Vissza Címlap Előre

XVIII. SÖTÉT SZÁRNYAK SUHOGÁSA

Lehet-e két hazája valakinek? Lehetséges-e, hogy hol az egyik, hol a másik után epedjen, és ne találja nyugságát sehol?

Visszatértem Európába, és azt hittem, most már végleg itt maradok.

Amibe belefogtam, sikerült; szépen, gondtalanul éltem; nem volt okom a panaszkodásra vagy az elégedetlenségre. Egyszer Hamburgba kellett utaznom, s ott egy régi ismerősömbe botlottam, akivel a Vadnyugaton barátkoztam össze annak idején; sokat vadásztunk együtt a Mississippi mocsaraiban. Később üzletembernek csapott fel, és Saint Louisban telepedett meg. Csak néhány hétre jött át, s dolgai végeztével már hazafelé készülődött.

Amint megpillantottam; ezernyi emlék rajzott fel bennem. Újra elfogott a vándorösztön, és fülembe csengett a préri hívó szava. Egy vendéglőben sokáig elbeszélgettem ezzel az ismerősömmel, aki végül megkérdezte tőlem, nem volna-e kedvem újra ellátogatni Amerikába.

Szüksége lenne egy megbízható emberre, aki az árut, amit Európában vásárolt, elkíséri Saint Louisba. A hajójegyet természetesen ő fizeti, és amikor a szállítmányt rendeltetési helyén átadom, még egy kis pénzt is kapok.

Tíz perc gondolkodási időt kértem, és aztán a tenyerébe csaptam.

S néhány nap múlva, papot-csapot hátrahagyva, már egy teherhajó fedélzetén bámultam a tenger hullámait, este meg a csillagokat.

A vállalt kötelezettségnek eleget tettem, aztán Saint Louisból a Missouri folyón felfelé Omahába hajóztam, hogy a nagy Pacific-vasúton utazzam tovább nyugat felé.

Mi volt a célom tulajdonképpen? Hát nem láttam még eleget a Vadnyugatból?

Igen, sok mindent láttam, de nem ismertem még a legszebbet és a legérdekesebbet - azt a hatalmas területet, amely a Yellowstone folyó és a Kígyó-folyó eredetétől a Green Riverig húzódik, s magában foglalja Wyoming állam egész területét és a vele határos Montana, Idaho, Nevada, Utah és Colorado államok egy részét. Olyan földdarabról van szó, mely a 40. szélességi foktól a 45-ig terjed. Zord és kies tájak váltakoznak itt, s a természet szépsége lenyűgöző. Nem csoda, hogy az

Egyesült Államok törvényhozása védett területté nyilvánította ezeket a helyeket, és a Yellowstone Nemzeti Parkon kívül még több más nemzeti parkot is létesített. Olyan hegyláncok húzódnak itt, mint a hármas Teton-hegység és a Wind River völgyét alkotó hegyóriások.

A Pacific-vasutak két óceánt kötnek össze. Ma már sok vonaluk van, de akkor még az első sem készült el teljesen. A pálya mentén sok helyen lehetett látni munkásokat, amint a hidakat és viaduktokat javítgatták, vagy az ideiglenes létesítmények helyén tartósabbakat építettek. A vasút mellett gomba módra bújtak ki a földből új lakótelepek, későbbi városok kezdetei. Ezeknek a közelében létesítettek táborokat a munkások számára; egy-egy ilyen camp viszonylagos biztonságot nyújtott az indiánok váratlan rajtaütései és a fehér csőcselék rablótámadásai ellen.

Omahában helyet foglaltam egy vasúti kocsiban, és azt hittem, minden különösebb esemény nélkül gurulok el Ogdenig, ahol ki akartam szállni, hogy a mormonok hazájában körülnézzek egy kicsit. Vasárnap délután volt, amikor a szerelvény elhagyta Omahát. Útitársaim közül egy sem volt, aki figyelmemet felkelthette. De másnap Fremontban beszállt egy ember, aki már az első pillanatban érdekelt. Mellém ült le, és így kényelmesen megfigyelhettem.

Esetlen külsejű, alacsony, köpcös ember volt, valóságos gömböc.

Ruhája inkább komikus, mintsem bizalomkeltő. Szőrével kifelé fordított báránybőr subáját vállára vetette - úgy látszik, se télen, se nyáron nem vált meg tőle; a suba ujjait összevarrta, és zsebek helyett használta.

Nadrágja, zekéje és inge is bőrből készült, nyakában töltényzacskó és pipa lógott, ócska puskáját egy ideig a térdei közt szorongatta, majd a kocsi falához, maga mellé támasztotta. Apró szeme ravaszul pislogott pufók, borotvált arcából. Megint az én régi Sam Hawkins barátom jutott az eszembe, mert ez a fura utas sok mindenben hasonlított rá.

- Good morning, Sir! - köszöntött, amikor helyet foglalt mellettem.

Viszonoztam a köszöntést, és egy-két óra hosszat egyikünk sem törődött a másikkal.

- Nem zavarja, ha pipára gyújtok? - kérdezte később.

- Joga van hozzá - feleltem -, nem kell engedelmet kérnie.

Magam is elővettem szivartárcámat, és megkínáltam.

- Köszönöm - felelte -, inkább megmaradok a pipám mellett.

Amikor a következő nagyobb állomásra értünk, köpcös útitársam kiszállt, és előrement egy vagonhoz, ahol a lova utazott. Megsimogatta az állatot, meggyőződött róla, hogy nem szenved hiányt semmiben, aztán visszatért a kocsinkba.

- Meddig utazik, Sir? - kérdezte, amikor újra elindultunk.

- Egyelőre Ogdenig - feleltem. - Megnézem azt a mormon társaságot ott a Nagy Sós-tó környékén és Salt Lake Cityben, aztán felrándulok a Wind River hegyekbe meg a Tetonokra is.

- A kutya meg a mája! - mondta. - Nem lesz az egy kicsit sok?

Vagyis inkább nehéz? A Tetonok! Nem hiszem, hogy önnek való, Sir!

- Miért?

Végignézett a ruhámon és mosolygott.

- Nem afféle úri kirándulás - felelte. - Még a legedzettebb nyugati vadásznak is komoly feladat. A Tetonok három csúcsa - hogy képzeli azt?

- Majd csak megbirkózom velük valahogy!

- Ért a puskához? - kérdezte.

- Értek egy keveset - feleltem.

- Hát lovagolni tud-e?

- Azt hiszem, tudok.

- S hol a lova?

- Nincs, de majd szerzek.

- Hol?

- A hegyek közt. Úgy hallom, jó musztángokat lehet fogni. Az ember betöri, magához szoktatja - s nem kerül semmibe.

A köpcös úgy kacagott, hogy rengett a pocakja.

- Musztángot akar fogni? Hát ez kitűnő! Talán horoggal, mint a halakat, mi? Csak türelem kell hozzá, semmi egyéb! Istenem, ezek a városi emberek!

- Majd csak boldogulok valahogy - feleltem.

- Sok szerencsét! Igazán nem akarom elvenni a kedvét, vagy megrémíteni. De ha elnézem a kezét, azt kell mondanom, túlságosan fehér és elpuhult. Nem olyan, mint Old Shatterhandé, annyi bizonyos.

- Ki az? - kérdeztem.

- A kutya meg a mája! Hát még a hírét sem hallotta? Old Shatterhand, Old Firehand, Old Death, Winnetou - ezek a nevek önnek nem mondanak semmit? Istenem, és egy ilyen ember akarja megmászni a Tetonokat!

Ezeket az embereket nagyra becsülte, de személyesen nem ismerte.

Külsőm nem egyezett azzal a képpel, amelyet hőseiről magának alkotott. Nem először esett meg velem - s nem velem esett meg először.

A beszélgetés egyelőre abbamaradt.

Vonatunk elhagyta Alliance állomást, aztán beesteledett. Másnap reggel Rawlinsba értünk. Itt kezdődik az a kopár hegyvidék, ahol az ürömcserjén kívül más növény nem tud megélni. Sem folyók, sem patakok nem öntözik ezt a kősivatagot. Az a kevés ember, aki itt tengette életét, nem sejtette, hogy néhány évtized múlva milyen pezsgő élet lesz itt, amikor nekilátnak a hatalmas szénkincs kiaknázásának, amelyet ezek a hegyek rejtegetnek.

Majdnem kilencszáz mérföldnyi utat tettünk már meg Omahából nyugat felé, amikor a táj komorsága enyhülni kezdett, s ahogy kinéztünk az ablakon, egyre több zöldet, egyre több növényt láttunk.

A hegyoldal lankáit üde fű lepte be. A vonat előbb egy gyönyörű völgyön száguldott keresztül, majd kifutott egy nagy, nyílt síkságra. Ekkor a mozdony több rövid sípjelet adott, gyorsan egymás után, ami fenyegető veszélyre figyelmeztetett. Felugrottunk ülőhelyünkről - a fékek és kerekek csikorogtak -, a vonat hirtelen megállt. Az utasok leszálltak, és első érzésük az öröm volt, hogy végre megint szilárd föld van a lábuk alatt. Örömünk nem tartott soká, mert mihelyt körülnéztünk, borzalmas kép tárult a szemünk elé. A töltés oldalát és alját egy kisiklott vonat roncsai borították - egy teher- és munkásvonat elégett vagonjainak félig elszenesedett maradványai. A vonatot nyilván banditák támadták meg; éjjel felszaggatták a síneket, s a kocsik lezuhantak a magas töltésről. Jóformán csak a vasrészek maradtak épségben. A banditák sorra kifosztották a vagonokat, azután felgyújtották. A romok közt sok holttestet találtunk; néhány közülük a katasztrófánál elszenvedett sérüléseibe halt bele, de a legtöbbet a banditák ölték meg. Egyetlen utas sem maradt életben.

Az volt a szerencsénk, hogy a mozdonyvezető idejében észrevette a kisiklott vonatot, különben mi is hasonló sorsra juthattunk volna.

A mozdony alig néhány yardnyira állt meg attól a helytől, ahol a síneket már felszaggatták.

Vonatunk személyzetét és utasait leírhatatlan izgalom fogta el. Jajgatva, kiabálva, szitkozódva futkostak ide-oda, átkutatták a még füstölgő romokat - tele voltak segítőkészséggel, de sajnos, nem volt már kin segíteni. Most már csak egy dolgot tehettek: teljes erővel hozzáláttak a pálya helyreállításához. Akkoriban minden amerikai vonat kénytelen volt ilyen esetekre felkészülni, és a szükséges szerszámokat magával vinni. A szerelvény vezetője kijelentette, hogy a legközelebbi állomáson jelentést tesz, s ez minden, amit tőle várni lehet. A többi - a tettesek üldözése és elfogása - a hatóságok dolga.

Míg a többi jó szándékkal, de feleslegesen és eredménytelenül turkált a romok közt, elhatároztam, hogy megvizsgálom a banditák nyomait.

A töltés mellett füves préri terült el, melynek egyhangúságát legfeljebb néhány bokor szakította meg. Jó darab utat tettem a sínek mellett visszafelé, aztán jobbra kanyarodtam, hogy nagy félkörben megkerüljem a katasztrófa színhelyét, s úgy térjek majd vissza a sínpályához.

Vagy háromszáz lépésnyire a kisiklott vonattól letaposott fűre bukkantam.

Itt nemrég sok ember ült vagy hevert a földön, s a fűben felfedezhető nyomok egy közeli másik helyre vezettek, melyet bokrok vettek körül; több jel arra vallott, hogy itt nemrég lovakat pányváztak le.

Ezt a helyet is alaposan megvizsgáltam, hogy a lovak számát megállapítsam, aztán visszatértem a szerelvényünkhöz.

A sínek mellett köpcös útitársammal találkoztam, aki alighanem ugyanarra a gondolatra jutott, mint én, és szintén megvizsgálta a terepet, de az ellenkező irányban. Csodálkozva nézett rám.

- Ön itt járkál, Sir? Mit csinál?

- Azt, amit minden tapasztalt nyugati vadász hasonló helyzetben csinálna: a nyomokat keresem.

- Azokat ugyan keresheti! A banditák ügyes fickók voltak, eltüntették nyomaikat. Én legalább egyet sem fedeztem fel, s nem hiszem, hogy egy zöldfülű többre jutott volna.

- Hátha annak a zöldfülűnek jobb szeme van - feleltem mosolyogva.

- És hátha azt mondta magában: jobb kéz felé több a bokor, tehát a banditák alighanem ott lapultak - ön pedig bal kéz felé indult el nyomokat keresni!

Meghökkenve bámult rám, aztán így szólt:

- Hm. . . nem rossz gondolat! No és talált valamit?

- Igen.

- Mit?

- Megállapítottam, hogy háromszáz lépésnyire innen táboroztak, ott a vadcseresznye között, a lovaikat pedig valamivel tovább, a mogyoróbokrok mögött rejtették el.

- Ah! Talán, még azt is tudja, hányan voltak?

- Huszonhatan.

- Honnan tudja ilyen pontosan?

- Nem a felhőkből; hanem a nyomokból, Sir - feleltem nevetve.

- Nyolc patkolt és tizennyolc patkolatlan ló volt köztük. De a lovasok zöme indián volt, csak három fehér akadt köztük. A csapat vezére egy fehér bandita volt, aki a jobb lábán biceg. Lova barna musztáng. Az indiánok főnöke fekete csődörön lovagolt, s azt hiszem, a sziúk nagy törzséhez tartozik - pontosabban ogellalla.

- A kutya meg a mája! - kiáltott fel. - Erős fantáziája van, uram!

- Nézzen utána, ha nem hiszi!

- Honnan tudja mindezt ilyen pontosan - magyarázza meg!

