Forrón sütött a júniusi nap. A Dogfish hatalmas lapátkerekei lankadatlanul hasították az Arkansas folyó tajtékos hullámait. A gőzös kora reggel indult el Little Rockból, és már közeledett Lewisburg felé, ahol délben kellett kikötnie.
Az első osztály utasai kabinjaikba menekültek a perzselő nap elől. A fedélzeti utasok hordók, ládák és egyéb csomagok árnyékában húzódtak meg. Itt kifeszített ponyva alatt söntésasztal is állt, ahol olcsóbbfajta, de erős italokat árusítottak.
A söntésasztal mögött pincér bóbiskolt a hőségtől tikkadtan. Ha néha-néha felemelte fejét, bosszús pillantást vetett az asztal előtt nagy félkörben üldögélő alakokra. Külsejük bizony csöppet sem volt bizalomkeltő. Vagy húszan lehettek és kockáztak; a bádogbögre, amelyben a kockákat rázták, kézről kézre járt. Nem pénzbe játszottak, hanem pálinkába. Aki vesztett, egy-egy kört fizetett a kompániának. Nagy lármát csaptak, s megzavarták a pincért szunyókálásában.
Nyilván nem itt a hajón találkoztak először, hanem hosszabb ideje ismerték egymást. Hol az egyik, hol a másik volt durva tréfáik céltáblája. Mégis akadt köztük valaki, akivel nem mertek bizalmaskodni, sőt észrevehető tisztelettel néztek rá. Egyébként kornelnek szólították, félig helyesen, félig hibásan ejtve ki a colonel szót, amely ezredest jelent. Mondanunk sem kell, hogy ezt a címet ő adományozta önmagának, ami egyáltalán nem volt szokatlan azokban az időkben.
A kornel magas, szikár ember volt, kurtára nyírt haja vörös, pofaszakálla is rőt, arcvonásai élesek. Határozottan volt benne valami rókaszerű. Nehéz, szöges bakancsot viselt, barna vászonnadrágot és zekét. Széles karimájú nemezkalapját hátratolta a fejebúbjára, gyűrött, mocskos ingének széles gallérját kihajtotta. Derekára rojtos piros kendőt csavart, melyből két pisztoly és egy vadászkés nyele kandikált elő. Mellette hátizsákja hevert és egy dupla csövű puska.
Társainak a ruházata hasonló volt: gyűrött és piszkos, majdnem rongyos; de valamennyien kitűnő fegyverekkel dicsekedhettek. Szenvedélyesen elmerültek a kockajátékban, melyet legfeljebb egy-egy szitok vagy káromkodás szakított félbe, no meg az ivás, ha valamelyiküknek fizetnie kellett. Barna arcuk tüzelt; kívülről a nap hevítette, belülről meg a szesz.
A kapitány elhagyta a parancsnoki hidat, és a hátsó fedélzetre sietett, hogy a kormányosnak utasításokat adjon. Amikor ez megtörtént, a kormányos megkérdezte:
- Mit szól ahhoz a kockázó társasághoz, kapitány úr? Nekem nem tetszenek.
- Nekem sem - felelte a kapitány. - Aratómunkásoknak mondják magukat. Nem irigylem a farmert, akihez elszegődnek.
- Eszük ágában sincs elszegődni. Ismerem ezeket: csupa tramp[1] - munkakerülő, vagy még annál is rosszabb. Csak ne csináljanak a hajón is galibát.
- No, néhány tramppel még elbánunk - vélte a kapitány. - Elég matrózunk van ahhoz, hogy vízbe hajigáljuk a rendetlenkedőket. Lehet készülődni a kikötésre. Tíz perc múlva Lewisburgba érünk.
Nemsokára házak bukkantak elő a parton. A hajó gőzsípja hosszú füttyel köszöntötte a várost. Az utasok a korláthoz tódultak. Nem volt sok bámulnivaló, de örültek mindennek, ami egy kis változatosságot visz az út egyhangúságába. Néhány ládát és csomagot raktak fel, s mindössze három új utas szállt be. Előbb egy fehér ember, utána két indián - az egyik javakorabeli férfi, a másik jóval fiatalabb, szinte még kamasz.
A fehér utas széles vállú, izmos ember volt, pirospozsgás arcát sűrű fekete körszakáll keretezte. Az őserdei favágók darócruháját viselte. Hódprém sapkája annyira megkopott, hogy már alig volt rajta szőr. Széles bőrövébe dugott késén és pisztolyán kívül puskája is volt; hosszú nyelű fejszét és számos olyan holmit cipelt, amely a Vadnyugaton az erdei emberek nélkülözhetetlen felszereléséhez tartozott.
Amikor megfizette a viteldíjat, körülnézett a fedélzeten. Az első osztályú utasok, úgy látszik, nem érdekelték túlságosan, inkább azokat vette szemügyre, akiket a kapitány az imént trampeknek nevezett. Pillantása a kornelen akadt meg. De rögtön el is fordította fejét és úgy tett, mintha magas szárú, vízhatlan csizmáján talált volna valami igazítanivalót.
"Mi a fene! - dünnyögte magában. - Csak nem a vörös Brinkley? Jó lesz vigyázni... Remélem, nem ismert meg."
A kornel tűnődve bámult rá, majd társaihoz fordulva, halkan megjegyezte:
- Nézzétek azt a fekete szakállast! Úgy rémlik nekem, már volt dolgom vele, de nem tudom biztosan.
- Mit törődsz vele? - felelte az egyik tramp. - Hisz ide se néz.
- Nono..., nem örülnék neki, ha az lenne, akit én gondolok. Vannak dolgok, amiket legjobb elfelejteni. Kedvem volna megkérdezni a nevét.
- Hát azt mégsem lehet.
- Miért ne, Bruns? Megkínálom egy pohár itallal. Nem utasíthatja vissza, ha nem akar megsérteni. Mert akkor pisztolyt rántok.
- Ahogy nézem - mondta Bruns -, nem olyan ember, akivel kukoricázni lehet.
- No, fogadjunk! - súgta a kornel.
- Igen, fogadjatok - felelték többen is egyszerre. - Aki veszít, egy kört fizet!
- Várjunk csak - mondta Bruns, tarkóját simogatva. - Csak akkor fogadok, ha revansot is adsz. Csináljunk két próbát.
- Akár hármat is, ha akarod - felelte a kornel.
- Annál jobb. Három fogadás és három koccintás! A végén fizetünk.
- Hát kivel koccintsak? Kit kínáljak meg?
- Mindenekelőtt a fekete szakállast, akivel, azt hiszed, már találkoztál.
- És azután?
- Azután szólítsd meg a régi utasok egyikét, például azt a magas úriembert, aki a korlátnak támaszkodik. Valóságos óriás, nem?
- Hát aztán! És a harmadik?
- Nézd csak azt az indiánt, aki most szállt be. Az öregebbet persze. A másik még kamasz, alighanem a fia. Vagy talán félsz az öregebbiktől?
Mindenki nevetett. A kornel megvetően vonogatta a vállát.
- Olyan rézbőrű még nem született, akitől én megijednék, magad is tudod. Inkább az a fehér óriás aggaszt egy kicsit. No de elbánok vele is, arra mérget vehetsz. Jól megnőtt ugyan, de az nem számít. Aki ezen a vidéken ilyen elegáns ruhában utazik, csak elpuhult ficsúr lehet. Ha okoskodik, majd tanul tőlem valamit!
- Áll a fogadás! - kiáltotta Bruns. - Három utas, három pohár. Rajta!
Olyan hevesen beszélt, hogy magára vonta az utasok figyelmét. Első pillantásra látták, hogy már félig részeg alakok hangoskodnak ott, és sietve elfordították tekintetüket.
A kornel, két teli pohárral a kezében, a fekete körszakállashoz lépett és megszólította:
- Jó napot, uram! Engedje meg, hogy megkínáljam egy pohár itókával. Szeretek úriemberekkel koccintani, és látom, hogy ön az. Igyunk hát egymás egészségére!
A körszakállas nagyot nézett, és ajkán alig észrevehető mosoly villant át.
- Well - mondta -, megtehetem önnek ezt a szívességet, ha éppen akarja, de előbb tudni szeretném, kihez van szerencsém.
- Igaza van, uram! Én is szeretem tudni, kivel iszom. Brinkley ezredes vagyok. És ön?
- Az én nevem Thomas Grosser, ha nincs ellene kifogása. Nos hát - egészségére, ezredes!
Átvette a poharat, kiürítette, és visszaadta az "ezredesnek". Brinkley arca diadaltól sugárzott. Tetőtől talpig végigmérte a körszakállast, és kötekedően megjegyezte:
- Grosser? Ez hollandus név, ugye? Ha sejtettem volna, hogy egy istenverte hollandussal van dolgom!
- Téved, uram - felelte a másik nyugodtan. - Az én bölcsőmet a német Rajna mellett ringatták. No de mindegy. Köszönöm az italt, isten vele!
Sarkon fordult, és faképnél hagyta Brinkleyt.
"Szóval csakugyan Brinkley - gondolta. - És most ezredesnek nevezi magát! Valami rosszban sántikál megint, annyi bizonyos. No, majd résen leszek."
Brinkley bosszankodva nézett utána. Megnyerte ugyan az első fogadást, de túlságosan gyorsan és simán. Jobb szerette volna, ha a körszakállas eleinte vonakodik, és csak a fenyegetés hatása alatt adja be a derekát. Sajnos, több esze volt, és elrontotta a mulatságot. A kornel káromkodott egyet, és visszatért a söntésasztalhoz. Újra megtöltötte a poharakat, és elindult következő áldozata, az indián felé.
A két rézbőrű merev arccal állt egy nagy láda mellett. A fiatalabbik tizenöt éves lehetett, és feltűnően hasonlított a másikra. Ruhájuk és fegyvereik is egészen egyformák voltak. A vak is láthatta: apa és fia.
Oldalt rojtos bőrnadrágot viseltek és sárga színű mokasszint. Vállukat tarka mintás finom takaró borította. Simán hátrafésült fekete hajuk olyan hosszú volt, hogy a hátukat verte, s a fejük ettől szinte nőiesnek hatott. Kerek arcuk kifejezése csupa jóindulat volt, s még az sem tette ijesztővé, hogy a közepére jobbról-balról egy-egy cinóbervörös foltot festettek. A láda, amelynek támaszkodtak, embernyi magasságú, hatalmas alkotmány volt. Hátukat megvetve, egykedvűen, lesütött szemmel álltak ott, s még akkor sem emelték fel tekintetüket, amikor Brinkley odalépett hozzájuk, és megszólította őket:
- Csuda meleg van ma, igaz-e? Ilyenkor jólesik egy korty ital! Nesze, öreg, locsold meg a torkodat!
Az indián meg se moccant. Tört angolsággal felelte:
- Not drink - nem inni.
- Micsoda? Nem akarsz inni? - rivallt rá a rőt pofaszakállas. - Egy gentleman megkínál, és visszautasítod? Hát nem tudod, hogy ez olyan sértés, amely vért kíván? Hogy hívnak?
- Nintropan Huey - felelte az indián nyugodtan, csendesen.
- És milyen törzshöz tartozol?
- Tonkava.
- Ahá! Nyápic tonkava vagy! A legszelídebb indián törzs, amely még egy koszos kismacskától is fél! És velem mersz ellenkezni? Nos, iszol, vagy nem iszol?
- Tüzes víz..., nem szeretni.
- Akkor kapsz valami mást! Nesze, te vörös kutya! - ordította Brinkley, és csattanó pofont mért az öregebb indián arcára.
A másik indián karja megrándult, mintha megragadna valamit a takaró alatt. De közben apjára nézett, aki parancsoló pillantással nyugalomra intette.
Az idősebb indián arca és alakja egészen megváltozott. Szeme lángolt, arcizmai megfeszültek, és termete mintha hirtelen megnőtt volna. De csakhamar újra lesütötte szemét; válla meggörnyedt és arca alázatos, türelmes kifejezést öltött.
- Nos, mit szólsz ehhez? - kérdezte Brinkley gúnyosan.
- Nintropan Huey köszöni - hangzott a válasz.
- Annyira ízlett a nyakleves, hogy meg is köszönöd? No, akkor adok még egyet!
Karja megint nekilendült, de az indián villámgyorsan leguggolt, és így Brinkley keze teljes erővel a láda falához csapódott. A deszka mögül előbb fenyegető morgás hallatszott, majd olyan vérfagyasztó ordítás, hogy a hajó szinte beleremegett.
A kornel hátraugrott, elejtette a poharat, és rémülten felkiáltott:
- A teremtésit! Hát ez mi? Miféle vadállatot szállítanak ebben a ládában? Hogy ezt megengedik!
Nagy kiabálás és sikoltozás támadt. Ekkor előlépett egy kopasz, pocakos férfi, és mézesmázos mosollyal igyekezett megnyugtatni az utasokat:
- Csigavér, hölgyeim és uraim! A riadalomra semmi ok! A láda az enyém, és nincs benne más, csak egy párduc. Egy kedves kis párduc, egy szófogadó fekete cica...
- Micsoda? Fekete párduc? - sikoltotta egy pápaszemes vézna emberke, aki olyan volt, mint egy igazi szobatudós. - Felis pardus! Hisz a fekete párduc a legveszedelmesebb vadállat! Nagyobb, mint az oroszlán vagy a tigris, és sokkal vérszomjasabb! Ez itt milyen idős?
- Egy cica, ha mondom..., mindössze hároméves, uram!
- Mindössze? Hallatlan! Hiszen hároméves korában már teljesen fejlett bestia! Hát szabad ilyet utasszállító hajóra rakni? Ki felel érte?
- Én vállalom a felelősséget! Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutatkozzam - mondta a kopasz, s mélyen meghajolt. - Jonathan Boyler vagyok, a híres Boyler-féle állatsereglet tulajdonosa. Ez a fekete párduc New Orleansba érkezett részemre. Legjobb állatszelídítőmmel oda utaztam és átvettem, most meg viszem haza. Mindig csak éjjel etetjük, mert nem akarunk feltűnést kelteni. Elfogyaszt egy fél borjút, aztán egész nap alszik. Persze, ha dörömbölnek a ládáján, felébred, és morog egy kicsit.
- Morog egy kicsit? Köszönöm szépen! - kiáltotta a pápaszemes, és hangja megcsuklott felháborodásában. - Tiltakozom! Nem vagyok hajlandó egy hajón utazni ezzel a bestiával!
- Hát mit csináljak vele?
- Dobja a folyóba! Még mielőtt szétrúgná ezt a ládát!
- Nem rúghatja szét, hiszen vasketrecben van! A láda csak burkolat.
- Mutassa meg a ketrecet! - követelte a pápaszemes.
- Igen, mutassa meg! Látni akarjuk! - kiáltották többen is.
- Nagyon szívesen - felelte a menazsériatulajdonos. - Hölgyeim és uraim, van egy indítványom! Rendezünk egy kis bemutató előadást. A hajón lassan telik az idő, hadd legyen részük egy kis szórakozásban. Csekély díjazás ellenében megnézhetik a párduc etetését. Padokat állítunk fel három sorban. Az első sor egy dollár, a második fél dollár, a harmadik potom negyed dollár! Méltóztassanak befizetni!
Kihozta kalapját, és körbejárt vele. A kalapba sűrűn hullottak a pénzdarabok. Közben előjött a szelídítő is, és hozzálátott a rögtönzött cirkuszi előadás előkészületeihez. A hangulat megváltozott. Az utasok most már mosolygó kíváncsisággal várták az érdekesnek ígérkező mutatványt.
A kornel visszatért cimboráihoz.
- Fiúk! - mondta. - Az egyik fogadást megnyertem, a másikat elveszítettem, mert az a buta indián visszautasította az italt. Hátra van a harmadik. Figyeljetek. Most megszólítom azt a Góliátot.
Két teli pohárral elindult a daliás termetű utas felé.
A kapitány a nagy zenebonára lejött a parancsnoki hídról. A "Góliát" éppen vele beszélgetett. Negyven év körüli, simára borotvált arcú férfi volt, s egy jó fejjel kimagaslott az utasok közül. Kitűnő szabású, elegáns ruhát viselt, mintha nem is a Vadnyugaton élne, hanem egy fővárosi szalonból lépett volna elő. De legérdekesebb a szeme volt - acélos, kék szem, mely lenyűgöző nyugalommal nézett a világba. Tengerészeknek van ilyen tekintetük, de a puszták és prérik lakóinak is - olyan embereknek, akik megszokták a határtalan messzeséget.
- Uram - lépett hozzá a kornel -, megkínálom egy pohár brandyvel. Remélem, mint igazi gentleman nem utasítja vissza, és azt is elárulja, kihez van szerencsém.
Az óriás csodálkozó pillantást vetett rá, de már el is fordította fejét, hogy folytassa beszélgetését a kapitánnyal.
- Hogyan? - kiáltott fel a kornel. - Süket talán, vagy nem méltat arra, hogy szóba álljon velem? Figyelmeztetem, hogy ilyen dolgokban nem ismerem a tréfát! Okulhatna annak az indiánnak a példáján!
Az elegáns úr könnyedén vállat vont, és megkérdezte a kapitányt:
- Mit szól ehhez a fickóhoz? Ön a tanúja, hogy nem én kötöttem belé!
- Micsoda? Fickónak merészel nevezni? - sziszegte a kornel. - No, majd én megtanítom tisztességre! De aztán...
Nem fejezhette be, mert az óriás ebben a pillanatban öklével úgy állon vágta, hogy elterült a padlón, sőt még néhány lépésnyire továbbgurult. De csakhamar feltápászkodott, kést rántott, és döfésre készen elindult újra az óriás felé.
A jól öltözött férfi zsebre tett kézzel állt ott, mosolyogva, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen levegőnek nézte a kornelt, aki toporzékolt dühében.
- Te rühes kutya! - ordította. - Ezért megfizetsz!
A kapitány közbe akart lépni, de az óriás szelíden félretolta. Nyugodtan megvárta, hogy támadója a közelébe érjen, aztán felemelte jobb lábát, és gyomron rúgta. Olyan hatalmas rúgás volt, hogy a kornel összeesett, és megint elgurult.
- Most már elég legyen! - kiáltott rá az óriás fenyegető hangon.
A kornel megint talpra ugrott, visszadugta kését az övébe, és előrántotta egyik pisztolyát. Az óriás kihúzta jobbját a zsebéből. Kezében kis revolver csillant meg. Egy... két... három éles, nem is nagyon erős csattanás hallatszott, és a kornel felsikoltott fájdalmában. Kezéből kihullott a pisztoly. Pontosan az ujjait találták el a kis revolver golyói.
- Majd máskor meggondolod, mielőtt megtámadnál valakit csak azért, mert utál a mocskos poharadból inni - jegyezte meg az óriás szinte barátságos hangon.
- Fiúk! - kiáltott fel a kornel. - Intézzük el ezt a ficsurat!
Mindjárt kiderült, hogy az óriás egy szervezett zsiványbandával került szembe. Valamennyien kést rántottak, és egy emberként rohantak az óriás felé. Ez azonban felemelte kezét, és rájuk rivallt:
- Gyertek csak! Hadd lássam, kinek van kedve Old Firehand öklével megismerkedni!
Ennek a névnek bűvös hatása volt. Amint meghallották, tüstént megtorpantak. Még a kornel is, aki kését vérző jobbja helyett bal kezében markolta, rémülten visszahőkölt.
- Old Firehand! - kiáltotta megdöbbenve. - Ki gondolta volna! Az ördögbe is, miért nem nevezte meg magát mindjárt?
- Takarodjatok! - kiáltotta a legendás hírű név viselője. - Húzódjatok meg szép csendben a fedélzet végében, és ne kerüljetek többé a szemem elé! Akinek van esze, szót fogad!
- No, erről még beszélünk! - dünnyögte a kornel, de sietett eliszkolni, miközben vértől csöpögő ujjait kendőjébe bugyolálta. Társai, mint a megvert kutyák, kullogtak utána. Leültek a fedélzet legtávolabbi sarkába, és suttogva tanácskoztak; közben gyűlölködő, de óvatos pillantásokat küldtek a Vadnyugat leghíresebb vadásza, a rettegett céllövő felé, kinek puszta neve elég volt ahhoz, hogy megfékezze őket.
A többi utas is ámult-bámult. Egy sem akadt köztük, aki ne hallott volna még Old Firehand vakmerő tetteiről s veszedelmes kalandjairól. A kapitány megragadta kezét, és megszorította.
- Én is sajnálom, uram, hogy nem nevezte meg magát - mondta. - Saját kabinomat engedtem volna át önnek. Azt hallom, olyan biztos a szeme és a keze, hogy sohasem téveszti el a célt.
- Ugyan, ugyan! Itt Nyugaton tucatszámra akad hozzám hasonló céllövő.
- Most mit csináljak a gazfickókkal? - kérdezte a kapitány. - Hajómon bíráskodási jog illet meg menet közben. Veressem bilincsbe őket?
- Eszébe se jusson, kapitány uram. Szereti a hivatását, nem?
- De mennyire! Remélem, még sok éven át vezetem ezt a hajót az Arkansason fel és alá.
- No, látja. Akkor kerülje az összetűzést ezekkel az alattomos fickókkal - tanácsolta Old Firehand.
Ekkor vette észre, hogy fekete körszakállas útitársa néhány lépésnyi távolságból szerényen és tisztelettudóan, de szinte sóvárogva néz rá. Az óriás odalépett hozzá.
- Óhajt valamit, uram? - kérdezte. - Miben lehetek a szolgálatára?
- Csak üdvözölni szeretném önt - felelte a másik. - Ha már olyan szerencsém volt, hogy Old Firehandet szemtől szembe láthattam.
- Köszönöm. Meddig utazik velünk?
- Csak a Gibson-erődig. Onnan már csónakon folytatom utamat. Örülök, hogy megleckéztette azt a pimasz fickót.
- Ismeri talán?
- Brinkleynek hívják, és most ezredesnek nevezi magát. Volt már dolgom vele. De most nem akartam, hogy rám ismerjen. Alkalmasabb pillanatot várok a leszámolásra. Pénz van nálam, amit New Orleansban vettem fel, és szét kell osztanom a tutajostársaim közt a Blackbear folyónál.
- Ott dolgoznak?
- Igen. Fát termelünk ki a vadonból, és leúsztatjuk. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Thomas Grosser vagyok, de általában csak Tutajos Tomnak hívnak.
- Tutajos Tom? Ismerem a nevét. Sok szépet és jót hallottam önről. A bátorságáról és becsületességéről. Most egy vállalkozásba kezdek, amelyhez segítőtársakra lenne szükségem. Éppen olyan emberekre, mint ön. Nem volna kedve hozzám csatlakozni?
- Kitüntetésnek tekinteném, uram. De előbb el kell számolnom a társaimmal.
- Nézze csak..., a mellettem levő kabin üres. Kibérelem az ön részére. Így több alkalmunk lesz beszélgetni.
- Köszönöm, uram. Remélem, nem gondolja, hogy ugyanolyan gyáván viselkedtem, mint az a két indián.
- Azok sem gyávák, elhiheti nekem. Nem látta, hogy a fiú a tomahawkjához vagy késéhez kapott a takarója alatt, de az apja egy pillantással leintette? Nyugodt lehet, hogy a sértés nem marad megbosszulatlanul. Az a pillantás Brinkley halálos ítéletét jelentette. Csak idő kérdése, mikor hajtják végre.
- Hogy is hívják őket? Hallottam ugyan, de olyan nyelvtörő név, hogy nem tudtam megjegyezni.
- Az apa neve Nintropan Huey, a fiúé Nintropan Homosh. Ez tonkava nyelven Nagymedvét és Kismedvét jelent.
- A tonkava elpuhult indián törzs.
- Igen, de Nagymedve kiváló harcos, és híres törzsfőnök. A fiáról pedig elmondhatom, hogy az alma nem esik messze a fájától. No de úgy veszem észre, kezdődik az előadás. Menjünk előre.
Az állatsereglet tulajdonosa padokból és kisebb bálákból már elkészítette az ülőhelyeket a nézők részére. Dagályos szavakkal felszólította a nagyérdemű közönséget, hogy foglalják el helyeiket, ami meg is történt. A hajó személyzete közül azok, akik nem voltak szolgálatban, engedélyt kaptak, hogy az előadást megnézhessék. A két indiánt nem hívta meg senki. A korlát mellett álltak, és közönyösen bámultak maguk elé. Látszólag nem érdekelte őket az előadás, de figyelmüket valójában nem kerülte el semmi. A kornel és bandája nem jött közelebb; alighanem elment a kedvük attól, hogy az utasok közé vegyüljenek.
Az Újvilág macskaféle ragadozói általában kisebbek, mint az Óvilág hasonló vadállatai. Az amerikai tigrisnek nevezett jaguárt lasszóval ejtik fogságba, a puma pedig - az amerikai oroszlán - csak akkor támadja meg az embert, ha az éhség kényszeríti rá. Ezért a nézők valami kisebb vadállatra számítottak, és megdöbbentek, amikor a szelídítő eltávolította a láda elülső falát, és a párduc láthatóvá vált.
A fenevad New Orleans óta félhomályban élt; a ládát csak éjszaka nyitották ki. Hosszú idő óta most pillantotta meg először a vakító napfényt. Szemét behunyta, és néhány percig mozdulatlanul nyúlt el ketrecében. Azután pilláit hunyorgatni kezdte, és észrevette az előtte ülő embereket. Egy szempillantás alatt felpattant, és akkorát ordított, hogy a nézők közül sokan felugrottak helyükről, és már-már elszaladtak.
A párduc pompás példány volt - magassága egy méter, hossza kétszer annyi. Mellső mancsaival megragadta a vasketrec rácsait, és olyan vad erővel rázta, hogy a faalkotmány is megingott. A párduc félelmetes fogait vicsorgatta.
- Hölgyeim és uraim - kezdte az állat gazdája oktató hangon -, a párduc fekete változata nagyon ritka. Hazája Észak-Afrika. Erősebb és veszedelmesebb az oroszlánnál. Játszva el tud hurcolni egy ökröt a fogai közt. Hogy fogai milyen erősek, arról rögtön alkalmuk lesz meggyőződni, mihelyt az etetés megkezdődik.
A szelídítő fél borjút cipelt elő, és letette a ketrec elé. A párduc, amikor meglátta a húst, eszeveszett tombolásba kezdett. Fújt, ordított és toporzékolt. Néhány félénk néző hátrább húzódott.
Egy néger, aki a kazánházban dolgozott, nem bírt kíváncsiságának ellenállni, és fellopakodott a fedélzetre. A kapitány észrevette, alaposan lehordta, és visszaparancsolta a gépházba. Mivel a néger tétovázott, a kapitány felkapta egy kötél végét, és a néger hátára csapott. Ez most már sietve engedelmeskedett, de a gépházba vezető csapóajtónál megállt, és dühtől eltorzult arccal öklét rázta a kapitány felé. Mivel mindenki a párducot figyelte, ügyet sem vetettek rá. Fenyegető mozdulatát csak a kornel vette észre, és odasúgott cimboráinak:
- Ez a néger örömest megfojtaná a kapitányt. Megpróbálok szóba ereszkedni vele. Még hasznát vehetjük.
A széles vállú, izmos állatszelídítő begyömöszölte a húst a ketrec rácsain. Tűnődve nézte az utasokat, majd félrevonta gazdáját, és halkan mondott neki valamit. A gazda erélyesen megrázta fejét, de a szelídítő nem nyugodott bele, és folytatta suttogását - mintha rábeszélné gazdáját valamire. A menazséria tulajdonosa végül beleegyezően bólintott, aztán az utasokhoz fordult.
- Hölgyeim és uraim! - kiáltotta. - Önöknek óriási szerencséjük van. Szelídített fekete párducot eddig még nagyon kevés ember látott. De az én szelídítőm rendkívül ügyes, és a három hét alatt, amit New Orleansban töltött, munkába vette ezt a kis vadócot. Szép eredményt ért el, és szeretné önöknek bemutatni. Ha önök hajlandók összeadni részére háromszáz dollárt, azt mondja, ezért az összegért bemegy a ketrecbe, és eljátszogat a hatalmas cicával néhány percig.
Izgatott moraj támadt, majd mélységes csend következett. Old Firehand rosszallón csóválgatta fejét. Az első, aki megszólalt, a cingár szobatudós volt. Cérnavékony hangján így kiáltott fel:
- Ez nagyon érdekes lenne. Nem vagyok gazdag ember, de tíz dollárt nekem is megér a nem mindennapi élmény!
- Nekem is! - kiáltotta mellette valaki.
- Én húszat adok! - mondta egy harmadik.
Az összeg csakhamar összegyűlt. Az általános izgalom a kapitányra is átragadt; ő is elővette pénztárcáját.
- Ne vegye rossz néven, kapitány uram, de nekem nem tetszik a dolog - mondta Old Firehand. - Én az ön helyében megtiltanám.
- Megtiltani? - nevetett a kapitány. - Miért? Őrzője vagyok én annak a szelídítőnek? Szabad országban élünk, itt mindenki azt teheti, amit akar. Ha valaki vásárra akarja vinni a bőrét, az ő dolga. Kizárólag a szelídítő és a párduc ügye. Eszem ágában sincs beleavatkozni!
Senki sem kívánta a szelídítőtől, hogy fegyvertelenül lépjen be a ketrecbe. Volt egy erős korbácsa, melynek nyele robbanógolyót rejtett. Megmutatta. Egy gombnyomás - a golyó kirepül és robban. Old Firehand megint csak a fejét csóválgatta.
- Villanó petárda jobb volna - mondta. - A hirtelen fény megriasztaná az állatot.
A szelídítő kinyitotta a nehéz vasreteszeket, és félretolta a ketrec rácsos ajtaját. Mindkét kezére szüksége volt, hogy a ketrecbe lépve, a tolóajtót újra becsukhassa; ezért szájába vette a korbácsot. Nem most merészkedett be a ketrecbe először. Már többször meglátogatta a párducot, de kedvezőbb körülmények között. A váratlan fény most felingerelte a bestiát, meg az is, hogy ketrecét annyi ember ülte körül; a kazán dohogása és a lapátkerék zakatolása is idegesítette. Mindezt a szelídítő nem vette számításba, és tévedése tragikus következményekkel járt.
A párduc, mihelyt meghallotta a vasak csikorgását, megfordult. A szelídítő éppen bedugta lehajtott fejét a ketrecbe. A párduc villámgyors mozdulattal rávetette magát. Hatalmas agyarait áldozata nyakába mélyesztve, leharapta fejét. A korbács a földre hullt. Előbb egy sikoly hallatszott, majd a csontok iszonyatos ropogása.
A nézők soraiban eszeveszett kiáltozás támadt. Az emberek felugrottak, és rémülten elszaladtak. Csak hárman maradtak a ketrec előtt: a menazséria gazdája, Old Firehand és Tutajos Tom. A gazda az ajtóhoz ugrott, és megpróbálta becsukni, de ez nem sikerült, hiszen útban volt a holttest. Erre kifelé ráncigálta.
- Az isten szerelmére, ne tegye! - kiáltott rá Old Firehand. - Csak szabaddá tenné a bestia útját! Inkább tolja be ezt a szerencsétlent, hiszen már úgyis halott. Akkor talán be lehet húzni az ajtót!
A párduc szája csupa vér volt. Villámló szemmel nézett gazdájára. Mintha kitalálta volna szándékát, dühösen felbődült, és ráfeküdt áldozatára.
- El innen! Kibújik! - kiáltotta Old Firehand. - Tom, szaladjon a puskájáért! Az én kis revolverem itt nem segít.
A fedélzeten leírhatatlan zűrzavar támadt. Az emberek sikoltozva rohantak a kabinok felé, de a tolongásban nem tudtak bejutni. Hordók és ládák mögé kuporodtak, majd újra felugrottak, mert nem érezték magukat biztonságban.
A kapitány a parancsnoki hídra menekült, két-három lépcsőfokot ugorva egyszerre. Old Firehand követte. A párduc gazdája a ketrecláda hátsó fala mögött keresett menedéket. Tutajos Tom poggyásza felé rohant, de közben eszébe jutott, hogy puskáját fejszéjéhez kötötte, és időbe kerülne, míg eloldozná. Ekkor megpillantotta Nagymedvét, és kikapta kezéből a puskát.
- Inkább a tonkava lő! - mondta az indián.
- Nem, nem! Ehhez én jobban értek! - felelte a fekete szakállas, és visszafordult a ketrec felé. A párduc már kibújt az ajtón, felemelte fejét, és ordított. Tutajos Tom vállához emelte a fegyvert, és lőtt, de nem talált.
- Rosszul célozni..., nem ismerni enyém puska - mondta Nagymedve olyan nyugodtan, mintha saját wigwamjában ülne.
Tom eldobta a puskát, és arrafelé szaladt, ahol a csavargók ültek, hogy tőlük szerezzen másik fegyvert. De a csavargók eltűntek. Nem volt kedvük a párduccal szembeszállni - eliszkoltak egytől egyig.
Ekkor rémült sikoltozás hallatszott a parancsnoki híd felől. Egy hölgy oda akart menekülni, de a párduc észrevette, lekuporodott, majd hosszú ugrásokkal utána eredt. Old Firehand a hídra vezető lépcső ötödik vagy hatodik fokán állt. Lehajolt, erős karjaival fel kapta a hölgyet, és továbbadta a kapitánynak. Most már a párduc is odaért, két mellső lábát az első lépcsőfokra tette, és arra készült, hogy Old Firehandra vesse magát. A vadász gondolkodás nélkül nagyot rúgott az állat orrába, és kis revolverének három utolsó golyóját a fenevad fejébe eresztette.
Tulajdonképpen nevetséges védekezés volt. A rúgás és három, borsószemnyi golyó nem elég egy fekete párduc elriasztására - de Old Firehandnek nem volt más fegyvere. Már azt hitte, vége. De a párduc csodálatos módon nem ugrott rá, hanem lassan elfordította fejét. Talán kissé elkábították a golyók, ha nem is tudtak mélyebben behatolni kemény koponyájába. Akármi lehetett is az oka, most már nem a híd, hanem az elülső fedélzet felé nézett, ahol egy tizenhárom év körüli kislány állt, a rémülettől szinte dermedten, két karját a hajóhíd felé kitárva. Annak a hölgynek a kislánya volt, akit Old Firehand az imént mentett meg. A leányka élénk színű ruhája magára vonta a párduc figyelmét. Most már nem törődött a hídon levőkkel, hanem ölnyi hosszú ugrásokkal a leányka felé iramodott.
- Jaj, a kislányom! A gyermekem! - zokogott az anya.
Mindenki kiabált, jajveszékelt, de arra a vakmerőségre, hogy a kislányon segíteni próbáljon, csak egyvalaki gondolt. Az indián fiú ledobta válláról a takarót, a kislányhoz rohant, derékon kapta, és a korláthoz vonszolta. Szeme jobbra-balra cikázott, mintha a menekülés útját keresné, aztán fellendült a korlátra, a kislányt is magával rántva. A párduc már nyomukban volt, és az utolsó ugrásra készült. Ebben a pillanatban a fiú a leánykával együtt belevetette magát a folyóba. Még ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy oldalvást repüljön a vízbe, s így kitérjen a tigris elől, ha az utána ugrik. A víz összecsapott a két fiatal feje fölött.
A párduc lendülete olyan erős volt, hogy megtorpanni sem tudott - átszökkent a korláton, és hatalmas loccsanással a folyóba zuhant.
- Megállni! Megállni! - küldte parancsát a kapitány a szócsövön keresztül a gépházba.
A gépész ellengőzt adott, és a hajó megállt. A kerekek csak annyi vizet markoltak, hogy a hajó vissza ne csúszhasson.
Az utasokat már nem fenyegette veszély. Az első fellélegzés után a korláthoz rohantak. A kislány anyja elájult, apja pedig eszeveszetten kiáltozta:
- Ezer dollárt annak, aki a gyermekemet megmenti! Kétezret! Ötezer dollárt!
Senki sem figyelt rá. Az utósok kihajoltak a korláton, és a vízbe bámultak. A párduc kitűnő úszó - kiterjesztett lábakkal lebegett a vízen, fejét jobbra-balra forgatva. Áldozatait kereste.
- Megfulladtak! A kerék alá kerültek! - jajgatott az apa, haját tépve. Az idősebb indián harsány hangon kiáltotta felé:
- Nem félni! Nintropan Homosh okos. Elúszni hajó alatt!
Most mindenki a másik oldalra szaladt, és lám, szorosan a hajó fala mellett, nehogy az ár elsodorja, háton úszott a Kismedve, az alélt leánykát keresztben izmos mellére fektetve. A kapitány parancsára köteleket dobtak le. Kismedve az egyik kötelet megerősítette a lányka karjai alatt, hogy felhúzhassák a fedélzetre. Maga a másik kötélen kúszott fel. Odafönn dörgő éljenzés fogadta.
Az ifjú indián nem várta meg, hogy ünnepeljék. Büszke léptekkel, szó nélkül elindult Nagymedve felé. Amint elhaladt a kornel előtt, aki most már előbújt rejtekhelyéről, Kismedve odaszólt neki:
- Tonkava félni koszos kismacskától? Kornel nem félni? Kornel és tonkava még találkozni!
A megmentett kislányt bevitték a kabinba. A kormányos kinyújtott kézzel bal felé mutatott és felkiáltott:
- Nézzék azt a kis tutajt! A párduc arra tart!
Most mindenki visszaszaladt a másik oldalra, a jobb oldali korláthoz. Itt újabb izgalmas látvány várt reájuk.
Nádból és vesszőből összetákolt aprócska tutaj úszott a vízen. Két ember ült rajta, és igyekezett a tutajt a hajó felé irányítani. Az egyik fiatal fiú volt, szinte még gyerek; a másik pufók asszonyság, bő, zsákszerű ruhában; furcsa főkötője alól kis fekete szempár nézett nevetve a világba.
A fekete körszakállas tölcsért formált a kezéből, és átkiáltott:
- Hello, Droll néni! Nézze, mi úszik ott! Vigyázzon!
- Maga az, Tom? - felelte a pufók arcú teremtés. - Rég nem láttam. Jól van?
- Most nem rólam van szó, hanem magáról! Vigyázzon, ha mondom!
- Miért? Miféle állat ez?
- Párduc!
- Érdekes! Mit csináljak vele, Tom bácsi?
- Ez nem tréfa. Lőjön a szeme közé!
- A szeme közé? No, majd megpróbálom.
Puskát vett elő, a vállához emelte, és kényelmesen célzott; megvárta, míg a fenevad egészen a közelébe ér, s csak akkor sütötte el fegyverét kétszer egymás után.
A párduc eltűnt a véres habokban. Hullája nemsokára felbukkant, aztán végleg elmerült.
- Mesterlövés volt! Bravó! - kiáltotta Tom.
- Szeretem a pontos munkát. Egyik golyó a jobb szemébe, a másik a bal szemébe ment. Semmi az egész. Jó napot, kapitány úr! Nem venne fel a hajójára? Mégis kényelmesebb, mint ezen a vacakon.
- Van pénze viteldíjra? - kérdezte a kapitány.
- Pénzem ugyan nincs, de van nálam néhány aranymorzsa - ha minden kötél szakad.
- Jó lesz! De akár ingyen is elviszem - nevetett a kapitány.
- Ki ez az asszony? - fordult Old Firehand Tomhoz.
- Nem asszony, hanem férfi. De mindenki csak Droll néninek hívja - felelte Tom.
A kis tutaj közben odaért a hajó oldalához. Kötélhágcsót eresztettek le. A furcsa szerzet kísérőjével együtt gyorsan felkapaszkodott a fedélzetre.
A csavargók is végignézték a párduc elejtését és Droll néni tornászmutatványát.
- Mulatságos alak - vélte Bruns.
- Talán nem is olyan mulatságos, mint gondolod - felelte a kornel.
- Ismered?
- Már hallottam róla. Minden indián törzzsel jóban van. Afféle bolondos aranyásónak adja ki magát meg trappernek, aki csapdát állít a vadaknak - de olyanoknak is, mint mi vagyunk. Azt mesélik róla, hogy a rendőrség szolgálatában áll.
- Ez a nevetséges figura?
- A külseje nevetséges, de a bátorságát nem lehet kétségbe vonni. Egészen közel engedte magához azt a bestiát, és csak az utolsó pillanatban lőtte le. Aki ilyen hidegvérrel néz szembe az életveszedelemmel, elszánt fickó lehet. Jó lesz óvakodni tőle. Nézd csak azt a ravasz kis szemét, mely ide-oda jár, és mindent megfigyel. Inkább csellel dolgozik, mint erővel.
- Lehet, hogy igazad van. Mindenesetre szemmel tartjuk.
Mindenki mosolyogva nézett Droll nénire. Nem is lehetett mosolygás nélkül nézni pufók arcát, kövér, esetlen alakját és bámulatos ruháját. Kalapja, mely messziről női főkötőnek látszott, öt bőrdarabból állt. A középső olyan volt, mint egy lábos; ebből egy szemellenző nyúlt ki előre, míg a hátsó bőrlebeny tarkójára és nyakára borult; a két oldalsó bőrdarab meg fülvédőül szolgált. Ruhája bő köpeny volt, olyan szabású, mint egy hosszú pongyola. Derekán bőröv fogta össze. Két ujját elöl összevarrta, és zsebnek használta. Isten tudja, mi minden fért el ebben a két óriási zsebben. A ruhán elöl két hasadék volt, Droll néni azokon dugta ki a karját. A ruha színét nem lehetett megállapítani. Folt hátán folt sorakozott rajta a legnagyobb tarkaságban. Mindig ebben a maskarában járt, évek hosszú sora óta nem látták más ruhában. Persze, puskája is volt, s pongyolája bevarrt végű ujjaiban alighanem néhány jó pisztolyt és kést is rejtegetett.
A szőke fiú, aki ennek a különcnek a társaságában a fedélzetre lépett, tizenhat éves lehetett. Takaros vadászöltönyt viselt, és állandóan dacos, szinte komor arcot vágott.
Droll néni mindenekelőtt Tutajos Tomhoz lépett, és szívélyesen kezet szorított vele.
- Ez aztán a kellemes meglepetés! Hogy kerül ide, Tom bácsi?
- A Mississippin jöttem fel, és Kansasba igyekszem. Tutajosaim már türelmetlenül várnak.
- No, akkor egy darabig közös utunk van - mondta Droll néni, majd a kapitány felé fordulva megkérdezte: - Mennyi a viteldíj, kapitány úr? Két személyre!
- Attól függ, meddig és milyen osztályon akar utazni.
- Egyelőre a Gibson-erődig, aztán meglátjuk. A lasszót bármikor hosszabbra lehet ereszteni. És természetesen első osztályon. Droll néni mindig úri módon utazik. Van aranymérlege?
- Hogyne volna. Az irodában. De nem olyan sürgős.
- Nekem igen. Nem szeretek tartozni senkinek - egy percig sem. Ez az elvem, melytől nem tágítok.
- Hát akkor fáradjon velem az irodába.
A kapitány néhány perc múlva újra előbukkant, és odasúgta Old Firehandnek:
- Ez az ember egy Krőzus. Belenyúlt a köpenye ujjába, és egy maroknyi aranyszemcsét húzott ki belőle. Volt közte akkora is, mint egy borsószem - vagy talán mogyorónyi is.
Droll néni közben felfedezte Nagymedvét, és őt is úgy üdvözölte, mint régi jó barátját.
- Hát ez a fiatal harcos kicsoda? - kérdezte. - Csak nem a Kismedve? Szép szál legény lett. Forgatja már a csatabárdot?
- A tonkavák népe mélyen elásta a csatabárdot - felelte Nagymedve -, és nem ássa ki, ha nem kényszerítik rá. Az én népem békességben akar élni.
- De nem mindig lehet - mondta a fia sötéten, haragos pillantást vetve a kornel felé.
- Hallgassunk erről - szólt rá az apja szigorúan.
A kapitány most karon fogta Droll nénit, és oda vezette, ahol Old Firehand állt.
- Jöjjön csak, kedvesem, hadd mutassam be ennek az úriembernek.
Droll néni szemügyre vette az elegánsan öltözött utast.
- Attól félek, nem vagyok eléggé szalonképes, hihihi! - nevetett éles, vékony hangján. - Talán nem is kíván velem szóba állni.
- Ha tudná, kicsoda, nem beszélne így - figyelmeztette a kapitány szinte szigorú hangon. - Ez az úr a nyugati préri leghíresebb embere.
- Micsoda? Nem is híres, hanem a leghíresebb? Ilyen csak három van. Az egyik Winnetou, az apacs indiánok főnöke. A másik Old Shatterhand, akit régóta van szerencsém ismerni. A harmadik Old Firehand.
- Nos, az én vagyok - felelte a jól öltözött óriás.
- Hihihi! - kacagott Droll néni. - Meg akarnak tréfálni? Ennek az úrnak a termete megfelelne, de a ruhája? Nem - semmiképpen sem lehet Old Firehand. Ugye, csak tréfa?
- Hát ha tréfa, legyen tréfa - felelte Old Firehand, és megragadta Droll nénit köpenye gallérjánál. Mint a pelyhet, a magasba emelte, háromszor meglengette a feje körül, aztán letette a mellettük álló láda tetejére.
- Eresszen el! Segítség! - sikoltozott vékony hangján Droll néni. - Mit gondol, uram, szélkakas vagyok én? Elég, elég, megadom magam! Most már látom, hogy csakugyan Old Firehand áll előttem - lekászolódott a ládáról, és kezét nyújtotta a híres vadásznak. - Itt a kezem, uram, ha nem veti meg!
- Megvetni? Egy ilyen derék, bátor ember kezét? Kitüntetésnek tartom, hogy megszoríthatom! - felelte Old Firehand.
- A dicséretet nem érdemeltem meg - mondta Droll néni.
- Csak ne szerénykedjék - szólt a másik igen komolyan. - A párduc nagyszerűen úszik, és játszva elérte volna a partot. Képzelje csak, mi történik, ha szabadon garázdálkodhatik ott! Ki tudja, hány ember életét mentette meg ön! Erre iszunk egyet. Legyen vendégem a kapitány úrral együtt a hajószalonban!
Amikor a társaság elvonult, a gépházból egy néger jött fel a fedélzetre, Ugyanaz a néger volt, akinek a kapitány nem engedte meg, hogy a párducot megbámulja. Közben szolgálata lejárt, és a kazánnál egy másik ember váltotta fel. Most árnyékos kuckót keresett, ahol kipihenheti magát. Bosszús arca elárulta, hogy a dorgálást még nem felejtette el. A kornel megpillantotta, és magához intette.
- Mi tetszik, uram? - kérdezte a néger. - Ha valami kívánsága van, forduljon a stewardhoz. Az utasok kiszolgálása nem tartozik rám.
- Tudom - felelte a kornel. - Én csak azt akartam kérdezni, nincs-e kedve meginni velünk egy pohár brandyt.
- Hát ha arról van szó, benne vagyok! - felelte a néger. - A kazán mellett kiszárad az ember torka.
- No, itt egy dollár! Hozzon a söntésből egy kis itókát, és üljön ide hozzánk.
A néger nemsokára visszajött, kezében egy nagy palack pálinkával és két pohárral. Kissé gyanakodva telepedett le a kornel mellé.
- Fehér urak nem szoktak barátságosan beszélni velünk, négerekkel - mondta.
- Mi nem vagyunk olyanok - felelte a kornel. - A mi szemünkben a néger is ember. Különösen a dolgos fajta, aki olyan nehéz munkát végez, mint maga a gépházban. Rosszul fizetik, mi? A kapitány, ahogy nézem, zsugori alak lehet.
- Rám különösen kirúg - felelte a néger. - Mindenkinek ad előleget, csak nekem nem. Azt mondja, az út végén egyszerre adja ki a béremet. Mert észrevette, hogy szeretek inni. Hát a többi talán nem iszik?
Megtöltötte poharát, és mohón felhajtotta.
- Aki a forró kazán mellett dolgozik, nem lehet meg ital nélkül - bólintott a kornel.
- De ő nem látja be ezt. Azt se bánja, ha az ember megdöglik a szomjúságtól.
- Én talán segíthetek magán - mondta a kornel, állát simogatva. - Tőlem kaphat egy tízest, ha megszolgálja.
- Egy tízest? Hű, az áldóját! És mit kell érte csinálnom?
- Mi csak tanácsot szeretnénk magától kérni. Nézze, mi aratómunkások vagyunk, és egy jó helyet keresünk. Az első osztályú utasok közt van egy magas úr. Azt hallottuk, egy nagy farm tulajdonosa. Esetleg elszegődnénk hozzá. De előbb tudnunk kell, miféle ember.
- Mit tudom én? - vonta vállát a néger.
- Nem tudja, de megtudhatja. Csak hallgatóznia kellene egy kicsit. Minden érdekel, amit a szalonban beszélnek. Az is, hogy a többi utas kicsoda-micsoda, hova utazik, mivel foglalkozik, érti? Persze, ügyesen kell hozzálátni.
- Hát ha csak erről lenne szó..., mert nem szeretnék valami törvényellenes dologba belekeveredni.
- Ugyan, mi jut eszébe? Nincs mitől félnie. Csak az a kérdés, szabad bejárása van-e a hajószalonba.
- Tilosnak nem tilos, ha valami dolgom van ott. Ha be kell vinni valamit vagy kihozni. De ez csak egy perc, és...
- Hát intézze úgy, hogy tovább tartson! - vágott a szavába a kornel. - Most jut eszembe: a szalon ablakai elég mocskosak. Mi lenne, ha lemosná őket a szabad idejében? A kapitány megdicsérné.
- A steward dolga. Igaz, hogy egy szót se szólna, ha megcsinálnám helyette. Azt mondhatnám neki, hogy rettentő szomjas vagyok..., fizessen egy pohár pálinkát, és lemosom az ablakot!
- No, látja! Hát csak ügyesen. És jól nyissa ki a fülét. Minden érdekel, amit sikerül megtudnia.
- A tízes biztos?
- Több is lehet belőle, ha megérdemli.
- Hát akkor felhajtok még egy pohárral, és megyek!
A néger elsietett. Bruns oldalát nagyon fúrta a kíváncsiság. - Mi a célod ezzel a buta négerrel, mondd? - kérdezte a kornelt.
- A céljaimról és a terveimről majd később beszélünk. Most nagyon meleg van. Pihenjünk egy kicsit.
Behunyta szemét, jelezve, hogy nincs kedve beszélgetni. Társai kényelmesen elnyúltak a fedélzet deszkáin. Volt, aki szunyókált, de a többi kíváncsian figyelte, mi lesz.
A "buta néger" a jelek szerint ügyesen látott dolgához. Előbb a stewarddal tárgyalt, azután vödörrel és törlőronggyal a kezében eltűnt a szalon ajtaja mögött. Csak másfél óra múlva bukkant elő megint.
Vödrét levitte a gépházba, de rögtön visszajött, és szó nélkül letelepedett a csavargók mellé.
- Nos? - kérdezte a kornel izgatottan. - Sikerült valamit megtudnia?
- Igen, sok mindent megtudtam.
- Halljuk.
- Azt a magas úriembert Old Firehandnek hívják. De nem farmer, hanem híres vadász. Most a hegyekbe készül menni, ahol valami nagy dologra készül.
- Vadászatra? - kérdezte a kornel.
- Nem. Valami másra. Magával viszi a két másik férfit is. Az egyik a fekete szakállas, akit Tomnak hívnak. A másik annak a kislánynak az apja, akit a párduc fel akart falni. Ezt az embert Butlernek hívják, és mérnök.
- Mérnök? Mi a csuda? Mit keres az a hegyekben?
- Úgy látszik, Old Firehand valami bányát fedezett fel, és azt akarja kiaknázni.
- És hol van az?
- Nem tudom. A mérnök még nem megy oda. Előbb a bátyját akarja felkeresni, egy gazdag farmert, akinek a birtoka Kansasban van. Marhákat és gabonát szállított New Orleansba, és a mérnök adta el ott. Most viszi a pénzt a bátyjának a Butler-farmra.
A kornel szeme felvillant, de egy szóval sem árulta el, hogy ez a hír mennyire érdekli.
- És milyen összegről van szó? - kérdezte ásítva.
- Suttogva beszéltek, de jó fülem van, és minden szót hallottam. Azt mondta, kilencezer dollár.
- Ugyan, ugyan! - legyintett a kornel. - Hiszen az komoly vagyon. Ennyi készpénzt nem visz magával senki. Arra való a bank, nem igaz? Nem fél, hogy ellopják?
- Erről is szó volt. Büszkén mesélte, milyen jól eldugta a pénzt. Meg is mutatta.
- Meg-mu-tat-ta? No, erre kíváncsi vagyok!
- Titokban mutatta, valamit dugdosva. Én háttal álltam feléjük, azt hitték, nem látom. De nem gondoltak a tükörre. A nagy tükör előtt álltam, és mindent láttam.
- Az a fránya tükör! - nevetett a kornel. - Csalóka jószág. Ami jobb kéz felé van, balról mutatja és viszont.
- De amit láttam, azt láttam - felelte a néger. - Egy ócska vadászkést vett elő, és lecsavarta a nyelét. A bankótekercset a kés üregébe rejtette.
- Hű, de ravasz kópé! - csapott a térdére a kornel. - Ha nekünk annyi pénzünk lenne, mi? No de mi közünk hozzá!
- Ez még semmi - súgta a néger közelebb hajolva. - A fekete szakállasnál is van egy csomó pénz. A tutajostársainak viszi. A közös keresetük.
- Hányan vannak?
- Vagy húszan, ha jól hallottam. A Blackbear folyó mellett irtják az erdőt. Nem tudom, merre van az.
- Már jártam ott - felelte a kornel. - Az Arkansas egyik mellékfolyója. Mit hallott még?
- Lehet, hogy az a maskara is velük megy, aki a párducot lelőtte. Old Firehand nagyon főzi, hogy tartson vele. Akármilyen rongyos, nem szegény ember. A köpönyege ujja tele van aranyrögökkel. A fene tudja, minek cipeli magával.
- Miért ne cipelné? Akármelyik erődben pénzzé teheti. Vándorkalmároknál is vásárolhat rajta. Az embernek a sivatagban is szüksége van mindenfélére.
- Igaz. Például italra - vigyorgott a néger.
- No, látja. Ebben nincs semmi különös. Én csak azt nem értem, miért viszi magával a mérnök a feleségét meg a leányát.
- Azt mondja, blokkházat épít nekik ott, ahol hosszabb ideig fog dolgozni.
- Nem mondta, hol?
- Azt csak Old Firehand tudja, de ő is titkolja. De nagyon összebarátkoztak. Egymás mellett vannak a kabinjaik. Az első a mérnöké. A kettes számú Old Firehandé. A hármast kibérelte Tomnak. A négyesben az a Droll néni lakik, és mellette, az ötösben Fred.
- Ki az a Fred?
- A kamasz, akit magával hozott.
- És az anya meg a kislánya?
- A hölgyek kabinjában, természetesen, az a legkényelmesebb.
- Nem irigylem őket a szűk kabinjaikban ilyen fülledt nyári éjszakán - vélte a kornel.
- Miért? Az ablakokat kiveszik, és moszkitóhálókat raknak a helyébe - mondta a néger. - Mindenesetre szellősebb, mint a mi szállásunk. Odalenn meg lehet fulladni.
- A hajófenékben alszik?
- Nem, valamivel feljebb. Onnan még egy csigalépcső vezet le a hajófenékbe. Ez minden, uram. Hat óra pihenőm van, szeretnék még aludni egy kicsit, mielőtt újrakezdem a szolgálatot. Remélem, meg van velem elégedve.
- Hát annak, amit mesélt, nem sok hasznát veszem, de gentleman vagyok, aki betartja szavát - mondta a kornel. - Itt a tíz dollárja. Néhány napig nem kell szomjaznia.
- Köszönöm, uram; ha még szüksége lesz rám, szóljon.
Kitöltötte a maradékot az üvegből, és felhajtotta. Aztán félrevonult, és elnyúlt egy nagy bála árnyékában.
A csavargók kíváncsian néztek vezérükre. Szerették volna tudni, mi jár a fejében. A kornel sokáig hallgatott, de nem merték faggatni.
- Húzódjatok közelebb! - mondta végre, majd suttogó hangon folytatta: - Most megbeszéljük a csatatervet. Figyeljetek!
Mindenki a fülét hegyezte.
- Azzal indultunk el, hogy megkönnyítjük a vasutasok kasszáját, ugye? Ezt későbbre halasztjuk. Előbb meglátogatjuk a tutajosokat a Blackbear folyónál. Tom pénzt visz nekik - kár beléjük, nem? Aztán felkeressük a Butler-farmot. Ott ellátjuk magunkat sok mindennel, amire szükségünk van. Aztán jön a vasúti kassza. És végül, legvégül a nagy kaland, amelyre már céloztam. Az lesz az igazi! Ha sikerül, ebben az életben nem lesz már gondunk semmire!
- Ezt már sokszor emlegetted - mondta Bruns. - Szeretnék már közelebbit is tudni róla.
- Majd eljön az ideje - felelte a kornel. - Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy nagyszerűen összevág minden. Szép sorjában leszedjük a fáról a gyümölcsöt. Sikerülni fog. De csak akkor, ha mindenki szót fogad nekem.
Meglesz, kornel - dünnyögték többen is. - Holnap munkához látunk.
- Nem holnap - még ma! Nem hallottátok, mit mesélt az a büdös nigger? Azt hiszitek, ok nélkül ajnároztam?
- Mire gondolsz?
- A mérnök vadászkésére. Csak nem képzelitek, hogy meghagyjuk neki? Kilencezer dollár készpénzben, bankjegyekben - nem csekkekben, amiket beváltani körülményes és veszélyes. A kést ki kell lopni a kabinjából.
- Őrültség! Ki vállalkozik ilyen vakmerőségre?
- Én magam - felelte a kornel. - Ilyen fontos munkát nem szoktam másra bízni. Az éjjel érte megyek.
- És ha a mérnök rajtakap?
- Bízd csak rám! Nem kap rajta.
- De reggelre észreveszi, hogy a kés eltűnt. Lármát csap, a kapitány általános motozást rendel el - mit csinálunk akkor?
- Nem találnak nálunk semmit. Úgy eldugjuk a kést, hogy sohasem találják meg.
- Hogyan?
- Zsinegre kötjük, és a hajó oldalán belógatjuk a vízbe.
- Nagyszerű! Hogy te mindenre gondolsz! Akkor a motozástól sem kell félnünk.
- De nem ám! Különben is, akkor már nem leszünk a hajón. Még az éjjel meglógunk.
- Csak nem úszunk ki a partra?
- Nem. Az egyik mentőcsónakon lógunk meg.
- És ha észreveszik?
- Nem veszik észre. Bízd rám. Én már mindent kiterveztem.
- Nagy vagy, kornel, de ezt még neked sem hiszem el.
- Hát mit gondolsz, miért érdeklődtem a négernél a hajófenékről?
- Mi dolgod lehet neked a hajófenékben?
- Nézd csak azt a szerszámosládát a csörlő mellett! Van ott minden - fűrész, véső, kalapács, még fúró is. Hát az egyik fúrót, a legnagyobbat, kölcsönveszem egy fél órára.
- Ördög, pokol! Csak nem akarod a hajót megfúrni?
- De éppen ezt akarom! Ha a hajó süllyedni kezd, olyan lárma és ijedelem lesz itt, hogy a nagy zűrzavarban mindenre lesz gondjuk, csak miránk nem.
- De akkor mi is elsüllyedünk!
- Ne légy már olyan begyulladós! Egy ilyen hajó, ha léket kap, lassan merül alá. Addig már túl leszünk árkon-bokron. Most már tudtok mindent! Csend legyen! Feküdjetek a fületekre, és aludjatok. Ha beesteledik, akkor üt a mi óránk! Egy szót se halljak addig, értitek?
A banda engedelmeskedett. Elterültek a fedélzeten, és félig ébren, félig szunyókálva, de mindenesetre a legnagyobb csendben hevertek ott. Az egész hajó elálmosodott az ebéd utáni tikkasztó hőségben. A táj is egyhangú volt, a két part nem ígért semmi érdekeset. Az első osztályú utasok behúzódtak kabinjaikba.
Csak alkonyat előtt élénkült meg újra a fedélzet. A hőség alábbhagyott, és egy kis szellő fújdogált. A hölgyek és urak előjöttek kabinjaikból, hogy felfrissüljenek. Köztük volt a mérnök is. Egyik karján feleségét vezette, a másikon a kislányát, aki a váratlan fürdő és ijedség után már teljesen magához tért. Első dolguk volt felkeresni a két indiánt, hiszen a hölgyek még nem köszönték meg Kismedvének okos és bátor viselkedését.
Nagymedve és Kismedve igazi indián nyugalommal töltötte el az egész délutánt, ugyanazon a ládán üldögélve, ahol Droll néni felfedezte és üdvözölte őket.
- Most pénzt fognak adni nekünk - mondta Nagymedve a tonkavák nyelvén, amelyből a mérnök és családja egy szót sem értett.
Nagymedve arca elsötétült, mert a hálának ilyetén módon való kifejezését minden indián sértőnek érzi. Kismedve szíve elé emelte lefelé fordított tenyerét, és gyorsan maga elé ejtette, ami azt jelentette, hogy neki más a véleménye. Az indián ifjú gyönyörködve nézte a szép leánykát, akinek életét megmentette. A kislány odalépett hozzá, mindkét kezével megragadta az indián jobbját, és szívélyesen megszorította.
- Derék, bátor, jószívű fiú vagy - mondta. - Kár, hogy nem lakunk egymáshoz közelebb. Mert akkor szívesen barátkoznék veled.
A fiú komolyan nézett a kislány rózsás arcába, és így felelt:
- Az életem akkor is a tiéd lenne. A Nagy Szellem hallja szavamat, és tudja, hogy igazat mondtam.
- Akkor legalább egy emléket adok neked, hogy néha gondolj rám. Elfogadod?
A fiú bólintott. A fehér lány vékony aranygyűrűt vont le az ujjáról, és az indián fiú kisujjára húzta. Kismedve a gyűrűre, majd a lányra nézett, aztán takarója alá nyúlt, valamit lekapcsolt a nyakáról, és átnyújtotta a leánykának. Fehérre cserzett, négyszögletes bőrdarabka volt; sima felületére néhány jelet préseltek.
- Én is adok neked valami emléket - mondta. - Ez Nintropan Homosh totemje. Igaz, hogy csak bőr, nem arany. De ha indiánok közt valami veszély fenyeget, mutasd meg, és akkor nem lesz semmi baj. Minden indián ismeri és szereti Nintropan Homosht. Totemjének minden indián engedelmeskedik.
A lány nem tudta, mi a totem; azt sem, hogy bizonyos körülmények között milyen sokat érhet. Csak azt látta, hogy gyűrűjéért egy darabka bőrt kapott cserébe. De semmivel sem árulta el csalódását. Jószívű, finom érzésű teremtés volt, s eszébe se jutott volna a fiút megbántani azzal, hogy szegényes ajándékát visszautasítja. Ellenkezőleg. Tüstént nyakába akasztotta a totemet (a fiú szeme csillogott örömében), s így szólt:
- Nagyon szépen köszönöm! Most már én is kaptam tőled emléktárgyat, bár azt hiszem, enélkül sem felejtenélek el.
Ekkor a kislány anyja lépett Kismedvéhez, és megszorította kezét. A mérnök pedig így szólt hozzá:
- Mit adhatnék hálám jeléül Kismedvének? Jómódú ember vagyok, de ha egész vagyonomat neki adnám, akkor is adósa maradnék. Én is csak emléket adok neki. Vajon örülne-e ezeknek a fegyvereknek? Kérem, fogadja el tőlem.
Két nagyon finom, gyönyörűen megmunkált forgópisztolyt vett ki a zsebéből, és az indián fiú felé nyújtotta. Kismedve egy pillantást vetett a pisztolyok gyöngyházzal kirakott agyára, aztán egy lépést hátrált, büszkén kiegyenesedett és felkiáltott:
- A fehér ember fegyvert kínál nekem! Nagy megtiszteltetés számomra, hiszen fegyvert csak felnőtt férfiaknak szoktak ajándékozni! Elfogadom, örömmel elfogadom, de csak rossz emberek ellen fogom használni, jó emberek megmentésére. Uff, beszéltem!
Átvette a pisztolyokat, és takarója alatt az övébe dugta. Apja gyönyörködve nézte, arcán meghatottság tükröződött. Butlerhez fordult, és így szólt:
- Tonkava köszöni fehér embernek, hogy nem pénzt adni. Pénzt csak rabszolgának adni, kinek nem lenni becsülete. Fehér testvérem jóságát soha nem felejteni. Tonkava mindig barátja lenni fehér embernek, squaw[2]-jának és leányának. Kismedve totemjére jól vigyázni - övé totem enyém totem is. A Nagy Szellem mindig napfényt és örömöt küldeni fehér testvéremnek!
A kölcsönös hálálkodás ezzel befejeződött. Újból kezet fogtak, és a két indián visszaült a ládára. A fehérek eltávoztak.
- Tua enokh, jó emberek! - mondta Nagymedve.
- Tua-tua enokh, nagyon jó emberek! - felelte a fia. Többet nem mondhatott, mert az indián szűkszavúság nem tűr semmiféle érzelgést.
A mérnök tapintatos viselkedése nem a saját lelkéből fakadt. Nem ismerte az indiánok gondolkodását és szokásait. Szerencsére Old Firehandhez fordult tanácsért. Most visszatért hozzá, hogy elmesélje, milyen örömet szerzett ajándékával a két indiánnak. Amikor megemlítette a totemet, mosolygott, amiből Old Firehand látta, hogy nem tartja nagyra Kismedve ajándékát.
- Tudja ön, mi a totem? - kérdezte Old Firehand.
- Azt hiszem, az indián kézjegye - felelte a mérnök -, olyasmi, mint nálunk a pecsétgyűrű lenyomata.
- A felelet helyes, de nem kimerítő. Először is totemje csak a törzsfőnöknek van. Kismedve totemje azt bizonyítja, hogy már komoly hőstettekkel tüntette ki magát. Többféle totem van. A közönséges totem olyan, mint nálunk az aláírás, igazolásra szolgál. De az a totem, amelyet Kismedve adott, ajánlás. Ez lehet forróbb vagy lanyhább. Mutassa csak azt a bőrdarabkát.
Miss Butler átnyújtotta a totemet, és Old Firehand alaposan megvizsgálta.
- Csak nem tudja kibetűzni ezeket a jeleket, Sir? - kérdezte Butler.
- Sokat forogtam a különféle indián törzsek között - felelte Old Firehand. - Nemcsak a sokféle nyelvjárást ismerem, de az írásjeleiket is. Ez a totem a legbecsesebb fajta, ilyet nagyon ritkán ajándékoznak. Tonkava nyelven ez a szöveg olvasható rajta: "Az ő árnyéka az én árnyékom, és vére az én vérem. Ő az én idősebb testvérem." Alatta Kismedve neve látható. Az "idősebb testvér" kifejezés a legnagyobb tiszteletet jelenti, sokkal nagyobbat, mint az egyszerű "testvér". A totem ajánlólevél minden baráti indián törzs körében. Aki a totem felmutatóját bántalmazza, annak Kismedve és Nagymedve és az egész tonkava törzs bosszújával kell számolnia. Ki tudja, milyen szolgálatot tehet még önnek ez a kis tárgy? Megeshetik, hogy életét köszönheti neki.
A gőzös a délután folyamán több kikötőt érintett, és most ahhoz a ponthoz ért, ahol az Arkansas megváltoztatja irányát, és derékszögben észak felé fordul. A kapitány kijelentette, hogy éjjel két órakor megérkeznek a Gibson-erődbe. Az utasok jó korán nyugovóra tértek, hisz tudták, hogy a hajó reggelig áll Gibson kikötőjében, és ott sok érdekes látnivaló akad, amit kár lenne elmulasztani. Aki nem feküdt le, a szalonban kártyázott vagy sakkozott. A szalonból nyíló dohányzóban Old Firehand még elszívta esti szivarját. Droll néni engedélyt kért, hogy leülhessen mellé. Beszélgettek.
- Tulajdonképpen hogy tett szert erre a különös névre, Droll néni? - kérdezte Old Firehand.
- Ön is tudja, hogy itt a Vadnyugaton mindenkinek adnak valami csúfnevet, ha nem kötekedésből, hát a szeretet jeléül. A köpönyeg, melyben járni szoktam, női pongyolához hasonló. Azonkívül a vékony, sipító hangom is nőies. Valamikor zengő basszusom volt, de egy súlyos meghűlés hangszálaimat tönkretette. És még valami. Tudják rólam, hogy szívesen segítek minden becsületes fickón, ha bajban van. Anyás természetemnek is része van abban, hogy Droll néninek becézgetnek.
Nemsokára mindenki visszavonult a kabinjába. A szalonban és a dohányzóban eloltották a lámpákat. A fedélzeten is csak két lámpa égett - elöl, a hajó orrán, a másik hátul. Az elülső lámpa olyan messzire bevilágította a folyót, hogy a megfigyelőhelyen posztoló matróz a vízben felbukkanó akadályokat idejében észrevehesse és jelenthesse. A gépészen és fűtőn kívül a jelek szerint már csak három ember volt ébren a hajón: az őrszem, a kormányos és a fedélzeten sétálgató másodtiszt.
A trampek is alvást színleltek. A kornel nagy ravaszul a hajófenékre vezető lejárat körül helyezte el embereit.
- Átkozott história! - káromkodott a kornel. - Elfelejtettem, hogy őrszem figyeli a vizet. Az ördög vigye ezt a fickót! Mi lesz, ha idesandít?
- Ne tarts tőle - mondta Bruns. - Ebben a vaksötétben nem is látja a csapóajtót. Egyetlen csillag sincs az égen. Örül, ha a vizet láthatja; ha meg hátrafordul, szeme az erős reflektor után káprázik a sötétségben. Mikor kezdjük?
- Tüstént. Nincs vesztegetni való időnk. Még a Gibson-erőd előtt készen kell lennünk mindennel. A fúró a zsebemben van. Máris lemászok. Ha valami baj van, köhécselj - ez lesz a jel.
A csapóajtóhoz osont, és rálépett a keskeny lépcsőre. Tíz fok után egy kis térségbe jutott. Könnyen megtalálta a másik ajtónyílást és az alsó lépcsőt. Amikor leérkezett, gyufát gyújtott és körülnézett.
A helyiség, ahová jutott, éppen csak embermagasságú volt. Hosszában a hajó közepéig ért, széltében pedig a hajó egyik falától a másikig. Körös-körül kisebb csomagok hevertek.
A kornel a bal oldali falhoz lépett, és odaillesztette fúróját, természetesen a vízvonal alatt. Keze erős nyomása gyorsan hajtotta a fúrót a fába. Egyszerre ellenállásba ütközött - a kemény bádogfalba, mely a hajó víz alatti részét borította. A bádogfalat is át kellett törni. Azonkívül legalább két lyukat kellett fúrnia, hogy a víz gyorsan behatoljon. A kornel a másik oldalon még egy lyukat fúrt, most is csak a bádogig. Azután felkapott egy követ, mely a ballaszthoz, vagyis fenéksúlyhoz tartozott, s addig csapkodta vele a fúró nyelét, míg a hegye keresztül nem hatolt a bádogfalon. Keze tüstént nedves lett, de amikor erőlködve visszahúzta a fúrót, olyan erős vízsugár csapta meg, hogy gyorsan félreugrott. A kopácsolást nem lehetett hallani, elnyomta a hajógép zakatolása. Most végigfúrta a másik lyukat is, és visszatért a fedélzetre. Még a lépcsőn eldobta a fúrót - már nincs rá szükség, minek vigye magával?
Társai odafenn suttogva megkérdezték, sikerült-e a dolog. Hogyne - felelte, és hozzátette, hogy máris odaoson az egyes számú kabinhoz.
A szalon és folytatása, a dohányzó a hátsó fedélzet közepét foglalta el. Tőle jobbra-balra a kabinok sorakoztak. Minden kabin ajtaja a szalonba nyílt, az ablakok pedig a folyó felé. Ezeket a meglehetősen nagy ablakokat tüllfüggöny borította. Az ablaksor és a korlát között keskeny folyosó húzódott mindkét oldalon.
A kornel hasra feküdt, és az első kabin felé kúszott - óvatosan, hogy a sétálgató másodtiszt észre ne vegye. Szerencsésen eljutott az első ablakhoz. A kifeszített tüllfüggönyön fény szűrődött ki. Butler talán ébren van és olvas?
A kornel egy pillanatra megijedt. Benézett az ablakon, és mindjárt megnyugodott. Odabenn, igaz, ég a lámpa, de ez talán megkönnyíti feladatát. Elővette kését, és nesztelenül végighasította a függönyt felülről lefelé. Halkan félretolta, hogy benézhessen; amit látott olyan örömmel töltötte el, hogy majdnem elkurjantotta magát. A kabin egyik oldalán falilámpa égett. Alatta feküdt a mérnök, arccal a deszkafal felé, mély álomba merülten. Előtte ruhái hevertek egy széken. A kabin másik oldalán, egészen az ablaknál, lecsapható asztalon feküdt a mérnök órája, pénztárcája és - a vadászkése. Egészen könnyű volt kézzel elérni. A kornel benyúlt az ablakon, és kivette a vadászkést. Az órát és a pénztárcát otthagyta. Kihúzta a kést hüvelyéből, és megvizsgálta a nyelét. Megállapította, hogy le lehet csavarni. Így hát minden rendben van.
"Teringettét, könnyebben ment, mint gondoltam volna! - sóhajtotta a tolvaj. - Még az is megtörténhetett volna, hogy kénytelen vagyok bemászni, és az ipsét megfojtani."
A kabin ablaka a vízre nézett; hogy az előtte húzódó keskeny folyosón mi történt, nem láthatta senki. A kornel övébe dugta a vadászkést, és újra lehasalt, hogy embereihez visszatérjen. Most is sikerült a másodtisztet elkerülnie. Amikor balra nézett, úgy rémlett neki, hogy két fénylő pontot lát egy pillanatra. Csak nem egy szempár csillant meg ott? Gyorsan meglapult, és még óvatosabban kúszott tovább, míg vissza nem jutott cimboráihoz.
A kornel nem tévedett. Csakugyan egy szempár figyelte a hajó bal oldalán. Nemsokára ugyanott egy kis nesz támadt, mintha valaki felállt volna. A másodtiszt meghallotta és odalépett.
- Ki az? - kérdezte.
- Nintropan Huey - felelte egy hang.
- Ah, az indián! Miért nem alszol?
- Itt egy ember elosonni. Valami rosszat csinálni.
- Ugyan! Rosszat álmodtál. Aludj csak tovább - mondta a tiszt, és folytatta körútját.
Negyedóra múlva a hajó orránál álló matróz rémülten odahívta a másodtisztet.
- Valami baj van, Sir! - mondta. - A víz gyorsan emelkedik. Az ember azt hinné, a hajó süllyed.
- Képtelenség! - nevetett a tiszt.
- Tessék megnézni.
A tiszt lepillantott a folyóba, aztán szó nélkül a kapitány kabinjához rohant. Két perc múlva a kapitánnyal együtt jött vissza. Mindketten kézilámpással vizsgálgatták a fedélzetet. A kapitány aztán leereszkedett az elülső csapóajtón, a hadnagy pedig a hátsó lépcsőn, hogy vizsgálatukat a hajófenéken folytassák. A kapitány hamarosan feljött, és a kormányoshoz sietett.
- Kezdődik a ribillió! - súgta a kornel társainak. - Figyeljetek csak. A hajó mindjárt a part felé közeledik.
Igaza volt. A matrózokat feltűnés nélkül felkeltették, és a hajó megváltoztatta irányát. Néhány utas előjött kabinjából.
- Nyugalom, uraim, nincs semmi veszély! - magyarázta nekik a kapitány. - Egy kis víz hatolt be a fenéktérbe, és ki akarjuk szivattyúzni. Ezért kikötünk. Aki aggódik, rövid időre kiszállhat.
Meg akarta nyugtatni az utasokat, de éppen az ellenkezőjét érte el. Nagy kiabálás támadt. Mindenki előrohant a kabinokból, mentőövekért könyörögtek, összevissza szaladgáltak. Az elülső lámpa fénye most már a magas partot világította meg. A hajó fordult, parthoz állt, és horgonyt vetett. A lebocsátott hajóhíd szerencsére elég hosszúnak bizonyult. Aki félt, kiszállhatott.
Old Firehand, Tutajos Tom, Droll néni és Nagymedve a fedélzeten maradt. Old Firehand lement a hajófenékbe, hogy megnézze, mennyi víz hatolt be. Néhány perc múlva visszajött, egyik kezében az égő lámpással, a másikban egy jó nagy fúróval. Intett a kapitánynak, aki a szivattyúk felállítását ellenőrizte.
- Hol a rendes helye ennek a fúrónak, kapitány úr? - kérdezte.
- A szerszámosládában - felelte az egyik matróz. - Délután még ott volt.
- Most meg odalent találtam rá - mondta Old Firehand. A hegye elgörbült, alighanem a bádogfaltól. Esküszöm, hogy a hajót megfúrták!
Szavait óriási megrökönyödés fogadta. De mintha nem lett volna elég, a következő percekben egyik izgalom a másikat követte. A mérnök első gondja az volt, hogy feleségét és leányát a partra segítse. Azután visszatért kabinjába, hogy öltözködését befejezze. Ám hirtelen előjött kabinjából, és magából kikelve ordította:
- Megloptak! Kiraboltak! Levágták a függönyt, és kilencezer dollárt vittek el az asztalomról!
Nagymedve hangja túlharsogta a mérnökét:
- Tonkava tudni, ki! A kornel! Tonkava látni - tiszt nem hinni! Fekete fűtő gépházban - kikérdezni!
De a néger vallatására most még nem került sor, mert a partról is nagy kiabálás hallatszott. Kismedve kiáltott át a hajóra. Apja küldte a partra, hogy nézze meg, hová tűntek el a trampek.
- Ott vannak! - süvített az indián fiú hangja. - Levágták a nagycsónakot, és a túlsó part felé eveznek!
Rögtön arra fordították a reflektort. A nagy mentőcsónak már a folyó közepéhez közeledett. A trampek diadalmas ujjongással, gúnyolódva integettek az utasok felé. A kapitány toporzékolt dühében, a másodtiszt a haját tépte. A nagy zűrzavarban senki sem vette észre, hogy a két indián eltűnt. Old Firehand hatalmas hangja vetett véget a fejetlenségnek. Parancsára a káromkodó, szitkozódó utasok elhallgattak. A helyreállított csendben meghallották alulról, a víz felől Nagymedve hangját:
- Tonkava eloldani kiscsónakot! Átmenni túlsó part! Csónakot otthagy! Üldözi kornelt! Nagymedve sértést megbosszul! Uff!
Most már látták, hogy a hajó kiscsónakját a két indián gyors evezőcsapásokkal hajtja a nagy mentőcsónak után.
Egyelőre a víz kiszivattyúzása volt a legsürgősebb tennivaló. Míg a kapitány és a matrózok ezzel foglalatoskodtak, Old Firehand elővette a néger fűtőt. Keresztkérdéseivel úgy sarokba szorította, hogy mindent bevallott. Megkötözték, és bezárták egy kamrába addig is, amíg a kapitánynak ideje lesz ítélkezni fölötte.
Szerencsére kiderült, hogy a beszüremlett víz nem tett nagy kárt a hajóban. Könnyűszerrel kiszivattyúzták, és megállapították, hogy a hajó veszély nélkül folytathatja útját. Az utasok visszatértek kabinjaikba, és kényelembe helyezkedtek.
A mérnök rettentően bánkódott és bosszankodott. Old Firehand így vigasztalta:
- A pénze még nem veszett el végleg. Van remény rá, hogy visszakapja. Folytassa útját feleségével és leányával együtt Kansasba. Bátyja farmján újra találkozunk.
- Hogyan? Hát nem jön velünk?
- Nem. Előbb üldözőbe veszem a kornelt.
- Ne tegye. Veszedelmes fickó.
- Old Firehand nem olyan ember, akit a veszély visszariaszt.
- Nagyon kérem, maradjon velem. Inkább vesszen el a pénzem.
- Nemcsak az ön kilencezer dollárjáról van szó, uram! A csavargók a négertől megtudták, hogy Tomnál is szép összeg van. Feltételezem, hogy a banda most a Blackbear folyóhoz siet, ahol újabb gaztettet készül elkövetni. A két tonkava azonban kopók módjára a nyomukban van. Nem hagyhatom őket magukra. Ki tudja, hány emberélet forog kockán? Ezért reggel utánuk megyek. Remélem, Tom és Droll néni is velem tart - igaz-e, uraim?
- Feltétlenül - felelte Tom.
- A kornelnek saját kezemmel tekerem ki a nyakát, ha minden kötél szakad - tette hozzá Droll néni.
Hatalmas máglya égett a Blackbear folyó magas partján. Holdsarló ragyogott az égen, de fénye nem tudott áthatolni a fák sűrű koronáján. A máglya nélkül sötétség borult volna a tutajosok táborára.
Így azonban a tűz megvilágította a rögtönzött barakkot, mely nem úgy épült, mint az erdei blokkházak általában. Itt nem kidöntött fatörzseket róttak össze vízszintesen egymás fölött. Gyorsabb módszert alkalmaztak. Amikor kidöntötték a fákat, meghagytak négy erős fát, melyek körülbelül szabályos négyszöget alkottak. Ezeknek lehasogatták a koronáit, és a törzsekre sebtében fűrészelt deszkákat szegeztek. Az egyik oldalon három nyílást vágtak - középen ajtónak, jobbra-balra ablaknak. Felszegezték a tetődeszkákat, és kész volt a lakóház, mely egyúttal éléstárnak és szerszámkamrának is szolgált.
Tizenöt-húsz férfi üldögélt a tűz körül. Durva ruhájuk elárulta, hogy hosszú idő óta távol élnek attól, amit civilizációnak szoktak nevezni. Arcukat nemcsak megbarnította, hanem valósággal megcserzette a nap és a szél.
A máglya fölött erős ágra akasztott, jókora bográcsban hatalmas húsdarabok főttek. Két óriási, kivájt tökhéjban erjesztett méhsört tároltak, azzal oltották szomjúságukat.
Különös népség volt ez: favágók és tutajosok. Nem letelepedett farmerek, akiknek az a céljuk, hogy állandó otthont teremtsenek maguknak. Nem is trapperek, akik hol itt, hol ott állítják fel csapdáikat, és az indiánok nomád életmódját követik. A favágó valahogy a kettő között áll. Hosszabb ideig tartózkodik egy-egy alkalmas helyen - de csak addig, amíg a folyóhoz közel eső erdőt le nem tarolta. Az erdő nem az ő tulajdona, de eszébe sem jut megkérdezni, kié. Kivágja a legszebb fákat, tutajokat ró össze belőlük, s leúsztatja oda, ahol el lehet adni. Keményen dolgozik, de szépen keres, hiszen az áruja nem kerül neki semmibe. Az élelmét is ingyen kapja. A csoport néhány tagja vadász - ezek gondoskodnak a húsról. Egy másiknak az a feladata, hogy főzzön, a szerszámokat élesítse, és a házat rendben tartsa.
A favágók a nehéz munka után farkasétvággyal megvacsoráztak, azután átengedték magukat a pihenés gyönyörűségének. Vidám beszélgetésükben csak egyik társuk nem vett részt. Idősebb volt náluk, de semmiképpen sem öreg ember. Nem a kor, hanem valami nagy-nagy bánat vésett mély barázdákat homlokára, és őszítette meg haját. A többiektől félrevonulva, egymagában üldögélt a tűztől kissé távolabb, és komor gondolataiba merült. Csak akkor figyelt fel, amikor az egyik favágó az indiánokat szidta, és vörös gazembernek nevezte valamennyit.
- Ugyan, hagyd már abba! - mordult fel. - Már miért volnának gazemberek? Mert az ősi földjüket védik a betolakodók ellen?
- Ez igaz - felelte a másik. - De azt se felejtsd el, Blenter, hogy az ilyen vad népnek nincs már jövője. A civilizáció kipusztítja őket, mert nem tudnak tanulni, alkalmazkodni. Ez a világ rendje.
- Szép rend, mondhatom! - felelte az, akit Blenternek szólítottak. - A fehér ember, aki hazájukat elrabolta, kimondta róluk, hogy nem alkalmasak a kultúra befogadására. Miért nem adunk nekik időt rá? Ha egy gyereket iskolába küldünk, talán elvárjuk tőle, hogy pár hét múlva annyit tudjon, mint a tanítója? Nem akarom védeni az indiánokat, utóvégre semmi közöm hozzájuk. De a fehérek között is éppen elég gazfickó akad, viszont az egyetlen ember, aki az életemet mentette meg, indián volt. Az persze más lapra tartozik, hogy jobb lett volna, ha nem ment meg, és nem élem túl a családom pusztulását!
Elhallgatott, és összeráncolt homlokkal a tűzbe bámult.
- Szegény öreg Blenter! - súgta az egyik a mellette ülőnek. - Nem múlik el nap, hogy ne gondoljon a családjára.
- Különösen este ereszti búnak a fejét - suttogta a másik.
- Mi lenne, Blenter, ha elmesélnéd, hogy is történt az a borzasztó dolog? - kiáltott át a búslakodóhoz egy harmadik. - Talán könnyítenél a szíveden.
- Az én szívemen csak egy pillanat könnyítene: amikor bosszút állhatnék azon a kegyetlen gazemberen! - mondta Blenter, és keze ökölbe szorult. - De eddig még mindig kisiklott a kezeim közül.
- Hogy hívják?
- A nevét nem tudom. De azt az alattomos rókaképét felismerném ezer közül is!
Megint elhallgatott, de hosszú csend után minden nógatás nélkül újra megszólalt.
- Éppen olyan kellemes nyári este volt - kezdte -, mint a mai. Vadászatról jöttem haza, gazdag zsákmánnyal megrakodva. Szívemben hálát adtam az égnek, hogy olyan szépen boldogulunk. Szép kis farmunk volt már az erdő közepén egy tisztáson, amit magunk irtottunk ki. A ház, a veteményeskert, a kukoricás, az istálló négyünk keze munkája volt. Igaz, erősen megdolgoztunk érte mind - a feleségem, a két szép fiam. Nem tudtam, milyen sors vár rájuk!
Elfordította arcát, és könnyeit törölgette. A durva favágók tapintatosan hallgattak.
- Pedig sejthettem volna! - folytatta. - Előző nap eltűnt az egyik tehenünk. Nem kószálhatott el. Egyszerűen elhajtották és levágták. Ebből kitalálhattam volna, hogy banditák ólálkodnak a közelben. A veszélyt nem vettem komolyan. Házam előtt most hat ember ült a fűben, és nyugodtan falatozott. Még nem tudtam, kikkel van dolgom, és csodálkozva kérdőre vontam őket. Erre megrohantak, és agyba-főbe vertek. Én sem hagytam magam, és az egyiket úgy megütöttem, hogy két fogát kiköpte. Éppen a rókaképű volt - a banda vezére. De hatan voltak, letepertek, megkötöztek, és valami rongyot tömtek a számba, hogy ne kiáltozzak segítségért - akkor még nem tudtam, hogy hiába is kiáltoznék.
- És a feleséged? A fiaid? - kérdezte valaki.
- Várj csak. A rókaképű rettentő dühbe gurult, amiért megütöttem, és kiadta a parancsot, hogy kössenek fel a legközelebbi fára. Már nyakamon volt a hurok, amikor egy lövés dördült el, és a fák közt megjelent egy délceg termetű indián. Szempillantás alatt felmérte a helyzetet, és felkiáltott: "Mit csináltok, fehér gyilkosok? Winnetou nem engedi!"
- Winnetou volt?
- Igen, a nagy Winnetou, az apacs indiánok vezére. A puszta neve elég volt ahhoz, hogy elengedjenek, felkapják puskáikat, és elszaladjanak. Az egész banda hanyatt-homlok rohant, menekült. Winnetou habozott, hogy üldözze-e őket, vagy velem törődjék. Végül odalépett hozzám, eloldozta kötelékeimet, és lefektetett a fűbe, mert a veréstől és izgalomtól úgy elgyengültem, hogy mozdulni sem tudtam. Vizet hozott, megmosta sebeimet, aztán belépett a feldúlt, kirabolt házba. A küszöbön megállt, és két karját égnek emelte megdöbbenésében. Feltápászkodtam és odavánszorogtam. Benéztem az ajtón, és a következő pillanatban ájultan összeestem.
- A családod? - kérdezte az egyik tutajos részvéttel.
- Már nem volt családom - felelte Blenter tompa hangon. - Három holttest feküdt egymás mellett a földön. A feleségem és a két gyönyörű fiam. Orvul törtek rájuk, és meggyilkolták őket!
- Rettenetes! - kiáltott fel az egyik favágó.
- Winnetou térített magamhoz - folytatta Blenter. - Segített eltemetni halottaimat. Haragom még gyászomnál is nagyobb volt. Egyelőre nem tudtam másra gondolni, csak a megtorlásra. De ez csak részben sikerült. Éjfél után útra keltünk Winnetouval, és utolértük a bandát. A tűzharcban öt haramiával leszámoltunk. De a hatodik - a vezér - megmenekült. Azóta is őt üldözöm, és nem nyugszom, amíg meg nem büntetem.
- Az ilyen több halált érdemelne! - mondta valaki a tűz mellett. - De nézzétek csak, ki jön ott!
Felugrott, és a többiek követték példáját. Két indián lépett elő a fák sűrűségéből, takarójukba burkolózva. Az idősebb felemelte kezét, és így szólt:
- Fehér testvéreim ismerni Tutajos Tom?
- Hogyne ismernők! Ő a vezetőnk! - felelte egyikük. - Mindennap várjuk a visszaérkezését.
- Akkor tonkava jó helyen jár - mondta az indián. - Tonkava híreket hoz Tutajos Tomtól. Halkan beszélni, szó messze hallani. A tűz is nagy.
Ledobta válláról a takarót, a tűzhöz lépett, szétrugdosta és eltaposta az égő fadarabokat, csak néhányat hagyott meg. A favágók csodálkozva nézték, mit művel.
- Tonkava jó ember - mondta az indián. - Tonkava jót akarni. Fehér testvér nem fél.
- De ki vagy te? Hogy hívnak?
- Nagymedve, a tonkavák főnöke, és ez itt Kismedve - felelte az indián.
A favágók hírből ismerték már a tonkava törzsfőnököt. Tüstént megkínálták hússal és méhsörrel. Megvárták, míg éhségét és szomjúságát csillapítja, csak aztán kérdezték meg, mi járatban van. Nagymedve tört angolsággal elmondta, mit látott és hallott a Dogfish fedélzetén. Lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak, mert nagy veszély fenyegeti őket; csak azért sietett ide, hogy a trampek támadása ne érje a tábort váratlanul.
A favágók nagy izgalommal, de kissé tamáskodva hallgatták. Szinte elképzelhetetlennek tartották, hogy a csavargók megtámadhatják őket. Inkább Tom miatt aggódtak.
- Tom két jó sápadtarcúval útban ide - mondta Nagymedve. - Tonkava kis csónakon átkel Arkansas másik partjára. Egész éjjel gyalog követi rossz sápadtarcúakat. Másnap indián faluban két ló vásárolni. Alku soká, sok időt veszíteni. Trampek már nem lenni messze.
Hirtelen elhallgatott, feszülten figyelt egy-két percig, aztán suttogva folytatta:
- Tonkava valamit látni a ház sarkában. Senki ne mozdul. Tonkava odakúszni és megnézni.
Hasra feküdt, és nesztelenül a ház felé kúszott. Puskáját otthagyta a kihamvadó tűz mellett. A favágók még a lélegzetüket is visszatartották, úgy figyeltek. Vagy tíz perc telt el a legnagyobb izgalomban, amikor rövid sikoly hallatszott, s utána újra csend lett. Egyszerre csak felbukkant az indián főnök.
- A trampek előreküldött felderítője - mondta nyugodtan. - Már nem ártani. Tonkava kése éles, keze biztos. De talán két kém jönni, másik elmenekül. Idő kevés. Gyorsan cselekedni.
Nagymedve tanácsára eloltották a tüzet, és mindnyájan visszahúzódtak a házba. Az indián főnök elhatározta, hogy felderítőútra indul. Blenter ajánlkozott, hogy vele tart. Csak kést vittek magukkal, a puska akadályozta volna őket a gyors és nesztelen mozgásban.
A favágók a Blackbear folyó magas partján táboroztak. Egy vízmosást kiszélesítve, csúszdát létesítettek, amelyen kényelmesen leereszthették a kidöntött fatörzseket a vízbe. Nagymedve és Blenter ezen a csúszdán jutott le a folyóhoz, és a sűrű bokrok közt folytatták útjukat. Nagymedve kézen fogta Blentert, és olyan biztosan vezette, mintha fényes nappal lett volna. A folyó csobogása elnyomta siető lépteik neszét.
Körülbelül fél óra múlva egy patakhoz értek, mely a folyóba ömlött. Körös-körül sűrű erdő sötétlett, de a patak torkolata körül nagyobb tisztás terült el. Itt bukkantak rá a trampek táborára.
- Éppen úgy nem vigyázni, mint favágók - súgta Nagymedve. - Indián harcos mindig kis tüzet és kevés füstöt csinál. Trampek tüze messzire látszani.
- Mit csinálunk most? - kérdezte Blenter.
- Odaosonni - bólintott a tonkava. - Egészen közel csúszni..., mindent látni és hallani.
Itt rengeteg szúnyog volt, sokkal több, mint a favágók táborában. A csavargók védekezésül hatalmas máglyát gyújtottak és körülülték. Sok lovuk volt - úgy látszik, útközben megtámadtak egy indián falut, és elrabolták lovaikat. Az állatokat nem lehetett látni, csak hallani. A moszkitók annyira gyötörték őket, hogy szüntelenül toporzékoltak.
Nagymedve és Blenter most már hason csúszott előre, mindig a bokrok mögé húzódva. A patak partját sűrű nád lepte el; a nád jó búvóhelyül szolgált, de meg is nehezítette a tábor megközelítését. Azonkívül zörgött is, ha megérintették. A tonkava főnök úgy segített magán, hogy egyszerűen utat vágott kettőjüknek. Éles késével kivágta a nádszálakat maga előtt, és még arra is vigyázott, hogy Blenter könnyen követhesse. Olyan nesztelenül dolgozott, hogy még a nyomában kúszó Blenter sem hallotta a kivágott nád suhogását.
Csakhamar a tűz közelébe értek. A nád eltakarta őket, de mindent láttak, és a trampek szavait is megértették, hiszen ezek nem sejtettek semmit, és szokásuk szerint jó hangosan beszélgettek.
- Melyik az a kornel, akiről meséltél? - kérdezte Blenter suttogva.
- Kornel sehol..., tonkava nem látni - felelte Nagymedve.
- Talán éppen a mi táborunk körül ólálkodik? - súgta Blenter.
- Tonkava is azt gondolni.
- Nem lehet, hogy ő volt az, akit leszúrtál?
- Nem, nem..., nem kornel.
- Hogy tudod? Nem láthattad a sötétben!
- Sápadtarcú szemével látni..., indián kezével is. Tonkava ujjai nem kornelt megismerni.
- Akkor a társát szúrtad le, és a kornel volt a másik..., az, aki elmenekült, nem?
- Úgy, úgy - felelte az indián főnök. - Kornel most jönni ide, és mi megvárni.
A csavargók beszélgetése nem volt túlságosan érdekes, amíg az egyik meg nem jegyezte:
- Lehet, hogy a kornel tévedett, és a tutajosok nem ezen a vidéken tanyáznak.
- Dehogynem - felelte egy másik. - Itt vannak a közelben. Nem láttad, mennyi forgácsot visz a víz?
- Tulajdonképpen semmi dolgunk velük. Nekünk csak a Tom pénze kell. Elég lett volna őt meglesni az erdőben, és elszedni tőle a pénzt. Mondtam is a kornelnek, hogy kár volt megtenni ezt a hosszú utat.
- Másképp nem lehet Tomot elkapni - vélte a cimborája. - Azt hiszed, könnyű dolog egy embert megtalálni ebben az irdatlan erdőben? És különben is erre vezet az utunk a Butler-farm felé. Bízd csak a kornelre, ő nagyon jól tudja, mit akar, és...
Hirtelen elhallgatott, mert az, akiről beszéltek, éppen ebben a pillanatban bukkant elő a fák közül, és lépett a tábortűzhöz. Emberei kíváncsi várakozással néztek rá. A kornel földhöz csapta kalapját, és bosszúsan felkiáltott:
- Rossz híreket hoztam, emberek! Szerencsétlenül jártunk.
- Hogyhogy? Mi történt? Hol van Bruns? - záporoztak a kérdések mindenfelől.
- Bruns? - mondta a kornel, és leült. - Őt már hiába várjátok.
- Meghalt? Hogyan?
- Egy késtől, amit a szívébe döftek.
A hír lármás izgalmat keltett. Annyi kérdés repült a kornel felé, hogy nem tudott szóhoz jutni. Amikor a zaj alábbhagyott, a kornel így folytatta:
- Megtaláltuk a tutajosok táborhelyét. Ilyen tűz körül ültek, mint ez itt, és körülbelül annyian voltak, mint mi. Meglapultunk egy fa mögött, és Bruns azt mondta, várjam meg, ő hason csúszik a ház felé, hogy kikémlelje. Ekkor két árnyék bukkant elő hirtelen. Tudjátok, kik voltak? Az a két indián, akit a hajón láttunk.
- Hogy kerültek ide?
- Úgy, mint mi, csak gyorsabban - felelte a kornel sötéten. Az egyik eloltotta a tüzet, és valamit mesélt a favágóknak. Azután megint eltűnt a sűrűben. Egy perc múlva olyan sikolyt hallottam, hogy megborzongtam tőle. Egy ember halálsikolya volt. Aggódtam Brunsért, és én is a ház felé osontam. A sötétben egy emberbe botlottam, aki vértócsában feküdt. Bruns volt. Már nem élt. Mit tehettem volna? Magamhoz vettem kését és pisztolyát, s igyekeztem menteni az irhámat. Most pedig azt javaslom, hogy...
Elhallgatott, és csodálkozva felemelte kezét.
- Mi az? Mi bajod? - kérdezte egyik társa.
A kornel nem felelt. Ujját ajka elé emelve felállt.
- Most jut eszembe, hogy utána kell néznem a lovaknak. Te is gyere velem, meg te is - mutatott két emberére.
Amikor azok is feltápászkodtak, gyorsan a fülükbe súgta:
- Egy elszánt fickó, úgy látszik, utánam osont. Most vettem észre egy bokor mögött. Ha rávetem magam, segítsetek, nehogy meglóghasson! Tehát óvatosan utánam!
Az történt, hogy Nagymedve és Blenter mozdulatlanul hallgatózott a bokrok sűrűjében. Ám amikor a kornel megjelent, Blenter elvesztette az eszét. Szeme felvillant, keze ökölbe szorult, és előrecsúszott, mint aki nem bírja türtőztetni magát. Nem vette észre, hogy feje már kibújt a fedezékből, és láthatóvá vált.
A tonkava főnök óvatos, tapasztalt és éles eszű ember volt. Amikor látta, hogy a kornel hirtelen feláll, és suttog valamit két társának, menten kitalálta, miről van szó. Megrántotta az öreg Blenter lábát, és fojtott hangon rászólt:
- Gyorsan vissza! Kornel látni és jönni! Gyorsan el!
De már késő volt. Az indiánnak éppen annyi ideje maradt, hogy elmeneküljön, de Blenter már a trampek kezében volt. Hárman térdeltek rajta, karjait kicsavarták, torkát szorongatták, majd elővonszolták a tűz mellé. Nagymedve az első pillanatban kést rántott, de belátta, hogy nem tud segíteni Blenteren. Az egyetlen, amit tehet, hogy értesíti a tutajosokat. A nádasba vágott ösvényen visszafelé kúszva, elérte az erdőt, és sietett a tutajosok tábora felé.
A tisztáson a kornel a fogoly fölé hajolt.
"Ismerős az arca!" - dünnyögte magában, majd megkérdezte: - Mondd, öreg, nem találkoztunk mi már valahol?
Blenternek volt annyi esze, hogy tagadja. Rettenetes indulat tombolt benne, de igyekezett közömbös arcot vágni.
- A tutajosok közé tartozol? - kérdezte a kornel.
- Hát persze! - felelte Blenter.
- És utánunk kémkedel, mi? Kihallgattad a beszélgetésünket?
- Nem hallottam semmit. A táborunk felé igyekeztem, és fényt pillantottam meg. Ide jöttem, hogy megnézzem, ki van itt.
- Hogy hívnak?
- Adams - füllentett az öreg.
- Adams? - tűnődött a kornel. - Ilyen nevű emberrel még nem volt dolgom.
- Akkor hát engedj utamra. Nem bántottalak benneteket, ti se bántsatok engem.
- Nem bántunk, barátocskám - nevetett a rókaképű. - Csak szépen összekötözünk, és bedobunk a folyóba. Ha megfulladsz, nem mesélgethetsz rólunk senkinek.
- Micsoda? Meg akartok gyilkolni? Ez égbekiáltó!
- No, elég a locsogásból! - kiáltott fel a kornel türelmetlenül. - Kötözzétek meg jó szorosan, hogy ne tudjon úszni, aztán a vízbe vele!
Blenter látta, hogy a száját is be akarják tömni. Egy pillanat ideje még volt, és elkiáltotta magát:
- Segítség! Segítség!
Tudta, hogy nem várhat segítséget senkitől, de a kiáltás ösztönszerűen szakadt ki belőle. Utána kézzel-lábbal kapálózva küzdött, hogy meg ne kötözzék.
- Ej, de lassan megy! - méltatlankodott a kornel. - No, majd én gyorsabban elintézem!
Megfordította puskáját, hogy agyával fejbe vágja az öreget. Ám ebben a pillanatban egy óriási árnyék vált ki a bozótból. Az árnyék kinyújtotta karját, és egyetlen hatalmas ökölcsapással földre terítette a kornelt...
A favágók érkeztek talán meg Blenter kiszabadítására? Nem - arra rövid lett volna az idő. A segítség egészen máshonnan érkezett. Még naplemente előtt négy lovas jutott el a Blackbear folyóhoz: Old Firehand, Tutajos Tom, Droll néni és fiatal pártfogoltja, Fred. A két tonkava nyomait követve találtak ide. Már sötét volt, és éppen alkalmas helyet kerestek, ahol az éjszakát eltölthetik, amikor léptek neszét hallották a sűrűből. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy Nagymedve egyenesen a karjaik közé szaladjon. Nagy volt a meglepetés, de az öröm is. Nagymedve pár szóval beszámolt a történtekről.
- Meg akarnak ölni egy ártatlan embert? - mondta Old Firehand. - Ezt nem engedhetem! Hol vannak?
- Egészen közel. Ott, azon a tisztáson.
- Akkor gyorsan a fákhoz kötjük lovainkat, és mi négyen közbelépünk - határozta el Old Firehand. - Nagymedve meg siessen a favágókhoz, és hozza ide őket. Talán szükségünk lesz a segítségükre.
Az indián már el is tűnt a fák közt. Old Firehand és társai kúszva közelítették meg a tisztást. Éppen akkor értek oda, amikor az öreg Blenter segítségért kiáltott.
- Utánam! - mondta Old Firehand. - Harc életre-halálra! Nem kegyelmezünk senkinek!
Előugrott a sűrűből, és leterítette a kornelt. Következő ökölcsapásai azoknak a gazfickóknak szóltak, akik az öreg Blentert igyekeztek gúzsba kötni. Ezután előkapta revolverét, és tüzelt. Minden golyója célba talált.
A fekete szakállas Tom viharos forgószélként rohanta meg a banditákat. Puskatussal dolgozott, és minden csapását hajmeresztő szitkokkal kísérte. De Droll néni még nála is hangosabb volt. Vékony, sipító kiáltásai hol itt hangzottak fel, hol a tisztás ellenkező oldalán, mert fürgesége éppen olyan bámulatos volt, mint ügyessége, mellyel pisztolyát kezelte. Még a fiatal Fred is kivette részét a küzdelemből. Puskáját erősen vállához szorította, és egy fa mögül tüzelt a trampekre. Ezek a váratlan támadástól teljesen megzavarodtak. Tom és Droll néni kiabálása is megrémítette őket. Azt hitték, egy nagy csapat támadta meg őket. És amikor látták, hogy sok társuk holtan vagy sebesülten hever a földön, futásnak eredtek.
- Utánuk! - kiáltotta Old Firehand. - Ne engedjétek, hogy lóra kapjanak!
Tom és Droll néni elvágta a menekülők útját a lovaktól. De néhány trampnek sikerült gyalog kereket oldania.