott, és fejét a fűbe fúrva úgy tett, mintha már elaludt volna. De nyugtalan forgolódása elárulta, hogy jeges ujjaival szívébe markolt a rettegés. Nem éreztünk szánalmat iránta. Négyen ültünk egymás mellett - Sam Hawkins adomákat mesélt, Will Parker, Dick Stone meg én kacagva hallgattuk.

Végre Sam felállt, nagyot nyújtózkodott, és ásítva így szólt:

- Ma sokat szaladgáltam, kicsit fáradt vagyok. Az álom is kerülget már. Ne feküdjünk le?

- Bizony, ideje - feleltem. - Jó éjszakát!

- Jó éjszakát! - felelte Stone és Parker. Én meg Sam visszahúzódtunk a tűz mellől, és leheveredtünk egy sötét bokor tövében. Stone és Parker kis idő múlva utánunk osont, és lefeküdt mellénk a fűbe.

- Sam - súgtam halkan -, ha meg akarjuk menteni a két apacs főnök életét, meg kell előznünk az apacsokat.

- Helyes - suttogta Sam. - Mindjárt odacsúszunk a lovak közelébe, hogy mi legyünk legelöl.

- Én majd Winnetout veszem gondjaimba - folytattam -, ti hárman pedig végezzetek az apjával.

- Hárman egy ellen? - dünnyögte Sam. - No, jó, nem bánom. Már indulhatunk is.

Megragadtam fegyveremet, és négykézláb igyekeztem a félsziget bejáratához jutni. Sam mellettem kúszott nesztelenül, mögöttünk pedig

Stone és Parker. Éreztük, hogy már nem kell soká várnunk. De azt is tudtuk, hogy a támadást indián szokás szerint mindig valami harsány kiáltás előzi meg. A vezér adja meg a jelet, s ezt aztán fülsiketítő ordítozás követi, melynek az a célja, hogy megrémítse az ellenséget. Ezt a jelet lesték most a kajovák is, ugyanolyan izgatottan; mint mi.

- Hiiiiijjjjj! - hangzott fel hirtelen a vijjogásra hasonlító, sikoltó kiáltás, olyan magas és éles hangon, hogy a hátam borsódzott tőle. A velőtrázó kiáltás nyomán olyan ordítozás tört ki, mintha ezer ördög tombolt és üvöltött volna. A lovak idegesen nyerítettek és kapálóztak. Hiába torlaszolták el a földnyelv szűk torkát, egy percre sem állíthatták meg az ellenséget.

Hirtelen csend lett, s ez talán még ijesztőbb volt, mint az imént a hátborzongató vijjogás. Még a légy zümmögését is hallani lehetett volna.

A kísérteties csendnek vezényszóra emlékeztető kurta parancs vetett véget.

- Ko! - kiáltotta valaki, és tüstént megismertem Incsu Csunna hang ját.

Ez a rövid szó tüzet jelent. A törzsfőnök azt akarta, hogy élesszék fel gyorsan a már-már kialudt máglya lángját. A fa ott hevert a közelben.

Az apacsok gyorsan engedelmeskedtek a parancsnak, és néhány perc múlva magasra csaptak a lángok, újra megvilágítva a félsziget közepét.

Láttam, hogy Incsu Csunna a félsziget bejáratánál áll, Winnetouval az oldalán. Néhány apacs harcos vette őket körül.

- Uff, uff, uff! - kiáltották csodálkozva, mert a tűz környékén egyetlen embert sem láttak. A fehérek az előzetes megbeszélés értelmében éppen úgy elrejtőztek, mint a kajovák.

Winnetou egy pillanat alatt felismerte a helyzetet.

- Vissza! - kiáltotta azzal a hidegvérű nyugalommal, melyet később annyiszor megcsodáltam benne.

Szívem nagyot dobbant. Láttam, hogy most kell közbelépnem, még mielőtt a kajovák előrohannak rejtekhelyükről, mert akkor megkezdődik a csata, és már nem lesz módomban Winnetout megvédelmezni.

Felugrottam, villámgyorsan félrelöktem az apacsokat, akik körülvették, és elálltam Winnetou útját. Egy pillanatig farkasszemet néztünk.