- Jöjjön velem, mindjárt megmutatom.

Szinte dühösen sietett a vadcseresznyebokrok felé, én meg valamivel lassabban ballagtam utána. Amikor odaértem, a földön kuporgott, és annyira elmerült a nyomok tanulmányozásában, hogy ügyet sem vetett rám. Csak tíz perc múlva állt fel, és lépett hozzám.

- Istenemre, igaza van, Sir! - mondta elismerő hangon. - Tizennyolc patkolatlan ló és nyolc másik. De a többi merő fantázia, érti? Itt táboroztak, és innen távoztak el, ennyi tény - mást nem tudunk.

- Hát akkor megmutatom önnek, hogyan következtet egy zöldfülű, akiben logika is van, nemcsak fantázia.

- No, erre kíváncsi vagyok!

- A nyomok elárulják, hogy csak három lovat kötöttek ki a csípőjükön át, ahogy az indiánok szokták, a többinek a kötőfékje a nyakát fogta, igaz?

- Látom. . . csak három lovas volt indián.

- No, most jöjjön csak ehhez a kis tócsához! Itt mosakodtak az indiánok, aztán újból bemázolták az arcukat. Az elkent festéket medvehájjal szedték le az arcukról, aztán új festéket raktak fel. Látja ezeket a kerek nyomokat a puha talajban? Itt álltak a festékestégelyek. Meleg volt, és a festék hígan csöpögött. Látja a fűben ezt a fekete foltot meg ezt a pirosat és a két kéket?

- Az ám! Igaza van!

- És bizonyára tudja, hogy a fekete-piros-kék az ogellallák hadiszíne, nem?

Csak bólintott, de arca elárulta egyre növekvő álmélkodását. Kis szünetet tartottam, aztán így folytattam:

- Vegyük sorra a többit. Amikor a csapat ideérkezett, megállt a tócsa mellett - látni, hogy a nyomok vizesek. Csak két lovas nyargalt előre, nyilván a két vezér ugratott előre a terep felderítésére. Nézzük csak a nyomaikat. Az egyik ló patkót viselt, nyomai elöl mélyebbek. A másik ló patkolatlan volt, és nyomai hátul mélyednek jobban a talajba. Ismeri az indiánok lovaglási módját, nem? Világos, hogy a csapat egyik vezére indián, a másik meg fehér ember volt.

- Igaz, igaz, de honnan tudja, hogy. . .

- Várjon csak! A két ló itt egymásba harapott. Ezt csak csődörök szokták megtenni, hosszú, fárasztó út végén.

- Miből látja, hogy harapdálták egymást?

- Először is a nyomok irányából. Nézze, itt egymás felé fordultak.

Azonkívül vessen egy pillantást ezekre a szőrszálakra, amiket a tenyeremen tartok - az előbb szedtem fel a földről. Négy szál a barna musztáng sörényéből, és kettő a fekete csődör farkából. Az indián ló kiharapott néhány szálat a musztáng sörényéből, de a gazdája továbbhajtotta, s akkor a barna musztáng a fekete csődör farkába kapott.

- Így már értem, de. . .

- A fehér lovas itt ugrott le a nyeregből, hogy felkapaszkodjék a töltésre.

Nyomaiból látni, hogy egyik lábával erősebben lépett, mint a másikkal. Biceg.

- Igen! A jobb lábára biceg!

- Az indián lovasok nem vesződtek azzal, hogy nyomaikat eltüntessék. Úgy látszik, teljes biztonságban érezték magukat. Miért? Mert egy nagyobb csapat volt a hátuk mögött. Előrejöttek körülnézni, és akkor találkozhattak a fehérekkel.

A köpcös ember tátott szájjal bámult rám, szinte hápogott, és nem tudott szóhoz jutni.

- Ember! - kiáltott fel végre. - Kicsoda maga tulajdonképpen?

- Egy zöldfülű, ahogy az imént megállapítani méltóztatott.

- Bocsásson meg! Vasárnapi ruhája és ragyogó csizmája megtévesztett.

Pontosan olyan volt, mint egy színész, aki valami vadnyugati darabban lép fel, és azt sem tudja, mi fán terem a Vadnyugat. Engedje meg, hogy bemutatkozzam - Phil Walker vagyok, de nevezzen egyszerűen Philnek.

- Ön meg engem Charlie-nak - feleltem, és jól megszorítottam a kezét. - Legyünk jó barátok!

- Úgy látom, megtréfáltál, Charlie - mondta fejcsóválva.

- Ne haragudj, Phil! Te vagy az oka! Mert kinevettél, amikor azt mondtam, hogy fel akarok menni a Tetonokba.

- Most már elhiszem; hogy fel tudsz menni. Ördöngös fickó! Nagyon örülök; hogy összekerültem veled!

- Nekem is rokonszenves vagy, Phil. Mit csináltál eddig?

- Sok mindent. Bejártam néhányszor a Vadnyugatot keresztül-kasul.

Jobb hegyi vezetőt nem is találhatnál nálam. Egész csomó indián nyelvet beszélek. Mit mondjak még?

- Semmit. Látom, hogy legény vagy a talpadon. Kár, hogy útjaink elválnak.

- Én meg éppen azt akartam javasolni, hogy maradjunk együtt. Valami jár a fejemben, amit ketten nagyszerűen megcsinálhatnánk.

- Mi legyen az?

- Már régóta keresek egy gazembert, akit arról lehet felismerni, hogy a jobb lábán biceg. Hátha azonos azzal, akinek a lábnyomait itt felfedezted.

- És mi a neve annak a jómadárnak?

- Haller - Sam Haller. De bizonyára van még jó néhány álneve is.

Sikkasztó pénztáros volt, s amikor le akarták tartóztatni, lelőtt egy rendőrt. Megszökött, de New Orleansban elfogták, éppen amikor hajóra akart szállni. Aztán a börtönből is megszökött, és azóta itt garázdálkodik a Vadnyugaton. Rengeteg bűn terheli a lelkét, ezt a vonatrablást is bizonyára ő eszelte ki és hajtotta végre. Legfőbb ideje, hogy ártalmatlanná tegyük.

- Fontos ez neked, Phil?

- Nagyon. Díjat tűztek ki a fejére, és szeretném megkapni. Azonkívül magántermészetű elszámolásom is van vele. El kell csípnem, élve vagy halva, s ha te segítesz, biztosan sikerül. Azt mondtad, meg akarod nézni a mormonok városát. Most én kérdezem: olyan fontos ez neked?

- Egyáltalán nem. Mit javasolsz helyette?

- Mindjárt elkészülnek a sínek kijavításával, és a vonat folytatja útját.

De mi ne utazzunk tovább! Szépen lemaradunk, és követjük a vasútrablók nyomait. Elcsípjük Hallert! Mit szólsz hozzá, Charlie?

Tenyerét nyújtotta felém, és én belecsaptam. Végtére is ezzel a tájjal szerettem volna megismerkedni, és Phil Walker kitűnően ismerte.

A banditizmus mindig felháborított, hát még ez a kegyetlen vasúti merénylet, mely isten tudja, hány ártatlan ember életébe került! Miért ne segítsek Philnek a tettest kézre keríteni?

Walker arca örömtől sugárzott, amikor szóval is közöltem vele, hogy ajánlatát elfogadom.

- Akkor megyek, és lehozom Victoryt. Ne ijedj meg tőle, ha meglátod. Nem valami mutatós paripa, de hűségesen szolgált tizenkét éven át, és nincs olyan arab mén, amelyért elcserélném. Majd a te holmidat is elhozom a vagonból.

- Jó lesz. És megmondod a többieknek, hogy lemaradunk?

- Minek? Minél kevesebbet beszélnek róla, annál jobb.

A tehervagonhoz sietett, ahol a lova állt. A terep nem volt alkalmas arra, hogy a vagonhoz deszkát támasszanak, amelyen a lovat le lehet vezetni, de Victorynak nem is volt szüksége rá. Gazdája szavára az okos állat előredugta fejét, hogy szemügyre vegye a terepet, hátracsapta hosszú fülét, s egyetlen merész, de jól kiszámított ugrással Walker mellett termett. Több utas végignézte a kis jelenetet, és tapssal adott kifejezést elismerésének. Az okos ló, mintha megértette volna, hangosan felnyerített.

Mosolyogtam. Ezt a lovat hívják Victorynak - ami diadalt, győzelmet jelent! Legalább húszéves, sovány, csontos gebe volt, de megdicsértem magamban, mert láttam, hogy idegen embert nem enged közel magához. Phil felkapaszkodott rá, és lenyargalt vele a töltésen.

- Milyen kár, hogy nincs lovad, Charlie! - mondta.

- Majd lesz - feleltem. - Victory segítségével hamarosan fogok egy musztángot.

- Nem hiszem. Nem tűr meg a hátán mást, csak engem, hisz különben felváltva lovagolnánk. Így, sajnos, mellettem kell baktatnod. Nézd csak, azt hiszem, már indul a szerelvény!

Valóban úgy volt. A mozdony gőzt adott, a kerekek mozgásba lendültek, és a vonat elrobogott nyugat felé. Néhány pillanat múlva eltűnt a szemünk elől.

- Legalább add ide a fegyvereidet, majd a nyergemre akasztom

- mondta Phil.

- Fölösleges - feleltem -, elviszem magam is.

A karabélyt hátamra, a medveölőt meg a vállamra akasztottam, és elindultam Victory oldalán. A vasútrablók üldözése megkezdődött.

A nyomok majdnem egyenesen északi irányba vezettek, s megállás nélkül követtük őket fél napon keresztül, aztán rövid pihenőt tartottunk, és ettünk valamit, ami éppen nálunk volt - több is lehetett volna, ha a vonaton eszünkbe jut ennivalót vásárolni, de egyikünk sem számított arra, hogy szükség lehet rá. Sebaj! Amíg egy vadásznak van tölténye, a szavannában nem halhat éhen, márpedig az én vízhatlan övem jól meg volt tömve munícióval. Késő délután lőttem egy kövér mosómedvét, ami nem éppen csemege, de ehető; este megsütöttük vacsorára.

Másnap délben ráakadtunk arra a helyre, ahol a vonatrablók az elmúlt éjszakát töltötték. Az elszórt hamuból és megszenesedett fadarabokból láttuk, hogy több tábortüzet gyújtottak - úgy látszik, nem tartottak attól, hogy valaki üldözőbe veheti őket. Innen a nyomok egy folyócska mentén vezettek tovább, előbb egy síkságon át, azután egy erdőbe.

Már esteledett, és még nem találkoztunk senkivel. A nyomokat követve éppen behatoltunk az erdőbe, amikor váratlanul egy indián lovas bukkant fel előttünk. Fekete lovon ült, és kötőféken vezetett egy másik lovat, amely megrakott málhanyerget cipelt.

Az indián, amint megpillantott minket, villámgyorsan lecsúszott a nyeregből, s lova mögé bújva, puskáját vállához emelte. Mindez olyan hirtelen történt, hogy nem volt időm alakját vagy arcát szemügyre venni.

Phil is lova mögött keresett fedezéket, éppen olyan gyorsan és ügyesen, mint az indián, én pedig egy vérbükk vastag törzse mögé ugrottam. Alighogy odaértem, eldördült az indián fegyvere, és a golyó a bükk kérgét horzsolta - ha csak két másodpercet tétovázok, biztosan eltalált volna. Az indiánnak nemcsak a keze járt gyorsan, de az esze is: tüstént felismerte, hogy a veszedelmesebb ellenség én vagyok, mert a fák mögött osonva a háta mögé kerülhetek.

Puskámat már én is vállamhoz emeltem, de amikor az indián fegyvere eldördült, lábhoz tettem - vajon miért?

Minden puskának megvan a maga jellegzetes hangja, amit persze igen nehéz más puska hangjától megkülönböztetni - jó fül és gyakorlat kell hozzá. De a finom hallás a kiváló vadászok képességeihez tartozik, s a préri meg az őserdő nagyon jó iskola ilyen képességek kifejlesztésére.

Mondom, nem volt időm az indiánt megnézni, de puskája csattanását mindjárt megismertem. Így csak egy fegyver szól: Winnetou ezüstpuskája! Apacs nyelven kiáltottam feléje a fa mögül:

- Ne lőj! A barátod vagyok!

- Nem tudom, ki vagy - felelte -, mutasd meg magad!

- Nem Winnetou vagy, az apacsok nagy törzsfőnöke?

- Az vagyok! - felelte.

Erre előugrottam a fa mögül; és felé szaladtam.

- Charlie! - kiáltott fel ujjongó örömmel.

Kitárta karját, és megöleltük egymást.

- Charlie! Barátom, testvérem! - hajtogatta, és örömkönnyek szöktek a szemébe.

A váratlan viszontlátás engem is boldoggá tett, és percekig tartott, amíg annyira magamhoz tértem meglepetésemből, hogy értelmesen tudjak beszélni.

- Ki ez az ember? - kérdezte Philre mutatva.

- A kövér Walker - feleltem. - Jó barátom, és nagyon derék ember.

- Charlie barátai nekem is barátaim - mondta Winnetou, kezet nyújtva Philnek. - Fehér testvéreim mi járatban vannak?

- Egy gazembert üldözünk, aki az ellenségünk - feleltem. - Lábnyomait itt láthatod a fűben, meg a társai nyomát is.

- Mifélék? - kérdezte Winnetou.

- Fehérek és ogellallák - feleltem.

Winnetou összeráncolta homlokát, és kezét tomahawkjára tette, mely övében csillogott.

- Az ogellallák varangyos békák - mondta. - Ha ki merészelnek bújni lyukaikból, eltaposom őket. Megengedi Charlie testvérem, hogy vele menjek az ogellallák ellen?

- Hogy megengedem-e?! - kiáltottam. - Az apacsok törzsfőnöke nem is szerezhetne nekem nagyobb örömet!

Phil elragadtatással hallgatta ezeket a szavakat, és nem győzte bámulni ezt a pompás indiánt, akivel összehozta a véletlen. Pedig Winnetou nem volt óriás, sem afféle mutatós izomkolosszus, de arányos termete, délceg tartása, rugalmas járása, komoly arca, nyugodt, nyílt tekintete, kékesfekete haja első pillantásra elárulta, hogy nem közönséges, átlagos indián. Ugyanazt a ruhát viselte, mint régen, amikor a Pecos folyónál találkoztunk, vagy később, amikor a kígyó indiánok táborában elbúcsúztunk egymástól. Most is olyan volt, mint mindig: tiszta, rendes, bátor és higgadt, szerény, és mégis parancsolásra termett - valamennyi apacs törzs nagy főnöke.

- Üljünk le a fűbe, hogy elszívhassuk a békepipát Charlie testvérem barátjával - mondta Winnetou.

A szokásos szertartás után hozzám fordult, és így szólt:

- Most beszélje el testvérem, mi történt, amióta útjaink elváltak.

Elmondtam neki mindent, aztán megkértem, mondja el ő is, hol s merre járt, és mit művelt az utóbbi időkben. Winnetou elgondolkodva bámult maga elé, majd így szólt:

- A harmat felszáll, és a felhőket táplálja, a felhők meg záport zúdítanak a földre, aztán a meleg újra felszárítja. Ilyen körforgás az ember élete is. Napok jönnek, napok múlnak, és az ember elvégzi, amit végeznie kell. Mit mondjon Winnetou az elmúlt napokról és holdakról?

Tudtam, hogy évekről és hónapokról beszél, mert az apacsok és a többi indián nép nyelvén a nap évet jelent, a hold pedig hónapot.

- Engem minden érdekel, ami veled történt - nógattam. - A legkisebb apróság is. Beszélj, Winnetou!

- A sziú nemzet dakota törzsének főnöke megsértett, és ezt nem hagyhattam megtorlatlanul. Addig követtem, amíg párharcra nem kényszerítettem. Legyőztem, és elvettem a skalpját. Harcosai üldözőbe vettek. Tévútra vezettem őket, s míg engem kerestek, visszatértem a falujukba, és főnökük wigwamjából elhoztam győzelmem bizonyítékait. Itt áll a dakota főnök lova, hátán diadalom jeleivel.

Mindezt egyszerűen, szerényen mondta el, néhány rövid szóval - más talán órákon át mesélgette volna. Winnetou nem szeretett tetteivel dicsekedni, pedig hőstett volt ez is. Hónapokon át üldözte ellenségét a Rio Grande partjától az óriási sziú terület északi határáig, hegységeken, őserdőkön és prériken keresztül, amíg utol nem érte, és becsületes, férfias küzdelemben le nem győzte; s akkor még vakmerően behatolt az ellenség táborába, onnan hozta el a minden zsákmánynál többre becsült diadaljelvényeket.

- Látom, Charlie testvéremnek nincs lova - folytatta Winnetou.

- Akkor hogy akarja utolérni az ogellallákat és a velük szövetséges sápadtarcú vasútrablókat? Fogadja el tőlem a dakota főnök paripáját!

Egyszer már megajándékozott egy pompás musztánggal, s nem akartam nagylelkűségét újra igénybe venni.

- Engedje meg testvérem, hogy magam fogjak egy musztángot - feleltem. - A dakota főnök lovának más rendeltetése van: arra való, hogy a zsákmányt elvigye a győztes wigwamjába.

Winnetou megrázta fejét.

- Most nem lehet az időt musztángfogással tölteni - felelte. - Közben az ogellallák kicsúsznának a kezünk közül. A zsákmányt elásom valahol, és majd visszajövök érte. A ló szabad, és Charlie testvéremé!

Kénytelen voltam az ajándékot elfogadni, ami egyébként nem esett nehezemre, mert nem győztem szépségét csodálni. Kicsi, de erős feketederes volt, hosszú sörénye lelógott a nyakából; farka szinte a földet söpörte. Orra belsejében felfedeztem azt a vörös színeződést, amelyre az indiánok olyan sokat adnak, s szép nagy szeme tüzes volt, de okos is

- egyszóval olyan ló, melyet öröm nézni, s amelyre egy jó lovas nyugodtan rábízhatja magát.

- És a nyereg? - kérdezte Phil. - Nem ülhetsz egy málhanyeregbe!

- Az a legkisebb gond - feleltem mosolyogva. - Nem láttad még, hogyan készítenek az indiánok nyerget a frissen elejtett vad még gőzölgő bőréből? Meglátod, holnapra olyan kényelmes nyergem lesz, mint egy karosszék!

- Úgy van - bólintott Winnetou. - A folyótól nem messze prérifarkas nyomát láttam. Mielőtt a nap lemegy, elejtjük, s lesz nyereg! Hajnalban pedig tovább követjük a banditák nyomait. A Nagy Manitou haragszik rájuk, és kezünkbe adja őket. Vétettek a préri törvénye ellen, és a préri törvénye szerint fognak bűnhődni!

Egy órán belül mindezt elintéztük. Elejtettük a kojotot, megnyúztuk, és bőréből nyerget rögtönöztünk. Winnetou zsákmányát, mely a dakota főnök fegyvereiből, orvosságos zacskóiból és takaróiból állt, egy alkalmas helyen elástuk, s a közeli fákat késsel megjelöltük, hogy az elásott dolgokat később megtaláljuk. A tüzet hamar eloltottuk, és nyugovóra tértünk.

Hajnalban folytattuk utunkat. Most láttam csak, új feketederesem milyen pompás paripa. Aki nem ért a lovak indián idomításához, egy percig sem tudott volna a deres hátán megmaradni, de engem csak egyszer-kétszer próbált ledobni, aztán belátta, hogy emberére akadt. Egy óra múlva már megszoktuk egymást, és jól összebarátkoztunk. Phil lopva figyelgetett, és észrevettem, hogy nagyot nőttem a szemében.

Már az is rejtélyes volt előtte, hogy egy olyan híres indián főnök, mint

Winnetou, ismer, sőt barátságával tüntet ki. Most meg látta, hogy jobban értek a lovakhoz, mint képzelte volna. Nem tudta, mire vélje a dolgot.

Az öreg Victory is jól tartotta magát, és délig szép utat tettünk meg.

Akkor bukkantunk a vonatfosztogatók utolsó táborozási helyére. Már csak néhány órányi lovaglás választott el tőlük. A nyomok elhagyták a folyócskát, és egy kiszáradt vízmosás mentén haladtak tovább, most már felfelé. Észrevettem, hogy Winnetou sűrűn vizsgálgatja a nyomokat és a terepet. A keskeny vízmosásban nyargaltunk sorban, egymás mögött. Winnetou hirtelen megállt és hátrafordult.

- Uff! - mondta. - Mit szól Charlie testvérem ehhez az ösvényhez?

Vajon hova vezet?

- Fel a hegygerincre - feleltem.

- És aztán?

- Aztán újra le a túlsó lejtőn, ahova a banditák igyekeztek.

- Miért? Mi van ott?

- Bizonyára az ogellallák legeltetőhelye.

Winnetou bólintott.

- Fehér testvérem szeme még mindig olyan, mint a sasé, s szimatja, mint a rókáé. Most is eltalálta, mi vár ránk!

- Miről van szó? - érdeklődött Phil. - Avass be engem is, Charlie!

- Úgy látom, Phil, szerepet cseréltünk - feleltem mosolyogva.

- Most te beszélsz úgy, mint egy zöldfülű, s én mondom neked, hogy az vagy.

- Miért? Hibáztam talán?

- Nem hibáztál, csak nem érted meg a helyzetet. Mit gondolsz, mi keresnivalójuk van ezeknek a fehér banditáknak az ogellallák között?

- Összeszűrték a levet.

- Az természetes. De a logika mást is elárul.

- Halljuk, mit!

- Mi mindig elfelejtjük, hogy a Vadnyugaton egyelőre több az indián, mint a fehér ember. Itt is így van. Ez a csapat bandita, még ha több mint húsz főből áll is, kénytelen egy indián törzs barátságát keresni.

Hogy úgy mondjam, az indián törzs védnöksége alá helyezi magát. Mit gondolsz, azok önzetlenül vállalkoznak erre? Hiszen minden sápadtarcút gyűlölnek, még azokat is, akikkel szövetségre lépnek. Megfizettetik a védelmet. S a banditák mivel fizetnek? A zsákmánnyal. A zsákmány oroszlánrésze az ogellalláké. Most beszállítják a törzshöz a véres zsákmányt, és megbeszélik a következő gaztettet.

- A következőt? Mi légyen az?

- Nem tudom, de sejtem.

- Ez már sok! - fakadt ki Phil. - Sejted! Nem gondolod, hogy kissé nagyképű vagy, Charlie?

- Semmi boszorkányság nincs abban, amit mondok. Csak gondolkozni kell, Phil. Ha ki akarjuk találni, ellenségünk miben sántikál, a helyébe kell képzelnünk magunkat.

- Bölcs beszéd. Kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle.

- Tudják, hogy a következő vonat helyreállítja a sínpályát; és a legközelebbi állomáson jelentést tesz. Melyik a legközelebbi állomás?

- Echo Canyon - felelte Phil. - Ismerem ezt a vonalat.

- Mit fog tenni Echo Canyon állomásfőnöke? Azonnal a kisiklatott szerelvényhez siet, és magával visz minden épkézláb embert, hogy a bűnösöket elfoghassa, igaz?

- Nem tehet mást - bólintott Phil.

- És akkor Echo Canyon védtelen marad. Minden kockázat nélkül ki lehet fosztani.

- Szavamra, Charlie, igazad van!

- No, látod! Most azonban erősen felfelé visz az ösvény, nem lehet beszélgetni.

A terep nehéz volt, ügyelni kellett minden lépésünkre. Lassan kapaszkodtunk felfelé órákon keresztül. Már alkonyodott, amikor a hegy gerincére értünk. Winnetou megállította lovát, és kinyújtott karral maga elé mutatott.

- Uff! - mondta fojtott hangon.

Megálltunk, és abba az irányba néztünk, ahova Winnetou mutatott.

A hegyháton túl a terep nem lankásan folytatódott, hanem meredeken ereszkedett le egy tágas, füves síkságra, ahol sátrak álltak, és emberek nyüzsögtek. Szabadjára engedett lovak legelésztek a zöld réten, és a sátrak körül indiánok sürögtek-forogtak - innen felülről is jól lehetett látni, hogy "húst csinálnak", vagyis készítenek elő az útra. Néhány bölény csontváza hevert a sátrak közelében, s rudakra feszített köteleken nagy darab húsokat szárítottak.

- Ogellallák! - mondta Phil hüledezve.

- Harminckét sátor - számoltam össze sebtében.

- Kétszáz harcos - bólintott Winnetou.

- Számoljuk meg a lovakat - mondtam -, az a legbiztosabb.

Kétszázöt lovat számoltunk meg a magasból, tehát Winnetou becslése elég pontos volt. Az ogellallák nem vadászatra készültek, hanem hadiösvényen jártak, amit abból is láttunk, hogy pajzsokat is vittek magukkal, amire vadászaton semmi szükség. A legnagyobb sátor a többitől kissé elkülönítve állt, és csúcsát sastollak díszítették.

- Mit gondol Charlie testvérem, sokáig akarnak itt maradni? - kérdezte Winnetou.

- Nem hiszem - feleltem. - A levágott bölények csontja egészen fehér.

Legalább négy-öt napja pörkölődnek a napon. A hús is már jó száraz lehet. Az ogellallák most már nem időzhetnek itt soká.

- Nézd csak! - mondta Phil. - Valaki kilépett abból a nagy sátorból.

Ki lehet az?

Winnetou a zsebébe nyúlt, és nyugodtan elővett - egy távcsövet.

Csodálkozva néztünk rá: nem láttunk még ilyen modern holmit egy indián kezében. De Winnetou meglátogatta a kelet-amerikai nagyvárosokat, és egyebek közt egy távcsövet is vásárolt magának. Tökéletes szakértelemmel húzta ki, és igazította szeméhez a messzelátó csöveit, belenézett, aztán felém nyújtotta.

- Ko-icce, a hazug áruló! - kiáltott fel haragosan. - Winnetou hamarosan kettéhasítja a fejét tomahawkjával!

A távcső segítségével alaposan szemügyre vettem az ogellalla főnököt.

Ko-icce annyit jelent, mint Tüzes Száj. Hallottam már róla. Tudtam, hogy nagy szónok, merész harcos, és minden fehér ember halálos ellensége.

- Jó lesz vigyázni - mondtam, s átadtam a messzelátót Philnek, hadd nézzen bele ő is. - Elég sok embert látok odalenn a sátrak körül, de könnyen lehet, hogy néhányan a közelünkben kóborolnak.

- Testvéreim várjanak - mondta Winnetou. - Keresek egy jó helyet, ahol elrejtőzhetünk.

Eltűnt a fák közt, és csak hosszabb idő múlva jött vissza. Elvezetett minket a hegyhát horpadásába, ahol a bozót olyan sűrű volt, hogy alig tudtunk keresztültörni rajta. A bozót mélyén egy tisztást találtunk, amely elég nagy volt ahhoz, hogy mindnyájan kényelmesen elférjünk lovainkkal együtt. Az apacs törzsfőnök gondosan eltüntette nyomainkat a bozót környékén, aztán leheveredtünk a tisztáson. Csendben feküdtünk az illatos fűben, amíg teljesen be nem sötétedett. Winnetou akkor elosont, s nemsokára azzal a hírrel tért vissza, hogy az ogellallák odalenn több tábortüzet gyújtottak.

- Eszükbe se jut gyanakodni - mondta Phil. - Pedig ha tudnák, hogy itt vagyunk egy puskalövésnyire tőlük!

- Azt hiszem, holnap akarnak továbbvonulni. És velük együtt a sápadtarcú banditák is - vélte Winnetou. - Most leosonok, és megpróbálok valami közelebbit megtudni.

- Veled megyek - jelentettem ki. - Phil Walker itt marad, és vigyáz a lovakra. A fegyvereinket is itt hagyjuk, elég a kés és a tomahawk. Végszükség esetén revolverünket is elővehetjük.

A kövér Walker örömest beleegyezett, hogy a lovak őrzésére itt maradjon.

Nem volt gyáva ember, de nem vitte bőrét a vásárra, ha elkerülhette. Kétségtelenül vakmerő vállalkozás volt lemenni a völgybe, és az ogellallákat közelről kikémlelni. Ha a leselkedőt észreveszik, vége.

Három-négy nap hiányzott az újholdhoz; az eget felhők borították, egyetlen csillag sem pislákolt; így hát tervünk számára ez az este kedvező volt. Kikecmeregtünk a bozótból arra a helyre, ahol először néztünk le a völgybe.

- Winnetou jobbra indul, testvérem menjen bal felé - súgta az apacs törzsfőnök, és a következő pillanatban nesztelenül eltűnt a fák közt.

Barátom utasítását követve, bal kéz felé kerültem, úgy ereszkedtem le a meglehetősen meredek hegyoldalon. Kígyó módjára siklottam a völgy alján, amíg meg nem pillantottam a tábortüzeket. Most bowiekésemet fogam közé kapva, hasra feküdtem a fűben, és lassan kúsztam tovább, a törzsfőnöki sátor felé, mely körülbelül kétszáz lépésnyire volt tőlem. Előtte tűz égett, de énfelém árnyékot vetett a sátor fala.

Hüvelykről hüvelykre csúsztam előre, lassan és óvatosan, végtelen türelemmel. Pedig szerencsém volt, mert a szél szembefújt velem, és így nem kellett attól tartanom, hogy a lovak megszimatolják közeledésemet, és nyugtalan viselkedésükkel felhívják rám gazdáik figyelmét.

Ebben a tekintetben Winnetou kedvezőtlenebb helyzetben volt, mint én.

Több mint fél óráig tartott, míg a kétszáz lépésnyi utat megtettem.

Most már közvetlenül a törzsfőnöki sátor bivalybőrből készült hátsó fala mögött lapultam, alig tízrőfnyire azoktól, akik a tűz mellett ültek. Élénken beszélgettek, méghozzá angol nyelven. Amikor megkockáztattam, hogy fejemet kissé felemeljem, öt fehér embert és három indiánt láttam meg a tűz körül.

Az indiánok csendesen viselkedtek. Csak a fehérek lármáznak és handabandáznak a tábortűz mellett, az egyébként is szófukar indiánok ilyenkor suttognak, vagy jelekkel közlik gondolataikat egymással.

A tűz is magasan lobogott, nem indián módra.

A fehérek egyike hórihorgas, szakállas ember volt, homlokán késszúrás nyoma. Nagy hangon beszélt, és társai bizonyos tisztelettel hallgatták, amiből láttam, hogy ha nem is a banda vezére, de alvezérféle lehet. Tisztán hallottam minden szavát, s a többiekét is.

- És messze van az az Echo Canyon? - kérdezte az egyik.

- Körülbelül százmérföldnyire - felelte a hórihorgas. - Három nap alatt odaérünk.

- De ha nem indultak el az üldözésünkre, és az állomáson találjuk valamennyit? Nem szállhatunk szembe annyi felfegyverzett emberrel!

A hórihorgas megvetően legyintett.

- Szamárság! A kisiklott vonaton harminc ember vesztette el életét.

Ezt nem hagyhatják megtorlatlanul. Feltétlenül kimennek a merénylet színhelyére.

- Akkor a tervünk sikerül! - mondta a másik. - Mit gondolsz, Rollins, hány ember dolgozik Echo Canyonban?

- Vagy százötven - felelte a hórihorgas. - Nagy állomás az, sok munkást foglalkoztat. Van ott több jól felszerelt üzlet, néhány söntés, és ami a legfontosabb: ott van az egész építőrészleg pénztára! Ez a pénztár látja el az egész vonalszakaszt Promontory és a Green River között, ami kétszázharminc mérföld, tehát gondolhatod, hogy a készpénzkészlet nem jelentéktelen.

- Hurrá! Ennek örülök! S mit gondolsz, nem találják meg a nyomainkat?

- Megtalálják, de nem lesz örömük benne. Számításom szerint az üldözőink holnap délben itt lesznek. De mi már hajnalban ellógunk innen. Egy darabig együtt megyünk észak felé, aztán kisebb csoportokra oszlunk; és szétszéledünk minden irányban. Amikor szétágazó nyomainkat megtalálják, egészen belezavarodnak - nem tudják majd, melyiket kövessék. Mi meg a Green Forknál újra egyesülünk.

- Felderítőket nem küldünk ki?

- Dehogynem! Kémeink már holnap reggel elindulnak a legrövidebb úton a kanyonba, és az állomás melletti dombon, a Painterhillen meglapulva bevárnak minket.

Igazán a legjobb pillanatban jöttem ide hallgatózni, és megtudtam mindent, ami fontos. Most már semmi keresnivalóm sem volt itt. Szép lassan visszahúzódtam. Elég fáradságos volt, mert nem mulaszthattam el, hogy nyomaimat gondosan eltüntessem. Négykézláb mászva és görnyedezve tettem eleget ennek a feladatnak, s csak akkor egyenesedhettem fel, amikor az erdő széléhez értem megint.

Most kezemet kagyló alakban szájamhoz emeltem, és a tűzhasú béka hangját utánoztam. Winnetouval előre megbeszélt jeladás volt ez, s reméltem, meghallja és megérti. Az ogellallák nem tarthatják gyanúsnak, hiszen a vizes fűben hemzsegtek a varangyos békák, és éppen ilyenkor szokták hangjukat hallani. Örültem, hogy jelt adhattam Winnetounak, aki a szél iránya miatt többet kockáztatott, mint én. Értésére akartam adni, hogy már nyugodtan visszavonulhat, mert további leselkedésre semmi szükség.

Most már gyorsan kapaszkodtam a hegyhát felé, és fellélegzettem, amikor szerencsésen visszajutottam a bozótba.

- Mi újság, Charlie? - kérdezte Phil.

- Várj, amíg Winnetou is itt lesz - feleltem.

- A kutya meg a mája! Szétvet a kíváncsiság!

- Hát vessen szét! Semmi kedvem ugyanazt kétszer elmondani.

Duzzogva bár, de belenyugodott, hogy várnia kell. Elég soká tartott, mert Winnetou is csak lassan kúszhatott vissza. Végre hallottuk, hogy reccsen a bozót, és a következő pillanatban Winnetou már mellettem ült.

- Fehér testvérem jelt adott nekem? - kérdezte.

- Igen. Szerencsésen jártam. S te mit tudtál meg?

- Semmit. Nagyon nehéz volt továbbjutnom a lovak mellett, s mire a tábortűz közelébe jutottam, már hallottam a béka hangját. Közben a csillagok feljöttek, és a nyomaimat is el kellett tüntetnem. Testvérem mit hallott?

- Mindent, ami érdekelt.

- Fehér testvérem mindig szerencsésen jár, ha kilesi az ellenséget.

Mit hallott most?

Részletesen beszámoltam neki mindenről. Phil is végighallgatta; és elismerően megjegyezte:

- Megint igazad volt, Charlie! Csakugyan Echo Canyon ellen mennek. De mi is ott leszünk! Egy se menekül meg élve!

- No, azt nem mondom! Nem vagyok olyan vérengző, mint te, Phil.

Mindig azt mondtam, a vér nagyon becses nedv. Még az ellenségemet sem ölöm meg szívesen. Elég, ha megleckéztetem, és ártalmatlanná teszem.

- Pontosan úgy beszélsz, mint Old Shatterhand! - felelte Phil Walker. - Azt mondják, irtózik az emberöléstől, akárcsak te!

- Uff!

Ezzel a szóval Winnetou fejezte ki fojtott hangon csodálkozását.

Tüstént megértette a helyzetet: Walker nem tudja, hogy Old Shatterhand ül mellette. De még most sem tartottam szükségesnek, hogy felvilágosítsam.

- Ne búsulj, Phil! - vigasztaltam. - Majd Echo Canyonban leszámolunk velük.

- Hogyan?

- Mindenekelőtt úgy, hogy előbb leszünk ott, mint ők, s figyelmeztetjük a vasutasokat, hogy legyenek résen.

- Az a baj, hogy a legtöbb nem lesz ott. Elmentek a kisiklott vonathoz.

- Majd értesítem őket, hogy sürgősen térjenek vissza Echo Canyonba.

- Értesíted őket? Hogyan?

- Írok egy cédulát, és kitűzöm egy fára, mely utukba esik, amikor a nyomokat követik.

- Fehér testvérem jól beszél - mondta Winnetou. - De induljunk máris, ha meg akarjuk előzni a banditákat.

Lovához lépett és eloldozta; mi is azt tettük. Kivezettük lovainkat a bozótból, nyeregbe szálltunk és elindultunk. Ma éjszaka kénytelenek voltunk az alvásról lemondani.

Európai lovas ebben a sötétségben kantárszáron vezette volna lovát, de mi nem szálltunk le a nyeregből, mert tudtuk, hogy a ló jobban lát, és biztosabban tájékozódik, mint mi. Vagyis lovainkra bíztuk magunkat, és nem bántuk meg. Winnetou nyargalt elöl, árkon-bokron keresztül, és egyetlenegyszer sem tétovázott, sohasem tévesztette el az irányt.

Hajnalban már tízmérföldnyire voltunk az ogellallák táborától, s most már igazán nekiereszthettük lovainkat. Egy alkalmas helyen megálltunk. Noteszemből kitéptem egy lapot, ceruzával néhány sort írtam rá, s az üzenetet egy kihegyezett ágacska segítségével egy fa törzsébe tűztem, olyan helyen, ahol feltétlenül észreveszi az, aki erre jár.

Délben átkeltünk a Green Forkon, néhány mérföldnyire attól a helytől, ahol az ogellallák kisebb csoportjai találkozni akartak. Ezeknek nem volt tanácsos mutatkozniuk, tehát kerülték a nyílt terepet, ahol valaki esetleg megláthatja őket, inkább az erdőn át közelítették meg a folyót; mi azonban nyílegyenesen haladhattunk célunk felé.

Az átkelés után megállás nélkül nyargaltunk tovább, s csak alkonyatkor gondoltunk először pihenésre. A mai napon legalább negyvenmérföldnyi utat tettünk meg, s nem győztem csodálni az öreg Victory kitartó szívósságát, mellyel lankadatlanul lépést tartott velünk. Winnetou kijelentette, hogy ha ilyen iramban haladunk tovább; holnap este vagy talán már délután megérkezünk Echo Canyon állomásra.

A kanyon egyes amerikai hegyvidékek jellegzetes földrajzi alakulata. Északon a Yellowstone folyó, délen meg a Colorado táján találjuk a legtöbb kanyont. Ezek a sziklahasadékok sokszor olyan keskenyek és mélyek, hogy a napsugár csak délben tud behatolni rajtuk. Az Echo kanyon nem volt ilyen ijesztő; a sziklafalak közt vezették a vasútvonalat, de a síneket először csak ideiglenesen rakták le, s most nagy munkáscsapat dolgozott a pálya végleges elkészítésén. A munkások a szakadék bejáratánál épült Echo Canyon állomáson laktak.

Jóval a kanyon előtt nagy, termékeny völgykatlan terült el, közepén szabályosan megművelt szántóföldekkel, ami nagy ritkaság volt ezen a tájon. Bátor squatterek, telepesek éltek itt egy falucskában vagy inkább tanyán, amelyet Henrietta-farmnak neveztek. Még besötétedés előtt odaértünk. A kis telep mindössze öt blokkházból (négyszögletes alaprajzú gerendaház) állt, nem számítva az istállókat és fészereket. A squatterek barátságosan fogadtak bennünket, s kedvességük valósággal meghatotta Winnetout. Készségesen megengedték, hogy ott háljunk meg éjszakára, még meleg vacsorát is kaptunk.

- Hány család él Henriettán? - kérdeztem az öreg squattert, aki szobáját átengedte nekünk.

- Öt család - felelte -, összesen harminckilenc lélek.

- És hány férfi van köztük?

- Tizenhat.

- Nem félnek az indiánoktól?

- Jóban vagyunk velük - felelte -, legalábbis eddig még nem háborgattak minket. Fegyverekkel el vagyunk látva, még az asszonyok és gyerekek is értenek a puskához valamelyest. Remélem, nem lesz szükség rá.

- Adja isten! - hagytam rá.

Egy pillanatig átvillant a fejemen, hogy jó lenne hírt adni az ogellallák garázdálkodásáról, de meggondoltam magamat. Minek nyugtalanítsam őket? A banditák nagyobb zsákmányra pályáznak, mint az, amit a Henrietta-farmon találhatnak.

Már régen leszoktam arról, hogy ágyban aludjak, de a hosszú lovaglás után jólesett ez a kényelem. Hajnalban elbúcsúztunk házigazdáinktól, és folytattuk utunkat. A hegykatlanból kijutva, az ösvény szüntelenül emelkedett. Hosszú órákon át nyargaltunk a hegyek közt, míg végre késő délután egy sziklapárkányhoz érkeztünk, ahonnan jó kilátás nyílt lefelé. Alattunk megpillantottuk a síneket, a munkások barakkjait

- Echo Canyon állomást, melyet meg akartunk menteni a pusztulástól. Ösvényt kerestünk, amelyen leereszkedhetünk a mélybe. Még messze voltunk az állomástól, amikor néhány munkással találkoztunk; éppen sziklarobbantásra készülődtek.

Nagyot néztek, amikor megláttak minket - két állig felfegyverzett idegent s még egy indiánt is! Rövid tétovázás után letették szerszámaikat, és fegyvereik után nyúltak.

Barátságosan integettem nekik, hogy megnyugtassam őket, és egyenest feléjük nyargaltam.

- Good afternoon! - köszöntöttem őket. - Semmi szükség a puskákra, jó barátok vagyunk!

- Mi járatban vannak? - kérdezte az egyik munkás.

- Vadászok vagyunk, és egy nagyon fontos hírt hoztunk nektek. Ki az állomásfőnök?

- Rudge mérnök úr. Rudge ezredesnek szokták nevezni.

- Hol találom?

- Nincs itt. Valami baj van a vonalon. Kilovagolt az emberekkel, hogy megnézze.

- És ki helyettesíti?

- Mr. Oswald, a pénztáros. Megtalálja elöl, a nagybarakkban.

- Thank you - köszöntem meg a felvilágosítást, s továbbsiettem, Phillel és Winnetouval a nyomomban. Öt perc múlva a munkások táborába érkeztünk. Számos viskóból és blokkházból állt, csupa sebtében összetákolt, ideiglenes célra szolgáló épületből, de volt köztük két kőbarakk is; egy nagyobb és egy kisebb.

Az egész tábort kőkerítés vette körül, mely csak lazán egymásra rakott kövekből állt, de elég erősnek látszott, és talán öt láb magas lehetett, tehát akkora sem, mint egy ember. Gerendákból ácsolt, erős kapu vezetett az udvarra.

A kapu nyitva állt. Közelében néhány munkás foglalatoskodott, és kérdezősködésemre a nagy kőbarakk felé mutatott.

A ház előtt leszálltunk lovainkról, és beléptünk. Most láttuk, hogy ez a nagyobbik épület is csak egyetlen jókora szoba, mely ládákkal, zsákokkal és hordókkal volt tele; úgy látszik, elsősorban élelmezési raktárul szolgált. Az egyik láda fölé vézna kis ember hajolt.

- Mit akarnak? - kérdezte vékony hangján, és amint felpillantott, ijedten visszahőkölt. - Egy indián! Jóságos ég!

- Biztosítom, Sir, nem kell tartania semmitől! - mondtam megnyugtató hangon. - Mr. Oswaldot keresem.

- Én vagyok az - felelte, és acélkeretes pápaszeme mögül riadtan pislogott rám.

- Tulajdonképpen Rudge ezredes úrral szeretnék beszélni - folytattam -, de hallom, hogy nincs itt.

- Én vagyok a helyettese - mondta Oswald, és sóvárgó pillantást vetett az ajtó felé.

- Az ezredes úr a vonatrablók üldözésére indult? - kérdeztem.

- I. . . igen.

- Hány embert vitt magával?

- Miért érdekli?

- Mindjárt megtudja. Hány ember maradt itt?

- Ahhoz aztán igazán semmi köze!

- Ez igaz, de hallgasson meg. Arról van szó, hogy. . .

Elhallgattam, mert most vettem észre, hogy a levegőnek beszélek.

Mr. Oswald ugyanis kígyómozdulatokkal elsurrant mellettem, és kirohant az ajtón. A következő pillanatban az ajtó becsapódott. Hallottam, hogy a lakat megcsikordul, és a hosszú vasrudak is megcsörrennek. Nem tudtam, mire véljem a dolgot, de annyi bizonyos, hogy

- foglyok voltunk.

Megfordultam, és két társamra néztem. A mindig komoly Winnetou ajka mosolyra húzódott, s hófehér, egészséges fogai elővillantak. Phil savanyú arcot vágott, én meg hangos kacagásban törtem ki.

- Ez a kis töpörtyű kémnek néz minket, a banditák kémeinek! - kiáltott fel Phil. - A kutya meg a mája!

Odakünn felhangzott egy jelzősíp éles hangja. A lőréshez hasonló keskeny ablakhoz léptem és kinéztem. Láttam, hogy a táboron kívül foglalatoskodó munkások berohannak az udvarra, és bezárják a kaput.

Megszámoltam őket: tizenhatan voltak. Oswald élénk taglejtésekkel magyarázott nekik valamit, és utasításokat osztogatott. Az emberek a blokkházakba siettek - nyilván puskákért.

- Mindjárt kivégeznek bennünket - mondtam. - Mit csináljunk addig?

- Gyújtsunk rá - javasolta Phil.

Az asztalon egy doboz szivar hevert. Phil kivett egyet, és rágyújtott, én meg követtem példáját. Winnetout is megkínáltam, de megrázta a fejét.

Nemsokára óvatosan kinyílt az ajtó, és meghallottuk a pénztáros vékony, sipító hangját:

- Ne lőjetek, gazfickók, mert megkeserülitek!

Ezzel belépett a szobába, emberei élén, akik az ajtó mellett helyezkedtek el, puskával a kezükben. Oswald a biztonság kedvéért egy nagy hordó mögé ugrott, és onnan tárgyalt velünk, egy madarászpuskát szorongatva, melynek hosszú csövét fenyegetően ránk szegezte.

- Kik vagytok? - kérdezte szigorúan. - Most beszéljetek!

- Ne hülyéskedjen! - mordult rá Phil.

- Majd mindjárt meglátjuk, ki hülyéskedik! Kik vagytok? Megmondjátok vagy sem?

- Vadászok! - feleltem.

- És minek jöttetek Echo Canyonba?

- Hogy segítsünk rajtatok.

- Nem kérünk az ilyen segítségből! Banditák vagytok! Emberek, kötözzétek meg őket!

- Megállj! - kiáltottam. - Aki kezet mer emelni ránk, halál fia!

Előrántottam mindkét revolveremet, és elindultam az ajtó felé, nyomomban Phil és Winnetou. A pénztárnok tüstént lekuporodott a hordó mögött, a munkások pedig utat nyitottak nekünk, és zavartalanul eljutottunk az ajtóhoz. Itt visszafordultam, és így szóltam:

- Értsünk szót, emberek! Az ogellallák és a vonatfosztogató banditák támadásra készülnek Echo Canyon ellen! Kihallgattuk a terveiket.

Azért jöttünk, hogy a támadás ne érjen titeket váratlanul. A pénztáros úr meg minket gyanúsít, és nem hallgat az okos szóra. Ha nem jön meg az eszetek, a vége az lesz, hogy az indiánok lemészárolnak benneteket egytől egyig!

Oswald erre előbújt a hordó mögül. Arca fehér volt, mint a kréta, és hangja remegett, amint hozzánk fordult:

- Ne haragudjanak, uraim, ha szándékaikat félreértettem! De önök is hibásak, mert nem akarták megnevezni magukat. Kihez van szerencsém tulajdonképpen?

- Elég, ha annyit mondok, hogy ez itt Winnetou, az apacsok nagy törzsfőnöke - mondtam, indián barátomra mutatva.

- Ah! Ah! Nézd csak! - hangzott minden oldalról.

- Ó! - kiáltott fel a pénztárnok is. - Örvendek, Mr. Winnetou! Már sok szépet hallottam önről!

Winnetou mosolygott.

- Charlie barátom a javukat akarja - mondta kifogástalan angolsággal. - Hallgassanak rá!

Szavait csend követte. Minden szem felém fordult, és én elbeszéltem nekik, mit hallottam az ogellallák táborában, s azt is, hogy útközben üzenetet hagytunk hátra a vasutasoknak, egy fára tűzött cédula formájában.

- Remélem - tettem hozzá -, hogy Rudge ezredes észreveszi a cédulát, és visszasiet embereivel az állomás megvédésére.

- És ha az ogellallák előbb érnek ide? - kérdezte Oswald, újabb rémületbe esve. - Nekem csak negyven emberem van. Legjobb lenne Echo Canyont kiüríteni, és a következő állomásra visszavonulni.

- Nem tudom, jó lenne-e - feleltem -, de hogy szégyenletes lenne, az kétségtelen. Ha az igazgatóság megtudja, elcsapja az állásából, azt hiszem.

- És ha elcsap? Az életem fontosabb, mint az állásom!

- Emberelje meg magát! Melyik a legnépesebb állomás ezen a vonalon?

- Promontory. Ott jelenleg több mint háromszáz munkás dolgozik.

- Hát akkor sürgönyözzön nekik, és kérje meg őket, hogy küldjenek ide száz fegyveres embert segítségül!

Oswald kimeresztett szemmel bámult rám, aztán a homlokára csapott.

- Igaza van! - kiáltott fel. - Kitűnő ötlet! Hogy ez nekem nem jutott az eszembe!

- Bizonyára jó pénztáros, de nem jó hadvezér - feleltem. - Sürgönyözze meg, hogy hozzanak magukkal jó sok muníciót meg eleséget.

S azt is, hogy minden a legnagyobb titokban történjék. Milyen messze van innen Promontory?

- Kilencvenegy mérföldnyire.

- És lesz egy szabad mozdonyuk?

- Feltétlenül! Mozdony is meg vagonok is.

- Nagyon jó! Az ogellallák felderítői csak holnap este érnek ide, de a segítség már reggelre itt lehet. Van idő a szükséges előkészületekre.

Mindenekelőtt a falat kell legalább három lábbal felmagasítani. Fontos, hogy az indiánok ne láthassanak be, és ne tudják megállapítani, hányan vagyunk. Én elébük megyek, és ha megérkeznek, jelt adok. Akkor az ön emberei húzódjanak be a blokkházakba, és maradjanak csendben.

Hadd gondolják az ogellallák, hogy kevesen vagyunk.

- Értem - bólintott Oswald most már buzgón. - És hogy emeljük meg a kerítést?

- A belső oldalán cölöpöket kell verni a földbe, és deszkákat meg gerendákat szögezni rájuk. Alatta padokat ácsoljunk, ahova az embereink felállhatnak, és tüzet nyithatnak az ellenségre. Alaposan megleckéztetjük őket. Örökre elmegy a kedvük attól, hogy az állomást megtámad ják!

- Úgy van! - kiáltott fel a pénztáros lelkesen. - Csihi-puhi! És ha elszaladnak, utánuk megyünk! Üldözőbe vesszük őket!

- No, majd meglátjuk! - feleltem mosolyogva. - De most már rajta!

Egyelőre három feladata van: sürgönyözni Promontoryba, megkezdeni a palánképítést és - rólunk is gondoskodni.

- Persze, persze! Mire van szükségük?

- Éjszakai szállásra és valami harapnivalóra, lovainknak meg abrakra.

- Minden meglesz, uraim, bízzák csak rám! Úgy megtáncoltatjuk a banditákat, hogy attól koldulnak!

Fura emberke volt ez az Oswald. Egyik végletből a másikba esett.

Előbb goromba volt hozzánk, aztán csöpögött a kedvességtől. Gyávaságból bátorságba csapott át. Most meg sürgött forgott, buzgón intézkedett - úgy látszik, alaptermészete a fontoskodás volt.

Kora reggel befutott a vonat a segítségül hívott száz emberrel, akik annyi fegyvert, lőszert és eleséget hoztak magukkal, hogy több se kellett. Az itteniekkel együtt tüstént munkához láttak, és délre elkészült a fal. Utasításomra minden kéznél levő üres hordót vízzel töltöttek meg, és a palánk mögé állították. Ennyi embernek sok ivóvíz kell, azonkívül hosszabb ostromra is fel kellett készülnünk, nem is szólva arról, hogy esetleg tűz üt ki. A szomszédos állomásokat értesítettük a helyzetről azzal, hogy a vonatokat a rendes időben engedjék át, nehogy elmaradásuk az ellenségnek figyelmeztetésül szolgáljon.

Ebéd után Winnetouval és Walkerral elhagytuk a kanyont, hogy a kémek után nézzünk. Más nem jelentkezett erre a veszedelmes feladatra, de nem is bíztuk volna másra. Megbeszéltük, hogy ha valamelyikünk megpillantja az ellenséges kémeket, visszatér az állomásra, és robbantással értesíti társait.

Elhatároztuk ugyanis, hogy három irányban keressük a kémeket. Én a nyugati prérit vállaltam magamra, Walker kelet felé indult, Winnetou pedig a középső ösvényen tört előre.

Felkapaszkodtam a kanyonból a meredek sziklafalon, és előbb egy őserdő szélén haladtam. Majdnem egy óra múlva egy hegykúpra érkeztem, amelyen két fa állt egymás mellett: egy óriás tölgy és egy karcsú fenyő. Az utóbbin másztam fel, aztán átlendítettem magam a tölgy egyik erős ágára, amelyet másképpen nem tudtam volna megközelíteni.

Innen már könnyűszerrel feltornásztam magam jó magasra. A tölgy dús koronája teljesen eltakart, viszont én messzire láttam, és áttekinthettem az egész környéket. Amennyire lehetett, kényelembe helyezkedtem, és éberen figyeltem az erdőt - a fák ezernyi koronája, mint egy zöld tenger, hullámzott a szélben. Órák hosszat ültem ott türelmesen, anélkül, hogy valami érdekeset láttam volna. Végre feltűnt nekem, hogy egy raj feketevarjú emelkedik fel a zöld sűrűségből. Nem zárt csapatban szálltak tova, hanem szétrebbentek a levegőben, néhány percig mintha tanácstalanul köröztek volna, aztán óvatosan újra leereszkedtek a fák ágaira. Ez nem lehetett véletlen - alighanem megriasztották őket.

A jelenet nemsokára megismétlődött, kétszer, háromszor is. Kétségtelenül valaki közeledett a fák közt leshelyem felé. Sietve leereszkedtem a tölgyfáról, és nyomaimat gondosan eltörölve, a közeli bozótba osontam. Jó mélyen benyomultam, aztán lefeküdtem a földre, és vártam.

Nemsokára észrevettem valamit - nem láttam, nem hallottam, mégis észrevettem: egy, két, három, öt, hat kísértet suhant el mellettem nesztelenül.

Lábuk alatt egyetlen letört ágacska sem ropogott; így csak indiánok tudnak a sűrűben lopózkodni.

A kémek voltak, persze. Az egyiket, amikor tovaosont, megpillantottam. Arca hadiszínekben pompázott.

Megvártam, míg eltávolodnak, azután megkezdtem a visszavonulást.

Jobban ismertem az utat náluk, és nem voltam kénytelen a legsűrűbb bozótban lapulni, mint ők. Így aztán megelőztem az ogellalla felderítőket, és fél óra múlva már lecsúsztam a meredek falon a kanyonba. Éppen átláboltam a síneken, amikor megpillantottam Winnetout, aki velem szemben, a másik oldalon ereszkedett le a kanyonba. Megvártam, aztán megkérdeztem:

- Testvérem észrevett valamit?

- Semmit - felelte. - Miután Charlie testvérem felfedezte a hírszerzőket, rögtön visszafordultam.

- Ah! Honnan tudta Winnetou, hogy megláttam őket?

- Egy fára másztam, és a messzelátón figyeltem a tájat. Nemsokára észrevettelek egy másik fa tetején. A felrebbenő varjakat is láttam. Ebből tudtam, hogy testvérem nem ok nélkül mászott fel arra a fára.

Mosolyogva állapítottam meg magamban, hogy Winnetou megint bizonyságát adta páratlan megfigyelőképességének.

Még mielőtt a kerítéshez érkeztünk, egy középkorú férfi lépett elénk.

- Rudge ezredes vagyok - mondta. - Mindenekelőtt megköszönöm önöknek a nagy szolgálatot, melyet az állomás embereinek tettek.

- Erre ráérünk, ezredes úr - feleltem. - Az ogellallák előőrsei megérkeztek.

Fel kell robbantani egy patront, hogy a társam, aki még odakünn van, visszajöjjön.

- Tüstént intézkedem - felelte az ezredes. - Fáradjanak be, mindjárt folytatjuk a beszélgetést.

Nemsokára erős dördülés hallatszott, hogy figyelmeztesse Walkert.

A munkások megbeszélésünk értelmében sietve visszahúzódtak a blokkházakba, csak egy-kettő maradt a sínek közelében, mintha szokásos munkájával foglalatoskodnék. Rudge ezredes csakhamar ránk akadt a nagy raktárbarakkban.

- Megtalálta a cédulámat az erdőben? - kérdeztem.

- Meg bizony, és rögtön visszafordultam embereimmel. Mit gondol, mikor támadnak az ogellalla urak?

- Bizonyára a következő éjszaka végén, hajnal előtt.

- No, akkor van időnk egy kicsit beszélgetni! - nevetett az ezredes.

- Legyen a vendégem a barlangomban. Hozza magával indián barátját is.

Katonás viselkedésű, erélyes ember volt; ezredesi rangját bizonyára a polgárháborúban szerezte, s mint akkor általában szokásos volt, a polgári életben is megtartotta. A kisebbik kőépületbe vezetett minket, ott volt a lakása.

- Foglaljanak helyet, uraim - kezdte. - Winnetouról, az apacsok nagyszerű törzsfőnökéről már sokat hallottam, és megtiszteltetésnek tekintem, hogy vendégül láthatom. Mindjárt kibontok egy palack jóféle bort. Intézkedtem, hogy a harmadik urat is ide vezessék, ha visszaérkezik.

Nem sokáig kellett rá várnunk. Phil meghallotta s megértette a jelzést, és tüstént elhagyta leshelyét, ahol nem vett észre, nem is vehetett észre semmit. Kedélyes beszélgetéssel és falatozással töltöttük el az időt éjfélig.

Az éjszaka eseménytelenül múlt el, és ugyanúgy a következő nap is.

Megint beesteledett. Újhold volt, a szakadékra sötét éjszaka borult. De később feljöttek a csillagok, és derengő fényükkel megvilágították a tájat.

Kis hadseregünk fegyverzete kielégítőnek látszott. Kés és puska mindenkinek jutott, de sokan revolverrel vagy zsebpisztollyal is rendelkeztek. Az indiánok rendszerint éjfél és pirkadat közt támadnak, ezért elég volt néhány őrszemet felállítani, a többiek a fűben heverve beszélgettek vagy aludtak. A legkisebb szellő se rezdült, de ez a nagy nyugalom nem tévesztett meg; kívánságomra az emberek éjfél után fegyvert ragadtak, és elfoglalták helyüket a palánk mögött, a rögtönzött padokon. Magam Winnetouval együtt a kapuban őrködtem,

Henry-karabélyommal a kezemben; a nehéz medveölő puskát a szállásomon hagytam.

Rudge ezredes egyenletesen osztotta el az embereket a kerítés négy oldalán. Csapata kétszáztíz emberből állt, míg harminc vasúti munkás a lovakra ügyelt fel a kanyon egy rejtett zugában, a táboron kívül.

Csigalassúsággal haladt az idő. Sokan már azt hitték, hogy vaklárma az egész, és csak képzeletben láttuk az ogellallákat. Ám egyszerre kis zörejt hallottunk, mintha egy kavics csapódott volna a sínekhez. Felfigyeltem arra a szinte nesztelen neszre, amely a tapasztalatlan fül számára nem több, mint egy szellő sóhajtása - de én már tudtam: jönnek.

- Vigyázat! - súgtam szomszédomnak.

Ez továbbadta a figyelmeztetést, és mindnyájan készenlétben álltunk. Mintha kísérteties árnyékok suhantak volna az éjszakában, s nemsokára ellenséges arcvonal alakult ki előttünk, mind szélesebbre nyúlt, és körülvette az egész tábort. Még néhány pillanat, és kezdődik a zenebona.

Az árnyak nesztelenül közeledtek. Már csak húsz. . . tizenöt. . . tíz. . . ötlépésnyire voltak a palánktól. Ekkor éles hang csendült fel a sötétségben:

- Halál az ogellallákra! Itt Winnetou, az apacsok törzsfőnöke! Tűz!

Vállához emelte ezüstveretű puskáját, melynek villanását kétszáz puskacső ropogása követte. Én voltam az egyetlen, aki nem sütötte el fegyverét; előbb meg akartam figyelni a sortűz eredményét. Idegfeszítő csend következett, aztán kitört a velőtrázó indián üvöltés. A váratlan sortűz egy percre valósággal megbénította az ogellallákat, aztán a düh és fájdalom olyan orkánja zúgott fel, mintha a pokol minden ördöge szabadult volna ránk.

- Még egy sortűz! - vezényelt az ezredes olyan dörgő hangon, mely még ezt a pokoli üvöltést is túlharsogta.

A sortűz eldördült, és utána újra felcsattant Rudge hangja:

- Most pedig utánuk! Puskatussal!

A vasúti munkások villámgyorsan kirohantak a táborból, és üldözőbe vették a menekülő ogellallákat, kiknek sorait már erősen megritkította a két sortűz. Sötét árnyak suhantak az erdő felé - hopp, egy fehér is volt köztük! Még egy fehér! A banditák azon a szárnyon helyezkedtek el, ahol én álltam, a kapu mellett, és a félhomályban is jó célpontot nyújtottak.

Most aztán vállamba nyomtam karabélyomat. Nagyszerű dolog, ha az ember abban a helyzetben van, hogy huszonötször sütheti el fegyverét egymás után, anélkül, hogy az értékes pillanatokat töltésre legyen kénytelen pazarolni. Nyolc lövést adtam le, aztán abbahagytam, mert nem volt több célpont. Az ellenség közül azok, akik nem sebesültek meg, vad futásban kerestek menedéket; a többi a földön hevert, vagy megpróbált elvánszorogni, de hasztalan, mert már körülvették őket, s azt, aki nem adta meg magát, könyörtelenül lemészárolták.

Tíz perccel később már több máglya lobogott a palánkon kívül, és szemügyre lehetett venni a halál borzalmas aratását. Nem is akartam látni. Gyorsan elfordultam, és visszatértem az ezredes szobájába. Nemsokára utánam jött Winnetou is. Csodálkozva néztem rá.

- Testvérem már itt van? - kérdeztem. - Hát nem skalpolta meg az elesett sziúkat?

- Miért szedjen Winnetou skalpokat, amikor fehér testvére megkíméli a sápadtarcú gyilkosok életét? Láttam, csak a lábukba lőtt! Ott fekszik mind a nyolc! Elfogtuk őket, nem tudtak elmenekülni.

Mind a nyolc! Tehát minden golyóm talált, és pontosan úgy, ahogy akartam. Reméltem, Haller is köztük van.

Ekkor Walker lépett be a szobába.

- Charles, Winnetou, gyertek ki! Elcsíptük!

- Kit? - kérdeztem.

- Hallert.

- Ah! Ki fogta el?

- Senki. Megsebesült, és nem tudott elmenekülni. Ilyen csodát még nem láttál! Nyolc fehér bandita hever tehetetlenül a kapu mellett. Mind a nyolc egyforma sebet kapott: golyót a medencecsontjába!

- Mindenesetre furcsa, Phil!

Egyetlen sebesült ogellalla sem adta meg magát, de ez a nyolc fehér bandita alázatosan könyörög az életéért.

- Sebük életveszélyes?

- Nem tudom. Még nem volt időm megvizsgálni. De nagyon sok a halott. Legfeljebb nyolcvan ogellalla menekült meg.

Irtózással gondoltam a sok halottra. Csak az vigasztalt, hogy sorsukat maguknak köszönhetik, és nem is érdemeltek jobbat. Kimentem; és elfordítottam fejemet, hogy ne lássam a hajnali napsütésben a hullák tömegét.

Eszembe jutott a tudós, aki azt mondta, hogy az ember a legnagyobb és legveszedelmesebb fenevad.

Csak a délutáni vonattal érkezett meg az orvos, aki a sebesülteket megvizsgálta. Hallottam, amint kijelentette, hogy Haller sebe a legsúlyosabb, és élete menthetetlen. A bandita egykedvűen vette tudomásul, és a legkisebb megbánást sem mutatta.

Phil Walker tíz perccel később berohant hozzám a szobába.

- Charles, készülj fel! - kiáltotta izgatottan. - Mennünk kell!

- Hova?

- Henrietta-farmra!

- Miért? - kérdeztem rosszat sejtve.

- Mert az elmenekült ogellallák fel akarják perzselni.

- Honnan tudod?

- Hallertól. Ott álltam mellette az ezredessel együtt, és elmeséltem, hogy ott aludtunk, és milyen kedvesen fogadtak. Erre Haller gúnyosan nevetett és megjegyezte, hogy azokat a kedves embereket se látjuk többé. Hosszas faggatás után elárulta, hogy az ogellallák elhatározták a farm elpusztítását.

- Hát ez borzasztó lenne! Nem tudom elhinni, Phil. Magam akarok beszélni vele. Addig szólj Winnetounak, és hozd elő a lovainkat.

A blokkházba rohantam, ahol a sebesült foglyok feküdtek. Haller halálsápadtan hevert egy vérfoltos pokrócon, és dacos gyűlölettel nézett rám.

- Mi az igazi neve, Rollins vagy Haller? - kérdeztem tőle.

- Mi köze hozzá?

- Több, mint gondolja! - feleltem. - Az én golyóm terítette le, azért érdekel a becses személye.

Szeme kidülledt, homlokán hirtelen kivörösödött a régi sebhely.

- Hazudsz, kutya! - hörögte.

- Nem akartam megölni, csak harcképtelenné tenni - feleltem nyugodtan. - De nem bánom, hogy elpatkol. Megszabadítom a világot egy elvetemült gazembertől. Nem gyilkoltok többet!

- Gondolod? - kérdezte gúnyosan, és fogait vicsorította rám.

- Menj át a Henrietta-farmra, majd meglátod!

- Mit látok meg?

- Azt hiszem, csak füstölgő romokat. Az ogellallák nem ismerték azt az eldugott kis telepet, én fedeztem fel. Megbeszéltük, hogy előbb az állomást pusztítjuk el, aztán a farmot. Itt nem sikerült, hát az ogellallák majd a Henriettán állnak bosszút! Szörnyű kínhalál vár a telepesekre!

- Megőrült, Haller? Még a halál küszöbén is ilyen gazságokon jár az esze?

- Ne papolj nekem! Ha lenne egy kis erőm, kitépném a nyelvedet!

Egy másik sebesült, aki mellette feküdt, felemelte fejét, és így szólt:

- Ne szájaskodj, Rollins! Nem tudod, kivel beszélsz. Hisz ez Old Shatterhand!

Hallert valóságos dühroham fogta el. Két tenyerére támaszkodva fel akart ülni, de erőtlenül visszazuhant, és mocskos káromkodásban tört ki.

El akartam sietni, de Rudge ezredes, aki a beszélgetést végighallgatta, megragadta karomat.

- Igazat mond ez az ember? - kérdezte álmélkodva. - Ön csakugyan Old Shatterhand?

- Az vagyok.

- Miért hallgatta el?

- Most nincs időm beszélgetni, ezredes úr! A Henriettába kell sietnem. Jöjjön ön is velem, az embereivel együtt.

- Sajnos, nem tehetem, mert szolgálatban vagyok. Nem hagyhatom el a helyemet, és hivatalosan az embereket sem küldhetem el. De aki önként jelentkezik, és önnel akar tartani, elmehet. Lovakat és fegyvereket is adok, ha megígéri, hogy visszahozza.

- Köszönöm, ezredes úr - feleltem -, többre nincs is szükségem.

Két órával később negyven jól felfegyverzett lovas élén vágtattunk

Winnetouval és Walkerral a Henrietta-farm felé. Winnetou összeszorított ajakkal hallgatott, de szeméből kiolvastam, hogy jaj az ogellalláknak, ha az ártatlan és békés telepeseket lemészárolták!

Szótlanul nyargaltunk egész éjjel és másnap délelőtt is. Lovaink verítékben fürödtek, amikor megérkeztünk a völgykatlanba, ahol a Henrietta-farm házai álltak. . . még tegnap vagy tegnapelőtt. Későn érkeztünk - már csak füstölgő romokat láttunk!

Leugrottunk lovainkról, és átkutattuk a romokat, de az élet semmi nyomát sem tudtuk felfedezni. Nem akadtunk sebesültekre, de halottakra sem. Ebben volt valami vigasztaló. A további vizsgálódás során minden kétséget kizáró módon megállapítottuk, mi történt. A telepet az éjszaka leple alatt megtámadták és kirabolták. Komoly harcra nem került sor. A telepeseket foglyul ejtették, és elhurcolták abba az irányba, ahol Idaho és Wyoming határa találkozik.

- Emberek! - kiáltottam. - Ne vesztegessük az időt! Kövessük az elhurcoltak nyomait, talán még megmenthetjük őket!

Máris felugrottam lovam hátára, és a többiek is lóra szálltak. Winnetou arcán halálos elszántság tükröződött. Igaz, hogy csak negyvenen voltunk nyolcvan ogellallával szemben, de ilyen helyzetben az ellenség kétszeres túlereje sem riaszt vissza. Még teljes három óránk volt hátra alkonyatig, és alaposan kihasználtuk az időt. Csak akkor pihentünk le, amikor már egészen besötétedett.

Másnap különféle jelekből megállapítottuk, hogy az ogellalláknak legfeljebb egynapi előnyük van, vagy még annyi sem, pedig egész éjszaka folytatták útjukat. A nagy sietségnek az volt az oka, hogy tudták:

Winnetou van mögöttük. Az apacs törzsfőnök a csata kezdete előtt megnevezte magát, és ez elég volt ahhoz, hogy az ogellallák lóhalálában igyekezzenek távolodni tőle. A mi lovaink is teljesen kimerültek, s kénytelenek voltunk az üldözést lassítani.

- A telepesek helyzete reménytelen - jegyezte meg Walker csüggedten.

- Szó sincs róla! - feleltem. - Az ogellallák dühösek a vereségért, amit Echo Canyonban szenvedtek, és a telepeseken akarják kitölteni bosszújukat. Kínzócölöpön szeretnék kivégezni őket. Ehhez azonban össze kell csődíteni három-négy ogellalla falu lakóit.

- És hol vannak azok a falvak?

- Wyoming északi csücskében vagy még a határon túl is - felelte Winnetou. - Még jóval előbb utolérjük őket!

A harmadik napon nehéz választás elé kerültünk: a nyomok, amelyeket követtünk, kétfelé ágaztak. Egy részük egyenesen haladt tovább észak felé, a többi meg nyugatra kanyarodott. A nyomok többsége észak felé folytatódott.

- Fehér testvéreim álljanak meg - mondta Winnetou. - Tartsák magukat távol a nyomoktól, nehogy összetapossák.

Rám nézett, és már kitaláltam szándékát. Én elindultam az északi nyomok után, ő meg a nyugat felé kanyarodó nyomokat követte, míg a többiek megálltak, sőt kissé vissza is húzódtak, hogy ne zavarják meg vizsgálódásunkat.

Körülbelül negyedórán át poroszkáltam észak felé, szüntelenül a talajt figyelve. Az itt elhaladt lovak számát nem tudtam megállapítani, mert libasorban lépkedtek egymás mögött; de az egyforma nyomok alakjából és mélységéből arra következtettem, hogy körülbelül húsz lovas haladt erre, de emberi lábak nyomát is felfedeztem. Gyorsan visszanyargaltam, és mire a várakozó pályamunkásokhoz érkeztem, már Winnetou is ott volt.

- Testvérem mit látott? - kérdezte tőlem.

- Erre hurcolták a foglyokat - feleltem. - Előre!

Ezzel újra megfordítottam lovamat abba az irányba, ahonnan jöttem.

- Uff! - kiáltott fel Winnetou, mellém ugratva.

Kissé csodálkozott határozottságomon, és azt a következtetést vonta le belőle, hogy megtaláltam az elhurcolt telepesek nyomát. Kis idő múlva megálltam, és megkérdeztem Walkert, aki közben már utolért:

- Tapasztalt nyomkereső vagy, Phil. Nézd meg ezeket a nyomokat, és mondd meg, mit árulnak el.

- Nyomokat? - csodálkozott. - Hol?

- Itt!

- Ez nem nyom! Csak a szél fodrozta a homokot.

- Úgy? Fogadjunk, hogy Winnetou sokkal többet olvas ki belőle!

Az apacs főnök leugrott a nyeregből, lehajolt, és sokáig vizsgálgatta a talajt. Végül így szólt:

- Charlie testvérem a helyes utat választotta. A foglyokat erre hurcolták.

- A kutya meg a mája! - kiáltott fel Walker bosszúsan. - Miből látni ezt?

- Nézze csak, testvérem, ezt az alig észrevehető nyomot - mutatott

Winnetou az ösvény szélére. - Nagyon furcsa nyom. Emberi lábnál kisebb, de lópatánál nagyobb. S mellette mintha valami zsákot húztak volna végig a földön.

- Mit jelentsen ez? - fakadt ki Phil.

- Nem nehéz kitalálni. Egy gyerek esett le a lóról, és terült el a földön.

- Nem hiszem.

- No, majd meglátjuk! Előre!

Alig haladtunk tíz percig, amikor sziklás helyre érkeztünk, és a nyomok teljesen eltűntek. Meg kellett állni, és alapos vizsgálatot tartani.

Winnetou lekuporodott a földre, úgy nézegette a köves talajt. Egyszerre csak felkiáltott örömében. Felállt, és egy sárga rongyfoszlányt nyújtott felém.

- Mi lehet ez? - csodálkozott Phil.

- Ez a kis foszlány egy pokrócról szakadt le - mondtam.

- Úgy van! - bólintott Winnetou. - Pokrócokat hasogattak szét, és beburkolták a lovak lábait, hogy semmi nyomot se hagyjanak. Úgy látszik, olyan helyhez közeledtek, melyet a legnagyobb titokban akarnak tartani.

Folytattuk utunkat, és nemsokára egy indián mokasszin nyomait fedeztük fel a most már megint homokos talajon. A láb állása világosan mutatta az útirányt, mely megegyezett a mienkkel. Láttuk, hogy az ogellallák itt rendkívül lassan és óvatosan haladtak előre. Kis idő múlva a nyomok világosabban tűntek elő megint. Itt megelégelték az óvatosságot, és leszedték a lovak lábáról a rongyokat, hogy gyorsabban haladhassanak.

Mindez elég csodálatos volt. Miközben ezen a rejtélyen törtem a fejemet, Winnetou hirtelen megállította lovát, és a távolba mutatott.

- Uff! - kiáltott fel olyan hangon, mintha most jutna eszébe valami, amire eddig nem gondolt. - A Hitchcock-hegy! Ahol a sziúk szent barlangja van!

- Erről még nem hallottam.

- Most már mindent értek - folytatta Winnetou komoran. - Abban a barlangban áldozzák fel a sziúk foglyaikat a Nagy Szellemnek. Az ogellalla csapat két részre szakadt. A nagyobbik csapat balra kanyarodott, hogy rövidebb úton jusson el az ogellallák falvaiba. A kisebbik csapat a foglyokat kíséri az áldozati barlangba. Két-három foglyot ültettek minden lóra, míg az ogellalla harcosok gyalog szaladtak mellettük.

- Én nem látom a hegyet. Messze van innen?

- Estére odaérkezünk.

- Testvérem járt már abban a barlangban?

- Igen, de csak egyszer. Ott kötöttem szövetséget Ko-icce apjával, aki hűségesen betartotta szavát, de fia, ez a koszos kutya, minden ok nélkül kiásta a csatabárdot. Testvéreim szakadjanak el ezektől a nyomoktól, és kövessék Winnetout!

Megsarkantyúzta lovát, és irányt változtatva elvágtatott, mi pedig utána. Több órán át nyargaltunk hegyen-völgyön és szakadékokon keresztül, amíg egy síkságra nem érkeztünk. A látóhatáron sötét hegy magasodott a felhők közé.

- Ez nem közönséges préri - jegyezte meg Winnetou, anélkül, hogy lovát csak egy pillanatra is megállítaná. - Ez a Dzsakom Akomo - a "Vérmező".

A Vérmező! Erről a névről már hallottam. Ez volt a borzalmas vesztőhely, ahová a dakota törzsek foglyaikat lóháton hurcolták, vagy gyalog hajtották, hogy szörnyű kínzások után könyörtelenül kivégezzék őket. Ezer meg ezer áldozat pusztult el itt a kínzócölöpökön. Más törzs fia sohasem merészkedett idáig, fehérekről nem is szólva, mi pedig olyan nyugodtan vágtattunk az átkok és sóhajok mezején, mintha csak sétalovaglásra indultunk volna - s csupán azért, mert Winnetou volt a vezetőnk.

Lovaink már lankadni kezdtek. Mégis eljutottunk a magányos hegykúphoz, melynek sűrű bozóttal belepett, meredek déli oldalán álltunk meg.

- Ez a Hitchcock-hegy - mondta Winnetou halkan.

- És a barlang? - kérdeztem.

- A másik oldalon van, a hegy északi lejtőjén. Testvérem egy óra múlva meglátja. Most kövessen gyalog, s fegyvereit is hagyja itt.

- Én egyedül?

- Igen. Ez a halál birodalma. Ide csak erős lelkű ember teheti be a lábát. Fehér testvéreim nyergeljenek le, húzódjanak meg a bozótban, és várjanak ránk.

A hegy; melynek lábához érkeztünk, kétségtelenül vulkanikus képződmény volt, s legalább egy óra kellett hozzá, hogy körüljárjuk. Letettem puskámat és karabélyomat a fűbe, aztán követtem Winnetout, aki habozás nélkül nekivágott a hegy meredek déli oldala megmászásának. Kígyózó vonalban kúszott a hegycsúcs felé. Nehéz és veszedelmes út volt, nagy óvatosságot és körültekintést igényelt. Teljes óráig tartott, amíg feljutottunk a csúcsra.

- Testvérem maradjon a legnagyobb csendben! - súgta Winnetou, miközben hasra feküdt, és két bokor közt lassan és óvatosan kúszott előre.

Követtem, és a következő percben már rémülten visszahőköltem, mert alighogy bedugtam fejemet az ágak közé, máris megpillantottam egy tölcsér alakú mély kráter keskeny peremét - egyetlen rossz mozdulat elég lett volna ahhoz, hogy belezuhanjak. A tölcsér peremét bokrok szegélyezték, s a meredek sziklafalak körülbelül százötven lábnyi mélységben értek véget. Odalenn pedig - a kráter fenekén - a Henrietta-farm lakói hevertek egymás mellett, gúzsba kötve. Meglepetésemből felocsúdva megszámoltam a foglyokat: harminckilencen voltak, egy sem hiányzott. De a fehérek nem voltak egyedül: számos ogellalla harcos őrizte őket.

Alaposan szemügyre vettem ezt a kiégett vulkántorkot, hogy megállapítsam, vajon onnan, ahol fekszem, le lehetne-e jutni. Igen, elképzelhető volt, ha az ember elég bátor, hosszú, erős kötéllel rendelkezik, és valamiképpen módját ejti, hogy az őröket eltávolítsa. A kráter oldalán több kiszögellés volt, és ezeken a sziklapárkányokon az ember megvethette a lábát, hogy megpihenjen.

Láttam, hogy mellettem Winnetou visszahúzódik, és örömmel követtem példáját.

- Ez az? - kérdeztem.

- Inkább sziklatorok, de barlangnak nevezik - felelte. - Valamikor zárt barlang volt.

- És hol a bejárat? - kérdeztem.

- A hegy keleti oldalán. De úgy őrzik, hogy lehetetlen megközelíteni.

- Akkor innen fogunk leereszkedni. Most visszatérünk társainkhoz, s felhozzuk őket ide. Lasszónk és kötelünk van odalenn elegendő.

Winnetou bólintott, és elindultunk a hegyoldalon lefelé. A nap már félig alábukott a látóhatáron. Odalenn néhány szóval elmondtuk a vasutasoknak, hogy mit láttunk. Mindnyájan készen álltak a telepesek megmentésére. Összeszedtük a rendelkezésünkre álló köteleket, és összecsomóztuk. Winnetou kiválasztotta a húsz legügyesebb embert, hogy magunkkal vigyük, míg a többi a lovakat őrizze. De ezek közül megkért néhányat, hogy negyedórával a távozásunk után nagy ívben lovagoljanak a hegy keleti oldalára; és néhány máglyát gyújtsanak a völgyben, aztán térjenek vissza ide. A máglyákkal el akarta terelni az ogellallák figyelmét a kráter túlsó oldaláról; ahol a leereszkedést meg akartuk kísérelni.

Bíborlángok gyúltak ki az égen, melyet nemsokára alkonyi bengálfény öntött el, azután minden teljes sötétségbe borult. Winnetou komor arccal bámult a felhőkre.

- Mire gondol testvérem? - kérdeztem tőle.

- Az én napom is leáldozott - felelte szomorúan.

- Még sohasem beszéltél így, Winnetou.

- Mert még sohasem éreztem azt, amit most. Szárnyak suhogását hallom. . . sötét szárnyak suhogását.

- Balsejtelmek gyötörnek? Ne hallgass rájuk! Tudom, veszélyes vállalkozásba kezdünk, de hányszor néztünk már szembe a halállal! Az utolsó napok testi és lelki erőfeszítései elfárasztottak, azért beszélsz így.

- Nem, Charlie. Nincs olyan fáradtság, mely Winnetout elcsüggesztené.

Nézd azokat a gomolygó felhőket az égen! Hosszú éjszaka következik.

- Aztán újra kisüt a nap, Winnetou.

- De az én szemem nem látja meg - felelte. - Mindig azt mondtam, engem csak puskagolyó ölhet meg. Kés vagy tomahawk nem érhet hozzám - elég erős és ügyes vagyok, hogy kivédjem. De a puskagolyó. . .

Elhallgatott, és el akart fordulni tőlem, de megragadtam a karját.

- Megkérlek valamire, Winnetou - mondtam. - Tedd meg az én kedvemért! Maradj itt a lovak mellett, s pihend ki magad. Én majd felvezetem az embereket a barlang széléhez. Elegen vagyunk - elvégezzük a feladatot nélküled is.

Csendesen megrázta fejét.

- Charlie testvérem ezt nem gondolja komolyan.

- De igen. Elég hőstettet vittél véghez. Egyszer pihenhetsz is.

- Hogy én kivonjam magam a harcból? Hogy ne legyek ott, ahol társaim küzdenek? Hogy azt mondják: Winnetou, az apacsok törzsfőnöke fél a haláltól?

- Nincs ember, aki ezt merészelné mondani!

- Elég, ha én gondolom magamról. A gyávaság szégyen, és a szégyen rosszabb a halálnál. Ne is beszélj róla többet!

Ez olyan érv volt, melyre nem tudtam válaszolni. Ha tovább kérlelem, hogy maradjon itt, sértésnek tekintette volna. Winnetou kis szünet után így folytatta:

- Charlie testvérem hűséges küzdőtársam volt mindig. Sokszor néztünk szembe együtt a halállal. Testvérem mindig készen állt erre is. Tudom, zsebében van egy kis könyv, melybe feljegyezte, mi történjék, ha elesik a harcban. A könyvet akkor én vettem volna magamhoz, és végrehajtottam volna testvérem akaratát. A sápadtarcúak ezt végrendeletnek nevezik. Winnetou is készített végrendeletet, ha eddig nem is beszélt róla. De most itt az ideje, hogy szóvá tegye. Megígéred nekem, hogy végakaratomat teljesíted?

- Megígérem, Winnetou. Hidd el, előérzeted csal, balsejtelmeid nem mondanak igazat. Tudom, még sok nap és hold vár rád a földi vadászmezőkön. De ha egyszer az örök vadászmezőkre költözöl, és én még itt leszek, szent kötelességemnek fogom tekinteni, hogy végső akaratodat teljesítsem.

- Akkor is, ha nehéz lesz és veszélyes?

- Winnetou, hogy kérdezhetsz ilyet? Igaz barátom vagy. Tűzbe, vízbe, halálba megyek érted!

- Tudom, Charlie. Te megteszed, amire kérlek, és más nem tenné meg, csak te. Emlékszel, egyszer az aranyról beszéltem veled. . . még barátságunk kezdetén történt.

- Nem felejtettem el, Winnetou.

- Akkor úgy láttam, érdekel a pénz. Mi a véleményed róla most?

- A mi világunkban szükség van rá. De tudom, van magasabb rendű öröm is, mint az, amit pénzen lehet vásárolni.

- Örülök, hogy így beszélsz, Charlie. Tudod, hogy sok helyet ismerek, ahol garmadában hever az arany, a nugget, de nem árulom el neked egyiket sem. A Nagy Manitou nem arra teremtett téged, hogy silány örömök rabja légy. Erős tested és erős lelked különbre hivatott

- olyan feladatra, mely igazi férfihoz méltó. Majd megtalálod azt a célt, melyért érdemes élni.

- A végakaratodról beszélj, Winnetou.

- Máris rátérek. Nagy, roppant nagy kincsről van szó. A te kezedbe akarom adni, de nem a saját céljaidra. Hogy mire fordítsd, feljegyeztem a végrendeletemben. Ha meghaltam, keresd fel apám sírját, hiszen tudod, hol van. Ha a sír nyugati oldalán - nem máshol, érted? - felásod a földet, megtalálod Winnetou végrendeletét. Elolvasod, és pontosan teljesíted.

- Szavamat adom rá, s ez minden esküvel felér - feleltem. - Nincs olyan veszély, mely visszatarthatna attól, hogy végső akaratodat teljesítsem.

- Köszönöm, Charlie! Ezzel végeztünk is. Közeledik a támadás ideje - tudom, nem élem túl. Búcsúzzunk el egymástól könnyek nélkül, ahogy férfiakhoz illik. Temess el a Grosvenor-hegyen, a Measure folyó partján, ősi indián szokás szerint, lovastul, fegyverestül. Ezüstpuskámmal a kezemben akarok kivágtatni az örök vadászmezőkre. A Nagy Manitou áldjon meg önzetlen barátságodért, és ajándékozzon meg hosszú élettel! Ne felejtsd el Winnetout; gondolj néha rám! Éreztem, hogy szemem ég, de visszafojtottam könnyeimet. Megragadtam Winnetou kezét, és némán megszorítottam.

- Most pedig teljesítsük a kötelességünket! - mondta Winnetou remegő hangon, és gyorsan elfordult, hogy ne lássam, mi tükröződik az arcán.

Lázasan törtem a fejemet, mivel bírhatnám rá, hogy a most következő harcban ne vegyen részt - hogy életében először és egyetlenegyszer kerülje a veszélyt, de tudtam, hogy hasztalan minden szó.

- Most már sötét van, indulhatunk! - hallottam Winnetou hangját.

- Fehér testvéreim kövessenek!

Megindult a menet: elöl Winnetou, nyomában én, mögöttem Phil, majd a pályamunkások egyenként, egyik a másik után. A sötétben nehezebb volt a hegyoldalon felkapaszkodni, mint első ízben, amikor Winnetouval kettesben tettem meg ugyanezt az utat. Majdnem másfél óráig tartott, míg a legnagyobb csendben feljutottunk a kráter peremére. Odalenn, a kráter mélyén hatalmas tűz égett, melynek fényénél jól láttuk a földön heverő foglyokat és őreiket. Egyetlen hang sem hatolt fel hozzánk.

A kötél, melyet előkészítettünk, elég hosszú volt; végét egy kiálló szirthez erősítettük és vártunk - a mi embereink máglyáinak fellobbanását vártuk. Kis idő múlva három, négy, öt tűz gyulladt ki a hegytől keletre a prérin. Izgatottan néztünk le a kráterbe. Nemsokára egy indián jelent meg odalenn a szikla hasadékában, és valamit kiáltott az őröknek.

Ezek felugrottak, és kisiettek a kráterből, ugyanazon a sziklahasadékon, figyelmeztetőjükkel együtt. Nyilván a barlang bejárata elé rohantak, és onnan nézték a gyanús tüzeket.

Ez volt a mi időnk. Megragadtam a kötél szabad végét, hogy elsőnek eresszenek le, de Winnetou kivette a kezemből.

- Az apacsok törzsfőnöke a vezető - mondta. - Testvérem csak énutánam jöhet.

Már előzőleg megbeszéltük, hogy miután az első ember földet ért, a többi úgy követi, hogy mindig csak négy ember legyen egyszerre a kötélen.

De én nem vártam meg, hogy Winnetou leérjen, hanem csak kevéssel engedtem előre, Phil is hamar követett. A kötelet társaink lassan eresztették le, és szerencsésen földet értünk.

Csak az volt a baj, hogy néhány kavicsot és törmeléket magunkkal sodortunk - a sötétben nem tudtunk eléggé ügyelni, hogy elkerüljük,

Az egyik kavics valamelyik gyerek fejére esett, aki sírni kezdett. Erre egy indián bújt be a sziklahasadékon, meghallotta a legördülő kövek zaját, és felnézett a magasba, aztán hangos kiáltással figyelmeztette társait a veszélyre.

- Vigyázz, Winnetou - kiáltottam -, megláttak!

Társaink észrevették, hogy baj van, és gyorsabban kieresztették a kötelet. Fél perc sem telt bele, és már megvetettük lábunkat odalenn.

De ugyanakkor több lövés villant felénk a sziklarésből.

Winnetou összeroskadt.

Megdermedtem rémületemben.

- Winnetou! Drága barátom! Eltaláltak?

- Meghalok. . . - felelte alig hallhatóan.

Felocsúdtam dermedtségemből; olyan harag fogott el, hogy az egész világgal megbirkóztam volna.

- Winnetou meghal! - kiáltottam a mögöttem leereszkedő Walkernak.

Nem vesztegettem az időt arra, hogy lekapjam hátamról a karabélyt, vagy kést rántsak, vagy elővegyem revolveremet. Puszta ököllel ugrottam neki az öt indiánnak, aki a sziklarésből rohant felém. Az első köztük - tüstént megismertem - a törzsfőnök volt.

- Pusztulj, Ko-icce! - rivalltam rá. Öklöm halántékára csapott. Ko-icce elnyúlt, mint egy zsák. A mellette álló ogellalla már felemelte tomahawkját, hogy lesújtson rám, amikor a tűz fénye egy pillanatra megvilágította arcomat. Az ogellalla elejtette csatabárdját.

- Old Shatterhand! - kiáltott fel rémülten.

- Igen, az vagyok! - feleltem. - Pusztulj te is! És öklöm őt is leterítette.

- Old Shatterhand! - jajdult fel a többi indián, szinte eszelős félelmében.

- Old Shatterhand! - kiáltott fel Walker is. - Az vagy, Charlie? Most már mindent értek!

Késszúrást éreztem a vállamban, de oda se hederítettem. Két indián

Phil revolverétől esett el, a harmadikat én ütöttem le. Közben újabb segítség érkezett - a kötélen egyre több pályamunkás ereszkedett alá, s a hátralevő ogellallákat nyugodtan rájuk bízhattam. Winnetouhoz fordultam, letérdeltem mellé a földre, és megkérdeztem:

- Hol sebesültél meg?

- Itt - felelte elhaló hangon, és kezét mellére tette, melyből a jobb oldalon vér szivárgott.

Levágtam válláról a szantilló takarót, hogy sebéhez hozzáférjek.

Igen, a golyó tüdejébe fúródott. Szívemet olyan fájdalom hasogatta, mintha engem talált volna el az az átkozott golyó.

- Emeld fel a fejem - súgta Winnetou -, hadd lássak. . .

Fejét ölembe vettem. Fájdalomtól eltorzult arcán öröm villant át.

Társaink már valamennyien körülöttünk voltak. A foglyokat megszabadították kötelékeiktől, és azok ujjongva hálálkodtak. Csak egy futó pillantást vetettem rájuk, és újra legkedvesebb barátomhoz fordultam

- a haldoklóhoz, kinek sebe már nem vérzett. Tudtam, mit jelent ez: befelé vérzik el. Végtelen szomorúsággal néztem behunyt szemét és bronzszínű arcát. Walker hozzám lépett és jelentette:

- Végeztünk velük az utolsó szálig.

- De Winnetounak is vége! - tört ki belőlem a zokogás. - Ezer ogellalla élete sem ér annyit, mint az övé!

A pályamunkások és a telepesek félkörben álltak a haldokló körül, és némán, megilletődve nézték. Winnetou teste görcsösen megrándult, és szájából vér buggyant elő. Keze egy pillanatra megmozdult, mintha felém akarná nyújtani, aztán ernyedten lehullt - az apacsok nagyszerű, fiatal törzsfőnöke már nem élt.

Egész éjjel mellette virrasztottam, némán, mozdulatlanul, szárazon égő szemmel. Hogy mit éreztem, és mit gondoltam, arról nem tudok beszélni.

Másnap kora hajnalban hagytuk el a hegyet, még mielőtt a sziúk bosszúja utolérhetne. Winnetou holttestét takarókba csavarva lovára kötöttük. Elindultunk egyenesen a Grosvenor-hegy felé, mely kétnapi távolságra volt tőlünk. Siettünk, amennyire lehetett, de nyomainkat gondosan eltüntettük.

A második nap végén megérkeztünk a Measure folyó völgyébe, és eltemettük Winnetout a hegylábánál. Megadtunk neki minden tiszteletet, mely egy ilyen nagy törzsfőnököt megillet. Lovát lelőttük, és megtámasztottuk, hogy halott gazdáját ráköthessük. Egyenesen ült a nyeregben, minden fegyverével és teljes díszben. Úgy temettük el, hogy egy kis homokdombot emeltünk fölé, és kövekkel is megerősítettük.

Legyőzött ellenségeinek skalpja helyett egyszerű fakereszttel jelöltük meg azt a helyet, ahol az apacs nemzet legnemesebb fia alussza örök álmát.

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft