Néhány napi fárasztó lovagolás után a Sziklás-hegység legszebb pontjára érkeztek. A tájkép valóban lenyűgöző volt. Amerre néztek, mindenütt kő; a sziklák a legváltozatosabb alakulatokat mutatták. Hol egy magas obeliszk meredt magányosan az égnek, hol meg hatalmas kőtömbök dőltek egymásra, néha lépcsőzetesen, néha meg óriási vár romjaihoz és omladékaihoz hasonlatosan. A sziklák csodálatos színekben pompáztak: volt köztük világoskék, bíborpiros, olajzöld, aranysárga meg olyan is, mely rézvörösen csillogott, és ez a szépséges világ egészen halott volt. Egyetlen vízcsepp sem hatolt be a sziklák közé, és egyetlen fa sem tudott gyökeret verni bennük, még egy igénytelen fűszál sem találta meg a táplálékát.
Old Firehand nagy figyelemmel vizsgálgatta a sziklaszorost, melyen áthaladtak. Egy helyen, ahol két hatalmas kőoszlop közt alig észrevehető hasadék kezdődött, Firehand megállt, és így szólt Winnetouhoz:
- Azt hiszem, itt fedeztem fel az ezüstereket néhány évvel ezelőtt.
- Könnyen lehet, hogy itt gazdag ezüsttelepek vannak - bólintott Winnetou.
- Ismered ezt a helyet?
- Nagyon jól - felelte Winnetou. - A sziklahasadékon át egy nagy hegykatlanba lehet jutni, s onnan szűk, kanyargós ösvény vezet fel az Ezüst-tóhoz.
- Akkor hát előre! - kiáltott fel örömmel Old Firehand.
A sziklaszoros olyan szűk volt, hogy a lovasok csak hosszú sorban, egymás mögött tudtak átvergődni rajta. Másfél órába került, amíg végre kijutottak a hegykatlanba, amelyről Winnetou beszélt; olyan volt, mint egy óriási teknő.
Butler mérnök megvizsgálta a kőzetet.
- Igen biztató - mondta. - Ez a táj valamikor vízben gazdag volt, és nagy erővel alázúduló hegyi patakok mosták ki a mélyedéseket, miközben a sziklákat szétfeszítették, és kavicsos törmelékké zúzták. A kövek nehéz fémtartalma évezredek folyamán a talajba süppedt. Ha feltevésem helyes, csákány segítségével hamarosan ezüstre bukkannánk.
- Nincs szükség csákányra - jelentette ki Old Firehand. A sziklafalhoz lépett, és tapogatózva keresett rajta valamit. Végül kihúzott belőle egy laza követ. Benyúlt a résbe, és valami barnásfehér, drótfonadékhoz vagy mohához hasonló anyagot húzott ki belőle, s Butler kezébe adta.
- Mi a csoda! - kiáltott fel a mérnök. - Hisz ez majdnem színezüst! Sok van belőle?
- Ahol csak megbolygattam a sziklarepedéseket, mindenütt ilyet találtam - felelte Old Firehand.
- Teringettét! Akkor ön dúsgazdag ember lesz!
- Nemcsak én, hanem ön is és mindazok, akik velem jöttek, hogy segítsenek a feltárásban. A nyereségrészesedés módját és arányát közösen fogjuk megbeszélni.
- Még csak egy a bökkenő - mondta a mérnök. - A bányához víz is kell. Csákánnyal nem megyünk sokra. A fémtartalmú talajt vízzel kell megdolgoznunk.
- Ott az Ezüst-tó! - kiáltott fel Old Firehand. - Alig kétórányira innen. Csak nincs lefolyása.
- Meg kell teremteni - felelte a mérnök. - A tó vizét ide kell vezetni; szivattyúművet létesíteni; gépeket rendelni és ideszállítani. No de mindez megoldható, nem is tart túl sokáig. Előbb a jogi kérdést kell rendezni. Kié a völgykatlan?
- A timbacsa törzsé, azt hiszem. Winnetou majd rábírja őket, hogy adják el nekünk, én pedig elintézem, hogy az adásvételi szerződést a kormányhatóság jóváhagyja.
- Lassan a testtel, uraim! - szólt közbe Old Shatterhand. - Most nincs idő ábrándozásra vagy tervezgetésre. Nemsokára ideérnek a navahók és nyomukban az utahok. Sietnünk kell.
- Hát akkor előre! - adta ki a parancsot Old Firehand.
Egy vízmosáson indultak el, mely nagyobb patak medre lehetett valamikor. Feljebb kiszélesedett. A kopár sziklák itt eltűntek, és a talajt buja fű borította. Hosszú idő óta most láttak először élő növényt. A hőségtől, szomjúságtól és a nehéz úttól elcsigázott lovak nem engedelmeskedtek a gyeplőnek. Megálltak, és mohón nekiestek a friss fűnek. A lovasok leugrottak a nyeregből, és letelepedtek a fűbe. Az ezüstleletről beszélgettek, és újra átengedték magukat az ábrándozásnak.
- Apám és nagyapám a földet túrta - mondta Tutajos Tom -, s nekem is leghőbb vágyam, hogy egy kis birtokon gazdálkodhassam. Ha a bánya sikerül...
- Hol van Ellen? - szakította félbe Butler mérnök aggódó hangja.
- Miss Ellen! Miss Butler! - kiáltották a többiek.
A kislány napok óta nem látott mást, csak kopár sziklákat. Ahol a kiszáradt patak medre kiszélesedett, tarka színekben pompázó vadvirágok nyíltak, s Ellen kacagva előreszaladt, hogy egy csokorra valót szedjen belőlük. Észre sem vette, hogy túl messzire kalandozott el. Egyszerre csak három indián állta el az útját. A leányka szinte megdermedt rémületében; segítségért akart kiáltani, de nem jött hang a torkán. Az indiánt gyerekkorától kezdve arra szoktatják, hogy ne veszítse el lélekjelenlétét, s minden helyzetben gyorsan cselekedjék. Ez a három indián sem tétovázott sokáig - az egyik karon ragadta a fehér leánykát, a másik rögtön szájára szorította a kezét, a harmadik pedig kést szegezett rá, és tört angolsággal sziszegte:
- Csend vagy halál!
Ellen meg se moccant. Az indián elengedte karját, és a vízmosás felé osont, mert tudta, hogy a lány nem egyedül jött ide. Nemsokára visszatért, és néhány szót súgott társainak. Bólintottak, és Ellent sietve elhurcolták.
A közeli lapályt lombos erdő borította. A fák között nagyobb indián csapat tanyázott. A harcosok az árnyékban üldögéltek, fegyvereiket maguk mellé rakva. Amint megpillantották Ellent, felugrottak, és kezükbe kapták íjaikat meg puskáikat. Minden szem a lányra tapadt, aki a fenyegető pillantások kereszttüzében megértette, hogy élete veszélyben forog. Ekkor eszébe jutott a totem, amelyet Kismedve ajándékozott neki a hajón. Nem felejtette el, amit az indián fiú akkor mondott - hogy ez szükség esetén megvédi minden veszélytől. A totemet azóta is a nyakába akasztva viselte. Gyorsan leoldozta zsinórjáról, és átnyújtotta annak az indiánnak, aki a legzordabbul nézett rá.
Az indián hosszasan tanulmányozta a beleégetett jeleket, aztán csodálkozva felkiáltott, és átadta a totemet a mellette álló harcosnak. A kis bőrdarab kézről kézre járt. Az indiánok viselkedése tüstént megváltozott, arcuk barátságossá vált, és az, aki az imént kést szegezett a lánynak, megkérdezte:
- Ki...neked...adni?
- Nintropan Homosh - felelte Ellen.
- Fiatal főnök?
- Igen - bólintott a lány.
- Hol?
- A hajón.
- A nagy tűzpöfékelőn?
- Igen, igen.
- Arkansason?
- Ott.
- Igaz lehet... Nintropan Homosh Arkansasban járni. És az a sok ember ott... kik lenni?
- Winnetou, Old Firehand, Old Shatterhand meg a tutajosok - felelte a lány.
- Uff! - kiáltott fel az indián.
- Uff! - kiáltották a többiek.
Még tovább kérdezgették volna a lányt, de már lépések súlyától ropogott az avar, és a következő percben előttük állt az a három férfi, akit Ellen megemlített, s nyomukban egy sereg ember. Ezek tüstént körülvették az indiánokat. Aki Ellent faggatta, megismerte Winnetout, és felkiáltott:
- Itt van az apacsok nagy főnöke! A fehér leányka Kismedve totemjével mutatja, hogy jó barátunk. Csak azért hoztuk ide, mert még nem tudtuk. Azt hittük, ellenségeinkhez tartozik.
Az indiánok kék és sárga csíkokat mázoltak arcukra. Winnetou ebből már tudta, kikkel áll szemben.
- A timbacsa törzs harcosai vagytok? - kérdezte.
- Igen!
- És melyik főnök a vezetőtök?
- Csia Nicsa! - kiáltották.
Ez a név annyit jelent: Hosszúfül. A timbacsa főnök nyilván kitűnő hallásáról volt híres.
- Hol van? - kérdezte Winnetou.
- A tónál.
- Ti hány harcost számláltok?
- Százat.
- A többi timbacsa falu nem küldte el harcosait?
- Nem. De kétszáz navaho harcost várunk. Velük együtt vonulunk az utahok ellen, és elszedjük skalpjaikat.
- Csak vigyázzatok, nehogy a ti skalpotok menjen veszendőbe! A főnök miért nem állított ki őrszemeket?
- Minek? Az ellenség még messze van.
- Talán közelebb van, mint gondoljátok! Nagymedve a tónál van?
- Ott. Kismedvével együtt.
- Vezessetek hozzájuk!
Old Firehand csapatának csak egy része volt itt. Nemsokára felbukkant a többi tutajos is. Lóháton közeledtek, közrefogva a túszokat. A timbacsa harcosok felsorakoztak a menet élén. Kitűnően ismerték az utat. Egy óra sem telt bele, és már célhoz értek szemük előtt megcsillant az Ezüst-tó sima tükre!
Itt megint sziklákkal találkoztak. Égbe nyúló szirtek vették körül a tó völgyét, melynek hossza két, szélessége egy mérföld lehetett. A sziklák egymás fölé ágaskodva törtek a hegycsúcsok felé, és a hegylánc mögött még magasabb csúcsok szikráztak a napfényben. De a tavat bekeretező hegylánc nem volt kopár, fák és bokrok borították; az erdő néhol egészen a tóig nyújtózkodott, és csak egy keskeny partsávot hagyott csupaszon.
A tó közepén parányi sziget zöldellt. Sziklakövekből összerótt, toronyszerű, furcsa épület állt rajta; nagyon régi ház volt, alighanem abban az időben épült, amikor az indiánok még nem szorították ki az ország régebbi őslakóit. Mellette, a füves partszegélyen több kunyhó állt, s közelükben néhány kikötött kenu ringatózott a vízen. A sziget alakja szabályos kör volt; átmérője alig százlépésnyi. Az ódon toronyházat teljesen belepte a vadszőlő; környéke ápolt kert volt, virágokkal és díszbokrokkal ékes.
A tó visszatükrözte az erdő fáinak lombos koronáit, a hegycsúcsok pedig hosszú árnyékot vetettek a víztükörre. De ez a víz nem volt se kék, se zöld, s korántsem sötét árnyalatú - inkább ezüstszürke színben csillogott. A legkisebb szellő sem fodrozta a tó tükrét. Az ember azt hitte, higannyal töltött medence terül el a szeme előtt.
A kunyhókban indiánok laktak - a timbacsa törzs százfőnyi harcosa, akikről már szó esett. Amikor megpillantották a fehérek közeledő csapatát, izgatottan rohantak ki kunyhóikból; de látva, hogy a csapat élén társaik haladnak, mindjárt megnyugodtak. Ekkor két indián lépett ki a toronyházból a partra. Az apacsok éles szemű főnöke kezéből tölcsért formálva, harsány hangon átkiáltott a szigetre:
- Nintropan Huey! Winnetou megérkezett!
Örvendező üdvrivalgás hallatszott a szigetről. A két indián beszállt a kikötött kenuk egyikébe, és átevezett a túlsó partra. Apa és fia - Nagymedve és Kismedve - csodálkozva nézte a sok ismerőst odaát; szenvtelen arckifejezésük nem árulta el kellemes meglepetésüket. Nagymedve kiugrott a csónakból, Winnetouhoz lépett, és kezét megszorítva így szólt:
- Az apacs nemzet nagy főnöke, bárhová lép is, megörvendezteti minden becsületes harcos szívét. Üdvözlöm régi jó barátomat, Old Shatterhandet is és a másik nagy vadászt, akivel a hajón ismerkedtem meg, Old Firehandet!
Megpillantva Droll nénit, mosolyogva fordult hozzá:
- Még egy ismerős! Fehér testvérem bátor ember! Nem felejtettem el, milyen nyugodtan lőtt a fekete párduc szeme közé. Így ment egyiktől a másikhoz, megrázva minden vadász és tutajos kezét. Fia pedig Ellenhez lépett, aki éppen kiszállt a pónifogatból. Meghajolt a lány előtt, és így szólt:
- Kismedve alig remélte, hogy a fehér misst viszontlátja. Szeretném megkérdezni, mi az úticélja.
- Célunk az Ezüst-tó volt. Nem utazunk tovább.
Öröm villant át az indián ifjú arcán, bár igyekezett nyugalmát megőrizni.
- Így hát a miss ezen a vidéken marad egy ideig? - kérdezte.
- Sőt azt hiszem, huzamosabb ideig - felelte Ellen.
- Akkor megkérem arra, hogy mindig mellette lehessek. Azt akarom, hogy a fehér miss megismerje itt a fákat, a virágokat mindent! Együtt horgászunk majd a tóban, és vadászunk az erdőben. De akkor meg kell engednie, hogy mindig mellette maradjak, mert vannak itt veszedelmes állatok és ellenséges emberek. Megengedi hát?
- Nagyon szívesen. Végtelenül örülök, hogy itt vagy.
Kezet nyújtott az indián fiúnak, aki igazi gentleman módjára ajkához emelte a kis leánykezet.
A sápadtarcúak lovait a timbacsa harcosok az erdőbe vezették, ahol saját lovaik legelésztek. Főnökük addig kunyhójába húzódva, gőgösen távol tartotta magát a jövevényektől. Amikor látta, hogy senki sem törődik vele, végül mégis előbújt. Sötét arcán bosszúság tükröződött. Rendkívül hosszú karja és lába egy orangutánra emlékeztetett. Az idegenek feje fölött a hegyek felé bámult, mintha ezek a sápadtarcúak cseppet sem érdekelnék. Droll néni fürkésző pillantással nézett rá, aztán megkérdezte:
- Miért nem lép Hosszúfül közelebb? Nem kívánja a sápadtarcúak híres harcosait üdvözölni?
A törzsfőnök motyogott valamit a maga nyelvén, és elfordította fejét. De Droll néni nem tágított mellőle. Kedélyesen az indián vállára csapott, és így kiáltott:
- Beszélj angolul, öregem! A te nyelvedet nagyon kevéssé értem.
Az indián megint motyogott valamit, mire Droll néni erélyesen rászólt:
- Ne tettesd magad! Tudom, hogy egész tűrhetően beszélsz angolul!
- No! - felelte az indián.
- Tagadod? Talán nem ismersz?
- No!
- Pedig esküdni mernék, hogy már találkoztunk.
- No!
- Nem jártál soha a Defiance-erődben?
- No!
- Pedig én egyszer kártyáztam ott néhány indiánnal, és most már biztosan tudom, az egyik te voltál.
- No!
- Tüzes vizet ittunk, és úgy berúgtatok, hogy még táncoltatok is.
- No!
- Ott aludtatok az erődben, de hajnalban se bű, se bá, se jó napot - elosontatok.
- No!
- És tévedésből magaddal vitted a puskámat meg a lőszertáskámat, igaz-e?
- No!
- A puskám csövébe bevéstem a nevem kezdőbetűjét, és azt látom, a te puskád csövén is D betű van.
- No!
- Még ezt is tagadod? A táskámat gyöngyhímzés díszítette, éppen úgy, mint a tiédet. A gyöngyök D betűbe voltak varrva, akárcsak a te táskádon itt.
- No!
- Ez a puska meg ez a táska az enyém!
- No!
- Adod ide rögtön?
- No!
- Tolvaj vagy!
- No! - kiáltotta az indián, és kést rántott. Droll néni nagyot nevetett.
- Ide hallgass! - mondta. - Neked ajándékozom mind a kettőt, ha bevallod az igazat. Ugye, Hosszúfül a neved?
- Yes! - felelte az indián.
- Velem voltál a Defiance-erődben?
- Yes!
- Leittad magad a sárga földig?
- Yes!
- És hajnalban megcsaptad a puskámat meg a táskámat?
- Yes! - felelte Hosszúfül minden szégyenkezés nélkül.
- Nos, miután ilyen szépen és becsületesen bevallottad, neked ajándékozom a puskát meg a táskát. Szent a béke köztünk?
- Yes!
- Ezentúl jó barátok leszünk?
- Yes!
- Kezet rá!
Megragadta az indián kezét, és megrázta.
- A sápadtarcú jó ember - mondta Hosszúfül. - Örülök, hogy újra látom.
- Örülhetsz is - felelte Droll néni. - Mert ha nem jövünk ide, az utahok holnap vagy holnapután megskalpolnak.
- Utahok nem jönnek. - mondta Hosszúfül. - Navahók szétverték.
- Éppen fordítva történt. A navahók megfutottak, és az utahok üldözik őket.
- Uff! - kiáltott fel Hosszúfül, és szája tátva maradt álmélkodásában.
- Lehetséges? - csodálkozott Nagymedve is. - Hogy történt?
- Majd ha túl leszünk a veszélyen, elmesélem - felelte Old Firehand. - Most résen kell lennünk. Ötven timbacsa harcos nyargaljon sürgősen a kanyonba. Frank, Droll, Davy, Jemmy, Bill és Nyakigláb - ti menjetek velük. Rejtőzzetek el a sziklák közt. Ha az utahok utolérik a navahókat, legyetek szorongatott szövetségeseink segítségére. Mihelyt megpillantjátok az ellenséget, értesítsetek. Itassátok meg a lovakat, és ti is igyatok, mert a kanyonban nem találtok vizet. Elemózsiát is vigyetek magatokkal - Nagymedve ellát benneteket.
Hús volt a szigeten bőségesen. A fák közt kifeszített szíjakon rengeteg vadhúst szárítottak. Friss víz is volt, hiszen több patak ömlött az Ezüst-tóba. Az ötven timbacsa és a hat fehér vadász csakhamar útra kelt. Kismedve önként ajánlkozott a vezetésükre.
Az Ezüst-tó partjait három oldalról járhatatlan sziklák és szakadékok vették körül. Csak észak felől lehetett megközelíteni, vagy a kanyonon keresztül, vagy pedig a sziklaszoroson át, amelyen Winnetou és társai ideérkeztek. Északról várták a navahókat és az őket üldöző utahokat is.
A tavat hatalmas gát választotta el a kanyontól. Ki gondolta volna, hogy ez a gát emberi kéz műve? Irtózatos munkával építették fel egymáshoz rótt sziklakövekből, sok évszázaddal azelőtt. A tó helyén akkor még magasan fekvő völgy terült el, melybe számos hegyi patak vize ömlött, majd a kanyonon át folyt tovább lefelé. A táj őslakói ezeket a vizeket duzzasztották tóvá, amikor a gátat építették. A gátat azóta növényzet lepte be, és bokrok vertek gyökeret benne, végül már olyan volt, mint egy hegyhát, amelyet a természet alkotott.
Kismedve ügyesen vezette a csapatot a meredeken lefelé ereszkedő kanyonba. Háromnegyed órai lovaglás után egy olyan helyre értek, ahol a szűk kanyon kiszélesedett; a sziklafalak zugai és repedései alkalmasak voltak arra, hogy a csapat elrejtőzzék. Elhatározták, hogy itt várják be a navahókat és talán az ellenséget is.
Alighogy meghúzódtak a rejtekhelyen, guruló kavicsok zöreje ütötte meg fülüket. Elcsigázott ló botorkált fáradtan a kanyonon felfelé. Egy navaho harcos vezette - ruháját vérfoltok borították, és alig volt jártányi ereje. Kismedve sietve elébe ment.
- Egyedül jöttél, testvérem? Hol vannak a navaho harcosok?
- A Nagy Szellem elhagyott bennünket, és az utahokat segíti - felelte a sebesült. - A Szarvas-völgyben legyőztek minket, és visszavonultunk, de az utahok utolértek. Tíz puskalövésnyire innen vad csata dúl, de mit ér a navaho harcosok bátorsága ötszörös túlerővel szemben? Engem azért küldtek fel az Ezüst-tóhoz, hogy onnan hozzak segítséget.
Droll néni hírvivőt indított útnak Old Firehandhez. A lovakat egy másik emberre bízta, s barátaival a navahók segítségére sietett. Még idejében érkeztek a csata színterére, hogy a küzdelembe beleszóljanak. A fehér vadászok céllövő tudománya nagy riadalmat idézett elő az utahok soraiban. Droll néni előreküldte Kismedvét.
- Mond meg a navahóknak, hogy húzódjanak mögénk. Mi majd fedezzük a visszavonulásukat! Egy darabig még tartjuk magunkat, aztán mi is visszahúzódunk.
Így történt, hogy a navahók mégis megmenekültek. Rettenetes állapotban érkeztek meg a rejtekhelyre. Seregük hatvan-hetven emberre olvadt; a többi elesett vagy megsebesült.
Old Firehand ezalatt Nagymedvével beszélgetett. Elmondta neki, mi minden történt vele, amióta utoljára találkoztak.
- Aggódom a navahókért - mondta. - Derék, becsületes nép, de az utahok, attól tartok, erősebbek.
- A Szarvas-völgy az utahok hazája - bólintott Nagymedve. - Ha minden utah falu elküldi harcosait, seregük több ezer főre nőhet. A navahók könnyen bajba kerülhetnek.
- S magadra nem gondolsz? - kérdezte Old Firehand. - Az utahok mindig gyűlölték a tonkavákat.
- Nem félek tőlük. Csak a kezemet kell megmozdítanom, és elpusztulnak valamennyien - felelte Nagymedve gőgösen.
A rejtélyes kijelentés gondolkodóba ejtette Old Firehandet.
- Hogyan tudnád megölni őket? - kérdezte. - Puskával? Késsel? Tomahawkkal?
Nagymedve megrázta fejét.
- Akkor vízzel! - kiáltott fel Old Firehand.
- Hát te mindent tudsz? - kérdezte Nagymedve megdöbbenve.
- Csak következtetek - felelte Old Firehand. - A víz itt van a tóban, az ellenség odalenn a kanyonban. Aki a gátat megnyitja, rájuk zúdítja a vizet, és megfullasztja őket. Te tudod, hogy lehet a gátat megnyitni?
- Tudom, de nem beszélhetek róla. Titok, melyet őseimtől örököltem.
- Tehát ezért építették a gátat?
- Ezért, és másért is. Az őslakókat mindig északról háborgatták. A gáttal védekeztek támadóik ellen.
- A másik ok: a kincs - bólintott Old Firehand. - Itt rejtették el kincseiket, a szent edényeket és más drágaságokat...
- Elég, elég! - szakította félbe Nagymedve. - Kérlek, ne beszélj erről! Törődj inkább a foglyaiddal meg a túszokkal. Olyan helyre kell őket vinni, ahonnan nem szökhetnek meg.
- Van olyan hely?
- Van. Kenukon átvisszük őket a szigetre.
Old Firehand készséggel beleegyezett. Maga is átevezett Shatterhanddel és Winnetouval. Mindhárman tudni szerették volna, mit rejteget a kis sziget, és milyen a toronyház belseje.
A kerek épület kívülről csak földszintes volt. Tulajdonképpen egyetlen helyiségből állt, de téglafallal két részre osztották. Az egyik a konyha volt, tűzhellyel a sarokban. Innen nyílt a szegényes lakószoba, melynek egész bútorzata egy függőágy volt és a fal mellett, a földön egy pokróccal betakart szalmazsák.
Nagymedve félrehúzta a szalmazsákot. Alatta négyszögletes nyílás vált láthatóvá, olyan, mint egy kémény torka. Hágcsónak szolgáló rovátkolt fatörzs állt benne. A tonkava főnök lemászott a hágcsón. Old Shatterhand követte.
Homályos pincébe jutott, mely nagyobb volt, mint a fölötte levő lakószoba. Shatterhand megkopogtatta az egyik falat - üresen kongott. Nyilván egy másik pince volt mellette, alighanem a konyha alatt, de ajtót nem látott sehol. Firehand és Winnetou egyenként leeresztette a foglyokat a pincébe; megkötözve egymás mellé fektették őket. Miközben ide-oda topogtak, a pince padlója is tompán kongó hangot adott.
"Alattunk is kell lennie valaminek" - gondolta Old Shatterhand.
Vizsgálódásra most nem volt idő, mert Nagymedve már kapaszkodott fel a hágcsón, és Shatterhand nem akart lemaradni mögötte. A sötét pince után szeme káprázott az erős napfényben.
Éppen ekkor érkezett meg Droll néni hírnöke. A vadászok, a tutajosok, a timbacsa harcosok percek alatt felkészültek, és elindultak a kanyonba, társaik megsegítésére. Winnetou és Nagymedve is velük tartott. A foglyok őrzését Butler mérnökre bízták, aki leányával átevezett a szigetre, s a kerek házban várta meg barátait. Bízott benne, hogy győztesen térnek vissza.
Az erős csapat sietve vágtatott a kanyonba. Negyedóra alatt tették meg az utat, mely az óvatosabban haladó Kismedvének és az előőrsnek háromnegyed órájába került. Lovaikat ők is a kiöblösödő kanyon zegzugos rejtekhelyén hagyták, és gyalog rohantak lefelé, a puskák döreje elég közelről hallatszott, hiszen Drollék már kénytelenek voltak a túlerő elől lépésről lépésre visszavonulni.
Az utahok azt hitték, hogy még mindig a maroknyi csapattal állnak szemben. Győzelmük biztos tudatában törtek a kanyonban előre, hogy az ellenállást elsöpörjék. Egyszerre olyan golyózápor fogadta őket, melyre nem számítottak. Old Shatterhand halálmegvető bátorsággal ugrott elő a szikla fedezéke mögül, és ismétlőpuskájával sorra leterítette azokat az utahokat, akik társaikat megelőzték. Soraikban fejetlenség és zűrzavar keletkezett.
- Pokai Mu! Pokai Mu! A varázspuska! - ordították rémülten.
Alig tízperces tűzharc után egymást taposva szaladtak vissza; sebesültjeiket és halottaikat hátrahagyták. Erre aztán a timbacsák is előbújtak a sziklaodúkból, hogy az elesett utahokat megskalpolják. Élükön Hosszúfül rohant, késsel a kezében.
- Vissza! - kiáltott rá Old Shatterhand. - Nem tűröm a skalpolást!
- Miért? - méltatlankodott Hosszúfül. - Az ellenség skalpja a győztesé!
- Igen, a győztesé, de nem a tied! Mutass egyetlen ellenséget, akit a te puskád terített le!
A timbacsa főnök arca elsötétült, de nem ellenkezett tovább. Morogva visszahúzódott a sziklarejtekbe. Old Shatterhand kilépett a sziklák mögül, és a legnagyobb nyugalommal elindult a kanyonon lefelé, egészen egyedül követve a megfutamodott ellenséget, amely valamivel lejjebb újra gyülekezni kezdett. Amikor eléggé megközelítette őket ahhoz, hogy hangját meghallják, átkiáltott hozzájuk:
- Utahok, figyelem! Nem bántjuk a sebesültjeiteket! Elvihetitek a halottaitokat is!
- Nem fogsz ránk lőni a csodapuskáddal?
- Nem! Megígérem! - felelte Old Shatterhand.
Az utahok hittek neki. Ez az alattomos, hazug, hitszegő törzs nem ismerte az adott szó szentségét, de Old Shatterhand híre-neve olyan volt, hogy ígéretében majdnem megbíztak. Óvatosságból egyelőre csak két emberüket küldték előre. Ezek lassan közeledtek, felemelték az egyik sebesültet, és hátravitték. Miután semmi bajuk sem esett, visszajöttek a következőért. Társaik izgatottan figyelték, hogy mi lesz velük. De nem történt semmi. A nagy vadász karabélyára támaszkodva nézte a sebesültek elszállítását. Erre több utah is bátorságra kapott. Az indiánok szemében a legnagyobb gyalázat a halottakat és sebesülteket kiszolgáltatni a bosszúvágyó ellenség skalpolódühének. Álmélkodó tisztelettel néztek a nagy fehér vadászra, aki ettől a szégyentől megmentette őket. Old Shatterhand magához intette az egyik utah harcost, aki tétovázva engedelmeskedett.
- Hány főnök van köztetek? - kérdezte Shatterhand.
- Négy.
- És ki a legnagyobb?
- Kai Unune - felelte az utah.
- Mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele. Jöjjön elébem. Félúton találkozunk fegyvertelenül.
Az utah hamarosan visszajött a válasszal:
- Kai Unune eljön a találkozóra a másik három főnökkel együtt.
- Negyedmagával? Jó, nem bánom. Én csak két társamat viszem magammal - felelte Old Shatterhand.
Kis idő múlva négy főnök lépett elő a kanyon kanyarulatából, ahol az utahok közben már félig-meddig rendbe szedték soraikat. Firehand, Shatterhand és Winnetou elébük ment. A megállapodás értelmében félúton találkoztak. A főnökök komoly fejbólintással üdvözölték az ellenség vezéreit, és leültek velük szemben a földre. Hallgattak. Büszkeségük tiltotta, hogy ők szólaljanak meg először. Arcukat vastag festékréteg borította, s így nem lehetett leolvasni érzelmeiket. Nagyfarkas is ott ült közöttük - ő volt az egyetlen, aki nyugtalan viselkedésével elárulta szorongását. Sokáig némán bámultak egymás szemébe. Végül a legidősebb főnök, Kai Unune (Csattanó Villám) nem bírta tovább türtőztetni magát. Felállt, mellét méltóságteljesen kidüllesztette, és beszélni kezdett:
- Amikor az ország a Nagy Manitou gyermekeié volt, és a sápadtarcúak még nem tolakodtak ide...
- Akkor kedved szerint szónokolhattál! - vágott a szavába Old Shatterhand. - De a sápadtarcúak nem kedvelik a hosszú beszédet, tehát térjünk a tárgyra.
Csattanó Villám meghökkenve nézett rá.
- Kai Unune híres főnök - felelte haragosan. - Sokkal több évet számlál, mint Pokai Mu, és nem szokta meg, hogy félbeszakítsák. Ám ha úgy akarod, hallgatok. Uff, én beszéltem!
- Az évek száma még nem minden! Kell ahhoz más is! - kiáltott rá Old Firehand. - Nem azért hívtunk ide, hogy szónokolj, hanem hogy meghallgasd feltételeinket. Uff, én beszéltem!
Kemény rendreutasítás volt. Csattanó Villám lehajtotta fejét, s csak néhány perc múlva emelte fel megint.
- Hallgatlak, Old Firehand - mondta halkan.
- Örülök, hogy név szerint ismersz. Látom, azt is tudod, két társam kicsoda.
- Tudom. Old Shatterhand, a nagy vadász és Winnetou, az apacsok főnöke.
- Eddig mindhárman békességben és barátságban éltünk veletek. Ti ástátok ki a csatabárdot. Tudom, miért tettétek, és igazatok is volt. De a harc nem vezet semmire. A többi törzs nem csatlakozik hozzátok. Lásd be, hogy mi vagyunk az erősebbek.
Winnetou bólintott. Örült, hogy Old Firehand barátságosabb hangot üt meg. Nyilván megbánta hevességét, és nem akarta az utah főnököt még jobban megalázni.
- Nem vagytok erősebbek! - tiltakozott Csattanó Villám. - A Szarvas-völgy utahjai megvertek benneteket.
- Lehet - szólt közbe Old Shatterhand. - De hol vannak az ottani utahok főnökei? Nagyfarkast látom..., de hol a többi?
- Elestek a csatában - felelte Csattanó Villám.
- Megtaláltátok a holttestüket? Eltemettétek?
- Nem - vallotta be az utah szégyenkezve.
- Nem csodálom, mert élnek! - jelentette ki Old Shatterhand. - Az én foglyaim!
- Nyelved nem mond igazat! - kiáltott fel a törzsfőnök.
- Ide nézz! - felelte a nagy vadász, és zsebéből kagylókkal kirakott szíjdarabot húzott elő. - Tudod, mi ez?
- Uff! - kiáltott fel az utah főnök. - Sárganap wampumja!
- És ez?
- Négybivalyé!
Amikor orra elé tartották a harmadik övdarabot is, az utah főnök torkán akadt a szó.
- Minden harcosnak... szent a wampumja - hebegte. - Semmi kincsért nem adja oda..., csak az veheti el tőle, aki megölte, vagy fogságba ejtette! Azt mondod, a három utah főnök még él? Mit kívánsz értük?
- Kössetek békét a navahókkal és a timbacsákkal, akkor kiadjuk a foglyokat.
- Nekünk is vannak foglyaink - felelte az utah. - Cseréljük ki őket!
- Azt hiszed, gyerekkel beszélsz? Talán nem tudom, hogy egy törzsfőnökért legalább harminc harcost kell adni cserébe? Ne is beszéljünk cseréről! Azt mondom, térj észre! Máskülönben kevés utah éri meg, hogy wigwamját viszontlássa!
Az utah főnök komoran bámult maga elé.
- A vének tanácsa határozta el, hogy a hadiösvényre lépjünk. Nélkülük nem áshatjuk el a csatabárdot. Csak annyit ígérhetek meg, hogy most abbahagyjuk a harcot, és visszatérünk falvainkba. A többi a vének dolga. Uff, én beszéltem.
Ezzel felállt, és társaival együtt eltávozott. Old Firehand kénytelen volt féleredménnyel beérni.
- Most aztán magam sem tudom, hogy állunk - jegyezte meg bosszúsan.
Visszatértek a rejtekhelyre. Ekkor Hosszúfül odalépett Old Firehandhez, és szemére vetette, hogy őt nem vonták be a tárgyalásba.
- Én talán nem vagyok törzsfőnök? Nem vagyok a timbacsák főnöke? - kérdezte.
- Bánom is én, mi vagy! - fortyant fel Old Firehand. - Elintéztük nélküled is!
Hosszúfül elhallgatott. Ha arcát nem borítja vastagon a festék, észre lehetett volna venni, mennyire dúl-fúl magában. Nagyon sok sérelem érte. Előbb Droll bizonyította rá a tolvajlást, azután Old Shatterhand állta útját, hogy skalpokat szerezzen, most pedig Old Firehand szégyenítette meg. Hosszúfül gyáva volt, és nem mert a nagy vadásszal nyíltan ujjat húzni, de bosszút forralt ellene.
Gyorsan telt az idő. Észre se vették, s már alkonyodni kezdett. Elhatározták, hogy itt töltik az éjszakát, és csak hajnalban térnek vissza az Ezüst-tóhoz, ha addig nem történik semmi. Mielőtt nekiláttak volna a magukkal hozott szárított húsnak, őröket állítottak a kanyon kanyarulatához. Hosszúfül ajánlkozott az őrség vezetésére. Négy timbacsa harcost vitt magával.
Hosszúfül haragudott a fehér vadászokra, de nem akarta őket elárulni. Csak arra gondolt, hogy valami hőstettet kellene elkövetnie. Akkor helyreállítaná megtépázott tekintélyét a sápadtarcúak és a timbacsa harcosok előtt. Hátha az utahok nem vonultak vissza, hanem itt ólálkodnak még a kanyonban? Ha lopva megközelítené őket, és kikémlelné terveiket, még Pokai Mu is kénytelen lenne meghajolni előtte. Hasra feküdt, és kúszva jó darab utat tett meg lefelé a kanyonban. Egyszerre két erős kéz ragadta torkon. Annyira megszorították a nyakát, hogy elájult.
Amikor magához tért, jobbról-balról két utah térdelt mellette, kését szívének szegezve. Keze-lába gúzsba volt kötve, és száját ronggyal tömték be. Egy utah főnök lépett hozzá, és megkérdezte:
- Tudod, ki vagyok én? Csattanó Villám, az utahok nagy főnöke. Te meg Hosszúfül vagy, nem igaz? Elismered, hogy életed a kezemben van?
Hosszúfül felemelte fejét, és bólintott.
- Ha okos vagy, életben maradsz - folytatta az utah főnök -, ha ellenkezel velem, meghalsz! Biccentsd meg a fejed, ha élni akarsz.
Hosszúfül biccentett, mire kivették szájából a pecket. Csattanó Villám újra figyelmeztette:
- Egy hangos szó, és szívedben a kés! De ha szövetségre lépsz velem, részt kapsz a zsákmányból.
- Hű szövetségesed leszek - fogadkozott buzgón Hosszúfül. - Én is gyűlölöm a sápadtarcúakat. Mit kívánsz tőlem?
- Először is mondd meg: igaz-e, hogy több utah főnököt tartanak fogságban?
- Igaz. Magam is láttam őket.
- Hol vannak?
- A szigetházban.
- Ki kell szabadítanunk őket! De a kanyont Pokai Mu szállta meg a timbacsa harcosokkal. Elállják az utunkat.
- Nem ez az egyetlen út az Ezüst-tóhoz - felelte Hosszúfül. - Van egy titkos ösvény is. Ha akarod, elvezetlek oda.
- Hol van az?
- Ezen a kanyonon kell lefelé menned egy darabig. Ha jól figyelsz, két sziklaoszlop közt észrevehetsz egy hasadékot. Ott kezdődik a titkos ösvény. Előbb egy sziklakatlanba vezet, majd fel az Ezüst-tóhoz.
- Nagyszerű! Akkor hátba támadhatjuk Pokai Mut, és a szigetet is elfoglalhatjuk.
- Azonkívül... - kezdte Hosszúfül, de hirtelen elhallgatott.
- Mit akartál mondani? Van még valami más is?
- Van. Sok-sok arany és drágakő! Nagymedve ősi kincsei!
- Honnan tudod?
- A fiával beszélgetett erről. Nem sejtették, hogy ott fekszem a fűben a közelükben. Kihallgattam mindent.
- S mit tudtál meg?
- A tó helyén valamikor szárazföld volt. Egy régi nép gáttal zárta el a völgyet, és vizet eresztett bele. De előbb a völgy közepén tornyot építettek, ott rejtették el kincseiket. A tornyot földsánccal erősítették meg körös-körül. Alagutat is építettek a toronytól a kanyonig. Azután az egész völgyet vízzel árasztották el. Most már csak a torony teteje áll ki belőle.
- Nem hiszem!
- Pedig igaz. Ismerem az alagút bejáratát.
- Vezess, vezess! - kiáltotta az utah főnök türelmetlenül. - Nagy jutalom vár rád. De ha szökni próbálsz...
- Életem a kezedben van - felelte Hosszúfül.
Öt perc sem telt bele, és az utahok elindultak a kanyonon lefelé. Megtalálták a két kőoszlopot, amelyről Hosszúfül beszélt, és a hasadékon át behatoltak a titkos ösvényre. Ez tulajdonképpen egy oldalkanyon volt - ugyanaz a sziklaszoros, ahol Old Firehand ezüstereket fedezett fel. A sziklakatlanon keresztül eljutottak az erdőbe, az ősrégi alagút bejáratához, amelyet egy kőhalom takart el.
- Csak ezeket a köveket kell elhordani - mondta Hosszúfül. - Az alagúton kijutunk a szigetre, onnan meg csónakon Pokai Mu háta mögé. Timbacsa harcosaim ha meglátják, hogy veletek vagyok, tüstént átpártolnak hozzátok.
Csattanó Villám két részre osztotta seregét. Megparancsolta, hogy az egyik csapat maradjon itt az erdőben, a másik pedig kövesse őt az alagútba.
A kövek eltávolítása után sötét lyukra bukkantak. Éppen akkora volt, hogy egy ember bebújhatott rajta. Előbb a két főnök mászott be, óvatosan tapogatózva. Alig tettek néhány lépést, megbotlottak valamiben. Lehajoltak - hát egy fáklya akadt a kezükbe. Meggyújtották. Most látták csak, hogy egész rakásnyi "punk" hever ott vagyis száraz fából és szarvasfaggyúból készített fáklya. Ezeket kiosztották a harcosok közt. Így aztán a hosszúra nyúló sor égő fáklyákkal hatolt be az alagútba.
A levegő dohos volt, de nem párás. Az alagút falai csodálatosan vastagok lehettek, hogy évszázadokon át ellenálltak a víz nyomásának. Az égő fáklyák is rontották a levegőt, ezért igyekeztek minél gyorsabban haladni. Végtelennek tetsző idő után egy tágas csarnokba jutottak, ahol a falak mentén gyékénybe csavart csomagok hevertek egymáson.
- Ez a toronyház legalsó pincéje - mondta Hosszúfül. - Alighanem ezek a csomagok rejtik a kincseket.
Nem volt kedvük sokáig időzni itt, de az egyik csomagot mégis kibontották. Színaranyból készült bálvány került ki belőle.
- Gyerünk tovább! - parancsolta az utah vezér. - Ide majd visszatérünk.
A csarnokból szűk lépcsőfokok vezettek tovább. Csak egymás mögött kapaszkodhattak fel rajta. Hosszúfül ment elöl, fáklyával a kezében. Még el sem érte a következő emeletet, amikor rémült kiáltozást hallott. Megállt és visszanézett. Kis híja, hogy el nem ejtette a fáklyát rémületében. A pincébe víz zúdult be, és ijesztő gyorsasággal emelkedett. Akik még az alagútban voltak, menthetetlenül megfulladtak. De azoknak sem lehetett sok reményük, akik már a lépcsőfokon álltak. Vad halálfélelemben taszigálták egymást előre. Fáklyáikat eldobták, és mindkét kezükkel kapaszkodni igyekeztek. A víz már a lépcső alját is elborította, az emberek nyakáig ért. Úszva, evickélve, egymásba csimpaszkodva próbálták életüket megmenteni.
De erre csak annak a hat embernek lehetett némi reménye, aki a felső lépcsőfokokon állt. Köztük volt Csattanó Villám és Nagyfarkas is. Már ők is eldobták fáklyáikat.
- Add ide a fáklyádat, és eressz előre! - parancsolta Csattanó Villám az előtte lépkedő Hosszúfülnek. Ám a timbacsának esze ágában sem volt engedelmeskedni. Rövid dulakodás kezdődött, és csak akkor kaptak észbe, amikor látták, hogy a víz gyorsan emelkedik.
- Tartsd meg a fáklyát, és menj te kutya! - kiáltotta Csattanó Villám tajtékzó haraggal. - Majd odafenn megkapod a magadét!
Néhány percig lihegve kapaszkodtak fel emeletről emeletre. Valóságos versenyfutás volt ez a vízzel, mely szüntelenül utánuk nyomult. Hosszúfül végre egy keskeny nyílást pillantott meg a feje fölött. Sikerült átvergődnie rajta. Lába alatt felbukkant Csattanó Villám dühtől és rettegéstől eltorzult arca.
- Kutyának neveztél, és büntetéssel fenyegetsz? - kiáltott rá Hosszúfül. - Hát akkor pusztulj el te, mint egy kutya!
Teljes erőből arcába rúgott, és Csattanó Villám lezuhant a lépcsőn. Helyében egy másik utah feje tűnt fel - az is kapott egy erős rúgást, és a harmadik is. Hosszúfül lihegett az izgalomtól és erőlködéstől, de arcán diadalmas mosoly tükröződött.
Ekkor egy erős kar emelkedett ki a sötét nyílásból, és egy vasmarok ragadta meg a timbacsa lábát. Hosszúfül rémülten érezte, hogy elveszti egyensúlyát. Lenézett, és Nagyfarkas fejét pillantotta meg. A kétségbeesés megkétszerezte Hosszúfül erejét. Az égő fáklyát lefelé fordította, és üldözője arcába nyomta. Nagyfarkas felüvöltött, és mindkét kezével fejéhez kapott. A következő pillanatban visszazuhant a piszkosan kavargó árba, mely már utolérte.
Hosszúfül most már háborítatlanul kapaszkodhatott tovább; ő volt az egyetlen, aki még élt, a többi egytől egyig megfulladt. Még gyorsabban emelgette lábát, és újabb emeletre érkezett. Érezte, hogy a levegő már nem olyan fülledt. A lépcső véget ért, de a falhoz egy hágcsó támaszkodott. Már rátette lábát az első fokra, amikor egy hang szólalt meg a feje fölött:
- Egy lépést se tovább, mert agyonlőlek! Az utahok nem érdemelnek egyebet!
Hosszúfül megismerte Nagymedve hangját.
- Én nem vagyok utah! Ne lőj! - könyörgött.
- Ki vagy hát?
- A timbacsák főnöke!
- Hosszúfül? Hát te árultad el az alagút titkát? Akkor száz halált érdemelsz!
Odafenn megszólalt Firehand hangja:
- Kegyelmezz meg neki az én kedvemért! Már elég emberélet pusztult el.
- No, gyere fel! - dünnyögte Nagymedve kedvetlenül.
A timbacsa eldobta fáklyáját, és mindkét kezével felfelé kapaszkodott. A toronyház konyhájába került. A nyitott ajtó előtt vidám máglya lobogott odakünn. Hosszúfül összeroskadt a kimerültségtől, de tüstént feltápászkodott.
- Meneküljünk! - kiáltotta. - Utolér a víz!
- Maradj itt! - kiáltotta Nagymedve. - A víz idebenn nem emelkedhetik magasabbra, mint a tó felszíne! A víztől nem kell félned, csak tőlem! Mindjárt lesz hozzád egy-két szavam...
Hogy került Firehand a szigetre?
Körülbelül egy órával az után, hogy Hosszúfül ötödmagával elindult a rejtekhelyről, Old Firehand nyugtalankodni kezdett. Elhatározta, hogy megnézi, mit csinálnak az őrök. Meg is találta őket, de Hosszúfül nem volt köztük. Az egyik timbacsa azt mondta, hogy a főnök felderítő útra ment, és még nem jött vissza.
- Mikor ment el? - kérdezte a vadász.
- Már van egy órája - felelte az őr.
- Csak nem érte valami baj? - töprengett Old Firehand hangosan. - Utána megyek.
Lesietett a kanyonon. A fordulónál nem látott senkit. Most már a földön kúszva folytatta útját, de eredménytelenül. Az utahok úgy eltűntek, mintha elnyelte volna őket a föld. Ez még nem lett volna furcsa, ha Hosszúfül előkerül.
- Úgy látszik, elcsípték - vélte Nagymedve, amikor Firehand beszámolt felderítőútjáról. - Elég baj az neki.
- De nekünk is - felelte Firehand. - Miért vonultak el az utahok ilyen hirtelen? Valami különös oka lehet. Hosszúfül sohasem tetszett nekem. Van a szemében valami alattomos.
- Erre még sohasem gondoltam - mondta Nagymedve.
- Ismeri a sziklaszorost, mely a kanyonból kiágazik?
- Én mutattam meg neki egyszer, vadászat közben.
- Kár volt. Bizonyára elárulta az utahoknak. Lehet, hogy csak fecsegett, vagy szándékosan tette - mindegy. Rögtön át kell nyargalnunk a gáthoz. Az utahok két óra múlva ott lehetnek.
- Fehér testvéremnek igaza van - mondta Winnetou. - Én sem bízom Hosszúfülben. Rossz arca van.
Lóra ültek, és a tó északi végébe nyargaltak. Erős őrséget állítottak a kanyon és a sziklaszoros torkolatához egyaránt. Az őrséget tutajosokból állították össze, mert most már nem bíztak a timbacsákban.
A sziget védőinek már nem volt sok keresnivalójuk a kanyonban. Fel is húzódtak a rejtekhelyről, és az Ezüst-tó partján telepedtek le. Két tüzet gyújtottak. Az egyiket a timbacsák, a másikat a fehérek ülték körül. A timbacsa harcosok Hosszúfül rejtélyes eltűnéséről beszélgettek. Old Firehand elővigyázatosságból egyetlen szóval se említette előttük, hogy főnöküket árulással gyanúsítja.
Watsonnak, a sheridani pályamesternek most nyílt először alkalma arra, hogy Nagymedvével beszéljen. Ahogy a tűz mellett üldögéltek, odalépett hozzá, és megszólította:
- Vörös testvérem talán hallott már arról a két fehér vadászról, aki ennél a tónál töltött egy egész telet. Én voltam az egyik. Akkor még élt a te nagyapád, Ikacsi Takli. Nagyon beteg volt már mi ápoltuk, és gondoskodtunk róla halála napjáig.
- Köszönöm jóságodat - felelte Nagymedve.
- Hálából megajándékozott egy titokkal - folytatta Watson. - Ránk bízta az Ezüst-tó kincseinek titkát.
- Rosszul tette - mondta a tonkava komoran. - A kor és a betegség elgyengítette, s háláját is ki akarta mutatni valahogyan. Megfeledkezett arról, hogy a tó titka törzsünk szent öröksége, mely apáról fiúra száll, és másnak nem szabad tudnia róla.
- Úgy gondolod, nem illik erről beszélnem?
- Nem tilthatom meg neked. De a kincsről mondj le, mert nem engedem, hogy hozzáférkőzz. Egyébként nem haragszom rád. Ha valami más kívánságod van, akár neked, akár a társaidnak, örömmel teljesítem.
- Komolyan mondod? - szólt közbe Old Firehand. - Akkor én kérek tőled valamit.
- Beszélj - biztatta a tonkava.
- Kié ez a tó és a környéke?
- Az enyém. Utánam fiamra, Kismedvére száll.
- Igazolni tudod, hogy a te birtokod?
- Minden vörös ember tudja. De a sápadtarcúak mindenről írást követelnek. Ezért jártam nemrég a Nagy Fehér Atya városában. Írást kértem és kaptam arról, hogy az Ezüst-tó és az egész terület, amelyet ezek a hegyek körbefognak, az én tulajdonom. A fehér törzsfőnökök aláírták, pecsétet is tettek rá, soha nem lehet elvitatni.
- És kié az a sziklakatlan, amelyen keresztül feljöttem ide?
- A timbacsa törzsé. A fehér főnökök az egész országot felmérték, lerajzolták és felosztották. A sziklakatlant és környékét a timbacsáknak adták. Erről is papír van. A Nagy Fehér Atya írta alá Washingtonban.
- És a timbacsák eladhatják birtokuk egy részét?
- Eladhatják, bérbe adhatják, elajándékozhatják tetszésük szerint.
- Szeretném megvásárolni tőlük a sziklakatlant.
- Nem tilthatom meg.
- De ez nem elég nekem. Szeretném, ha rábeszélnéd őket, hogy eladják.
Nagymedve arca ravaszkodó kifejezést öltött.
- Minek az neked? - kérdezte. - Kopár terület, vize nincs, egy fűszál sem nő rajta. Vagy talán a kő érdekel? A kő és az érc, melyet rejteget?
- Igen, az ezüst, nem titkolom. Bányát szeretnék létesíteni. Csakhogy ahhoz víz kell.
- Vizet kaphatsz tőlem. Van a tóban elég.
- Megengeded, hogy a tó vizének egy részét levezessem a sziklakatlanba? Megfizetem.
- Nem kértem érte semmit. Fizess, amennyit akarsz. Jó voltál hozzám, és szeretlek.
Kezet nyújtott Old Firehandnek, s az keményen megszorította. Az alkut nem kellett írásba foglalni.
Éles fütty hallatszott a sziklaszoros torkolata felől. Ez volt a jel, amelyet a tutajosokkal megbeszéltek. A fehér vadászok Winnetouval és Nagymedvével együtt a tó északi végére vágtattak. A tutajosok jelentették, hogy lópaták dobogását hallották a sziklaszorosból. Valamennyien elbújtak a fák mögé, és feszült figyelemmel lesték, mi történik. De múltak a percek, és nem történt semmi. Winnetou elhatározta, hogy felderítőútra indul, és óvatosan behatolt a sziklaszorosba. Negyedóra múlva visszajött, és beszámolt megfigyeléseiről:
- Az utahok két csapatra osztották seregüket. Az egyik csapat a sziklakatlan és a gát között táborozik. A másik csapat egy barlangnyílást talált, és most bújnak be a lyukba.
- Lyuk? Barlangnyílás? - kiáltott fel Nagymedve rémülten. - Felfedezték az alagutat! Csak Hosszúfül árulhatta el nekik! De hogy tudta meg ő? Meg kell néznem, igaz-e. A gátról oda lehet látni! Gyertek velem!
A gátra siettek.
- Igen, ismerik a titkomat! - mondta Nagymedve sötéten. - Azt hiszik, elfoglalják a szigetet, és elrabolják a kincseimet. Gondom lesz rá, hogy ne sikerüljön. Át kell eveznem a szigetre. Old Firehand és Old Shatterhand jöjjön velem! Winnetou maradjon itt - de előbb mutatok neki valamit.
Az apacs főnököt arra a helyre vezette, ahol a gát fala merőlegesen állta el a víz útját. Egy hatalmas, több mázsa súlyú, négyszögletes kőlapra mutatott, mely apró, kerek kavicsokon nyugodott.
- Rettentő nehéz, mégis könnyen el lehet tolni - mondta Nagymedve. - Testvérem figyelje a szigetet. Ha fáklyával jelt adok, lökje a kőlapot a vízbe. De ne ijedjen meg, ha a robajt meghallja.
Ezzel már rohant is le a tóhoz, a két vadász meg utána. A parton kenuba ültek, és áteveztek a szigetre. Nagymedve a konyhába sietett, a tűzhely parazsán fáklyát gyújtott, és kiszaladt vele a ház elé. Nagy ívben, háromszor is meglengette az égő fáklyát a feje körül.
- Most aztán figyelem! - mondta, és a gátnak arra a pontjára mutatott, ahol Winnetoutól elváltak.
Idáig hallatszott a lezuhanó kőlap robaja, majd a felcsapó víz zúgása. Ezt azonban hamarosan olyan dübörgés követte, mintha egy ház omlott volna össze.
- Sikerült! - kiáltott fel Nagymedve diadalmasan. - Az utahok hiába fordulnának vissza! Végük van! Gyertek be a konyhába!
Odabenn nekifeküdt a tűzhelynek, és eltolta a helyéből. Alatta nyílás volt, melyen hallgatózni lehetett. Nagymedve lehajolt, és feszülten figyelt.
- Benne vannak már! - mondta. - Benn az alagútban! Jönnek, jönnek, hallom! De a víz gyorsabb náluk.
Az ajtón át kinézett a tóra.
- Látjátok, hogy örvénylik a víz? Most zúdul az alagútba! - Jóságos ég! Akkor az utahok nyomorúságosan elpusztulnak! - kiáltott fel Shatterhand.
- El bizony, valamennyi! Egytől egyig megfulladnak.
- Rettenetes!
- Így jó! Ne élje túl senki! Ne mesélje el senki, mit látott odalenn!
- De a saját házad is elpusztul!
- Hadd dőljön össze! Az ősi kincsekhez nem nyúlhat kapzsi kéz! A toronyházat nemsokára színültig elönti a víz!
A két vadász megborzongott. Az emelkedő ár nyomására dohos levegő tódult a konyhába. Az alagútba szorult száz-százötven embert utolérte végzete.
- És foglyaink az alsó helyiségben? - kérdezte Old Shatterhand. - Ők is megfulladnak?
- Nem. A fal egy ideig még ellenáll. Majd később kiengedjük őket. De most... most... figyeljetek!
Nagy lárma hallatszott, és a következő pillanatban egy indián bukkant elő odalenn, fáklyával a kezében. Ez volt az a pillanat, amikor Hosszúfülnek sikerült a hágcsón felvergődnie... Nagymedve le akarta lőni, de Old Firehand kérésére megkegyelmezett neki. Mire a timbacsa főnök felkapaszkodott a konyhába, a tó vize már megnyugodott. A tölcsérszerű örvény elsimult: a víz a tóban és a toronyház belsejében egy szintre került.
Hosszúfül kimerülten roskadt le a földre, majd rémülten feltápászkodott, és ki akart rohanni a házból, de Nagymedve parancsára újra visszaült a tűzhely mellé. Nagymedve leült vele szemben, és pisztolyát homlokának szegezte.
- Most jön a számadás! - kiáltotta. - Tudni szeretném, hogy került a timbacsa főnök az utahokkal együtt az alagútba! Vigyázz a nyelvedre! Az első hazug szóra golyót röpítek az agyadba! Ismerted az alagút titkát?
- Ismertem - vallotta be a timbacsa.
- Kitől tudtad meg?
- Tőled.
- Nem igaz!
- De igaz! Egyszer a fűben feküdtem, a nagy tölgyfa alatt, és arra sétáltál a fiaddal. Megálltatok a közelemben, de nem vettetek észre, mert a fa vastag törzse eltakart. Az alagútról meg a kincsről beszélgettetek - emlékszel rá?
- Emlékszem.
- Az ellesett szavakból megtudtam, hogy az alagút a kőrakásnál kezdődik. Másnap elmentem oda, szétdobáltam a köveket, és megtaláltam a lyukat. Egyelőre nem akartam többet, és visszaraktam a köveket a helyükre.
- Aztán felkerested az utahokat, hogy eláruld a titkomat.
- Nem akartam elárulni. Az ő terveiket akartam kihallgatni, de elfogtak, és halállal fenyegettek. Csak azért vezettem őket az alagútba, hogy megmentsem az életemet.
- Gyáva viselkedés volt. Ha Old Firehand nem megy utánad, halomra öldöstek volna mindnyájunkat. Láttad, mi van a toronyház legmélyebb pincéjében?
- Láttam.
- És kibontottátok a csomagokat?
- Csak az egyiket.
- Mi volt benne?
- Egy isten - színaranyból.
- Emberi szem nem látja többé - a tiéd se. Mit gondolsz, mit érdemelsz?
A timbacsa hallgatott.
- Halált! Háromszoros halált! De barátom voltál, és ezek a sápadtarcúak kérnek, hogy ne öljelek meg. Életben maradsz hát, de csak akkor, ha megteszed, amit követelek.
- Mit kívánsz?
- Fogadd el Old Firehand ajánlatát. Meg akarja vásárolni tőled a sziklakatlant, mert ott szeretne letelepedni. Add el neki azt a helyet és az utat is, mely onnan az Ezüst-tóhoz vezet.
- A katlanra nincs szükségünk, még legelőnek se jó.
- Mit kérsz érte?
- Ezt timbacsa társaimmal kell megbeszélnem.
- Én megmondom neked, mit kérhetsz. Húsz puskát, húsz font lőport, húsz takarót, ötven kést és ötven font dohányt. Igazán szép ár, elfogadhatod.
- Nekem megfelel, és úgy beszélek majd, hogy a többiek is elfogadják.
- Ez még nem minden. Old Firehanddel és néhány tanúval elmégy a legközelebbi sápadtarcú nagyfőnökhöz, hogy a vételt megerősítse. Ezért az útért külön ajándékot kapsz; sokat-e vagy keveset, nem tudom - attól függ, mennyire jársz kezére a nagy vadásznak. Láthatod, hogy hasznodra törekszem. Remélem, úgy fogsz viselkedni, hogy árulásodat elfelejtsem. Most hívd ide egypár emberedet, hogy segítsenek a foglyokat kihozni. Nem akarom, hogy ők is megfulladjanak.
Valóban legfőbb ideje volt. A megkötözött foglyokat kihozták a házból, és sorra lefektették a partszegélyre. Éppen amikor az utolsót is kihozták, bugyborékoló zaj ütötte meg fülüket - a víz benyomta a vékony falat, és már a legmagasabb pincét is elöntötte.
A foglyokat kenukon átvitték a túlsó partra, és a timbacsák őrizetére bízták. De Hosszúfülnek nem engedték meg, hogy velük maradjon. A timbacsa főnököt a tutajosokhoz vezették, hogy szemmel tartsák. Az őrséget meg is erősítették, mert az utahok másik csapata még mindig a sziklaszorosban várakozott.
Ezek a harcosok nem tudták, mi történt. Látták, hogy társaik, akik a föld alatti úton a sziget megtámadására indultak, sorra eltűntek az alagútban. Ekkor hirtelen óriási robaj hallatszott. Hatalmas kőtömeg zúdult a víz alatti folyosó tetejére, és betörte. A több mázsás kőlap és a sok törmelék, amit magával sodort, halálra zúzta azokat az utahokat, akik még nem hatoltak be mélyebben az alagútba. A bezúduló víztömeg nem folyhatott a bejárat irányába, mert a törmelék eltorlaszolta az utat arrafelé. Éppen ez volt Nagymedve szándéka. Azt akarta, hogy a víz a sziget felé tóduljon, ne a sziklaszorosba.
Néhány utahnak, aki még a bejárat közelében tartózkodott, sikerült kibújnia a szabadba. Ezek vitték hírül a másik csapatnak, hogy mi történt. Közelebbit persze nem tudtak. Vajon elpusztult-e mindenki, aki az alagútban volt? Vagy egy részüknek sikerült a szigetre kijutnia? Ha sikerült, akkor hamarosan hátba támadják a sápadtarcúakat. A sziklaszorosban maradt utah csapat izgatottan várta, mi lesz. De egyik negyedóra a másik után múlt el, és reményük nem teljesült. Most már biztosra vették, hogy a másik csapat a beomlás áldozata lett.
Megpirkadt, és az utahok lovaikkal együtt még mindig egy helyben topogtak. Előőrsöket állítottak fel, nehogy a sápadtarcúak meglepjék őket. Ekkor észrevették, hogy Pokai Mu közeledik a fák alatt. A fehér vadász harsány hangon kiáltotta feléjük, hogy vezetőjükkel kíván beszélni. Ez rövid habozás után elébe ment a vadásznak.
- Tudod, hogy több utah főnök a kezünkben van? - kérdezte Old Shatterhand.
- Tudom - felelte az utah komoran.
- És azt is tudod-e, mi történt azokkal az utah harcosokkal, akik benyomultak az alagútba?
- Nem.
- A folyosó összeomlott, és elöntötte a víz. Aki ott volt, mind megfulladt. Csak Hosszúfül menekült meg, aki a ti harcosaitokat az alagútba vezette. Most már szám szerint is erősebbek vagyunk nálatok. De nem törünk az életetekre. Békét akarunk kötni veletek. Legyetek okosak, és hallgassatok rám. Azt javaslom, gyere most velem. Elvezetlek a mi főnökeinkhez, tárgyald meg velük a dolgot. Kérdezd meg harcosaidat, hogyan vélekednek, azután gyere vissza ide.
Az utah hosszú ideig maga elé meredt, és végre így válaszolt: - Nem hiszem, hogy tőrbe akarsz csalni. Pokai Mu nem tesz ilyet. Mindjárt visszajövök.
Néhány percig tanácskozott embereivel, azután újra előjött, de most már fegyvertelenül. Némán követte a nagy vadászt. A tóparton nagy sürgés-forgás, mozgalmas kép várta őket. Kétszáz újabb navaho harcos jött meg - egy távoli navaho falu harcosai, akikhez későn érkezett meg a hír, hogy ősi ellenségeik az utahok kiásták a csatabárdot. Bizony elkésve érkeztek. A Szarvas-völgy táján lakó testvéreiket már nem tudták megmenteni. Annál nagyobb harci kedv és bosszúvágy fűtötte őket; alig várták, hogy összemérjék fegyvereiket az utahokkal. A megváltozott helyzetben Firehandnek, Shatterhandnek és Winnetounak nagy erőfeszítésébe került, hogy a navahókat rávegye a béketárgyalásra.
A túszokat megszabadították kötelékeiktől. Old Shatterhand őrök kíséretében a tárgyalás színhelyére vezette őket, ahol Hosszúfül részletesen elmondta nekik, milyen szerencsétlenség érte az utah sereg felét. Hosszas vita után elhatározták, hogy elfogadják a békeajánlatot. Ezután az utahok, timbacsák és navahók vezetői közös tanácskozást tartottak, amelyen a fehérek vezetői is részt vettek. A tanácskozás több óráig tartott, végtelenbe nyúló beszédek hangzottak el, s végül elővették a békepipát, mely körbejárt, és az indiánok testvérharcának ünnepélyesen véget vetett. Egyúttal "örök békét" kötöttek a fehérekkel is, s kötelezték magukat, hogy mindenben kezére járnak azoknak a sápadtarcúaknak, akik a sziklakatlanban akarnak letelepedni, bányát nyitni és dolgozni.
A tervrajz, mely a vörös kornel birtokában volt, nem került elő, de már nem is volt rá szükség. A toronyház alatt elrejtett kincsekről már nem beszélt senki - most az a kincs lelkesítette a fehéreket, amelyet a sziklatalajból fognak kemény munka árán előcsalni.
A békekötést nagyszabású vadászat követte, mely késő estig tartott, és bőséges zsákmányt hozott. Másnap reggel ütött a búcsú órája. Az utahok észak felé vonultak, a navahók pedig útra keltek távoli falvaikba. A timbacsák is visszatértek wigwamjaikba. Hoszszúfül megígérte, hogy a sziklakatlan eladását megbeszéli törzse véneivel, s döntésüket a lehető legsürgősebben tudtul adja Firehandnek. Harmadnapra már vissza is érkezett, és jelentette, hogy a timbacsák törzse elfogadta az ajánlatot, s kész a katlant, továbbá az Ezüst-tóhoz vezető utat Old Firehandnek eladni, mégpedig azon az áron, amelyet Nagymedve megszabott. Most már csak az volt hátra, hogy az adásvételt hivatalos helyen is jóváhagyják, és a birtokkönyvbe bejegyezzék.
Az izgalom és reménykedés hullámai magasra csaptak az Ezüsttó mellett táborozó fehérek körében. Castlepool lord volt az egyetlen, aki nem örült, és nem lelkesedett. Púpos Bill és Nyakigláb kijelentette, hogy a megváltozott körülmények között visszalépnek a vele kötött megállapodástól - itt maradnak, nem kísérik el Friscóba. A lord fájó szívvel gondolt arra, milyen sok érdekes kaland várt volna még rá a két bátor vadász társaságában. De volt annyi esze, hogy nem duzzogott, és nem haragudott rájuk - megérdemelték, hogy a fárasztó és küzdelmes vadászélet után végre révbe jussanak. Gondoskodott róla, hogy a nekik járó összeget megkapják. Egyébként a bánya feltárási munkáit egyelőre még nem lehetett megkezdeni. Bőségesen volt idő arra, hogy Castlepool lord két kipróbált vezetőjével bebarangolja a környék hegyeit és völgyeit, s izgalmas hadikalandok helyett legalább a vadászat örömeit élvezhesse.
Old Firehand néhány nap múlva Nagymedvével és Hosszúfüllel együtt Denverbe lovagolt, hogy a kormányzósági hivatalban a birtokvásárlási szerződést annak rendje és módja szerint törvényesítse. Ugyanott megrendelte a bánya feltárásához szükséges gépeket és felszerelést. Droll néni is elkísérte őket; közjegyző előtt tanúkkal igazolta, hogy a vörös kornel meghalt. Elismerték érdemeit a bandita üldözésében, és a kitűzött jutalmat akadékoskodás nélkül kifizették neki.
Két hónap sem telt bele, és a megrendelt gépek megérkeztek az Ezüst-tóhoz. Butler mérnök tüstént munkához látott. Elkészült a vízlevezető csatorna, és a sziklakatlanban is megkezdték a munkálatokat. Az ezüstbánya fényesen bevált. A termelés napról napra fokozódott. Minden este lemérték és felbecsülték a kitermelt nemesfémet, és panaszra nem volt oka senkinek.
Old Firehand egy nap odalépett Tutajos Tomhoz, és a vállára csapott.
- Nos, öreg Tom - kérdezte -, nem bánta meg, hogy velem tartott?
- Nem én, Sir - felelte a tutajos. - Szép pénz üti a markomat.
- És mihez kezd vele?
- Visszatérek az Óhazába. Elég volt a Vadnyugatból. Vásárolok egy szép kis házat a Rajna-parton, virágos- és veteményeskerttel, ott élek szépen, csendesen - nyáron kapálok, télen pipálok, mi kell még?
- Nem rossz terv - nevetett Old Firehand. - Kapálni és pipálni! Rászolgált, öreg Tom! Örülök, hogy ez a sok derék ember megtalálta a számítását. Rajta leszek, hogy mindig így legyen. Uff, én beszéltem!