Winnetou a késéhez kapott, de megelőztem. Öklömmel homlokába csaptam, és ő szó nélkül lerogyott a földre. Ugyanakkor láttam, hogy

Sam, Will és Dick rávetik magukat Incsu Csunnára.

Az apacs harcosok felordítottak meglepetésükben. De dühös kiáltásukat elnyomta az előrohanó kajovák állati üvöltése.

Ami ezután történt, arról magamnak is alig tudok számot adni. Csak azt láttam, hogy apacs harcosok vesznek körül, és ott állok köztük egyedül. Minden erőmet összeszedtem, hogy lerázzam őket magamról.

Puszta ököllel harcoltam, mert nem akartam puskámat igénybe venni.

Egyiket sem kívántam megölni, még megsebezni sem. Körbeforogtam, mint egy pörgőcsiga, ökölcsapásokat osztogatva. Valamivel távolabb tőlem még nagyobb küzdelem tombolt. Ötven apacs védekezett kétszáz kajova ellen. Öt percig tartott az egész - mindössze öt percig.

De ilyen helyzetben öt perc órákkal ér fel!

Az apacsok hősiesen küzdöttek, de a túlerő, melyre nem számítottak, lehengerelte őket. Incsu Csunna, a törzsfőnök, megkötözve hevert a földön, mellette Winnetou eszméletlenül és szintén gúzsba kötve.

Egyetlen apacs harcosnak sem sikerült elmenekülnie, már azért sem, mert eszükbe sem jutott megfutni, és két főnöküket cserbenhagyni. Sokan közülük megsebesültek, de még többen a kajovák közül. Sajnos, nyolc halott is maradt a csatatéren - öt apacs és három kajova. Ezt mindenáron el szerettem volna kerülni, de nem rajtam múlt. Örülnöm kellett, hogy Winnetou és apja életben maradt.

A legyőzött apacsokat egytől egyig megkötözték. Hiába álltak ellen a végsőkig. Minden apacs harcosra négy ellenség esett, sőt ha a fehéreket is beszámítjuk, legalább öt. Minden foglyot három-négy kajova tartott szorosan, míg társuk megkötözte.

A halottakat elvonszolták, és egymás mellé fektették. A sebesült kajovákat társaik kötözték be, míg mi, fehérek, a sebesült apacsoknak nyújtottunk segítséget. Nagyon mogorván néztek ránk, egyik-másik meg se akarta engedni, hogy sebeit bekötözzük. Inkább elvéreztek volna büszkeségükben, semhogy ellenségüktől fogadjanak el segítséget.

Sebeik szerencsére nem voltak súlyosak.

Amikor ezzel végeztünk, megkérdeztem Samet, hol töltsék a foglyok az éjszakát. Könnyíteni szerettem volna sorsukon, amennyire lehet, de Tangua, a kajovák főnöke, rám rivallt:

- Ezek a kutyák az én foglyaim, és én szabom meg, mi történjék velük!

- És mi lesz az? - kérdeztem.

- Máskor otthon, a falunkban ítélkeznénk fölöttük. De most nincs erre idő. Itt kerülnek a kínzócölöpre.

- Mindnyájan?

- Egytől egyig.

- Az nem igazság! - kiáltottam.

- Mit beszélsz?

- A fogoly azé, aki legyőzte, és foglyul ejtette! Azokkal az apacsokkal, akiket ti fogtatok el, csinálhatsz, amit akarsz. De akit mi fogtunk el, azok fölött mi ítélkezünk!

- Uff, uff! De okosan beszélsz! Magadnak akarod megtartani Incsu Csunnát és Winnetout?

- Természetesen!

- Ide nézz! - felelte Tangua fenyegető hangon. Előhúzta kését, és markolatig döfte a földbe. - Ha hozzájuk mersz nyúlni - tette hozzá villámló szemmel -, olyan mélyen döföm szívedbe ezt a kést, mint most a földbe. Uff, én beszéltem!

Komoly fenyegetés volt, de nem ijedtem meg tőle. Indulatosan válaszoltam volna, ha Sam Hawkins fel nem emeli ujját, hogy óvatosságra intsen. Egyelőre hallgattam.

A megkötözött apacsok a tűz körül hevertek, és legegyszerűbb lett volna ott hagyni őket, ahol szem előtt is voltak. De Tangua meg akarta mutatni, hogy ő rendelkezik a foglyokkal, tetszése szerint. Ezért megparancsolta, hogy álló helyzetben kötözzék őket a közeli fákhoz.

Ez meg is történt, mégpedig a legdurvább módon: A kajovák nem kímélték foglyaikat, sőt igyekeztek minél nagyobb fájdalmat okozni nekik. Az apacsoknak azonban egyetlen arcizmuk sem rándult meg.

Gyermekkoruk óta hozzászoktatták őket, hogy minden gyötrelmet zokszó nélkül elviseljenek. A kajovák a két főnökkel bántak a legdurvábban.

Olyan kegyetlenül szorították meg kötelékeiket, hogy testükből több helyen kiserkent a vér.

Elképzelhetetlen volt, hogy a foglyok bármelyike is kiszabadíthassa tagjait, és megmenekülhessen. Tangua mégis őröket állított fel a tábor körül.

Tábortüzünket a földnyelv torkolatánál felélesztettük, és mellette hevertünk le. Úgy intéztük a dolgot, hogy egyetlen kajovának se maradjon helye mellettünk, mert ez a foglyok kiszabadítását megnehezítette, sőt lehetetlenné tette volna. Szerencsére nem is akartak hozzánk csatlakozni. Már első perctől kezdve barátságtalanul viselkedtek, és legutóbbi szóváltásom a főnökükkel még jobban felingerelte őket. Hideg, megvető pillantásuk nem sok jót ígért. Mindnyájan arra gondoltunk, hogy hálát adhatunk sorsunknak, ha sikerül "szövetségeseinktől" megszabadulnunk.

A tisztás felőli oldalon több tüzet raktak, és azok köré telepedtek le.

Az is gyanús volt, hogy most ősi nyelvükön beszélgettek, s nem azon a keverék indián-angol nyelven, amelyet sápadtarcúak társaságában használni szoktak. Érezték, hogy ők a helyzet urai, s körülbelül úgy viselkedtek velünk szemben, mint az állatsereglet oroszlánja, ha kegyesen megtűr egy-egy betanított kutyát maga mellett.

Tervünk megvalósítását az is megnehezítette, hogy csak négy embernek volt szabad tudnia róla - Sam Hawkinsnak, Dick Stone-nak,

Will Parkernek és nekem. A többieket már azért sem avathattuk be titkunkba, mert kézzel-lábbal tiltakoztak volna ellene, ha ugyan nem jelentik tüstént Tanguának. Miért is kockáztatták volna az életüket két nyavalyás indiánért? Mivel ott hevertek a közelünkben, meg kellett várnunk, hogy elaludjanak. Mi is úgy tettünk, mintha már bóbiskolnánk. Sam odasúgta nekem, hogy jó lenne csakugyan aludni egy kicsit, mert nehéz éjszakánk lesz. Elnyúlt a tűz közelében, és a következő percben már csakugyan horkolt. Olyan izgatott voltam, hogy azt hittem, nálam ilyesmiről szó sem lehet, mégis elnyomott az álom, és később éppen Sam keltett fel. Akkor még nem értettem hozzá, hogyan lehet az időt a csillagok állásából leolvasni - de körülbelül éjfél lehetett.

Társaink mélyen aludtak, és a tűz is kihamvadt. A kajovák csak egy máglyát tápláltak, a többi kialudt. Parker és Stone kötelességtudóan virrasztott.

- Mindenekelőtt - súgta Sam - döntsük el, ki próbálja meg. Két ember elég. Az egyik én leszek.

- A másik természetesen én - feleltem halkan, de határozottan.

- Lassan a testtel, fiatalúr! Életveszélyes vállalkozás.

- Nem érdekel!

- Helyén van a szíve, nem mondom. De hallgasson az eszére is. Nem kockáztathatjuk a sikert, mely amúgy is fölötte kétséges, az ön tapasztalatlanságával. Jobb lesz, ha Dick Stone-t viszem magammal.

- Soha! Ha nem bízik bennem, csináljunk egy próbát.

- Hogyan?

- Először is meg kell győződnünk róla, hogy Tangua alszik-e - feleltem.

- Ez életbe vágóan fontos, nem?

- Hát bizony.

- Nos, akkor odalopózom hozzá, és megnézem. Ha sikerül, és nem lesz semmi baj, kiálltam a próbát. Akkor rám bízhatja a nehezebb munkát is.

- Jó, nem bánom. De nagyon vigyázzon! Ha Tangua észreveszi, gyanút fog. Még ha nem is szól semmit, mihelyt Winnetou megszökik, önt fogja gyanúsítani azzal, hogy segítségére volt. Használjon fel minden fát és bokrot fedezékül. Kerülje azokat a helyeket, ahová a tűz fénye esik.

- Mindig sötétben maradok - feleltem.

- Legalább harminc kajova van még ébren, nem is szólva az őrökről.

Ha sikerül ez a kis vállalkozása, akkor magam is azt mondom, ebből a zöldfülűből idővel tapasztalt vadnyugati lesz, hihihi!

Jó mélyen bedugtam késemet és revolveremet az övembe, nehogy útközben elveszítsem, aztán elosontam a tűz mellől. Most, hogy elmesélem, látom csak igazán, milyen könnyelmű voltam akkor. Elhatároztam ugyanis, hogy nem is próbálok Tangua közelébe lopakodni - sokkal nagyobb fába vágtam a fejszémet.

Már többször említettem, hogy Winnetout a szívembe zártam. Még alig beszéltem vele, mégis úgy szerettem mint a testvéremet. Hogy

Dick Stone mentse meg az életét - még mit nem! Ez az én feladatom!

Egyenesen Winnetou felé osontam. Pedig ezzel nemcsak az én életemet tettem kockára, hanem társaimét is. Ha rajtakapnak, nekik is befellegzett. Ám akkor nem latolgattam semmit, csak Winnetoura gondoltam.

Lopva megközelíteni valakit - nehéz feladat, sőt valóságos művészet.

Már otthon is sokat olvastam róla, s amióta ide jöttem, sokat gyakoroltam. Ebben is Sam volt a mesterem.

Hasra feküdtem a fűben, és bemásztam a bokrok közé. Körülbelül ötven lépés választott el attól a helytől, ahol Incsu Csunna és Winnetou állt egymás mellett, egy-egy fához kötözve. Az utat úgy kellett volna megtennem, hogy csak tenyeremre és csizmám orrára támaszkodom, míg hasam nem is érinti a földet. Ehhez azonban olyan erő kell, melyre csak hosszas gyakorlattal lehet szert tenni. Ezért könyökömre és térdemre nehezedve másztam előre, mint egy négylábú állat. Mielőtt tenyeremet letettem valahova, óvatosan kitapogattam a helyet, nehogy egy korhadt gallyacska ropogásával elárulhasson. Amikor bokrok közt csúsztam előre, az ágakat nemcsak félretoltam, de gondosan összefontam, hogy simábban átbújhassak közöttük. Mindez lassan, nagyon lassan ment, mégis előbbre jutottam.

A foglyokat az ösvényszerű földnyelv két oldalán álló fákhoz kötözték. Egyik oldalon a két főnököt, tőlem balra, jobb kéz felől pedig a többit. Öt lépésre a két fogoly főnök előtt egy kajova őr ült, arcát feléjük fordítva. Ez bizony roppantul megnehezítette munkámat. Hogy tudnám az őr figyelmét legalább néhány percre elterelni? Ehhez kavicsok kellettek volna, de nem volt a közelemben egy sem.

Az út felét már megtettem, és ez fél órát vett igénybe. Képzeljék csak: huszonöt lépés fél óra alatt! Ekkor valami sárga tűnt a szemembe.

Odakúsztam, és egy kis földhorpadást vettem észre, amelyben szemcsés homok volt. Esős időben a horpadás vízzel telt meg, s később ezek a szemcsék ott maradtak. Gyorsan teletömtem velük az egyik zsebemet, és továbbkúsztam.

További jó fél óra múlva végre odajutottam Winnetou és apja mögé, talán négy lépésnyire tőlük. A fák, melyekhez háttal oda voltak kötözve, nem takarhattak el, ahhoz nem voltak elég vastagok. De szerencsére lombos bokor terpeszkedett e fák közelében. Kissé távolabb egy pöszmétecserje állt, melyet szintén számításba vettem.

Előbb Winnetou mögé kúsztam, és néhány percig mozdulatlanul feküdtem a fűben, hogy az őrt megfigyeljem. Fáradt lehetett, mert szeme becsukódott, és úgy nyitotta ki, mintha ez nagy erőfeszítésébe kerülne.

Ennek módfelett megörültem.

Első dolgom az volt, hogy megtudjam, milyen módon kötözték meg

Winnetout. Lassan, óvatosan körültapogattam a fa törzsét, s megérintettem Winnetou lábát. Ezt természetesen éreznie kellett, és attól féltem, hogy egy mozdulattal elárul. Ám sokkal okosabb volt, és nem vesztette el lélekjelenlétét. Megállapítottam, hogy lábait bokánál kötötték össze, s azonkívül egy szíjjal fűzték szorosan a fához. Tehát két késmozdulatra lesz szükség.

Most felpillantottam. A lobogó tűz fényénél mindjárt megláttam, hogy kezeit kétoldalt hátrafeszítették, és a fa mögött szíjjal kötötték össze. Itt egyetlen vágás is elég.

Ekkor eszembe jutott valami, amire eddig még nem gondoltam. Ha elvágom Winnetou kötelékeit, megtörténhetik, hogy abban a pillanatban megugrik, ami engem a legnagyobb veszélybe sodorna. Sokat törtem a fejemet, hogyan lehetne ezt elkerülni, de nem találtam semmiféle megoldást. Így hát vállalnom kellett a kockázatot, s ha Winnetou tüstént elszalad, én is gyorsan megpróbálom menteni az irhámat.

Milyen rosszul ítéltem meg Winnetout! Nem csoda, hiszen még alig ismertem. Később, amikor megszabadításáról beszélgettünk, elmondta nekem, mit gondolt abban a pillanatban. Amikor érezte, hogy valaki megérinti a lábát, azt hitte, egy apacs harcos kockáztatja az életét a megmentésére. Igaz ugyan, hogy a harcosok, akiket magával hozott, valamennyien fogságba estek. De nem volt elképzelhetetlen, hogy a főseregből küldtek utána egy összekötőt vagy hírvivőt, s miután társai sorsáról értesült, ide osont. Winnetou akkor már biztosan számított a kiszabadulására, és nyugodtan várta, hogy az a láthatatlan kéz elvágja kötelékeit. Esze ágában sem volt megmozdulni, már csak azért sem, mert apja nélkül nem szökött volna meg, s természetesen megszabadítójára sem akart bajt hozni.

Előbb az alsó szíjakat vágtam el. A felsőt nem tudtam fekve elérni.

De még ha el is érem, vigyáznom kellett volna, nehogy Winnetou kezét megsebezzem. Fel kellett tehát állnom. Igen ám, de akkor majdnem bizonyos, hogy az őr észrevesz. Zsebemben azért hoztam el a homokot, hogy figyelmét eltereljem; apró kövek persze célravezetőbbek lettek volna. Zsebembe nyúltam, kivettem belőle egy kevés homokot, és a pöszmétecserjére dobtam. Ez persze egy kis zajjal járt. Az őr megfordult, és a cserjére nézett, de mindjárt megnyugodott. A második marék homok azonban felkeltette gyanúját. Hátha valami mérges kígyó rejtőzik a cserje alatt? Felállt, odament, és a bokrot figyelte, miközben hátat fordított nekünk. Villámgyorsan felálltam, és átvágtam a szíjat. Pillantásom ekkor Winnetou hajára tévedt, mely vállát verdeste. Bal kezemmel megfogtam egy vékony fürtjét, és jobb kezemmel levágtam. Utána tüstént újra elnyúltam a fűben.

Miért vágtam le azt a hajfürtöt? Hogy szükség esetén bizonyíték legyen a kezemben, mellyel igazolhatom, hogy én szabadítottam ki Win netout.

Legnagyobb örömömre Winnetou meg se moccant; úgy állt ott, mint egy szobor. A hajfürtöt ujjam köré csavartam, mint egy gyűrűt, és egyelőre zsebre dugtam. Ezután átkúsztam Incsu Csunna mögé, s megállapítottam, hogy ugyanúgy kötötték a fához, mint a fiát. Amikor ujjammal megérintettem, ő is mozdulatlan maradt. Először bokájánál vágtam el a szíjakat. Azután eltereltem az őr figyelmét, pontosan úgy, mint az előbb, s akkor sikerült a törzsfőnök kezeit is kiszabadítanom.

Most már nem csodálkoztam lélekjelenlétén, mellyel megőrizte addigi testtartását.

Ekkor eszembe jutott, hogy okosabb lesz, ha a földre hullott szíjakat nem hagyom itt. Ne tudják meg a kajovák, hogy foglyaikat milyen módon szabadították meg. Ha megtalálják a szíjakat, rögtön láthatják, hol vágták el, s akkor gyanújuk a sápadtarcúak ellen fordulhatna. Előbb tehát Incsu Csunna mellett szedtem fel a szíjakat, majd visszakúsztam Winnetouhoz. Az ő szíjait is zsebre vágtam, és megkezdtem utamat visszafelé.

Sietnem kellett. Ha a két főnök eltűnik, az őr tüstént lármát csap, s akkor nem szabad a közelében lennem. Előbb mélyen bemásztam a bozótba, ahol akkor sem láthatnak, ha felállok. Óvatosan felegyenesedtem, és visszaosontam Samhez. Most már jóval gyorsabban tettem meg az utat, mint az előbb. Az út vége felé megint le kellett hasalnom, és kúszva érkeztem meg társaimhoz. Sam fellélegzett, mikor megpillantott.

- Már aggódtunk önért, uram - súgta. - Tudja, mennyi ideig maradt el? Majdnem két óra hosszat!

- Magam is úgy számítom - feleltem. - Fél óra oda, fél óra vissza, és egy teljes óráig Tangua közelében leselkedtem.

- Mit csinált ott olyan sokáig?

- Figyeltem, hogy alszik-e.

- Hallottátok ezt, Dick, Will? Teljes órára volt szüksége ahhoz, hogy megállapítsa, alszik-e az a kajova gazfickó, vagy ébren van! Hát nem igazi zöldfülű? Mondja csak, uracskám, nem volt valami kis faháncs a közelben?

- Volt bizony - feleltem. - Miért kérdezi?

- Hogy miért? Ha Tangua felé dobja, a neszre megmozdult volna.

Ha meg nem mocorog tőle, biztosan alszik. Ez se jutott eszébe? Inkább egy óráig figyelte, hihihi!

- Igaza van. De a próbát mégis kiállottam!

E szóváltás közben szemem feszült figyelemmel a két apacs főnökre tapadt. Csodálkoztam, hogy még mindig úgy állnak ott, mintha a fához volnának kötözve. Pedig már rég elillanhattak volna. Mozdulatlanságuknak egyszerű oka volt. Egyikük sem tudta, melyiket szabadítottam meg először. Valami jelre vártak sokáig, türelmesen. Amikor a fáradt őr megint behunyta szemét egy pillanatra, Winnetou kissé felemelte kezét, hogy apjának jelt adjon. Apja viszonozta a jelt; s most már tudták, hogy mindketten szabadok. Abban a pillanatban úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

- Igaz, a próbát megállta - ismerte el Sam vonakodva. - Sikerült észrevétlenül Tangua mellé osonnia, de . . .

- Semmi de. Együtt megyünk Winnetouhoz.

- Az már nehezebb dió. Nem látja, hogy egy őr ül velük szemben?

- Hogyne látnám!

- Éberségét kijátszani nehezebb feladat, mint képzeli. Ez még nem önnek való. Még azt sem tudom, vajon nekem sikerül-e. Nézzen csak oda, Sir! Szinte lehetetlen megközelíteni őket, és még akkor is. . .- Jóságos ég! Mit jelentsen ez?

Mialatt velem beszélt, szemét a két apacs főnökre függesztette, de ezek ebben a pillanatban rejtélyes módon eltűntek, mintha kámforrá változtak volna. Sam ezért hallgatott el hirtelen, még a szája is nyitva maradt csodálkozásában. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit, és megkérdeztem:

- Mi történt? Miért nem folytatja, Sam?

- Nem értem! - felelte. - Talán a szemem káprázik? - Megdörzsölte szemét, majd izgatottan suttogta: - Istenemre, jól láttam! Dick! Will!

Nézzetek csak oda, ahol Winnetou és Incsu Csunna állt.

Arra fordultak, és alig bírták magukba fojtani a meglepetés hangos kiáltását. Az őr éppen ekkor vette észre a reá bízott foglyok eltűnését.

Felugrott, elképedve bámult a két üres fára, aztán elordította magát, felébresztve az alvókat. Az őr kajova nyelven kiáltozott valamit, mire leírhatatlan lárma és kavarodás keletkezett. Mindenki a fák felé rohant, még a fehérek is. Követtem őket, hiszen úgy kellett viselkednem, mintha nem tudnék semmiről. Közben kifordítottam azt a zsebemet, amiben a homok volt.

Kár, hogy csak Winnetout és Incsu Csunnát tudtam kiszabadítani!

Elszorult a szívem, amikor a többi fogoly várható sorsára gondoltam.

Több mint kétszáz ember tolongott a fák körül, ahol néhány perccel előbb még látni lehetett a foglyokat. A kajovák tomboltak dühükben, és ordítozásuk elárulta, hogy mit csinálnának velem, ha valami rám terelné gyanújukat. Végre Tangua csendet teremtett, és kiadta parancsait.

Embereinek fele szerteszéledt, hogy átkutassa a környéket, ami a sötétben nem sok eredményt ígért. Tangua toporzékolt haragjában. Öklével az őr arcába csapott, letépte nyakáról orvosságos zacskóját és rátaposott. Ezzel megfosztotta a szerencsétlen fickót becsületétől.

Ne gondoljuk, hogy az orvosságos zacskónak bármi köze is van holmi gyógyszerekhez. Az indiánok az "orvosság" szót a fehérektől vették át, de egészen más értelemben használták. A sápadtarcúak orvosságainak hatását varázslatnak tulajdonították; emberfölötti titoknak, félelmetes csodának. Ezért minden csodatevő tárgyat orvosságnak neveztek. Az orvosságos zacskó náluk annak felelt meg, amit mi amulettnek vagy talizmánnak szoktunk mondani.

Minden harcosnak, sőt minden felnőtt embernek van orvosságos zacskója. Az ifjú, mielőtt felveszik a harcosok sorába, néhány napra visszavonul a magányba, és böjtöl, még vizet sem iszik, csak jövőjére, terveire, kívánságaira és reményeire gondol. A böjtöléstől és töprengéstől elgyengülve kábulatba esik. S ha ebben az állapotában vagy álmában valamely tárgyat lát, azt egész életén át a maga "orvosságának" tekinti. Az álmában látott tárgyat meg is szerzi - például nyúllábat vagy denevérszárnyat-, s elviszi a törzs varázslójához, aki azt megfelelő módon "kikészíti". Ettől kezdve az ifjú orvosságos zacskójában hordja magánál szüntelenül. Minden indián legdrágább kincsének tekinti az orvosságos zacskóját, s ha elveszíti, oda a becsülete.

Tangua pillantása véletlenül rám tévedt, és még jobban elöntötte a düh. Odalépett hozzám, és rám rivallt:

- Azt akartad, hogy ez a két fogoly a tied legyen! Szaladj hát a rühes kutyák után, és fogd el őket!

Nem tartottam tanácsosnak, hogy feleseljek vele. Szó nélkül vissza akartam húzódni, de karon ragadott; és a fülembe ordította:

- Nem hallottad, mit parancsoltam? Hozd vissza őket!

Leráztam magamról, és ezt feleltem:

- Nekem te nem parancsolsz!

- Ez a kajovák tábora! - kiáltotta. - Itt mindenkinek én parancsolok!

Előhúztam zsebemből a szardíniás dobozt, és az orra elé tartottam.

- Akarod, hogy a levegőbe röpítselek? Tudod, mi van ebben? A fehér por, mely erősebb minden orvosságnál!

Tangua hátraugrott.

- Uff, uff! - kiáltotta. - Pusztulj előlem az orvosságoddal együtt!

Ugyanolyan kutya vagy, mint az apacsok!

Más körülmények közt nem tűrtem volna el ezt a sértést, de most okosabb volt hallgatnom. Fehér társaimmal együtt visszatértem pihenőhelyünkre, ahol mindenki izgatottan tárgyalta az eseményeket. Kíváncsian találgatták, hogyan sikerült a két apacs főnöknek megszöknie.

Mindenki összevissza beszélt, csak én hallgattam. Még Samnek, Dicknek és Willnek sem árultam el, hogy az én kezem van a dologban. Törjék csak a fejüket, hogy történt, mint történt - az a fő, hogy Winnetou szabad!

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft