Amikor a segítségül hívott favágók, élükön Nagymedvével, megérkeztek, nem hittek a szemüknek. Old Firehand, Tom, Droll néni, az öreg Blenter és a kis Fred kényelmesen ült a tűz mellett, és kedélyesen beszélgetett. Olyan otthonosan ültek ott, mintha a tüzet nekik rakták volna meg, és nem történt volna semmi különös. Pedig az egyik oldalon szép sorjában feküdtek a megölt banditák hullái, mellettük meg a foglyok és sebesültek jól megkötözve - köztük a vezér is, a rókaképű kornel.

- A kakas csípjen meg, Blenter! - kiáltott fel az egyik tutajos. - Azt hittük, fél lábbal a másvilágon vagy, és úgy ülsz itt, mint Ádám a paradicsomban!

- Mind a kettő igaz - felelte az öreg. - A kornel puskájának agya már a fejem fölött lebegett, amikor ezek az urak megjelentek, és az utolsó pillanatban megmentették az életemet. Szép munka volt, és örökké hálás leszek érte Old Firehandnek.

- Old Firehand is itt van? Melyik az?

- Itt ül a középen. Nézzétek meg jól, és szorítsátok meg a kezét. Képzeljétek csak, három férfi és egy gyerek megtámad húsz elszánt banditát, és végez velük. Az eredmény kilenc halott és hat fogoly tramp, a mieinknek meg egyetlen hajaszála sem görbült meg.

A favágók megdöbbent tisztelettel bámultak a diadalmas csata hősére. Az óriás felemelkedett, és sorra kezet fogott a favágókkal. Hosszasan rázogatta Nagymedve kezét, és megdicsérte ügyességéért, amellyel a banditákat követte.

- Fehér főnökét dicséretet nem érdemelni meg - szerénykedett az indián. - Trampek olyan nyomot hagyni, mint egy egész bölénycsorda. Vak is látni. De hol a kornel? Halott?

- Nem, él, csak leütöttem, és elvesztette eszméletét. Nemsokára magához tér. Ott fekszik megkötözve.

A kornel felé mutatott. A tonkava odalépett, és előhúzta kését.

- Ha nem meghal nagy fehér főnök öklétől, meghal tonkava főnök késétől. Tonkavát megütni, és most életével fizetni.

- Megállj! - kiáltott fel az öreg Blenter, megragadva Nagymedve döfésre emelt karját. - Ez az ember nem a tied, hanem az enyém!

Nagymedve megfordult, komolyan az öreg ember szemébe nézett, és megkérdezte:

- Te is bosszút állni? Miért?

- Egész családomat meggyilkolta! Feleségemet és két gyermekemet!

- Akkor neked több okod lenni - bólintott Nagymedve. - De tonkavának is ok a bosszúra. Te megölni, én fülét levágni - jó?

- Nem bánom, a füle a tied, de az élete az enyém. Egy ilyen minden emberségből kivetkőzött gyilkos nem érdemel kíméletet.

A tonkava letérdelt a kornel mellé, hogy bosszúját kielégítse. A bandavezér közben magához tért, s látva, hogy a dolog komolyra fordult, erélyesen tiltakozott:

- Micsoda dolog ez, uraim? - Hogy gondolják ezt? Mit vétettem, hogy se szó, se beszéd, kiszolgáltatnak egy pogány rézbőrű állati dühének? Keresztény eljárás ez? Én ártatlan vagyok!

- Ártatlan? Hihihi! - nevetett visító hangján Droll néni. No, mindjárt meglátjuk. Még nem motoztunk meg, most megtesszük.

Kiürítette a bandavezér zsebeit. Sok érdekes holmi került elő belőlük, egyebek közt a kornel vaskos, duzzadt bankótárcája. Ebben hiánytalanul megtalálták a kilencezer dollárt, amit a mérnöktől lopott el.

- Szóval még nem osztottad meg a zsákmányt cimboráiddal. - mosolygott Old Firehand. - Úgy látszik, több bizalommal vannak irántad, mint mi. Örülök, hogy a pénz előkerült. Hogy tolvaj vagy, már bebizonyult. Hogy sok gyilkosság szárad a lelkeden, az is több, mint valószínű. Nem érdemelsz kegyelmet. Nagymedve tegyen veled, amit akar.

A kornel felsikoltott rémületében. Az indián főnök megragadta üstökénél fogva. Két gyors és biztos mozdulattal lemetszette fülkagylóit, s bedobta a folyóba.

- Így ni! - mondta. - Tonkava bosszút állni, tonkava elmenni.

- Hát nem tartasz velünk? - kérdezte Old Firehand.

- Tonkava sok időt veszíteni - sok nap és éjszaka lovagolni, míg wigwamját elér. Tonkava mindig barátja nagy fehér főnöknek. A Nagy Szellem mindig adni sok puskaport és sok húst Old Firehandnek. Uff!

Vállára kapta puskáját, és elindult a sötét erdőbe. Fia ugyanolyan mozdulattal vette vállára fegyverét, és követte.

- Hol vannak a lovaik? - érdeklődött Old Firehand.

- Egy fához kötötték - felelte a favágók egyike.

- Mit csináljunk a foglyokkal meg a halottakkal? - kérdezte Tom.

- A halottakkal semmi gond - felelte Old Firehand. - A folyóra bízzuk őket. A foglyok fölött pedig ítélőszéket tartunk a préri ősi törvényei szerint.

A kornel felnyögött fájdalmában, de nem törődött vele senki. Előbb a társai ügyét tárgyalták meg. Ezekre nem lehetett rábizonyítani semmit. Cinkosai voltak a kornelnek, kétségtelenül. De emberélet nem száradt a lelkükön. Elhatározták, hogy megfosztják őket lovaiktól és fegyvereiktől, ami elég érzékeny büntetés számukra. Reggel meg szélnek eresztik őket. Addig is megengedték, hogy szigorú felügyelet mellett egymás sebeit bekötözhessék.

Ezután a bandavezérre került a sor, aki minden bizonnyal gaztetteik értelmi szerzője volt. Eddig az árnyékban nyögdécselt, most elővonszolták a tűz mellé. Mihelyt a máglya fénye megvilágította arcát, Fred hangosan felkiáltott, odaugrott hozzá, fölébe hajolt, és úgy nézte, vizsgálgatta, mintha el akarná nyelni a szemével. Végül Droll nénihez fordult, és így szólt:

- Ő az, akit keresünk! Apám gyilkosa! Ráismertem! Most végre a kezünkbe került!

- Biztos, hogy nem tévedsz? - kérdezte Droll néni. - Ha ő az, miért nem ismertél rá a hajón?

- Ott nem láttam ilyen közelről. Nézd a szemét! Bűntudat és rettegés bujkál benne!

- Igen, igen - mondta Droll néni tűnődve. - De te mindig úgy mesélted nekem, hogy hosszú, fekete hajú ember volt... Nézd csak, a kornel haja olyan, mint a kefe, és lángvörös!

- Most is azt mondom, hogy fekete haja volt - felelte Fred. - A haja más, de az arca ugyanaz.

Az öreg Blenter, aki alig várta már, hogy megtorolja családja szörnyű végét, most maga is bizonytalanná vált.

- Én is emlékszem, hogy fekete haja volt..., de az arc ugyanaz! Talán parókát visel?

- Lehetetlen! - vélte Droll néni. - Hát nem látta, amikor az indián a hajába csimpaszkodott, mielőtt a füleit levágta?

- Nem jelent semmit - felelte Blenter. - Van paróka, amit olyan ügyesen erősítenek a fejre, hogy nem lehet lerángatni.

A kornel feszülten figyelt. Füléből még mindig szivárgott a vér, és a seb bizonyára nagy fájdalmat okozott neki, de most nem törődött semmi mással, csak a beszélgetéssel, melytől sorsa függött. Az öreg Blenter felültette a megkötözött banditát, és hajába csimpaszkodva, minden erejével rángatta az állítólagos parókát. Legnagyobb csodálkozására a paróka nem jött le. A fickó haja valódi volt.

A kornel minden fájdalma ellenére gúnyosan vigyorgott, és ezt sziszegte:

- No, te híres! Te hazug rágalmazó! Könnyű valakit egy vélt hasonlóság miatt bemártani! Igazságot követelek!

- Magad mondtad, amikor engem is meg akartál ölni, hogy az arcom olyan ismerős neked! Most meg nem akarsz tudni semmiről?! - kiáltotta Blenter.

- Az ember tévedhet - felelte a kornel. - Most már biztosan tudom, hogy ma este láttalak életemben először. Éppen úgy, mint ezt a fiúcskát. Ami pedig...

Hirtelen elhallgatott, mintha megrémült vagy megdöbbent volna valamitől, de gyorsan erőt vett magán, és folytatta:

- ...ami pedig a vádat illeti, bizonyítani kell. Ha egyszerű hasonlóság alapján meglincseltek, közönséges gyilkosok vagytok. Nem hiszem, hogy a híres Old Firehand erre kapható legyen! Az ő védelmét kérem.

Az imént nem ok nélkül hallgatott el hirtelen. Amikor a tűz mellé vonszolták, a halottak közelébe került, sőt feje éppen az egyik hullára támaszkodott. Amidőn Blenter felültette, a merev holttest megmozdult, mintha közelebb csúszott volna. Ez nem tűnt fel senkinek. Pedig a hulla élt! Puskatussal ütötték le, és elborította a vér, de semmi komoly baja nem történt. Akár fel is ugorhatott volna, hogy elszaladjon, de nem tartotta alkalmasnak az időpontot. Elhatározta, hogy vár egy kicsit, és addig halottnak tetteti magát. Övéből észrevétlenül kihúzta kését, és zekéje ujjába rejtette. Maga Blenter vizsgálta felül, amikor a halottakat különválasz­tották. Kétszer-háromszor is megforgatta, és halottnak vélte. Elszedte tőle azt, amit a zsebében és az övében talált, aztán a halottak közé vonszolta.

Ez a bandita azóta félig lehunyt pillái alól figyelte a történteket. Amikor a kornelt a közelébe fektették, elhatározta, hogy segít rajta. Ügyesen közelebb csúszott hozzá, és késével elvágta a zsineget, mellyel kezét hátrakötözték. Ezután kése nyelét a kornel kezébe nyomta. A kornel érezte, hogy keze szabaddá vált, és azt is, hogy valamit nyomtak a markába. Ekkor történt, hogy beszédében elakadt, de csak egy pillanatra.

- Mégiscsak ő az! - kiáltott fel Blenter. - Befestette a haját!

- Hát létezik olyan szer, mellyel koromfekete hajat vörösre lehet festeni? - kérdezte Tom.

- Olyan nincs! - felelte a kornel, mintha őt kérdezték volna. - Vagy legalábbis itt a Vadnyugaton nem kapható.

- Várjunk csak! - harsant fel Old Firehand hatalmas hangja. - Mutassátok csak azt a bőrzacskót, amit ennek a jómadárnak az övéről vágtunk le. Egyszer már megvizsgáltam, de nézzük meg kissé alaposabban!

Furcsa dolgok kerültek elő a bőrtarisznyából: egy gondosan bedugaszolt üvegcse, egy kis ráspoly és néhány faháncs vagy egy fa kérgének darabjai. Old Firehand a kornel orra alá tartotta, és megkérdezte:

- Mi végből őrizgeted ezeket a kincseket?

- Mi végből? - ismételte a kornel gúnyosan. - Csodálom, hogy a nagy Firehand ilyen semmiségekkel törődik! Az üvegben orvosság van. A ráspoly nélkülözhetetlen szerszám minden nyugati ember számára. A fadarabok meg véletlenül kerültek az iszákomba. A válasz, remélem, kielégítő, Sir?

Erőltetett kacagása mögött szorongás lappangott. Old Firehand komolyan válaszolt:

- Igen, teljesen kielégít. De nem úgy, ahogy te gondolod, ravasz gazember! Most már tudok mindent. Az üvegben spiritusz van, amelyben a ráspoly vasreszelékét oldottad fel. A faháncs pedig az úgynevezett ostorfa kérge. Még a tudományos nevét is megmondom, ha érdekel: Celtis occidentalis! Pompás vörös hajfesték. Mit szólsz hozzá, te pimasz?

- A tudományos előadásból egy szót sem értek - felelte a kornel, de hangja most már nem volt olyan gúnyos, mint az imént.

- Hogy semmi kételyünk ne legyen, holnap reggel kimossuk a festéket a hajadból - tette hozzá Old Firehand.

- Nem kell reggelig várni! - kiáltott fel a kis Fred hirtelen. - Amikor apámat megtámadta, késemmel keresztülszúrtam a lábikráját. Ha ő az, akire gondolok, a lábán még meg lehet találni a két sebforradást.

A kornel arca megint mosolyra derült.

Csak örült a vizsgálatnak. Így nem kell a lábait szorító kötelet suttyomban elvágnia.

- Igazad van, fiam - felelte gyorsan. - Okos fiú vagy. Legalább mindnyájan meggyőződhettek a tévedésetekről. No, gyűrd fel a nadrágomat, és nézd meg a lábamat, de alaposan!

A fiú letérdelt mellé, és elvágta a köteléket. Amikor fel akarta gyűrni a nadrág szárát, a kornel úgy hasba rúgta, hogy három lépésre repült. Ugyanabban a pillanatban a ravasz és elszánt gazember talpra ugrott.

- Good-bye, uraim! Még találkozunk! - rikoltotta, és kését villogtatva félrelökte az útjában álló tutajosokat. A következő percben eltűnt az erdő sűrűjében.

Szinte megbénultan bámultak utána. Váratlan szökése olyan megdöbbentő volt, hogy üldözésére nem is gondoltak. Csak Old Firehand és Droll néni őrizte meg lélekjelenlétét. De újabb meglepetés várt rájuk.

A halottnak vélt bandita elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Mivel mindenki a kornel után bámult, azt hitte, most könnyűszerrel kereket oldhat. Felugrott ő is, és szaladni kezdett. A máglya választotta el Old Firehandtől. De az óriás egyetlen ugrással átvetette magát a tűzön, torkon ragadta a menekülőt, és így kiáltott:

- Halottnak tettette magát! Kötözzétek meg istenigazában! Nekem más dolgom van!

Puskát ragadott, hogy a kornelt futás közben leterítse. De nem tehette meg, mert Droll néni már a szökevény nyomában volt, és testével eltakarta, szinte fedezte a puskagolyó elől. Old Firehand nem lőtt, mert attól tartott, Droll nénit találja el. Bosszúsan eldobta puskáját, és utánuk rohant.

- Vissza, Droll! Álljon meg! - kiáltotta dörgő hangon.

De Droll néni nem hederített rá, csak szaladt tovább, Old Firehand meg utána.

- Ember! Hát nem hallja? Álljon meg, ha mondom! - kiáltotta.

- Elcsípem a nyomorultat! - felelte Droll néni, és úgy rohant, ahogy csak esetlen, bő köpenye engedte.

Erre Old Firehand megállt, mint egy jól idomított ló, amely vágta közben is tüstént engedel­mes­kedik a gyeplő parancsának. Megfordult, és lassan visszaballagott a tűzhöz.

- Nem tudta utolérni? - kérdezte az egyik favágó.

- Nem - felelte Old Firehand vállat vonva.

- Borzasztó, hogy éppen a fő gazembernek sikerült meglépnie - csóválta a fejét Blenter.

- Igen, igen, de ebben önnek is része van.

- Nekem? Hogyan?

- Ki vizsgálta meg azt a ravasz kópét, aki halottnak tettette magát?

- Én.

- És ki motozta meg? Ki hagyta nála a kést?

- Nem volt nála kés.

- Dehogynem, csak eldugta. Ez tette lehetővé, hogy átvágja a zsineget a kornel hátrakötött kezén. Így hát ne panaszkodjék, öregem!

Blenter dühösen végigszántott kezével ősz haján.

- Kedvem volna felpofozni magam! - kiáltott fel kétségbeesetten. - Végre a kezembe került, és kiengedtem a markomból!

Droll néni is visszajött. Rosszkedvűen baktatott a tűz felé.

- Úgy szaladtam, hogy majd megszakadtam belé, de hiába, hogy az isten verje meg azt a csirkefogót! - dünnyögte.

- Hát nem hallotta, amikor visszahívtam? - kérdezte Old Firehand.

- Hallani hallottam, de már szinte utolértem!

- Szinte! - nevetett Old Firehand. - Az még nem elég az üdvösséghez. Hiszen ismeri a jenki közmondást: "Hosszú az út a pohártól az ajkadig!"

- Átkozottul igaz! - mondta Droll néni.

- Nem akarom bosszantani, de mondok még valamit. Maga alighanem utolérte a kornelt, sőt el is hagyta. Mert a fickó közben egy fa mögött lapult, aztán irányt változtatva rohant tovább.

- Ön szerint mit kellett volna tenni, Sir? - kérdezte Droll néni.

- Lefeküdni a földre, és hallgatózni. Akkor tudtuk volna az irányt. Ha meg nem halljuk lábai zaját, kitaláltuk volna, hogy valahol a közelben lapul. Ezért hívtam vissza.

- Bizony belátom, hiba volt - vakarta a fülét Droll néni.

- Egy indián nem követte volna el - mosolygott Old Firehand. - No de nem kell búsulni. Ha ma nem csíptük el, hurokra kerül holnap.

- Ki tudja, hol jár már? - legyintett Droll néni szomorúan.

- Én tudom - felelte Old Firehand nyugodtan. - A tutajosok barakkja felé rohan. Ott remél találkozni a többi szökevénnyel.

- Hűha! Ez baj lenne! - kiáltott fel az öreg Blenter. - Ott van minden holmink, a szerszámaink is meg a lőporunk!

- Hát akkor mozgás! - adta ki a jelszót Old Firehand. Irány: a tutajosok tábora! Vezessen, Blenter!

Old Firehand nagyon jól ítélte meg a kornel gondolkodását és szándékát. Csakugyan a tutajosok tanyája felé igyekezett. Több oka volt erre. Először is: remélte, hogy életben maradt cimborái közül néhányat ott talál; a várható zsákmány is csábította; végül az járt a fejében, hogy megbosszulja magát ezeken az átkozott favágókon.

Amikor a ház közelébe ért, megállt és hallgatózott. Csend volt. Úgy látszik, egyetlen emberük sem maradt itt - gondolta, és elindult az ajtó felé. Ekkor egy sötét alak ugrott elő az árnyékból, és torkon ragadta.

- Legalább az egyikkel leszámolunk! - kiáltotta.

A kornel megismerte a banda egyik alvezérének, Woodwardnak a hangját. Kacagni szeretett volna örömében. Nagy erőlködéssel lefejtette nyakáról a fojtogató ujjakat, és lihegve megszólalt:

- Az ördög bújt beléd, Woodward?! Engedj már el!

- Hű, a kornel! - kiáltott fel a tramp örvendezve. - Hát sikerült megszabadulnod? Bevallom, már azt hittem, véged van.

- De miért akartál megfojtani?

- Nem ismertelek meg a sötétben. Azt gondoltam, az egyik favágó jött vissza.

- Értem. Egyedül vagy itt?

- Hárman vagyunk. Hogy a többi hová lett, nem tudom. Gondoltuk, körülnézünk egy kicsit a házban. Bizonyára akad valami elemelnivaló.

- Ugyanezt gondoltam én is. Menjünk hát be.

Az ajtó zárva volt, de könnyen be tudták nyomni. Beléptek, és világosságot gyújtottak. A blokkházban priccsek sorakoztak egymás mellé. Minden fekvőhely fölött deszkapolc volt, és minden polcon egy-egy jókora szarvasfaggyú gyertya. Meggyújtották valamennyit, és sebtében összeszedték a zsákmányt. Volt ott lőszer, füstölt hús, mindenféle szerszámok. Miután kivitték a házból mindazt, amire szükségük volt, meggyújtották a fekvőhelyek gyékényeit. A tűz percek alatt elharapózott, és a lángok átcsaptak a deszkatetőn.

- Most már jó lesz iszkolni, mert előbb-utóbb visszajönnek - vélte Woodward. - Csak tudnám, hogyan és merre.

- Természetesen vízen, mégpedig a folyón lefelé - jelentette ki a kornel.

- Honnan veszünk csónakot?

- Minden tutajostelepen akad csónak. Gyerünk csak le a vízhez.

A lángok bevilágították az egész tisztást. A sűrű fák közt az egyik oldalon széles rés tátongott. Ott volt a csúszda. Gyorsan leereszkedtek rajta a folyóhoz. Nem kellett sokat keresgélniük. Három csónak ringatózott kikötve a vízen, éppen a kezük ügyében. Indián módra fakéregből készített és gyantával vízhatlanná tett, könnyű kenuk voltak - mindegyiken négy ember fért el.

- Éppen négyen vagyunk - mondta Woodward. - Elférünk egy csónakon.

- A másik kettőt sem hagyjuk itt. Kössétek az első mögé rendelkezett a kornel. - Magunkkal visszük, hogy megnehezítsük üldözőink dolgát. Indulás!

- De miért lefelé, kornel? - kérdezte Woodward. - Hisz azt mondtad, Kansasba megyünk, a nagy trampgyűlésre!

- Most is azt mondom. De Old Firehand közben kivallatta a foglyokat, és bizonyára beköpték, hová készülünk. Hát egy kicsit megtévesztjük a híres vadászt. Ellenkező irányban evezünk, a folyón lefelé. Holnap reggel kiszállunk, megsemmisítjük a csónakokat, a legközelebbi indián faluban lovakat lopunk, és a prérin átvágva, eljutunk a gyűlés színhelyére. Jó nagy kerülőt teszünk, de megéri. Üldözőink - mert utánunk jönnek, arra mérget vehetsz - a másik irányba törtetnek, és bottal üthetik a nyomunkat.

Előbb a part menti árnyékban eveztek, majd a kornel a folyó közepére kormányozta a vezércsónakot. Az égő ház fénye most már nem árulhatta el őket. Éppen akkor tűntek el szem elől, amikor a favágók foglyaikkal együtt megérkeztek.

Nagy káromkodásban és jajveszékelésben törtek ki, amikor meglátták az égő házat, melyben mindenük odaveszett. Oltásról már szó sem lehetett. Old Firehand sietett megnyugtatni őket.

- Mit csodálkoztok? - kérdezte. - Erre számítani kellett. Sajnos, későn érkeztünk, hogy ezt a gazságot megakadályozzuk. De ne vegyétek szívetekre. Olyan ajánlatot teszek nektek, mely bőségesen kárpótol majd veszteségtekért. De előbb nézzünk körül, nem ólálkodik-e a közelben egy tramp, aki a foglyokat kiszabadíthatná. Alaposan megvizsgálták az égő ház környékét, és a foglyokat úgy helyezték el, hogy szem előtt legyenek, de ne hallhassák meg Old Firehand szavait.

- Uraim - kezdte a nagy vadász -, mindenekelőtt adjátok becsületszavatokat, hogy abból, amit most elmondok, egy szót sem árultok el senkinek.

Mindenki felemelte kezét. Old Firehand így folytatta:

- A Sziklás-hegység déli nyúlványai közt van egy szinte megközelíthetetlen tó, melynek nevét sokan hallották, de színét vajmi kevesen látták. Ezüst-tónak nevezték már azok a népek, akik az indiánok előtt éltek ott. A tó környéke ásványokban gazdag. Értékes érctelepek találhatók arra, sőt ősrégi bányák is, amelyek az évszázadok folyamán beomlottak. Kóborlásaim során jártam ott, és elhatároztam, hogy megpróbálom ezeket a kincseket kiaknázni. Nemsokára egy mérnököt viszek oda, aki megvizsgálja majd, vajon a tervemet meg lehet-e valósítani. Komoly vállalkozás ez, és sok ügyes, kemény, tapasztalt emberre lesz szükségem. A feladat, mely ránk vár, nem veszélytelen, de nagy jutalmat ígér. Hagyjátok abba itteni munkátokat, és tartsatok velem. Becsületes munkátokat becsületesen fogom megfizetni.

- Ez beszéd! - kiáltott fel az öreg Blenter lelkesen. - Magam is szívesen önnel tartanék, de nem tehetem. Más dolgom van meg kell találnom azt a kornelt!

- Így állok vele én is - mondta Droll néni. - Ennek a Fred fiúnak a lelke nem nyugszik meg, amíg vissza nem fizette a kornelnek, amit apja ellen vétett. Megígértem neki, hogy ebben segítségére leszek.

- De uraim - felelte Old Firehand mosolyogva -, hiszen a ti óhajotok nem ellenkezik az én terveimmel! Ha mellettem maradtok, hamarabb és biztosabban értek célt. Engedjétek meg, hogy elmeséljek valamit. A foglyok közt feltűnt nekem egy értelmes arcú, nyílt tekintetű fiatalember, aki isten tudja, hogyan keveredett a bandába, de nem közéjük való. Elmesélt nekem egyet-mást, amit a korneltől hallott. Ha akarjátok, idehozom.

Senkinek sem volt ellenvetése. Old Firehand átment a foglyokhoz, és egy körülbelül húszéves, jól megtermett ifjúval tért vissza. Old Firehand megszabadította kötelékeitől, és leültette maga mellé egy kidöntött fatörzsre.

- Hogy hívnak, fiam? - kérdezte.

- Nolley a nevem, Sir - felelte az ifjú.

- Beszéld csak el ezeknek a derék embereknek, amit útközben nekem meséltél.

Nolley remegő hangon elmondta, hogy bátyja a kornel bandájába tartozott, és rábeszélte, hagyja abba rendes munkáját, mert azzal nem viszi sokra. Így került ő is a bandába. Bátyja az éjjel életét vesztette. Nagyon szeretne jó útra térni, és örülne, ha Old Firehand segítségére lenne ebben.

- Én már megígértem neki - jegyezte meg Old Firehand. - Ha ti is beleegyeztek, befogadjuk magunk közé.

- Csak egy kérésem van. Szeretném bátyámat rendesen eltemetni. Nem akarom, hogy holtteste a halak martaléka legyen.

- Ez mindenesetre jóérzésre vall - mondta Droll néni.

- Rendben van - jelentette ki Old Firehand. - Most meséld el azt is, amit a korneltől hallottál. Ismered a tervét, ugye?

- Igen. Mindenekelőtt Osage-Nookba akar menni, ahol a trampek nagy találkozót rendeznek.

- Hol van az? - kérdezte Old Firehand.

- Fent Kasansban, Harper közelében. Valamikor az oszág indiánok legnagyobb faluja volt, azért hívják oszágzugnak.

- Hát ez nagyszerű! - kiáltott fel Droll néni. - Erről a tervezett gyűlésről én is hallottam, és éppen oda igyekeztem, abban a reményben, hogy ha minden kötél szakad, Brinkleyt is ott találom. Persze, akkor még nem sejtettem, hogy a Dogfish fedélzetén már előbb szembekerü­lök vele.

- Ha így áll a dolog, magam is odasietek - mondta az öreg Blenter.

- Nekem meg kapóra jön a dolog - jelentette ki Old Firehand. - A mérnökkel bátyja farmján kell találkoznom, márpedig a Butler-farm éppen útba esik; így hát együtt maradhatunk mindnyájan. És mit hallottál a kornel későbbi céljairól? - fordult Nolley felé.

- A gyűlés után Eagle Tailbe készül, ahol vasútépítés folyik. A kornel a vasutasok pénztárát akarja kirabolni, aztán az Ezüst-tóhoz indul.

- Az Ezüst-tóhoz? - álmélkodott Old Firehand. - Mi keresnivalója van ott?

- Valami kincset akar kiemelni, amit azon a tájon ástak el, vagy süllyesztettek a tóba. Térképe is van róla.

- Te láttad?

- Nem - felelte Nolley. - Nem mutatja meg senkinek.

Fred izgatottan felkiáltott:

- Az apám térképe! Nem lehet más! Most már egészen bizonyos, hogy a kornel volt az, aki elrabolta tőle!

Mindenki a fiú felé fordult. Kérdésekkel ostromolták, de Old Firehand csendet parancsolt:

- Elég a szóból, uraim! Most már pontosan tudjuk, mit kell tennünk, és kitűzött céljaink pompásan egybevágnak. Nem nyugszunk, amíg a Vadnyugat legelvetemültebb gazfickóját kézre nem kerítjük. De egyúttal felderítjük az Ezüst-tó ősi titkát is. Veszélyes kaland lesz, de megbirkózunk vele. A fő az összetartás. Fogadjuk meg, uraim, hogy igazi jó barátok leszünk, és soha, semmiféle körülmények között sem hagyjuk cserben egymást! Holnap kora reggel eltüntetjük a halottakat, és aztán útra kelünk. Jó lesz így, uraim?

Az Arkansas folyótól északra óriási száraz pusztaság terül el, amelyet Rolling Prairie néven ismernek. Nem annyira síksághoz, mint inkább tengerhez hasonlít, de olyan tengerhez, melynek hullámai kővé dermedtek. Alacsony dombok és mélyebben fekvő völgyek követik egymást olyan egyformán, hogy csak a legtapasztaltabb vadász tud eligazodni rajtuk. A tengerésznek segítségére van a kompasz, de a Hullámzó Préri utasa könnyen eltévedhet még akkor is, ha iránytűt használ. Körös-körül nem lát egyebet, csak satnya bokrokat és ember­magasságú száraz füvet. A táj egyhangúságát csak néha szakítja meg egy-egy kisebb erdő vagy facsoport.

Ebben a teljesen élettelennek tetsző zöld sivatagban egy magányos lovas poroszkált. Ruhája vízhatlan anyagból készült, és fején parafa sisakot viselt, tarkójára hajló lebernyeggel. Arcán valami furcsa egykedvűség vagy unalom tükröződött. De legfurcsább az orra volt, melynek tövében, az egyik oldalon kékes-zöldes daganat virított. Gyér pofaszakálla volt, és állát magas, kemény gallér szorongatta. Nyergéről két puska lógott alá és egy henger alakú bádogdoboz, mely isten tudja, milyen célt szolgált. Finom bőrből készült, széles övéből pisztolyok kandikáltak elő; az övnek több zsebe volt, és néhány kisebb táska is függött rajta. Lováról első pillantásra meglátszott, hogy nemes vérű, okos állat. Gazdája teljesen rábízta magát - menjen, amerre akar.

A ló hirtelen megállt, és fülét hegyezte. A következő percben éles, parancsoló hang csattant fel:

- Állj, vagy lövök!

A lovas lassan körülnézett - előre, hátra, jobbra, balra -, de nem látott senkit. Ekkor kényelmes mozdulattal kinyitotta hengeres bádogszelencéjét, és egy távcsövet szedett ki belőle. A távcsövet annyira széthúzta, hogy legalább ötlábnyi hosszúságra nőtt; szeméhez illesztette, és az eget kémlelte vele. Magasan a felhők között kifeszített, szinte mozdulatlan szárnyakkal két fekete keselyű körözött.

- Tegye el azt a távcsövet! - parancsolta a titokzatos hang láthatatlan gazdája. - Azzal ugyan nem talál rám! Inkább mondja meg, honnan jött!

- Castlepoolból - felelte a lovas.

- Hol van az?

- Skóciában. Castlepool a családom ősi kastélya.

- Az ördög vigye az őseit, uram! Azt kérdezem, honnan jött most.

- Nem tudom.

- De azt csak tudja, hova igyekszik?

- Calcuttába. Az meg Indiában van.

- Ne tréfáljon velem, hallja! Csak nem akarja elhitetni, hogy Skóciából Indiába éppen ezen a prérin keresztül vezet az út?

- Miért ne? Legfeljebb egy kis kerülővel. Nekem nem sürgős. Ráérek.

- Ráér? Hát mi a foglalkozása?

- Lord vagyok, angol lord, helyesebben skót.

- Ejha! Ilyet még nem pipáltam! Egy lord a prérin! Kalapskatulyával a fején! Hé, Nyakigláb! Gyere elő! Ettől nem kell tartanunk semmit!

A következő domb mögül most két ember bukkant elő. Az egyik sovány és hórihorgas, a másik alacsony, köpcös és púpos. Eddig a fűben lapultak láthatatlanul. Bőrből készült ruhájuk és széles karimájú bőrkalapjuk egészen egyforma volt. A lord el akart indulni feléjük, de a köpcös, aki az imént megállította, felemelte kezét.

- Várjon csak, uram. Még nem végeztünk egymással.

- Unom már a kérdéseit - felelte a lovas. - Milyen jogon tartóztat fel?

- A prérin mindenkinek vigyáznia kell a bőrére - felelte a púpos. - Nem tudhatom, nincsenek-e rossz szándékai. Ha sokat okoskodik, le találom lőni.

- Vagy megfordítva - mondta a lord. - Az is lehet, hogy én lövöm le önt.

- No, ezt bajosan hiszem - legyintett a púpos.

- Fogadjunk! - mondta a lord. - Tíz dollárt teszek arra, hogy jobb céllövő vagyok, mint ön. Vagy legyen húsz dollár? Esetleg ötven?

- Nincs pénzem - felelte a púpos.

- Nem tesz semmit. Legfeljebb adós marad. A fő a fogadás. Pénzem annyi van, mint a pelyva. Nem a pénz, hanem az izgalom kedvéért fogadok.

- Mit szólsz ehhez, Nyakigláb? - fordult társához a kis púpos. - Gomboljunk le róla ötven dollárt, ha mindenáron azt akarja?

- Ahogy gondolod, Bill - felelte a langaléta.

- Nézze, uram - mondta Bill -, fogadni nem fogadok, de egy kis versenyre szívesen kiállunk önnel.

- Úgy is jó - bólintott a lord. - De előbb tudni szeretném, kivel van dolgom. Én már megmondtam, ki vagyok. Most mutatkozzanak be önök is.

- Parancsára, milord - felelte a kis köpcös. - Az igazi nevünk nem érdekes. De engem Púpos Bill néven ismer a préri, a cimborámat meg Nyakiglábnak hívják. Valamikor színész volt az istenadta, s még most is szeret szavalni; az a bolondériája, hogy versekben beszél. Egyébként vadászok vagyunk mind a ketten, ez a becsületes mesterségünk. De hogy ön mit keres itt a prérin...

- Kalandokat, uram! - felelte Lord Castlepool. - A fél világot már bejártam, most az amerikai prérit szeretném megismerni. Szükségem volna két jó idegenvezetőre. Nem szegődnének el hozzám? Busásan megfizetem.

- Mit szólsz hozzá, Nyakigláb? - fordult megint a társához Púpos Bill.

- Hogy a csuda vigye el - egy kis guba mindig kell! - hangzott a válasz.

- Hát akkor megegyezünk, milord! - jelentette ki Bill.

- Örülök neki - mondta a lord. - De az előbb egy kis céllövőversenyt javasolt. Mi legyen a cél?

Megint felnézett az égre, és megpillantotta a felhők közt köröző két keselyűt.

- Le tudná szedni az egyiket? - kérdezte a langalétát.

- Megpróbálom - felelte Nyakigláb.

Hosszasan célzott, miközben ezt dünnyögte:

- Ó, te szegény keselyű - sorsod milyen keserű - szívem érted könnyet ont - lepuffantalak és pont!

Az utolsó szónál elsütötte puskáját. Az egyik keselyű a magasban megbillent, rémülten csapkodott szárnyaival, majd élettelenül lezuhant.

- Nem rossz - mondta a lord. - Most lássuk, mit tud ön - nógatta Púpos Billt.

Bill is gondosan célzott, de golyója nem talált. A párját vesztett keselyű riadtan szállt nyugat felé.

- Sajnos, nem sikerült - mondta Bill. - A madár már oly messze van, hogy teljesen lehetetlen eltalálni.

- Úgy? - mondta a lord, és arca megrándult. Egy szempillantás alatt vállához kapta egyik puskáját, célzott és lőtt. A másik keselyű is lezuhant.

- Csodás! - kiáltott fel Bill lelkesen. - Ön lepipált engem, milord!

- Majd legközelebb visszaadja a kölcsönt - vigasztalta a lord. - De még nem alkudtunk meg fizetség dolgában. Mondják meg, mennyit kérnek - előre elfogadom.

A két vadász összenézett. Púpos Bill zavartan vakargatta fejét.

- Nézze, milord - mondta -, mi szabad emberek vagyunk, és még nem szolgáltunk senkit. Nem fogadunk el bért senkitől.

- Értem. Szeretem a büszke embereket. Hát akkor bérről szó sem lehet. De van egy másik megoldás. Én azért jöttem ide, hogy megismerjem a Vadnyugat híres vadászait, és élményekben, kalandokban legyen részem. Önök hozzásegítenek, igaz? Én pedig minden kalandért ötven dollár jutalmat fizetek önöknek. Jó lesz így? Púpos Bill nagyot kacagott.

- Uram, mi megtollasodunk ezen, ön pedig tönkremegy. Mert kaland akad itt bőven, csak az a kérdés, megússzuk-e ép bőrrel. Mert mit ér az olyan élmény, amelyet nem lehet túlélni?

- Minél izgalmasabb, annál jobb - vélte a lord.

- És annyi pénzt hord magánál? - kérdezte Nyakigláb.

- Egy szóval sem mondtam - felelte a lord. - Végső úticélunk San Francisco, ott akarok hajóra szállni. A pénzt, ami jár önöknek, ott kapják meg a bankáromtól. Addig pedig számlát nyitok önöknek, és mindent rávezetek.

Táskájából vaskos füzetet vett elő, és az egyik lap fölé ceruzával rajzolni kezdett. A két vadász kíváncsian nézte.

- A számla feje - magyarázta a lord. - Az egyik lapra felrajzolom Bill úr fejét, a másikra Nyakigláb úrét. Mindjárt meg is vagyok vele. Így ni. Ha véletlenül fűbe találnék harapni, önök elviszik a füzetet a bankáromhoz, és megmutatják neki. Nyugodtak lehetnek, hogy a számlát szó nélkül kifizeti.

A két vadász előhozta a bozótban elrejtett lovát, és most már hármasban ügettek tovább. A következő domb alján Bill megállt.

- Ne feledkezzünk meg a szükséges óvatosságról - mondta. - Ön maradjon itt, milord, mi pedig felderítjük a terepet.

Nyakiglábbal együtt leszállt a nyeregből. Hason csúszva közelítették meg ketten a domb gerincét. A lord néhány percig utánuk bámult, aztán maga is leszállt a lováról, és a két vadász példáját követve, hason csúszott előre. Még a dombhát előtt utolérte őket.

- Ahhoz képest, hogy kezdő, egészen ügyesen csinálja, milord - dicsérte meg Púpos Bill. - De most arra kérem, kússzon vissza, és hozza el a távcsövét. Szükségem lenne rá. Úgy rémlik nekem, valaki ólálkodik odafenn. Azt hiszem, egy indián...

Csakugyan egy rézbőrű lapult a magas fűben. Időnként felült, és óvatosan hátrapillantott - nem arra, ahol Bill leselkedett, hanem az ellenkező irányba. Amikor a lord visszajött, Bill szeméhez illesztette a távcsövet, de rövid vizsgálódás után letette maga mellé a fűbe. Felugrott, és kezéből szócsövet formálva, ezt kiáltotta az indián felé:

- Menáka Sheha! Vörös testvérem! Itt jó barátok várnak!

Az indián felállt, megismerte Billt, és gyors léptekkel közeledett felé. Bill a lordhoz fordult:

- Azt hiszem, milord, nemsokára ötven dollárt könyvelhet a javamra.

- Kaland a láthatáron? - kérdezte a lord örvendezve. - Miből gondolja?

- A törzsfőnök aggódva nézeget hátrafelé. Úgy látszik, üldözik. Ehhez nekünk is lesz egy-két szavunk.

- Törzsfőnök? Ismeri talán?

- Régóta ismerem. Békepipát szívtam vele, és ez arra kötelez, hogy megsegítsem, ha bajba kerül. Meg is érdemli, mert derék fickó. Menáka Shehának hívják, ami annyit jelent: Fényesnap. Amióta apját fehér csavargók meggyilkolták, ő az oszág indiánok főnöke.

Az indián nemsokára odaért hozzájuk. Jól megtermett, javakorabeli férfi volt. Orcáján jobbról-balról egy-egy tetovált nap virított. Ruháján több szakadás és vérfolt volt látható. Csuklóján a felhorzsolt bőr arra vallott, hogy ellenségei nemrég gúzsba kötötték, de sikerült magát kiszabadítania.

Púpos Bill kezet szorított vele, aztán a lordra mutatott.

- Ez a sápadtarcú derék harcos és jó barátunk - mondta.

- Fényesnap is jó barátja minden becsületes sápadtarcúnak, de gyűlöli a tolvajokat, rablókat és gyilkosokat - felelte az indián.

- Ilyen emberekkel találkoztál? - kérdezte Púpos Bill. - Hol vannak?

- Egy völgyben, mely valamikor őseim tanyája volt, és ezért a sápadtarcúak Osage-Nooknak nevezik, de inkább a Gyász és Gyilkosság Völgyének kellene nevezni. Apámat, a nagy főnököt és oszág társait ott rohanta meg lesből a trampek egy bandája, s lemészárolta őket az utolsó szálig. Azóta minden évben, amikor tizenharmadszor telik meg a hold, törzsünk vezető emberei odamennek, és eljárják a halotti táncot a hősök sírja felett. Ebben az évben is útra keltem tizenkét oszág harcossal együtt törzsünk vadászmezőiről, és tábort ütöttünk a hősök sírja közelében. Ma akartuk a gyászünnepséget megtartani. De újra ránk tört egy trampbanda. Sok százan voltak, és a szent tánc közben leptek meg minket. Nem adtuk meg magunkat. Sokat az örök vadászmezőkre küldtünk a gonosz sápadtarcúak közül, és ezek a mi halottaink szellemét fogják szolgálni. De közülünk is elesett nyolc, négyet pedig velem együtt elhurcoltak a táborukba. Ma este akarják megkínozni és máglyán elégetni őket. Engem is egy fához szíjaztak. A szíj mélyen a húsomba vágott, de széttéptem és megszöktem. Társaim ott maradtak. Most a Butler-farmra igyekeztem, hogy onnan segítséget hozzak. Butler az oszágok barátja.

- A Butler-tanya messze van - vélte Púpos Bill. - Mire odaérsz és visszajössz, társaid már nem lesznek életben. De ne búsulj, nemes főnök. Mi segítünk neked kiszabadítani társaidat.

Fényesnap úgy meghajolt, mint egy fehér ember, ha köszönetet mond. Sokat forgolódott fehérek között, ismerte szokásaikat, és majdnem kifogástalanul beszélt angolul. Közben Nyakigláb is előjött, és végighallgatta a beszélgetést.

- Az a baj, hogy Fényesnapnak nincs lova, sem fegyvere - jegyezte meg sajnálkozva.

- Lovat majd szerzünk a trampektől - mondta a lord -, puskát meg én adok neki. Az egyik puskámat szívesen kölcsönadom. Istenemre, pompás kaland lesz!

- Talán sok is a jóból - vakargatta füle tövét Bill. - A főnököt már bizonyára keresik. Előbb üldözőivel kell leszámolnunk, aztán a foglyokat kiszabadítani.

- Csak szép sorjában - mondta a lord. - Az első feladaton már gondolkoztam. Kieszeltem egy jó csatatervet.

- Halljuk!

- Négyen elhelyezkedünk négy szomszédos domb tetején, és körbefogjuk a trampeket. Beeresztjük őket a völgybe, és csak akkor tüzelünk rájuk. Egy se menekül közülük.

Púpos Bill bizonyos tisztelettel nézett a lordra - első ízben, amióta megismerkedett vele.

- Remek terv, milord! És még ön azt állítja, hogy most jár először a prérin!

- Így is van. De jártam más országokban, ahol szintén vigyázni kellett a bőrömre.

- Remek! Úgy látom, kevés bajunk lesz önnel, milord.

A lord felvette távcsövét a földről, és elfoglalta leshelyét a legközelebbi dombtetőn. Társai szétszéledtek, és ki-ki egy-egy dombtetőt foglalt el. A fű teljesen eltakarta őket.

Vagy húsz perc telt el néma várakozásban. Ekkor a Púpos Bill leshelye előtt elterülő völgyben két állig felfegyverzett lovas bukkant fel. Nemsokára még három követte őket.

- Állj! - harsant fel Púpos Bill hangja. - Állj vagy lövök!

- Micsoda dolog ez? - méltatlankodott az egyik lovas. - Mi becsületes vadászemberek vagyunk. Ha te is az vagy, mutasd magad!

Púpos Bill jóhiszeműen eleget tett a felszólításnak. De mihelyt felállt, fegyverek ropogása hallatszott. Az alattomos banditák így akarták eltenni láb alól. Ám Bill egy szempillantás alatt levetette magát a fűbe, és a golyók magasan a feje fölött süvítettek el.

- Ezt elintéztük - mondta az egyik tramp elégedetten. - Most már nyugodtan...

A mondatot nem tudta befejezni. Bill már feltérdelt, és kétszer egymás után elsütötte kétcsövű puskáját. Társai sem késlekedtek. Az öt bandita holtan zuhant le lováról. A gyors ütközet győztesei lesiettek a lejtőkön, hogy az elesett trampek lovait befogják. A trampek zsebeit is átkutatták.

- Tiszta munka - mondta Bill. - Minden lövésünk talált.

Az oszág főnök két csavargót küldött az örök vadászmezőkre. Most szemügyre vette a golyó ütötte kis lyukakat a halottak orra tövében, és megjegyezte:

- Testvérem puskája szokatlanul kis kaliberű, de kitűnő fegyver, teljesen megbízható.

- Meghiszem azt - felelte a lord. - Szép pénzt fizettem érte.

Az indián sajnálkozva adta vissza a puskát; sóvárgó szeme elárulta, mennyire szeretné megtartani.

A gazdátlan lovakat egymáshoz kötötték, azután folytatták útjukat. Az indián főnök vezetésével órák hosszat nyargaltak. A nap már alacsonyan járt, amikor az oszág főnök egy erdő szegélyén megállította lovát.

- Az Osage-Nook már csak egy negyedórányira van innen.

Leugrott lováról, és leült a fűbe. Bill és Nyakigláb szó nélkül követte példáját.

- Csak nem állunk meg itt? - csodálkozott Lord Castlepool. - Ha a foglyokat ki akarjuk szabadítani, nem vesztegethetjük az időt.

- Azt hiszi, milord, hogy a trampek karba tett kézzel ülnek? - kérdezte Púpos Bill. - Ebben a kis erdőben kószálnak, ha másért nem, hát azért, hogy valami vadat ejtsenek vacsorára. Nem, uram, be kell várnunk az estét, csak akkor láthatunk munkához.

- Belátom - bólintott a lord. - Akkor hát felhasználom a pihenőt, és javukra könyvelek ötven dollárt.

- A kalandnak még nincs vége - vélte Púpos Bill.

- Ennek igen - felelte a lord. - A foglyok kiszabadítása már egy másik kaland lesz, ami újabb ötven dollárt hoz a konyhára.

- Nem akarom egészen kifosztani, milord - tiltakozott Bill.

- Ne féljen semmit. Azért még nem leszek kénytelen a Castlepool-kastélyt elárvereztetni.

Amikor besötétedett, a lovakat a fákhoz kötötték, és gyalog hatoltak be az erdőbe. Az indián lába olyan könnyedén érintette a földet, hogy a legkisebb nesz sem árulta el. A lord igyekezett példáját követni. Néhány perc múlva az oszág így szólt:

- Testvéreim maradjanak itt. Én előremegyek körülnézni.

A következő pillanatban már el is tűnt, és csak fél óra múlva jött vissza. Senki sem vette észre a közeledését. Egyszerre csak ott állt előttük.

- Nos, mit láttál? - kérdezte Bill.

- Még több tramp gyűlt össze. Rengetegen vannak. Több tüzet gyújtottak, egészen világos a tisztás. Körben álltak, és egy vörös hajú szavait hallgatták.

- Mit mondott?

- Hogy a trampek egytől egyig a testvérei, és gyorsan meggazdagodhatnak, ha engedelmes­kednek neki. Valami vasúti pénztárról beszélt, amit ki kell rabolni. De nem figyelhettem tovább, mert oszág testvéreimet kerestem. Meg is találtam őket egy kisebb tűz közelében. Egy-egy fához kötözték őket, és mindegyikre külön tramp vigyáz.

- Gondolod, nehéz lesz kiszabadítani őket? - kérdezte Bill.

- Nehéz vagy nem nehéz, meg kell tenni - felelte a főnök. - Testvéreim jöjjenek utánam.

Fától fáig osontak a tisztás felé. A főnök megállította barátait.

- Nem maradok itt - jelentette ki Púpos Bill. - Én is hallani akarom, mit beszél az a vörös hajú.

Egészen indián módra, hason csúszott előre. A kornel éppen befejezte beszédét. Kijelentette, hogy a Butler-farmot sürgősen le kell rohanni, még mielőtt Old Firehand a tutajosokkal odaér.

- Gyerekjáték az egész! - kiáltotta. - Ne felejtsétek el, hogy négyszázan vagyunk - négyszáz olyan fickó, aki az ördögtől se fél.

Púpos Bill éppen eleget hallott. Visszahúzódott társaihoz. Fényesnap csak erre várt. Hasra feküdt, és mint egy kígyó, kúszott az egyik tábortűz felé.

- Mit akar csinálni? - súgta a lord Bilinek.

- Mindjárt meglátja, milord, csak figyeljen.

A lord kimeresztette szemét. Alig tízlépésnyire az erdő szélétől kis máglya égett. Mellette négy indián állt egy-egy fához kötözve. Minden fogoly előtt egy-egy fegyveres őr ült. A lord most észrevette, hogy az egyik őr a földre borul. Kisvártatva a második is földre zuhant, és a harmadik meg a negyedik is elterült a fűben. Közben egyetlen hangot sem lehetett hallani.

Rövid idő múlva az indián főnök megint ott volt barátai közt.

- Kész? - súgta Bill.

- Kész - felelte a főnök.

- De a foglyok még oda vannak kötözve.

- Nem, nem, már levágtam kötelékeiket. Csak úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. Várják a kedvező pillanatot. Most megyek a lovakért. Mihelyt a foglyok megmozdulnak, be az erdőbe! Uff, én beszéltem!

Ezzel a határozott szóval azt akarta jelezni, hogy vitának vagy ellenvetésnek semmi helye. A lord a foglyokat figyelte. Úgy álltak ott, mint a cövek. De egyszerre eltűnt mind a négy.

- Ez igazán mesteri volt! - súgta a lord. - Egyszerűen csodás!

Ebben a percben rémült kiáltás hallatszott a tisztás felől.

- A foglyok megszöktek! - rikoltotta a kornel. - Ördög - pokol! Így vigyáztatok rájuk?

Az egyik őrhöz ugrott, és vállon ragadta. Üveges szem meredt rá, és a vérbe borult koponya mutatta, hogy a halottat meg is skalpolták. A kornel a többi őrhöz rohant, aztán kétségbeeset­ten felkiáltott:

- Megölték! Mind a négyet! Ki tette ezt?

- Indiánok! Indián támadás! - kiáltotta valaki.

- Fegyverbe! A lovakhoz! - ordította a kornel. - Megtámadtak minket! Ellopják a lovainkat!

Leírhatatlan zűrzavar keletkezett. A trampek ide-oda futkostak, de hiába keresték támadóikat, egyetlen indiánnal sem találkoztak. Hosszú ideig tartott, amíg félig-meddig megnyugodtak. Kiderült, hogy csak az indiánoktól zsákmányolt lovak hiányoznak, a többit nem vitték el. Átkutatták a tábor környékét, de eredménytelenül. Mindenesetre megállapítot­ták, hogy az őröket hátulról szúrták le, és valamennyit megskalpolták. Sehogy sem tudták megérteni, miként vihették ezt végbe észrevétlenül és hangtalanul. Arra a következtetésre jutottak, hogy egy nagyobb számú indián csapat tört rájuk, de beérte a foglyok és lovaik kiszabadításával. A kornel a haját tépte. Hát még ha tudta volna, hogy mindez egyetlen ember műve volt!

- Hajnalban utánuk eredünk, és bosszút állunk! - kiáltotta. - Nyomaikat követve, könnyen utolérjük őket.

Ebben azonban tévedett. Az eget sűrű felhők borították, és az éjszaka folyamán több órán át szakadt az eső, elmosva az emberek és a lovak lába nyomát.

Púpos Bill, Nyakigláb és a lord a lovakhoz rohant. A lord sohasem találta volna meg a fákhoz kötött lovakat, hiszen fényes nappal sem tudott volna eligazodni a megtévesztően egyforma völgyek és dombhátak között. De társait a vadászok biztos ösztöne vezette. Éppen nyeregbe szálltak, amikor az öt indián utolérte őket a banditáktól visszaszerzett lovaikkal.

- A trampek vakok és süketek - mondta Fényesnap. - Holnap bosszút állunk rajtuk.

- Hogyan? - kérdezte Bill. - Nagyon sokan vannak.

- Tudom. Most oszág faluba nyargalok, amilyen gyorsan csak lehet. Sok harcossal jövök vissza.

- Helyes - bólintott Bill. - Butler farmja útba esik, nem? Legjobb lesz, ha ott találkozunk. Könnyen lehet, hogy mire visszaérkezel, a trampek is a Butler-farmnál lesznek.

- Fehér testvérem bölcsen beszél - mondta az indián. - Egy darabig együtt megyünk. És aztán továbbsietek. Uff!

Az indiánok előrenyargaltak. A három fehér ember igyekezett nyomukban maradni, ami egyre nehezebbé vált.

Micsoda vágtatás volt ez a vaksötét éjszakában! Hányszor mentek volna neki a fáknak, s buktak volna le a nyeregből, ha nem Fényesnap vezeti őket!

- Ez az indián úgy száguld, mintha sima országúton vágtatna - mondta Púpos Bill. - A Butler-farm jó messze van innen, de hat óra múlva ott leszünk, lefogadom.

- Micsoda? Fogadni akar? - kiáltott fel a lord. - Remek! Én azt mondom, hat óra kevés. Mennyibe fogadjunk? Tíz dollárba? Húszba? Lehet ötven is.

- Hagyjuk ezt most, milord. Nem akarok fogadni, csak éppen kicsúszott a számon. Máris elég pénzzel tartozik nekünk.

- Mindössze száz dollárral. Ötvennel az öt lepuffantott banditáért, és ötvennel a kiszabadított oszág foglyokért. Hozzájön még ötven, ha visszaverjük a támadást a Butler-farmon. Mert az is pompás kaland lesz, nem?

- Túlságosan pompás, attól tartok - vakarta fejét Púpos Bill. - De mit fizet, ha összehozom a préri valamelyik híres hősével?

- Kivel?

- Például Winnetouval vagy Old Shatterhanddel vagy Old Firehanddel.

- Ezek kiváló emberek?

- Egyik nagyszerűbb, mint a másik. Fogadjunk, hogy találkozunk valamelyikkel.

- Áll a fogadás! Tíz dollár? Húsz? Ötven? Legyen ötven, jó?

- Nem bánom. Tulajdonképpen nem is illik fogadnom, mert ami Old Firehandet illeti, majdnem biztos, hogy találkozunk vele.

- Honnan tudja?

- Az a vörös hajú, a csavargók vezére beszélt róla. Azt mondta, Old Firehand is a Butler-farm felé tart.

Időnként lassítottak, hogy a lovak kifújhassák magukat. Egy ilyen pihentető poroszkálás közben Fényesnap megállította lovát, és gyanakodva szimatolta a levegőt.

- Füstszag - mondta Púpos Billnek. - A következő domb mögött tűz ég..., jó lesz vigyázni!

Mindketten leugrottak a nyeregből, és gyalog vágtak neki a lejtőnek. De még mielőtt a dombhátra értek, láthatatlan kezek torkon ragadták őket.

- Erősen fogod? - súgta egy hang.

- Meghiszem azt - felelte egy másik. - Csak meg ne fulladjon.

- Vonszoljuk őket a tűzhöz - súgta az első. - Ott majd megnézzük, miféle jómadarakkal van dolgunk.

- Az enyém furcsa madár. Megtapogattam a hátát a sötétben, és úgy éreztem, púpja van.

A tűz fényében kiderült minden. A két támadó nem volt más, mint Old Firehand és Droll néni.

- Mi ütött beléd, hogy így nekem estél? - méltatlankodott Púpos Bill, aki Droll néninek régi ismerőse volt.

- Teringettét, hát te vagy az? No, ezt kitalálhattam volna! - bosszankodott Droll néni. - Ne haragudj, komám, azt hittük, a csavargók közé tartoztok.

Púpos Bill belátta, hogy nincs oka haragudni. Fényesnap már nehezebben értette meg a dolgot. De amikor megtudta, hogy Old Firehanddel áll szemben, arca mosolygósra változott. Mély tisztelettel üdvözölte a nagy sápadtarcú vadászt, kinek híre az oszágokhoz is eljutott.

- Csakhogy mi négyen vagyunk - jelentette ki Púpos Bill. Itt van elválaszthatatlan cimborám, Nyakigláb is, és vele egy angol lord. A völgyhorpadásban várnak ránk, mi csak előresiettünk. A lord boldog lesz, hogy megismerkedhetik Old Firehanddel.

- Csakugyan lord? - tamáskodott Droll néni.

- Mégpedig a javából - felelte Púpos Bill. - Nem is angol, hanem skót.

- Hát csak hozd ide őket, egy-kettő! - mondta Droll néni.

Így történt, hogy Castlepool ura elvesztette ezt a fogadását is. Old Firehand barátságosan kezet nyújtott neki.

- Üdvözlöm, milord, a magam és társaim nevében - mondta, és széles mozdulattal a tűz körül üldögélő tutajosokra mutatott. Hogy tetszik önnek a Hullámzó Préri? Van olyan érdekes, mint India vagy Törökország?

- Honnan tudja, hogy török földön is jártam? - kérdezte a lord.

- A daganatról, uram, az orra tövében. Aleppói daganatnak hívják, és Törökországban lehet megkapni. Inkább kellemetlen, mint veszélyes, nem igaz?

- Ördöge van, hogy ezt is tudja! - felelte a lord mosolyogva. - De mondja csak, ön csavargók ellen visel háborút?

- Nem olyan nevetséges, mint gondolja - felelte Old Firehand. - Nézze csak, mit találtunk az egyik tramp zsebében, akit ártalmatlanná tettünk.

Újságból kivágott cikket vett elő, és átnyújtotta a lordnak, aki hangosan felolvasta:

- "Az Egyesült Államok földmérő hivatala olyan hibát követett el, mely hihetetlennek hangzik. Hanyagságból vagy feledékenységből felméretlenül hagyott egy óriási területet Texas, Kansas, Colorado és Új-Mexikó között. Ez a Senki Földje, melyről semmiféle közigazgatási feljegyzés sem készült, felér egy kisebb országgal. Akkora négyszöget foglal el, melynek hossza 150, szélessége pedig 40 mérföld. Majdnem 4 millió acre földről van szó, melyet az említett államok kijelölésénél egyszerűen nem vettek tekintetbe. Itt nincs semmiféle hatóság - törvény, adó, bíróság ismeretlen fogalom. Pedig a Nyugat legszebb tája, erdőkben és ásványi kincsek­ben is gazdag, földművelésre és állattenyésztésre kiválóan alkalmas. Mindössze néhány ezer ember lakja, kiknek zöme nem farmer, és nem pásztor, hanem a szélrózsa minden irányából idecsődült kalandor. Ezek a csavargók, lótolvajok, semmiféle bűntől vissza nem riadó gonosztevők bandákba verődve veszélyeztetik a békét, tisztességes polgárok életét. Igazán legfőbb ideje, hogy a kormányzat erős kézzel rendet teremtsen, és véget vessen a rablóbandák garázdálkodásának."

- Igaz lenne ez? Lehetséges? - csodálkozott a lord.

- Sajnos, igaz - felelte Old Firehand. - De minket pillanatnyilag az érdekel, hogy az újságcikkben említett csavargók újabb gaztettekre készülődnek. Nagyon szeretném a terveiket meghiúsítani. Vezérüket már ismerem, és tudom, hogy nagyon sok van a rovásán. Első dolgunk ezekkel a derék favágókkal együtt Butlerék segítségére sietni. Remélem, ön is velünk tart, milord.

- Boldogan - felelte a skót.

Néhány perc múlva az egész csapat nyeregbe ült, és az éjszakai vágtatás folytatódott. Útközben Old Firehand megkérdezte az oszág törzsfőnököt:

- Vörös testvérem mikor látta utoljára Butlert?

A farm védőit kora reggel felkeltették. Gyönyörű idő ígérkezett. A ház, mely éjszaka olyan komornak tűnt, most egészen más képet öltött. A terméskőből épült hosszú, tágas, emeletes épület teteje lapos volt, ablakai pedig magasak, de keskenyek, hogy ne lehessen bemászni rajtuk. A hatalmas udvart rendkívül magas kőfal vette körül; minden irányban lőrések nyíltak rajta; minden lőrés alatt egy-egy kőpad volt.

A háztól nem messze hömpölygött a folyó, melynek gázlóján a vendégek az éjjel átkeltek. Old Firehand utasítására a gázlót reggel fatörzsekkel torlaszolták el. Másik intézkedése az volt, hogy Butler teheneit és ökreit a szomszéd farmra hajtsák át. Még arra is volt gondja, hogy küldöncöt menesszen a Dodge-erődbe. Megüzente Butlernek és öccsének, hogy a farmot veszély fenyegeti; ha még nem indultak útnak, várják be az erődben a fejleményeket.

- Mit gondol, mikor érkezik meg Fényesnap az embereivel? - kérdezte Droll néni.

- Déltájban itt kell lennie - felelte Old Firehand -, feltéve, hogy nem jön közbe valami.

- Nélkülük is megvédjük a farmot, ha minden kötél szakad - vélte Droll néni.

- Hosszabb ostromra is fel kell készülnünk - mondta Old Firehand. - A kamra szerencsére tele van. Éhezéstől nem kell tartanunk.

- És honnan szerzünk vizet, ha nem juthatunk le a folyóhoz?

- A pincében van egy nagyszerű kút - felelte Old Firehand. - De a folyóhoz is le tudunk jutni fedett csatornán keresztül.

- Fedett csatorna? - álmélkodott Droll néni. - Hát az is van?

- Nem látta a csapóajtót a ház mögött? Ha felemeli, lépcsőkön lejut a csatornához, mely a folyóba torkollik.

- A csatornában víz van?

- Mellig érő víz.

- És a csatorna torkolata nyitva áll?

- Nem lehet észrevenni. Sűrű bokrok takarják. Az ellenségnek nem is szabad tudni róla.

- Úgy? - mondta Droll néni tűnődve. A csatorna nagyon érdekelte. Hogy miért, csak később derült ki.

Az asztalokat és padokat levitték az udvarra, és a szabadban reggeliztek. Azonkívül fegyvereket és lőszert is hordtak oda.

Old Firehand Butlernével és annak sógornőjével a tetőteraszon telepedett le. Folyton abba az irányba kémlelődtek, ahonnan az oszág főnököt várták. A nap már delelőre hágott, amikor Fényesnap lóháton megérkezett. Mögötte harcosai lépkedtek egymás mögött, hosszú sorban. Old Firehand megszámolta őket, majdnem kétszázan voltak. Lovaikat sajnálták magukkal hozni. Fegyverzetük gyenge volt - csak íjakkal és nyilakkal rendelkeztek.

Old Firehand két csapatra osztotta őket. A kisebbik csapat az udvaron maradt, a nagyobbik pedig Fényesnap vezetésével a szomszédos farmra vonult - oda, ahova a jószágot már előbb elhajtották. Feladatuk az volt, hogy visszaverjék a banditákat, ha arról az oldalról próbálnak betörni.

A Butler-udvar falain belül most ötven indián és húsz tutajos tanyázott. Kis védősereg a trampek számához képest, de Old Firehand és barátai egyenként is felértek tíz-tíz csavargóval. Szerencsére Butlerné sem vesztette el a fejét, s nem nehezítette meg siránkozással a védők dolgát. Végül a ház cselédségére is számítani lehetett - ők is voltak vagy húszan, és jól értettek a puskához.

Old Firehand később a ház asszonyával és a lorddal visszatért a tetőteraszra. Elkérte a lord kihúzható távcsövét, és a tájat kémlelte. Egyszerre csak három embert vett észre, aki gyalogosan közeledett a házhoz.

- Alighanem a banda előőrsei - dünnyögte. - Talán még a házba is bejönnek.

- Nem hiszem. Az már az orcátlanság netovábbja lenne - vélte a lord.

- Mindenesetre menjünk le. Jobb, ha nem látnak minket. Mi majd egy földszinti ablakból megfigyeljük őket.

Lement és elrendelte, hogy a farm védői rejtőzködjenek el, és ne mutatkozzanak.

A három ember csodálkozva nézegette a torlaszokat a gázlónál, azután a házhoz ballagtak. Egymás vállára kapaszkodva igyekeztek a falon át benézni az udvarra, azután meghúzták a csengőt. Old Firehand a kapuhoz sietett, és megkérdezte, mit akarnak.

- Nincs itthon a farmer? - érdeklődött az egyik.

- Mi dolguk van vele?

- Munkát keresünk. Nincs szükségük pásztorra vagy béresre?

- Nem veszünk fel senkit.

- Akkor talán kaphatnánk valamit enni? Messziről jöttünk, éhesek vagyunk.

A Vadnyugaton nincs szálloda vagy fogadó, de aki egy farmra azzal zörget be, hogy éhes vagy fáradt, vendégszerető fogadtatásban részesül. A három idegent is bebocsátották, asztalhoz ültették, és ennivalót hoztak nekik. A kaput újra bereteszelték mögöttük.

- Nem akarunk senkit háborgatni - mondta az egyik jövevény, miközben szeme fürkészőn cikázott ide-oda, hogy mindent megfigyeljen. - Inkább odaülünk a fal tövébe, az árnyékba.

Mindjárt le is telepedtek a kapu mellett, és nyugodtan falatoztak. Egyikük nemsokára felállt, és kibámult a lőrésen. Ez a kis jelenet többször megismétlődött. Nyilván társaik érkezését lesték, és arra készülődtek, hogy kaput nyissanak nekik.

Old Firehand figyelmét nem kerülte el semmi. A távcsövön át azt is észrevette, hogy a folyó túlsó partján nagy lovascsapat közeleg. Lesietett a kapuhoz. Az egyik fickó megint a lőrés mögött állt, és a folyó felé nézegetett.

- Mi keresnivalód van ottan, hé? - rivallt rá Old Firehand nyersen.

- Semmi..., semmi..., csak bámészkodtam.

- Ne hazudj! A cimboráidat lesed, te gazfickó!

- Micsoda hang ez, Sir! - kiáltott fel a tramp, és zsebéhez kapott.

- Ne merj a fegyveredhez nyúlni, mert lövök! Takarodjatok innen, de tüstént!

Rájuk szegezte revolverét, és kinyitotta a kaput. A három jómadár gyorsan iszkolt kifelé. Amikor már jó messze voltak, gúnyosan röhögtek és visszakiáltottak:

- Te szamár! Ha tudtad, hogy trampek vagyunk, miért eresztettél ki?

Old Firehand nem méltatta válaszra őket. Előhívta embereit, és felállította őket a lőrések mögé.

A kiutasított kémek közben a folyó partjához értek, és átkiáltottak társaiknak a túlsó partra. Szavaikat a házból nem lehetett megérteni. A banditák átevickéltek a gázlón, de a torlaszok miatt csak lassan tudtak az innenső partra felkapaszkodni.

- Itt az ideje, hogy munkába lépjünk - mondta Old Firehand a hozzá legközelebb állóknak. - Mindegyikünk egy-egy embert vesz célba, szép sorjában, ahogy előbukkannak. Kezdjük a három kémmel!

Az állítólagos munkakeresők egyike, mintha megérezte volna, hogy mi vár rá, elbújt a sűrű bokrokban. Nyakigláb célba vette, miközben így dünnyögött:

- Kit rejteget a bozót? Gyáva szívű habozót! Túljárok csepp eszeden - a fejedet leszedem!

Elsütötte puskáját, és a bandita holtan gurult le a lejtőn. A másikat Droll néni terítette le egyetlen lövéssel. Nyakigláb elismerően bólintott, és így szólt:

- Lövésedből látom ám - nem vagy kontár, kiskomám - a nap forrón perzsel, és...

- Elég volt a verselés! - vágott a szavába a lord türelmetlenül (pedig a skótok szeretik a költészetet - vagy talán éppen azért?).

A lord sem vallott szégyent új barátai előtt. Egy pillanat alatt végzett a harmadik kémmel. Ugyanakkor Old Firehand tökéletes nyugalommal lelőtte az első és második banditát, aki a gázló torlaszain átkecmergett.

- Csak az emberekre lőjünk! - A lovakat kíméljük! - adta ki a parancsot Old Firehand.

Így is történt. Valahányszor egy lovas előbukkant, eldördült egy puska, és a bandita lefordult a nyeregből. Néhány perc múlva huszonöt-harminc gazdátlan ló szaladgált a parton.

A trampek nem számítottak ilyen fogadtatásra. Kémeik alighanem azt kiáltották át nekik, hogy a farm könnyű préda, alig láttak ott egy-két férfit. A puskák ropogását előbb dühös káromkodás fogadta, majd rémült jajveszékelés. A zűrzavarnak egy erélyes hang vetett végett azzal a paranccsal, hogy vissza a túlsó partra!

- Az első támadást visszavertük - mondta az öreg Blenter elégedetten. - Kíváncsi vagyok, mit csinálnak most.

- Lenyargalnak a parton jó messzire, ahol a golyóink már nem tehernek kárt bennük, ott aztán átúsztatnak a folyón - felelte Old Firehand.

- És aztán?

- Nem tudom. Ha van eszük, szétszóródnak, és úgy közelítik meg a házat, minden oldalról egyszerre. Sokkal többen vannak, mint mi, és nem tudnánk annyifelé védekezni.

A banditák szerencsére más taktikát választottak. Miután rendezték soraikat, újabb rohamra indultak a kapu ellen. Old Firehand lelkére kötötte embereinek, hogy ne lőjenek, amíg nem ad rá parancsot. Megvárta, míg a banditák egészen közel érkeznek, és akkor elkiáltotta magát:

- Tűz!

Az egész jelenet olyan volt, mintha a száguldó banditák egy kifeszített kötélhez érkeztek volna, mely hirtelen megállította őket. Lovaik összegabalyodtak, és rettentő zűrzavar keletkezett. A vége az volt, hogy a trampek, sebesültjeiket hátrahagyva, eszeveszetten menekültek. Később visszajöttek értük. Old Firehand nem akadályozta meg őket, még ezzel a söpredékkel szemben is emberségesen viselkedett.

- Vajon feladják-e tervüket? - kérdezte Droll néni. - Alaposan megleckéztettük őket. Talán okulnak belőle, és elvonulnak.

- Eszük ágában sincs - felelte Old Firehand. - Nézze csak! A szomszéd farm felé vonulnak, ahol a jószágot elrejtettük. Az oszágok segítségére kell sietnünk. Lóhátra, de gyorsan!

Öt perc sem telt bele, és már nyeregben ültek, s kivágtattak a kapun. A szomszéd farm negyedórányi távolságra volt tőlük. A trampek már eltűntek, de Old Firehand nem feledkezett meg az óvatosságról. Egy alkalmas helyen leugrottak a lovakról, és a bokrok fedezete mögött osontak tovább.

A trampek meglepetéssel látták, hogy milyen sok indián gyűlt össze a másik farm védelmére. De csakhamar észrevették, hogy ezeknek az indiánoknak nincs puskájuk. Elhatározták, hogy lerohanják őket. Zárt csapatban, vad ordítozással vágtattak az indiánok felé.