Az indiánok siettek, mit sem törődve foglyaikkal, akik közül az egyik félholt volt. A fejbőr elvesztése komoly dolog, ritka, hogy valaki túlélje; ehhez rendkívül erős szervezet kell.

A hegyek egyre közelebbről integettek. Estefelé egy keskeny völgyszakadékba értek, melynek partjait sűrű erdő borította. Az út állandóan felfelé vitt. Később felment a hold, s fénye megkönnyítette az előhaladást a szurdokban. Éjféltájban a falu közelébe értek. A főnök előreküldött négy lovast, hogy értesítsék a törzset a harcosok megérkezéséről.

A völgy kitágult, és feltűntek a falu sátrai. A törzs apraja-nagyja fülsiketítő ordítozással rohant a győztesen visszatérő harcosok felé. Alighanem több utah falu népe gyűlt itt össze a sápadtarcúak ellen indított bosszúhadjárat hírére. Már mindenki tudta, hogy Nagyfarkas foglyokkal tért vissza, és az utahok tomboltak örömükben. A nők sikoltoztak, a gyerekek visítottak, a férfiak fegyvereikkel hadonászva szörnyű átkokat szórtak a sápadtarcúak fejére.

A bivalybőrből készült sátrak tágas kört alkottak, s ennek közepébe vezették a foglyokat. A lányok és asszonyok már ott tolongtak, hogy gúnyolódva körültáncolják őket.

Nagyobb sértést el sem lehetett képzelni. Aki tiltakozás nélkül tűri, megvetésre méltó, gyáva puhány minden indián szemében. Old Shatterhand néhány szót kiáltott társainak, mire mind a négyen letérdeltek, és vállukhoz szorították puskájukat; ő maga a nagy medveölő puskát kapta elő és elsütötte. A fegyver hatalmas dörrenését mélységes csend követte.

- Mit jelentsen ez? - kiáltotta a nagy vadász utah nyelven. Ezért szívtam el Nagyfarkassal az egyezkedés pipáját? Abban állapodtunk meg, hogy a vének tanácsa dönti el, barátnak vagy ellenségnek tekint-e bennünket. De még ha foglyok lennénk is, akkor se tűrnénk el, hogy körültáncoljanak minket! Négyen vagyunk csak, ti meg százan és ezren, mégis szeretném látni, ki meri Old Shatterhandet becsmérelni és sértegetni! Álljon elő, és vívjon meg velem, mint harcos a harcossal! Vigyázzatok! Ha megszólal a másik puskám is, a csodafegyver, a föld azoknak a vérétől lesz piros, akik becstelenül megszegték a békepipa szent parancsát!

Szavai megdöbbentették az utahokat. A puszta tény, hogy ilyen óriási túlerővel szemben fenyegetően mer fellépni, nagyon megtetszett az indiánoknak. A lányok és asszonyok tüstént visszahúzódtak. A férfiak körében suttogás támadt, és tisztán ki lehetett venni ezeket a szavakat: Old Shatterhand... a csodapuska... a halálszóró...

Néhány harcos a főnökhöz lépett, és suttogva tanácskozott vele. Nagyfarkas ezután a foglyokhoz lépett, és így szólt:

- Ovuth-Avath tiszteletben tartja az egyezkedés pipáját, és nem másítja meg szavát. A vének tanácsa holnap reggel határoz sorsotok felett. Addig tartózkodjatok sátratokban, melyet kijelölök nektek. De csak ti négyen - a másik kettő még ma meghal, ahogy megérdemli. Pokai Mu egyetért szavammal?

- Igen - felelte Old Shatterhand. - Csak azt kérem, hogy lovaink a sátrunk közelében maradjanak.

- Ezt is megengedem, bár nem tudom, miért kívánod. Csak nem gondolsz arra, hogy megszökhettek? Harcosok többszörös gyűrűje vesz körül, és figyeli minden lépésteket.

- Megígértem, hogy megvárom a vének döntését. Fölösleges őröket állítanod sátram köré. Ha mégis jónak látod, nincs szavam ellene.

- Hát akkor gyertek!

Az indiánok sorfalat álltak kétfelől, és tisztelettel, sőt félelemmel néztek a Nagyfarkas mögött lépkedő sápadtarcúakra. A legnagyobb sátrak egyikét jelölték ki számukra. Bejáratánál egy-egy lándzsát tűztek jobbról-balról a földbe. A sátor csúcsán díszelgő három sastoll mutatta, hogy ez tulajdonképpen a törzsfőnök szállása volt.

A bejáratot gyékénnyel lehetett elzárni, de most felhajtották. Alig ötlépésnyire máglyatűz égett, és fénye bevilágította a sátor belsejét. A vadászok beléptek, lerakták fegyvereiket, és letelepedtek a földre. A törzsfőnök magukra hagyta őket. De a következő percben már több utah harcos jött oda, és tisztes távolságban lekuporodott a sátor körül. Nemsokára egy fiatal utah asszony lépett a sátorba. Két nagy agyagedényt tett le a sápadtarcúak elé, aztán szótlanul távozott. Az egyik edényben víz volt, a másikban jó sok főtt hús.

- A vacsora! - jegyezte meg Bicegő. - Milyen előkelő! Igazán nem lehet semmi panaszunk.

- Nyugtával dicsérd a napot - mondta Old Shatterhand.

De még a napfelkelte is messze volt. Egyelőre a hold fénye ömlött el a fennsíkon, melynek nyugati oldalát erdővel borított sötét hegykúp határolta. Bővizű patak zúgott alá, és egy mélyedésben valóságos tavat alkotott, éppen az utah falu mellett. Köröskörül kis tüzek lobogtak a sátrak előtt. Minden tűznél asszonyok foglalatoskodtak. A férfiak a vacsorát várták. Néha egyik-másik elsétált a sastollas sátor előtt, hogy kíváncsi pillantást vessen a benne üldögélő sápadtarcúakra. Knox és Hilton nem volt köztük, és a vadászok nem tudták, hová vitték őket. De sejtették, hogy sorsuk cseppet sem irigylésre méltó.

Nagyfarkas megváltoztatta elhatározását ebben a dologban. A két bandita kivégzését másnap reggelre halasztotta. A kínzócölöpön fognak meghalni nagy ünnepség közepette, melyre fel kell készülni. Old Shatterhand látni sem akarta ezeket az előkészületeket. Lebocsátotta a gyékényt a sátor bejárata fölött. A négy vadász most sötétben feküdt a földön. Nyugtalanul forgolódtak, nem tudtak elaludni.

- Szeretném tudni, hol töltöm a következő éjszakát - tűnődött Bicegő. - Addig talán az örök vadászmezőkre küldenek minket.

- Nem hiszem - vélte Old Shatterhand. - Alighanem azt akarják majd, hogy küzdjünk az életünkért.

- Ugyanaz, mintha lenyilaznának - mondta Jemmy. - Majd lesz gondjuk rá, hogy fűbe harapjunk.

- Nem kétséges - felelte a nagy vadász -, de még ne adjuk fel a reményt. Mi, fehérek sokat tanultunk a rézbőrűektől. Most már csel, ravaszság és ügyesség dolgában felvesszük velük a versenyt, de kitartóbbak vagyunk náluk. Az indiánok büszkeségével nem fér össze, hogy a történtek után egyszerűen megrohanjanak, és lemészároljanak bennünket. Legalábbis megőrzik az igazságos küzdelem látszatát. Akkor pedig, ha nehezen is, de győzhetünk.

Old Shatterhand vigasztaló szavai tették-e vagy az előző nap fáradalmai - a sastollas sátor lakóit elnyomta az álom. De már pirkadatkor felzavarták őket. A körfalu szélén, a sátrakon kívül két vaskos cölöpöt vertek a földbe. Odavezették Old Shatterhandet és három társát. A cölöp mellett öt jól megtermett és sastollakkal ékes utah harcos állt, közöttük Nagyfarkas is.

- Azt akarom, hogy lássátok, miként büntetik meg az utahok ellenségeiket. Mindjárt idehozzák a lótolvajokat is, hogy kínhalált haljanak.

- Nem vagyunk kíváncsiak a látványosságra - felelte Old Shatterhand.

- Nem? Gyávák vagytok talán, és irtóztok a vértől? - kérdezte a törzsfőnök gúnyosan.

- Nem, csak keresztények vagyunk. Ellenségeinket megöljük, ha kell, de gyorsan és kínzás nélkül.

- De most a mi kezünkben vagytok, és a mi szokásainkhoz kell magatokat tartani. Ha vonakodtok, megsértitek a törzset, és ezért halál jár.

Old Shatterhand tudta, hogy a törzsfőnök nem tréfál. Ha vonakodik a szörnyűséget végignézni, életét és társaiét teszi kockára.

- Úgy lesz, ahogy kívánod - felelte.

A törzsfőnök leült a fűbe, és a kisebb főnökök letelepedtek mellé; arcukat valamennyien a kínzócölöpök felé fordították. Old Shatterhand és társai kénytelenek voltak példájukat követni. Nagyfarkas éles rikoltással jelt adott a hátborzongató színjáték megkezdésére.

A harcosok nagy félkörben telepedtek le, velük szemben pedig az asszonyok és gyerekek egy másik félkörben. Így bezárult a kör a cölöpök és a vezetők körül. Nem soká kellett várakozni. Már hozták is a gúzsba kötött Knoxot és Hiltont. A szíjak annyira húsukba mélyedtek, hogy Hilton jajgatott fájdalmában, de Knoxnak alig volt ereje nyögdécselni. A sebláz félig elkábította. Csukott szemmel támaszkodott a cölöphöz, feje előrekókadt. Hilton könyörögve fordult Old Shatterhandhez:

- Ha istent ismer, uram, szóljon egy jó szót az érdekemben!

- Hiába tenném - hangzott a válasz -, nem hallgatnak rám. Magadnak köszönheted, hogy ilyen sorsra jutottál.

Nagyfarkas felállt, és kezével jelezte, hogy beszélni kíván. Minden szem felé fordult. Rövid, kemény, hatásos mondatokban ecsetelte a sápadtarcúak gonoszságát, akik megszegték a béke törvényeit, és arra kényszerítették a törzset, hogy kiássa a csatabárdot. Indián fogalmak szerint kiváló szónok volt, és beszéde felizgatta hallgatóit. A harcosok fegyvereiket csapkodták, és lábukkal toporzékoltak. A főnök kijelentette, hogy a két rabló büntetése kínhalál.

- Nem, nem! Élni akarok! Segítség! Segítség! - jajgatott Hilton.

Old Shatterhand szíve megesett rajta, és bár esze mást tanácsolt, elhatározta, hogy megpróbálja a lehetetlent. Felállt, és Nagyfarkas elé lépett. De még ki se nyithatta száját, amikor a törzsfőnök haragosan ráförmedt:

- Hallgass! Ha szót emelsz az igazságos ítélet ellen, csak felbosszantod harcosaimat, és akkor a te életedet sem tudom megvédeni. Miért pártolod ezt a két gonosztevőt?

- Az én vallásom... - kezdte a nagy vadász, de az indián a szavába vágott:

- Mi közünk a te vallásodhoz? Talán a te vallásod megakadályozta, hogy ezek öljenek és raboljanak?

Indulatosan intett, mire tizenöt-húsz harcos lépett elő.

- Tudod, kik ezek? - kérdezte Nagyfarkas. - Azoknak a rokonai, akiket a lótolvajok megöltek. Szent joguk a megtorlást megkezdeni. Elő a késekkel!

A kínzócölöp célja az áldozat gyötrelmeit minél jobban meghosszabbítani. Előbb könnyű kínzásokkal kezdik, hogy minél tovább fokozhassák. Rendszerint a késdobálás az első. Az áldozatnak mindig csak egy megnevezett testrészére szabad célozni.

- Bal kezét! - vezényelte Nagyfarkas.

A késdobálók két csoportra oszlottak, az egyik csak Knoxot, a másik csak Hiltont vette célba. Sorba álltak, tizenkét lépésnyire az áldozattól. Az első harcos kését három ujja közé fogta és elhajította. Hilton felsikoltott fájdalmában, a kábult Knox hallgatott.

- Jobb kezét! - parancsolta Nagyfarkas.

Ezután az áldozatok alsókarja, felsőkarja, lába, combja, válla következett. Jajgatásukat elnyomta a nézők üvöltözése.

Az indiánokat kora ifjúságuktól kezdve arra szoktatják, hogy zokszó nélkül tűrjék a szenvedéseket. Talán az idegeik nem olyan érzékenyek, mint a fehér emberé. Ha egy indiánt kikötnek, mosolyogva tűri a kínzást, hangosan énekli a haláldalt, s csak azért hagyja abba időnként, hogy kínzóit kigúnyolja és kinevesse. Az indiánok a legnagyobb szégyennek tekintik, ha valaki a kínzócölöpön siránkozik vagy jajveszékel. Hilton jajgatása is felháborodást keltett. Áldozatainak rokonai utálkozva hagyták abba a késdobálást.

- Kutyák ezek, varangyos békák! - kiáltotta az egyik. - Nem méltók arra, hogy egy harcos kezet emeljen rájuk. Adjuk át őket az asszonyoknak, hiszen aki asszonykéztől hal meg, asszonyként szolgál és robotol majd az örök vadászmezőkön!

Intettek az asszonyoknak, hogy folytassák a két lótolvaj kínzását. Európai nő talán visszariadna az ilyen kegyetlenkedéstől. Az indiánok között is inkább a vénasszonyok lelték örömüket benne, amíg Nagyfarkas meg nem elégelte.

- Még erre sem méltók - jelentette ki. - Engedjük át őket a kutyáknak, hogy maguk is kutyák legyenek az örök vadászmezőkön. Uff, én beszéltem!

Old Shatterhand megborzongott. Tudta, mit jelent ez. Az indiánok vérebeket szoktak idomítani arra, hogy fehér embereket marcangoljanak szét.

- Még titeket sem tudnánk megvédeni tőlük - mondta a törzsfőnök a nagy vadászhoz fordulva. - Menjetek vissza sátratokba. Majd értetek küldök, ha a kutyákat újra elvezettük.

Így is történt. Kínos percek következtek még azok számára is, akik a sátorból hallgatták a vérebek félelmetes vonítását és a két bandita halálsikolyát. Utána mély, nyomasztó csend lett.

Amikor Old Shatterhandet és társait visszavezették a körbe, néhány indián éppen elvonszolta a szíjra kötött vérebeket. Az egyik bestia - talán megszimatolta a közeledő fehéreket - eltépte szíját, és feléjük rohant. Hatalmas állat volt, Davy tüstént felkapta fegyverét, és célba vette.

- Ne lőj! - intette Old Shatterhand. - Nem bocsátanák meg nekünk.

Kilépett társai közül, és szembefordult az óriási vérebbel.

- Vigyázz! - kiáltotta Nagyfarkas. - Véged van!

- Majd meglátjuk - felelte a nagy vadász.

A kutya fogvicsorgatva nekiugrott. Old Shatterhand szemét az állatra szegezte, és kitárta karjait. Amikor a kutya éppen a torkának akart esni, két karjával magához szorította az állat fejét úgy, hogy ne tudjon harapni. Egy hatalmas szorítás, és a kutya lélegzete kifogyott. A vadász most öklével a pofájába csapott, és a vérebet messze ellökte magától.

- Gyorsan kötözzétek meg! - kiáltotta az indiánoknak. - Most még mozdulni se tud!

Az indiánok álmélkodó kiáltásokban törtek ki. Amit láttak, elképzelhetetlennek tartották. Közülük a legbátrabb sem merte volna megtenni. Nagyfarkas parancsára az állatot gyorsan megkötözték és elvitték.

- Fehér testvérem igazi hős - mondta elismerő hangon. - Miért nem lőtte le a kutyát?

- Sajnáltam volna ezt a pompás állatot megölni - felelte Old Shatterhand.

A törzsfőnök olyan pillantást vetett rá, melyben elismerés, csodálat és tisztelet tükröződött. De már indult is a közben egybegyűlt vének tanácsába. Itt nagy beszédet tartott, melyhez sokan hozzászóltak. Az indián általában szófukar, de tanácskozáson szeret beszélni; híres szónokok is akadnak köztük.

A tanácskozás csaknem két óra hosszat tartott; hosszú idő azoknak, kiknek sorsa függött tőle. Végül a fehéreket a kör közepébe szólították. Nagyfarkas felállt, hogy közölje velük a határozatot. Előbb újra kifejtette az indiánok sérelmeit, majd kijelentette:

- Meg kell küzdenetek az életetekért.

- Kivel? - kérdezte Old Shatterhand. - Mi négyen az egész törzs harcosaival? Nem bánom. Varázspuskám sokat fog az örök vadászmezőkre küldeni.

Fel is emelte karabélyát. A törzsfőnök visszahőkölt, alig tudta rémületét elpalástolni.

- Nem, nem! - kiáltotta. - Pokai Mu téved. Mindegyiktek csak egy-egy ellenféllel fog megküzdeni. A győztesnek joga van ellenfelét megölni, és minden tulajdonát elvenni.

- Rendben van. De ki választja meg ellenfelét - mi vagy ti?

- Természetesen mi - felelte a törzsfőnök. - Kiadom a parancsot, hogy lépjen elő, aki önként jelentkezik.

- És milyen fegyverrel küzdünk?

- Ezt az dönti el, aki közülünk áll ki a viadalra.

- Nem igazságos.

- De igazságos. Éppen elég elnézést tanúsítottunk veletek. Több kedvezményt nem kívánhattok.

- Helyes. De valamit még tisztázni kell. Aki közülünk legyőzi utah ellenfelét, szabadon mehet az útjára, nem igaz?

- Erre nem kerülhet sor. Nem győzhettek.

- Értem. Úgy választjátok meg a küzdelem módját, hogy csak ti győzhessetek. De meglepetés érhet. Hátha másképpen lesz, mint gondolod? Add a szavadat, hogy a győztesnek, bárki legyen is, nem eshetik bántódása.

- Megígérem.

- Akkor jó. Szólítsd fel harcosaidat a jelentkezésre.

Újabb tanácskozás kezdődött. Jemmy odasúgta Old Shatterhandnek: - Ebbe nem kellett volna belemenni.

- Nem szabad a húrt túlfeszítenem - felelte a nagy vadász. - Magam is tudom, hogy miben sántikálnak. Mindegyikünk olyan ellenfelet kap, aki rendkívül ügyes valamiben, és az választja meg a párviadal módját. Nekem például ökölvívás felelne meg, de a választás joga nem az enyém. No de ne pazaroljuk erőnket méltatlankodásra. Tartsuk nyitva a szemünket, és várjunk.

A rend nemsokára helyreállt. Nagyfarkas három harcost vezetett elő. Az egyiket a hosszú, sovány Davy elé állította, és így szólt:

- Ez itt Pagu Angare (Vöröshal). Veled fog versenyt úszni.

Kitűnő választás volt. A szikár Davy nyilván gyenge úszó volt, míg a hájas, de hatalmas mellkasú Vöröshal a törzs legkiválóbb úszójának számított. Neve is elárulta ezt, hát még a fölényes, megvető pillantás, amelyet a szegény Davyre vetett.

Ezután a törzsfőnök egy izomkolosszust állított a köpcös kis Jemmy elé, és így szólt:

- Ez itt Nambo Avath (Roppantláb). Veled fog birkózni. Majd összekötöznek benneteket háttal egymásnak. Mindegyik kést kap a jobbjába, és igyekszik ellenfelét maga alá gyűrni. Ha sikerül, leszúrhatja.

Roppantláb nem ok nélkül kapta nevét. Óriási lába volt, és ha megvetette, oly szilárdan állt, hogy lehetetlennek tűnt felbillenteni.

Most még a harmadik jelentkező volt hátra. Hórihorgas, csontos, erős fickó volt, karja és lábszára szokatlanul hosszú. A törzsfőnök Bicegő Frankhoz vezette, és így szólt: - Ez pedig Tok Taj (Szökkenő Szarvas). Veled akar versenyt futni.

Szegény Bicegő! Míg ellenfele egyet lépett, a rossz lábú Frank minden igyekezete kudarcra volt kárhoztatva. Az agyafúrt indiánok jól kieszelték ezt.

- És velem mi lesz? - kérdezte Old Shatterhand. - Nekem nincs ellenfelem?

- Van - felelte Nagyfarkas büszkén. - A te ellenfeled én magam leszek. Azt hitted, félünk tőled? Tévedtél.

- Örülök - felelte a nagy vadász mosolyogva. - Nem is méltó hozzám más ellenfél, mint a legnagyobb főnök.

- El is látja a bajodat! - fenyegetőzött az indián.

- Nem szavak döntik el - felelte Old Shatterhand gúnyosan. - Tehát a puskám a te puskád ellen, jó?

- Nem, nem! - tiltakozott a törzsfőnök, a csodapuskára pislantva. - A mi fegyverünk kés és tomahawk.

- Úgy is jó.

- Megöllek, és minden tulajdonod az enyém lesz - jelentette ki a törzsfőnök.

- Meghiszem azt, hogy a lovam tetszik neked. Nemes jószág. De mihez kezdesz a csoda­puskámmal?

- Látni sem akarom. Mélyen elássuk a földbe, hogy rozsda pusztítsa el.

- Igazad van. És milyen sorrendben viaskodunk?

- Első az úszás. De tudom, hogy ti, keresztények, halálotok előtt titokzatos szertartást végeztek. Időt adok rá nektek. Annyi időt, amennyit a sápadtarcúak egy órának neveznek. Uff!

Az indiánok eddig kíváncsian tolongtak a fehérek körül, de most magukra hagyták őket. Látszólag nem törődtek velük, de Old Shatterhand tudta, hogy figyelik őket. Igyekezett közömbös arcot vágni. Leültek az egyik kihamvadt máglya mellé, és suttogva tanácskoztak.

- Tudsz úszni? - kérdezte Old Shatterhand a sovány Davyt, hiszen ő lesz az első.

- Gyengén - felelte Davy. - Gyors úszásról szó sem lehet. De talán kitartó vagyok.

- Sovány emberek háton könnyebben úsznak, mint hason, különösen ha gyakorlatlan úszók - tűnődött Old Shatterhand hangosan. - Azt tanácsolom, Davy, a vízben feküdj a hátadra. Fejedet emeld magasra, és húzd fel a lábadat. Lábaddal szabályosan rugdald a vizet, és mindig akkor végy lélegzetet, ha kezeidet a hátad mögé csapod.

- Mit érek vele? Ez a Vöröshal játszva elintéz.

- Talán nem, ha a cselem beválik.

- Miféle csel?

- Ha te az áramlattal úszol, ő pedig ellene.

- Hát van itt áramlat?

- Remélem. Ha nincs, elveszett ember vagy.

- De hiszen azt sem tudjuk, hol fogunk úszni.

- Abban a tóban, természetesen. Már megnéztem. Hosszúkás tócsa. Amennyire innen fel tudom becsülni, hossza ötszáz, szélessége háromszáz lépésnyi lehet. A víz a hegyről ömlik belé, úgy látom, a bal partja felé. Megkerüli a part háromnegyed részét, és amott folyik ki, látod? Feltétlenül kell valami áramlatnak lennie.

- Muris lenne, ha győznék. Akkor megölhetem Vöröshalat.

- De nem teszed meg. Érdekünkben áll, hogy megkegyelmezz neki.

- Mindenesetre van egy kis reménységem. És hogy állsz te, Jemmy?

- Nem jobban, mint te - felelte a kis köpcös. - Ez a Roppantláb ijesztő figura. Két fejjel magasabb nálam, és erős, mint egy víziló. De jó lenne, ha én is valami cselben reménykedhet­nék!

- Már nyújtom is a szalmaszálat! - szólalt meg Bicegő.

- Van valami ötleted? - kérdezte Jemmy mohón.

- Van hát.

- Ne kínozz! Ki vele!

- Ide hallgass! Képzeld el, hogy háttal hozzá kötöznek. Úgy álltok ott, mint a sziámi ikrek, csak éppen kés lesz a kezetekben. Döfni csak akkor tudsz, ha magad alá gyűrted. De hogyan? Rugdosni fogjátok egymást, igaz? Különösen ő, a behemót lábával.

- Jaj nekem! - sóhajtotta Jemmy.

- Jajgatás helyett lesd ki a kedvező pillanatot, és akkor rúgj a lábikrájába, amikor a másikat felemeli. Ha sikerül, orra bukik, és magával ránt.

- Sokat segít rajtam...

- Sokat bizony! Összeszeded minden erődet, előrehajolsz, és te emeled a hátadra őt. Akkor gyorsan hátranyúlsz a késeddel, és elvágod a szíjat, amellyel össze vagytok kötözve. Vége a híres "európai egyensúlynak". Az ipse újra orra bukik, de te már szabad vagy. Perdülsz egyet, ráveted magad, torkon ragadod és kész. Késed hegyét szívének szegezed - érted?

Old Shatterhand megszorította a Bicegő kezét.

- Pompás fickó vagy, Frank - mondta elismerő hangon. - Magam sem tudtam volna jobb tanácsot adni.

- De mi lesz veled? - aggódott Jemmy. - Hogy gondolod azt a versenyfutást, kedves Frank?

- Tudja a jófene! - vonogatta Bicegő a vállát. - A kedves Frank fűbe harap és kész.

- Ne beszélj bolondokat. Mindenkinek tudsz tanácsot adni, csak magadnak nem? Törd egy kicsit azt az okos fejedet!

- Töröm, töröm, de nem jön ki belőle semmi. De ami azt a fűbeharapást illeti, csak tréfáltam. Egy belső szoprán hang azt fuvolázza nekem, hogy még nem kell a világnak búcsút mondanom. Majd csak kieszelek valamit.

Nagyfarkas felszólította a fehéreket, hogy menjenek le a tópartra. Ott már nyüzsgött a nép. Az egész utah falu oda csődült, hogy az úszóversenyt végignézze. Old Shatterhand örömmel állapította meg, hogy jól sejtette: a tóban erős vízáramlat észlelhető. A törzsfőnökök az ellipszis alakú tó alsó, keskeny oldalán foglaltak helyet.

- Kezdhetjük? - kérdezte Nagyfarkas Old Shatterhandet.

- Még nem ismerjük a feltételeket - felelte a nagy vadász.

- Figyelj hát! A két versenyző itt előttem ugrik be a vízbe. Ha tapsolok, elrúgják magukat a parttól. Egyszer kell a tavat körülúszni, de mindvégig három kartávolságra a parttól. Aki elsőnek érkezik vissza, késével leszúrja a vesztest.

- Egymás mellett úsznak?

- Természetesen.

- Ez nem igazságos. Annak, aki belül úszik, rövidebb útja van.

- Ezen már nem lehet segíteni! - mondta a törzsfőnök.

- Dehogynem! Innen induljanak el, és az egyik jobb felé, a másik bal felé kerülje meg a tavat. Így pontosan ugyanazt az utat kell megtenniük.

- Igazad van. De melyik induljon jobbra, melyik balra?

- Sorshúzással döntjük el! Nézd, kitépek egy fűszálat. A versenyzők mindegyike kihúz az öklömből egyet. Aki a hosszabbat húzza, jobbra úszik, a másik balra.

- Jól van, csak kezdjük már! - mondta az indián türelmetlenül.

Megtörtént a sorshúzás. Vöröshal húzta a hosszabb fűszálat. Diadalmasan mutatta fel, még örült is neki. Davy húzta a rövidebbet, ő örült aztán igazán.

- Micsoda szerencsém van! - súgta Old Shatterhandnek.

- Ebben nekem is részem van - felelte a nagy vadász még halkabban. - Amikor te húztál, észrevétlenül lecsippentettem a fűszál felét.

A nézők közben üvöltözve biztatták az indián versenyzőt. A törzsfőnök tapsolt. Mindketten úszni kezdtek a part mentén - Davy balra, az indián jobbra. Eleinte körülbelül egyforma tempóban szelték a vizet. Az indián nyugodtabban úszott, Davy kissé bizonytalanul. Amikor érezte, hogy kifárad, hátára feküdt és úgy úszott tovább. Egyszerre érezni kezdte, hogy az ár viszi. Az indiánnak viszont az ár ellen kellett úsznia. Nem tesz semmit - mondogatta magában -, annál könnyebb lesz az út másik fele. Arra nem gondolt a szerencsétlen, hogy az út háromnegyed részén kell az áramlattal megküzdenie. Davy egyre nagyobb előnyre tett szert. Csak egy rövid szakaszon került kedvezőtlen helyzetbe, de sikerült átvergődnie.

- Hurrá! - kiáltott fel Bicegő lelkesen. - Ezt se hittem volna!

Davy éppen kilábolt a vízből. Versenytársa még kétségbeesetten küzdött az árral, és csak öt perccel később ért célba. Leült a part egy félreeső beszögellésébe, és bánatosan bámult a vízbe. Az indiánok elfordították fejüket. Nem akarták látni, amint a győztes, jogával élve, kését Vöröshal szívébe döfi. Ám Davy gyorsan felöltözött, és társaihoz sietett.

Ekkor egy squaw vált ki a tömegből. Mindkét kezén egy-egy kisgyereket vezetett. Vörös­halhoz léptek, hogy elbúcsúzzanak tőle. Az indián megölelte asszonyát és gyermekeit, aztán intett nekik, hogy távozzanak.

- Nani vics! Ne pokai! (A késedet! Végezz velem!) - kiáltotta Davy felé.

Davy majdnem elsírta magát. Az asszonyhoz lépett, és gyerekeivel együtt visszaterelte őket a családfőhöz. Közben félig angolul, félig utah nyelven, melyet alig értett, ezt kiáltotta:

- No vics! Not pokai!

A törzsfőnök ámult-bámult.

- Nem ölöd meg? - kérdezte.

- Nem én.

- Ha ő győz, megölt volna!

- Tudom. Én nem teszem.

- De a vagyonát csak elveszed, nem? A fegyvereit - a lovát - a feleségét - a gyerekeit?

- Fészkes fenét! - kiáltotta Davy.

Megveregette Vöröshal vállát. Az indián szeme boldogan felragyogott, azután szégyenkezve eloldalgott. Ám a felesége odalépett Davyhez, és kezet nyújtott neki. Aztán két gyerekét a magasba emelve, mondott valamit, de Davy nem értette.

Ekkor Roppantláb lépett a törzsfőnök elé, és megkérdezte, elkezdheti-e párviadalát a sápadt­arcúval. Nagyfarkas felállt, és a kijelölt helyre sietett, a kínzócölöpök közelébe. A két ellenfél derékig levetkőzött, és háttal fordult egymáshoz. Jemmy feje alig ért az indián válláig. Lasszóval összekötözték őket. Mindegyiknek kést adtak a kezébe, és a viadal megkezdődött.

- Én nem vagyok olyan mamlasz, mint Vöröshal - hetvenkedett az indián. - Ezt a békát, itt a hátamon, egykettőre eltaposom.

Jemmy nem szólt semmit, de annál jobban figyelt. Roppantláb többször megpróbálta rúgással felbillenteni, de sikertelenül. S egy ízben, amikor nagyon felemelte lábát, Jemmy megelőzte. Akkorát rúgott ellenfele másik, szilárdan álló lábába, hogy az indián elvesztette egyensúlyát, és előrebukott. Ekkor Jemmy hirtelen a hátára kapta, és ugyanakkor elvágta a lasszót, mely egymáshoz kötötte őket. Az indián szabályosan keresztülbukfencezett Jemmyn, és kiejtette kezéből a kést. Jemmy a következő percben már ellenfelén térdelt, és kését mellének szegezte.

- Elismered, hogy kikaptál? Megadod magad? - rivallt rá Old Shatterhand utah nyelven.

- Szúrj már! - mondta az indián dacosan.

- Eredj a fenébe! - intett Jemmy, és felállt. Az indián lehajtott fejjel osont el; a harcosok megvető pillantása követte.

A törzsfőnök komoran bámult maga elé. Amikor felemelte fejét, pillantása Szökkenő Szarvasra esett, és arca felderült.

- Ez a harcos a törzs legjobb futója. Gyorsabb, mint a szarvas, gyorsabb, mint a szél. A sápadtarcú biceg. Nem lenne jó, ha küzdelem nélkül megadná magát?

- Olyan nincs! - jelentette ki Old Shatterhand. - Halljuk a feltételeket.

A törzsfőnök az erdő felé mutatott.

- Látjátok azt a fát, félúton köztünk és az erdő között? Az a cél. Háromszor körül kell szaladni, és ide visszatérni. Aki előbb lesz itt, az a győztes.

Megparancsolta, hogy egy lándzsát tűzzenek a földbe, alig néhány lépésnyire tőle. A lándzsa lesz a verseny kezdő- és befejezőpontja.

Old Shatterhand aggodalommal nézett Bicegőre, de az mosolyogva nézett vissza rá.

- De jó kedved van! - mondta a nagy vadász. - Talán sikerült valamit kieszelned?

- Mindjárt elválik - felelte Frank rejtélyesen. - Milyen fa az, amit háromszor meg kell kerülni?

- Egy hatalmas öreg tölgy.

- És az a magas fa jó messze tőle, balra?

- Az egy fenyő.

- Hogy mondják azt utah nyelven?

- Ovomb.

- Ovomb? Különös név! És hogy mondják: oda, ahhoz a fenyőhöz?

- Incs ovomb.

- Csak el ne felejtsem.

- Minek az neked?

- Majd elválik - hangzott újra a titokzatos válasz.

A törzsfőnök összeverte tenyerét, jelezve, hogy a harmadik verseny is elkezdődik. Szökkenő Szarvas nagyot rikkantva eliramodott, a kis Frank szánalmasan bicegett utána. Az indiánok diadalordításban törtek ki.

Ám Bicegő, úgy látszik, megemberelte magát. Bámulatos, milyen gyorsan szedte a lábait. De a nagy erőlködésben eltévesztette az irányt. A terebélyes tölgyfát körülbelül ezer lépés választotta el a kiindulóponttól. De a tölgytől balra, körülbelül kétezer lépésnyire tőle, egy magas fenyő ágaskodott égnek. A kis sápadtarcú a fenyő felé rohant. Ellenfele már eljutott a tölgyfához, és mielőtt háromszor körülszaladta volna, megnézte, mennyire maradt le a sápadtarcú. Álmélkodva látta, hogy az más irányban szalad. Sőt, lám megáll egy pillanatra, és ezt kiáltja:

- Incs ovomb! Incs ovomb!

Az indián olyan bamba arcot vágott, hogy bármilyen izgalmas volt is a pillanat, Bicegő nem tudta mosolygás nélkül nézni. De nagy igyekezettel tört tovább a fenyő felé. Az indián tátott szájjal bámult rá. Talán rosszul hallotta, mit mondott Nagyfarkas? Talán az a fenyő a kitűzött cél? Töprengésre nem volt idő, hiszen az élete forgott kockán! Az indián hátat fordított a tölgyfának, és teljes erőből rohant a fenyő felé, hogy a sápadtarcút megelőzze. Erre várt csak Bicegő. Megint irányt változtatott, a valódi cél felé rohant, el is érte. Háromszor, négyszer, sőt ötször is megkerülte, aztán iszkolt vissza a lándzsa felé. Csak egyszer állt meg egy pillanatra, hogy megnézze, mit csinál ellenfele. Szökkenő Szarvas szinte megbénultan állt a magas fenyő alatt. Nem tudta, mire vélje a dolgot. Annyi esze nem volt, hogy megértse, egy egészen egyszerű cselnek lett az áldozata.

A nézők körében óriási izgalom támadt. Hadonásztak, ordítoztak, toporzékoltak dühükben. De mivel a csel megengedett harci eszköznek számított náluk, nem tiltakozhattak. A fehérek öröme nem ismert határt. Bicegőt haragos kérdések zápora fogadta.

- Mit csináltál? - förmedt rá a törzsfőnök.

- Megnyerte a versenyt - felelte Old Shatterhand a barátja helyett.

- De miért szaladt előbb a fenyő felé?

- Eltévesztette a célt, de idejében észbe kapott.

- És miért hívta Szökkenő Szarvast a fenyő felé?

- Egy szóval sem hívta, csak azt kiabálta, hogy ő a fenyő felé szalad.

- Nem igaz! - kiáltotta a törzsfőnök, öklét rázva. - Ravasz csalás!

- Hát az nem csalás, hogy a törzs legjobb futója áll ki egy bicegő ellen? - felelte Old Shatterhand.

A törzsfőnök késéhez kapott, de erőt vett indulatán. Haragja most az odakullogó Szökkenő Szarvas ellen fordult:

- Miért szaladtál a fenyőhöz? - förmedt rá.

- A sápadtarcú becsapott..., most már látom - hebegte az indián.

- Nem volt annyi eszed, hogy mindjárt kitaláld a turpisságot? Hát akkor meghalsz - nem is sajnállak!

- Nem hal meg! - vágott a szavába Old Shatterhand. - Nem vesszük el sem az életét, sem a vagyonát! - tette hozzá gőgösen.

- Majd megtöröm a büszkeségedet! - sziszegte a törzsfőnök. - Mindjárt rajtad a sor! Most következik az utolsó, a döntő viadal!

- Állok elébe - felelte Old Shatterhand nyugodtan.

Arra a helyre vezették, amelyet a viadalra kiszemeltek. Itt hatalmas kövek, leomlott szikladarabok hevertek szerteszét. Közöttük erős cölöp magasodott fel, és két lasszó volt ráerősítve.

- Látod ezeket a szíjakat a lasszók végében? - kérdezte a törzsfőnök. - Ezeket a derekunkra csatoljuk.

- Miért?

- Hogy csak egy szűk körben mozoghassunk, és ne futhassunk meg egymás elől.

- Én ugyan nem futok meg - vonogatta vállát a nagy vadász. - De értem a dolgot. Tudod, hogy fürgeségben felülmúllak, és így akarod hátrányodat kiegyenlíteni. Nem bánom. Milyen fegyverrel küzdünk?

- Mondtam már, hogy bal kezünkben kés lesz, jobb kezünkben tomahawk. Ezekkel küzdünk életre-halálra.

- Rendben van - mondta a vadász.

- Ide nézz, milyen erős vagyok! - hetvenkedett a törzsfőnök, és az egyik hatalmas kőhöz lépett. Felemelte és elengedte. Álmélkodó, elégedett "uff!" kiáltás hangzott fel az összesereg­lett indiánok soraiban.

- Erős ember vagy - mondta Old Shatterhand elismerő hangon. - Remélem, csak saját erődre kívánsz támaszkodni.

- Hogy érted ezt? Hát ki segítene nekem?

- A harcosaid. Itt állnak fegyveresen. Ez nem illik a becsületes párviadalhoz.

- Mindenki vigye be a fegyvereit a sátrába! - parancsolta Nagyfarkas. - Ez persze a te embereidre is vonatkozik.

- Természetesen - bólintott a vadász. - Magam is csak a késemet tartom meg.

Mindkét puskáját átadta Bicegőnek. Jemmy és Davy is követte példáját. Old Shatterhand odasúgta Franknek:

- A fegyvereket most a sátrunkba viszed, de egy alkalmas pillanatban kirakod a sátor mögé. Gondoskodj róla, hogy lovaink is ott legyenek.

Bicegő elsietett. Az indián harcosok fegyvereit az asszonyok vitték el. A törzsfőnök ledobta felsőruháit, hogy szabadon mozoghasson. A vadász nem követte példáját. Újra felöltözni bizonyos esetben időveszteséggel és életveszéllyel járna - gondolta.

- Kezdhetjük? - kérdezte a törzsfőnök.

- Semmi kifogásom ellene.

A cölöphöz erősítették őket, és két tomahawkot hoztak elő. A főnök kiválasztotta az egyiket, és odaszólt ellenfelének:

- A másik a tied.

Old Shatterhand kezébe vette a csatabárdot, aztán nagy ívben, jó messzire elhajította.

- Miért dobtad el? - kérdezte Nagyfarkas.

- Mert fabatkát sem ér. A tiéd, látom, kiváló minőségű, de a másik olyan silány, hogy az első suhintásra megrepedne.

A főnök arca megrándult a vastagon rákent festék alatt.

- Ha eldobtad, a te dolgod - mondta. - De másikat nem kapsz helyette.

- Nem is kell. Itt a jó késem - felelte a vadász.

- Nem tudod, mit beszélsz. Nem elég, hogy erősebb vagyok?

- Erősebb? No, lássuk csak! - felelte a vadász.

Egy óriási sziklakő hevert a közelében - jóval nagyobb annál, amelyet Nagyfarkas az imént felemelt. Old Shatterhand lehajolt, és két kézzel jól megragadta. Előbb a dereka magasságáig emelte, azután a feje fölé, végül elhajította vagy tízrőfnyi távolságra.

- Ezt csináld utánam! - kiáltotta a törzsfőnök felé.

- Uff! - hangzott mindenfelől, és ez a kiáltás most álmélkodást fejezett ki.

Nagyfarkas most már csak abban reménykedett, hogy késén kívül tomahawkja is van. Azonkívül észrevette, hogy a vadász nem úgy tartja kését, ahogy kellene, hanem hegyével felfelé. Hisz így nem tud felülről lefelé döfni - gondolta gúnyosan mosolyogva. Egyelőre még nem indult támadásra. A lasszó korlátozta mindkettőjük mozgását - csak körben kergethetik egymást, ha arra kerül a sor.

Old Shatterhand tekintetét feszült figyelemmel ellenfelére szegezte. Meg se moccant. Úgy látszik, elhatározta, hogy bevárja a támadást. Az a kérdés, mihez kezd az indián tomahawkjá­val. Ha feléje hajítja, gyerekjáték lesz kitérni előle. De ha lesújt vele, a legnagyobb figyelemre van szükség.

Öt percig, tíz percig álltak ott, s egyikük sem mozdult el a helyéről. A nézők előbb buzdító, majd bosszús kiáltozásban törtek ki. A törzsfőnök gúnyos szavakkal igyekezett ellenfelét nyugalmából kizökkenteni. Erre Old Shatterhand leült a földre, és mosolygott. De minden idegszálával felkészült arra, hogy felpattanjon, ha kell.

Viselkedése vérig sértette az indián főnököt. Pedig csupán hadicsel volt. El akarta lankasztani ellenfelét, hogy megfeledkezzék az óvatosságról. Nagyfarkas nem bírta dühét tovább türtőztetni; azonkívül úgy gondolta, könnyebben végez ellenfelével, amíg a földön ül. Harsány harci kiáltással rontott a sápadtarcú főnök felé, tomahawkját halálos sújtásra emelve. Az indiánok már-már diadalordításban törtek ki. Ám Old Shatterhand villámgyorsan talpra ugrott, és kését hegyével felfelé maga elé tartotta. Az indián ökle teljes lendülettel beleszaladt a késbe, s a tomahawk kihullott belőle, a fehér vadász ökle pedig az indián bal vállára zúdult, úgyhogy a kést is elejtette. A következő pillanatban Old Shatterhand vadászkése nyelével olyan ütést mért ellenfele szíve tájára, hogy Nagyfarkas eszméletlenül nyúlt el a földön.

- Ki a győztes? - rikoltotta Old Shatterhand, kését a magasba emelve.

Senki sem válaszolt. Az utahok dermedten álltak ott, s nem hittek a szemüknek. Nem tudták elhinni, hogy a küzdelem ilyen gyorsan befejeződött, s a hatalmas erejű törzsfőnök maradt alul.

- Skalpja engem illet meg - folytatta a sápadtarcú főnök -, de lemondok róla! Neki ajándékozom az életét! Lehet, hogy egy bordája betört, de él. Utah testvéreim vegyék gondozásukba. Én visszatérek sátramba.

Eloldozta magát a cölöptől, és elindult, nyomában Jemmyvel és Davyvel. Senki nem állta útját. A harcosok mind Nagyfarkas körül tolongtak, hogy lássák, magához tér-e. Közben a fehér vadászok akadálytalanul eljutottak sátrukhoz. Megtalálták fegyvereiket a sátor mögött. Bicegő ott állt a lovakkal. Gyorsan nyeregbe pattantak, és a sátrak árnyékában elvágtattak. Az őrök csak későn vették észre őket, és utánuk lőttek. Az indiánok előrohantak a sátrakból, és nemsokára az egész falu visszhangzott dühös ordításuktól. Old Shatterhand tudta, hogy győzelmét az indiánok nem bocsátják meg, és üldözőbe veszik. Igyekezett társaival minél előbb olyan helyre jutni, ahol már nem kell tartania az utahok bosszúvágyától.

Amikor az utah törzsfőnök visszanyerte eszméletét, első gondolata a bosszú volt. Nem törődött adott szavával, sem a békepipával, melynek füstjét hat irányba fújta szét. Harcosaival lóra kapott, és a négy sápadtarcú után eredt. A kaland rosszul végződhetett volna Old Shatterhand számára, ha nem kap váratlan segítséget olyan bátor férfiak személyében, mint Old Firehand és Winnetou.

Old Firehandtől Sheridanben váltunk el, ahol Winnetou segítségével meghiúsította a vasúti pénztár kifosztását. Ezután társaival együtt lóháton útra kelt az Ezüst-tó felé. Majdnem ötven embert vitt magával. Csapatának zömét a tutajosok alkották, de vele tartott néhány vasutas is, köztük Watson pályamester, valamint Castlepool lord, Púpos Bill és Nyakigláb, nem is szólva Droll néniről és az apacs törzs nagyszerű főnökéről, Winnetouról. Butler mérnök Denverben csatlakozott hozzájuk. Felesége a Butler-farmon maradt, de Ellen hallani sem akart arról, hogy apjától megváljon. A hosszú lovaglás fárasztó lett volna a kislány számára, ezért kétkerekű, könnyű kocsiba ültették, melyet egy erős indián póni lovacska húzott.

Old Firehand nem tudta, hogy az utahok kiásták a csatabárdot. Csupán szokásos óvatossága késztette arra, hogy betartsa a "biztosított menet" szabályait. Winnetou mindig megelőzte a csapatot, és csak akkor nyargalt vissza, ha valami gyanúsat észlelt. Most is felderítőútjáról tért vissza és jelentette:

- Utahok táboroznak a közelben. Fehér testvéremnek azt tanácsolom, kerüljük el őket, ha lehet.

- Miért? Barátságban élünk az utahokkal - felelte Old Firehand.

- Úgy látom, a hadiösvényre léptek. Hadiszíneket festettek arcukra, és szokatlanul sokan vannak. Ebben az évszakban nem vonulnak bölénycsordák, tehát nem a nagy vadászat egyesítette őket. Jobb lesz, ha nem mutatjuk meg magunkat, amíg szándékaikat nem ismerjük.

Old Firehand tüstént intézkedett. Parancsára emberei leszálltak a nyeregből, és elrejtőztek egy alkalmasnak tetsző helyen a fák sűrűjében. Ő maga Winnetouval együtt továbblovagolt abba az irányba, ahol a törzsfőnök az utahok táborát felfedezte.

Nemsokára egy szakadékhoz értek. Tulajdonképpen nagyobb patak vagy folyócska szokatlanul magas partja volt. Vagy harminclábnyira alattuk megcsillant a gyorsan futó hegyi patak, mellette keskeny ösvény húzódott.

- Álljunk meg itt egy kicsit - mondta Winnetou.

Valami neszt hallott, arra figyelt. Néhány perc múlva négy fehér lovas bukkant fel az ösvényen. Winnetou már messziről megismerte őket, és lekiáltott:

- Állj! Fehér testvéreim álljanak meg! Itt jó barát beszél!

A lovasok engedelmeskedtek. Vezetőjük gyanakodva nézett fel a szakadék peremére, de arca hirtelen mosolyra derült.

- Jól látok? - kiáltott fel örvendezve. - Csak nem az apacsok nagy főnöke integet felém?

- Fehér testvérem szeme nem csal - felelte az indián. - Winnetou áll itt, és mellette még valaki, kinek megpillantása bizonyára boldogsággal tölti el fehér testvérem szívét.

- Ah! Látom már! Old Firehand is ott van! Micsoda öröm! Mindenre számítottam, csak erre nem!

- Winnetou..., Old Firehand... - álmélkodott a három másik lovas odalenn.

- Gyere le, kedves barátom, hadd szorítsam meg a kezed! - kiáltott fel Old Shatterhand. - Vagy menjek fel én hozzád? Fontos beszélnivalóm van veled!

Leugrott lováról, és bámulatos ügyességgel kapaszkodott fel a meredek parton. A két jó barát összeölelkezett, s Old Shatterhand néhány szóval elmondta, mi történt vele az utahok falujában. Old Firehandet felháborította Nagyfarkas alattomos eljárása. Aggódva gondolt arra, hogy az utahok ellenséges viselkedése az ő terveit is erősen veszélyezteti. Belátta, hogy nincs más hátra - fel kell venni a harcot az utahok ellen.

- Be kellene keríteni őket - mondta Old Shatterhandnek. - Ti lovagoljatok tovább, és egy alkalmas helyen várjátok be az utahokat. Mi pedig elrejtőzünk itt, és várunk, amíg elhaladnak mellettünk. Egy óra múlva utánuk eredünk, és így aztán két tűz közé kerülnek. Jó lesz?

- Nagyszerű! - lelkesedett Old Shatterhand. - Még ha tízszer annyian vannak is, mint mi, megtáncoltatjuk őket!

Winnetou is helyeselte a csatatervet.

- Ismeri fehér testvérem azt a mély szakadékot, amelyet a sápadtarcúak Éjsötét Kanyonnak neveznek - kérdezte Shatterhandet.

- A Night Cañon? Hogyne ismerném! Jártam már ott! - felelte a vadász.

- Akkor emlékszik rá, hogy a közepén kiszélesedik. Olyan az a hely, mint egy kerek sziklaudvar. Innen lóháton öt óra alatt elérhető. Ott várjanak meg minket.

- Úgy lesz! - felelte Shatterhand.

Az apacs főnök előrehajolt, és figyelmesen kémlelte a messzeséget.

- Az utahok már mozgolódnak - mondta. - Öt lovast látok az ösvényen. Bizonyára az utahok előőrsei.

- Hát akkor iszkolunk - mondta Shatterhand. - A viszontlátásra a kanyon közepén!

Leereszkedett a meredély oldalán, lóra pattant, és társaival együtt elvágtatott. Old Firehand és Winnetou visszahúzódott a fák sűrűjébe, és a közelgő lovasokat figyelte. Ám ezek nemsokára megálltak, figyelmesen kémlelődtek minden irányba, aztán megfordultak, és visszanyargaltak az utah faluba.

Winnetou jól ítélte meg a helyzetet. Körülbelül egy óra múlva nagyszámú utah csapat bukkant fel az ösvényen Nagyfarkas vezetésével. A főnök jobb karja be volt kötözve. Fejét nem ékesítették sastollak. Kudarcot szenvedett, és a kitüntető jelvényt csak akkor tűzheti ki, ha a csorbát már kiköszörülte. Firehand megvárta, míg elhaladnak odalenn, abba az irányba, amerre Shatterhandék távoztak. Várt még tíz percig, azután visszatért csapatához, és elindította őket. Néhány órai vágtatás után elérték a Night Cañon kezdetét. Igen barátságtalan szakadék volt; olyan keskeny és mély, hogy a nap sugarai nem tudták bevilágítani. A kanyon mélyén fényes nappal is sötét éjszaka volt.

- Valahogy le kell ereszkednünk - mondta Old Firehand. - Szálljatok le a nyeregből, és fogjátok a lovakat rövid kantárszárra. Cikcakk vonalban baj nélkül lejutunk.

A leereszkedés majdnem fél órát vett igénybe. Végre lejutott az egész csapat. Odalenn csak suttogva lehetett beszélni, mert a sziklafalak visszavertek minden hangos szót. Mintha az alvilágban haladtak volna előre. Még a lélegzés is nehezükre esett.

És milyen hosszú volt ez a barátságtalan sziklahasadék! Egyik negyedóra a másik után telt el, és még mindig ott botorkáltak. Ekkor hatalmas dörrenés rázta meg a kanyont - mintha ágyút sütöttek volna el valahol.

- Az istenért, mi volt ez? Csak nem omlik ránk a sziklafal? - kérdezte Butler mérnök.

- Semmi, csak egy puskalövés - felelte Old Firehand. - Kezdődik a tánc. Minden három lóhoz egy ember itt marad. A többi előre!

Újabb lövések hallatszottak.

- Ez Old Shatterhand Henry-karabélya! A híres csodapuska! - súgta Winnetou, és vállához emelte saját fegyverét, a szép ezüstveretű puskát. Legfőbb ideje volt erről az oldalról is tűz alá venni az utahokat.

A kanyon kiszélesedett. Falai szinte szabályos kerek csarnokot alkottak. A tér közepén már több halott hevert. A többi utah ordítozva igyekezett a megbokrosodott lovakat megfékezni. A rend felbomlott, az utahok elvesztették a fejüket.

- Adjátok meg magatokat! - csattant fel Old Shatterhand hatalmas hangja a sziklakörönd túlsó oldaláról.

- Rakjátok le fegyvereiteket! - kiáltott Old Firehand az innenső oldalról. - Aki fegyveréhez nyúl, halál fia!

Az utahok rémülten engedelmeskedtek. Droll néni egy ugrással Nagyfarkas mellett termett, és puskáját mellének szegezte.

- Dobd el a puskádat, vagy lövök! - kiáltott az indiánra. Az utah főnök úgy bámult a furcsa alakra, mintha kísértetet látna, s kezéből kihullott a puska.

- A tomahawkodat meg a késedet is!

Nagyfarkas ezeket is eldobta. Droll néni szeme megakadt a lasszókötegen, mely az indián nyakában lógott. Elvette tőle, és összekötözte vele. A tutajosok követték példáját. Csakhamar megkötözték az utolsó indiánt is, de úgy, hogy azért tudjanak mozogni. Nem maradhattak itt. Ki kellett jutni a sötét, fullasztó kanyonból. A hosszú, nehéz út végén egy fennsíkra értek. Itt már világos volt, bokrokat és fákat is lehetett látni. Mindenki fellélegzett. A foglyoknak most már a lábait is összekötözték. Leültették őket hosszú sorban egymás mellé. Firehand csapata jól ellátta magát eleséggel. A közelben tiszta vizű kis forrás bugyborékolt. Letelepedtek mellé, és nekiláttak a falatozásnak. Ettek-ittak, és közben kipihenték magukat.

- El kell döntenünk, mi legyen a foglyokkal - mondta Old Firehand. - Megérdemelnék, hogy lepuffantsuk őket, mégis azt javaslom, kegyelmezzünk meg nekik.

Winnetou meg Shatterhand is ugyanígy vélekedett. De előbb kérdőre vonták az utahok főnökét.

- Mit gondol Nagyfarkas, milyen sors vár rá? - kérdezte Old Shatterhand szigorúan.

- Az utah főnök nem fél - felelte Nagyfarkas, de keze remegése meghazudtolta ezt a büszke kijelentést.

- Mit érdemel az, aki szavát megszegi? - folytatta a vallatást Shatterhand.

- Az utah főnök nem szegte meg a szavát - felelte az indián.

- Nem ígérted meg, hogy ha a párviadalban legyőzlek, szabadon elmehetek?

- A sápadtarcú el is távozott, senki nem tartotta vissza - felelte az indián.

- De aztán üldözőbe vettetek, nem?

- Erre már nem vonatkozott az ígéretem - kertelt az indián. - Ti támadtatok meg minket. Öt harcosunkat megöltétek. Temetetlenül fekszenek az Éjsötét Kanyonban.

- Téged is megölhetnélek most, legyőzött harcosaiddal együtt - mondta Old Shatterhand -, de nem tesszük. Ha újra megígéred, hogy nem fogsz többé fegyvert ellenünk, harcosaiddal együtt szabadon bocsátlak.

- Ünnepélyesen megígérem - felelte Nagyfarkas -, ha lovainkat és fegyvereinket visszaadjátok.

- És hová mentek akkor?

- Eltemetjük halottainkat, és visszatérünk a falunkba - felelte az utah főnök.

- Jól van - bólintott Shatterhand. - De ha megint megszeged a szavad, utad az örök vadászmezőkre vezet.

Elvágták az utahok kötelékeit, és szélnek eresztették valamennyit. Lovaikkal együtt csak­hamar eltűntek a kanyonban. A tutajosok rőzsét gyűjtöttek, hogy tábortüzet rakjanak, mert elhatározták, hogy ezen a fennsíkon töltik az éjszakát, és kora hajnalban, kipihenten folytatják útjukat az Ezüst-tó felé. Este sokáig beszélgettek, aztán nyugovóra tértek. Természetesen őröket állítottak fel, akik felváltva biztosították társaik nyugalmát.

Az utahok összeszedték elesett társaikat, de nem temették el őket, hanem magukkal vitték. Ám eszük ágába se jutott falujukba visszatérni. Csakhamar elhagyták a sziklahasadékot egy titkos ösvényen, amelyet csak ők ismertek. A Night Cañonból ugyanis egy még szűkebb kanyon ágazott ki. A sziklafal egy helyen alacsonyabb volt, mint máshol, és rézsútosabb is, nem annyira meredek. A lejtőt itt meg lehetett mászni, még lovakkal is. Egy sziklán átkapaszkodva, az oldalkanyonba jutottak, és ott folytatták útjukat. Nagyfarkas hátrafordult, és fenyegetőn rázta öklét a fehérek tábora felé.

- Holnap eltapossuk a sápadt varangyos békákat! - sziszegte dühtől eltorzult arccal.

- Az utah főnök nem ígért barátságot a sápadtarcúaknak? - kérdezte az egyik kisebb főnök, akinek szabad volt megszólalnia. - Nem szívott békepipát Pokai Muval?

- Kié volt a pipa? - mordult rá Nagyfarkas.

- A sápadtarcú főnöké.

- No, látod! Akkor az eskü csak őt köti, engem nem! Miért volt olyan ostoba, hogy nem az én békepipámat kérte el? Nincs igazam?

- Ovuth-Avathnak mindig igaza van - felelte a kisebb főnök alázatosan. - Megtámadjuk őket? Kevesen vagyunk ehhez.

- Ma még igen, de holnap már elegen leszünk. Most egyenesen Pa Mouba nyargalunk, és Nanap Neavtól kérünk segítséget.

Pa Mou az utahok nyelvén Vizes-erdőt jelent. Ez az erdő sokkal dúsabb, mint az Elk-hegység bármelyik erdeje. Közepén teknőszerű horpadás volt, rejtett, és mégis tágas - táborozásra igen alkalmas. Egy hét óta ide sereglettek a különféle utah törzsek harcosai. Nemcsak a fehérek ellen ásták ki a csatabárdot. Még jobban haragudtak a navaho törzsre, mely az apacsok rokona volt. A navahók barátságban éltek a fehérekkel, és nem akartak az utahok bosszúhadjáratában részt venni. Az utahok ezért ellenségüknek tekintették a navahókat.

Nagyfarkas harcosai élén, késő este megérkezett a Vizes-erdő nagy tisztására. Azonnal jelentkezett Nanap Neavnál, aki az összes utah törzsek feje volt.

A lapályon legalább ötven kisebb máglya égett, s mindegyik körül fegyveres harcosok hevertek. A többitől elkülönítve egy jóval nagyobb tűz lobogott. Itt ült Nanap Neav, vagyis az Öregfőnök, három kisebb főnök társaságában. Mindegyiknek a fejét hatalmas sastollak ékesítették, arcukat rikító festék borította. Csak az Öregfőnök arca volt festetlen; ősz haja vállát verdeste. Legalább nyolcvanéves lehetett, de olyan egyenesen ült, mint egy izmos, javakorabeli férfi. Gőgösen nézett Nagyfarkasra, és nem viszonozta köszöntését. A kisebb főnökök is hallgattak. Nagyfarkas leült melléjük, és némán maga elé meredt. Hosszú idő telt el, míg az öreg megszólalt:

- A fák ősszel elhullatják leveleiket. De most még nyár van. Hol vannak a tollaid?

- A tollék ma nem illet meg - ismerte be Nagyfarkas lesütött szemmel. - De holnap újra kitűzöm, ha Nanap Neav ötven jó harcost ad mellém.

- Olyan sokan vannak a sápadtarcúak, akiken bosszút akarsz állni?

- Számuk nem nagy, de olyan harcosok vannak köztük, mint Pokai Mu.

Az Öregfőnök sokáig hallgatott, s végül így szólt:

- Száz harcost adok melléd ötven helyett, de egy szigorú kikötéssel. A sápadtarcúakat élve kell elfognod, mind egy szálig. Szemem előtt fejezzék be nyomorúságos életüket a kínzócölöpön. Uff!

Így történt, hogy éjféltájban nagy indián csapat kelt útra Nagyfarkas vezetésével. Vállalkozá­sukat váratlanul siker koronázta. Álmukban lepték meg ellenségeiket. Az előző nap fáradalmai okozták-e, vagy az elbizakodottság tette őket könnyelművé - elég annyi, hogy az őrök csak akkor vették észre a nesztelenül odalopakodó utahokat, amikor már késő volt. Az utahok ravasz cselének is része volt sikerükben. Az erdőben sok zsályát téptek, s bedörzsölték vele testüket, hogy az ellenség lovai meg ne szimatolják közeledésüket.

Firehand, Shatterhand és Winnetou nem vesztette el lélekjelenlétét. Megvetették hátukat egy sziklafalnak, és pisztolyaikkal meg késeikkel hősiesen védekeztek. Vagy húsz indiánt megöltek, de a túlerő győzött, és leteperték őket. Shatterhand kezéből kicsavarták a híres ismétlőpuskát. Nagyfarkasnak ugyancsak fájt rá a foga, de nem merte vállára akasztani. Parancsára a csodapuskát a kanyonba vitték, egy kiugró szikla alá dugták, és kőtörmelékkel takarták el. A sápadtarcúak kezét hátrakötözték, de lábukat szabadon hagyták, s így hurcolták el őket. Mondanunk sem kell, hogy a sápadtarcúak lovait és fegyvereit is magukkal vitték.

De volt valami, amiről Nagyfarkasnak sejtelme sem lehetett. Old Firehand még éjfél előtt elküldte Droll nénit és Bicegőt a kanyonba, hogy nézzék meg, nem ólálkodik-e ott egy-két utah. Jó messzire behatoltak a kanyonba, és csak éjfél után fordultak vissza. A tisztáshoz közeledve, pisztolylövéseket hallottak. Amennyire lehetett, meggyorsították lépteiket. A kanyon kijárata előtt Bicegő Frank megbotlott egy kőhalomban. Lehajolt, és egy puska került a kezébe. Alakjáról megismerte, hogy Old Shatterhand karabélya.

- Baj van - mondta Droll néninek. - Jó lesz, ha lehasalunk, és kúszva közelítjük meg táborunkat.

Éppen akkor érkeztek a tisztás szélére, amikor az utahok elhajtották foglyaikat. Droll néni és Bicegő Frank megdöbbenése nagy volt, de nem elég ahhoz, hogy megbénítsa őket. Minden időveszteség nélkül követték az indiánokat egészen a Vizes-erdőig, majd az erdőn át a nagy tisztásig, ahol az utah törzsek táboroztak.

- Óriási tábor! - súgta Droll néni. - Úgy látszik, itt gyülekeznek, és együtt vonulnak a navahók ellen. Nézd, ott viszik a foglyokat! Tudsz fára mászni, mondd?

- Akár egy mókus - felelte Bicegő.

- Akkor uzsgyi fel erre a magas fára! Onnan mindent láthatunk.

Nagyfarkas vezette a foglyokat, és most már büszkén viselte addig félretett sastollait. Vérszomjas szemmel méregette foglyait, de türtőztetnie kellett bosszúvágyát. Egy ujjal sem nyúlhatott hozzájuk, amíg Nanap Neav nem beszélt velük.

Az Öregfőnök szeme először Winnetoura tapadt.

- Ki vagy, te varangyos béka? - kérdezte, nyálazva haragjában. - Hogy hívják a rühes kutyát, akit apádnak nevezel?

Winnetou gőgösen felelte:

- Aki engem nem ismer, vak féreg, aki csak a földet túrja! Winnetou vagyok, az apacs nemzet főnöke.

- Nem vagy te főnök, még harcos se, csak döglött patkány! - hörgött az öreg. - Ezek a sápadtarcúak holnap férfiak módjára halnak meg a kínzócölöpön. Téged vízbe fojtunk, mint egy kutyát!

- Nanap Neav sok nyarat és telet látott - felelte Winnetou. - Tudhatná, hogy az apacsok főnöke minden kínzást elvisel, de a sértegetést nem tűri!

- Kíváncsi vagyok, mit tehetsz ellene. Mindkét kezed hátra van kötözve! - vihogott az öreg. - Jer közelebb, hadd köpjelek szemen, te dögkeselyű, te sakál, te...

Becsmérlő szavait nem fejezhette be. Winnetou hatalmas ugrással az öregre vetette magát, felborította és rátaposott. Az utahok rémült kiáltásban törtek ki. Mire odarohantak, Winnetou már ott állt megint, ahol az előbb. Hangja túlharsogta az utahok ordítozását:

- Így jár, aki az apacsok főnökét sértegetni merészeli!

A három kisebb főnök az öreg fölé hajolt, de már nem segíthettek rajta. Mellkasa behorpadt, és koponyája több helyen megrepedt. Már nem volt benne élet. A harcosok csak most ocsúdtak fel megdöbbenésükből, és késüket kirántva Winnetounak rontottak. De Nagyfarkas kitárt karokkal ugrott eléje.

- Vissza! - rikoltotta. - Azért tette ezt, hogy megöljétek! Így akar megmenekülni a becstelen haláltól. De elszámította magát! Olyan kínzásban lesz része, mint még senkinek! Borítsatok takarókat a nagy halottra. Temetése napján haljon meg gyilkosa, lassú kínok között. Uff!

A foglyokat a tisztás szélére vezették. Most már lábukat is összekötözték, és egymás mellé fektették valamennyit, egy kisebb tűz közelébe. Hat utah harcost jelöltek ki őrzésükre. A zsákmányolt fegyvereket a főnökök előtt rakták halomba. Droll és Frank mindezt a fa tetejéről látta, alig százlépésnyire attól a helytől, ahol a főnökök ültek.

Elhatározták, hogy leereszkednek a fáról, és munkához látnak. Lábuk éppen földet ért, amikor furcsa, panaszos dallamot hallottak. Előbb egy magányos férfihang énekelt, azután kórus folytatta.

- Tudod, mi ez? - mondta Droll. - A halott főnök búcsúztatása.

- Mi közünk hozzá? - vonogatta vállát Bicegő.

- Több, mint gondolnád. Amíg jajveszékelnek, nem figyelnek ránk, s könnyebben elvághatjuk a foglyok kötelékeit.

Hason csúszva közelítették meg azt a helyet, ahol a foglyok feküdtek.

- Látod Shatterhandet? - súgta Droll. - Az első a sorban. Csússz oda, és feküdj le mellé, mintha te is megkötözött fogoly lennél. Én meg igyekszem a sor másik végébe jutni, ahol Firehand és Winnetou fekszik. Csak gyorsan és ügyesen!

Frank szerencsésen eljutott Shatterhandhez, és elnyúlt mellette a földön. Közben észrevétlenül odatolta hozzá az ismétlőkarabélyt.

- Te vagy az, Frank? - kérdezte Shatterhand suttogva. - És hol van Droll?

- A másik oldalon.

- Örülök, hogy utánunk jöttetek. De ne gondold, hogy tétlenül töltöttem az időt. Ide nézz! - kissé felemelte jobb kezét, mutatva, hogy már szabaddá tette. - Ruhámon van egy rejtett zseb, ahol mindig egy kis tollkés lapul. Éppen most akartam elvágni a kötelet a másik kezemen is.

- Majd én segítek, így hamarabb meglesz - felelte Frank. - Az én késem nagyobb.

Mihelyt béklyóitól megszabadult, Shatterhand szomszédja kezébe nyomta a kést, az meg továbbadta. Ugyanez történt a sor másik oldalán. Nemsokára valamennyien átvágták kötelékeiket, aztán meg se moccantak többé, mintha még mindig meg volnának kötözve. Közben Old Shatterhand kieszelte a további lépést. Parancsa halkan járt szájról szájra:

- Mihelyt eloltottam a tüzet, mindnyájan a főnökökhöz rohanunk, ahol a fegyvereinket halomba rakták.

- A tüzet eloltani? - hüledezett Frank. - Bajos lesz..., el sem tudom képzelni.

- No, majd meglátod. Akármilyen veszélyes, meg kell tenni, különben rögtön lepuffantanak bennünket.

Izgalmas várakozás következett. Old Shatterhand kivárta az alkalmas pillanatot, amikor a tűz lohadni kezdett, és az őr rőzsét rakott rá, s rövid időre eltakarta. Shatterhand ekkor előugrott az árnyékból, egyetlen ökölcsapással leterítette az őrt, és a tűzbe lökte. Az alélt embert meghempergette a parázson, s így oltotta el a máglyát. A foglyok gyorsan felugrottak, és fegyvereik felé rohantak. A következő percben már a főnökök testén térdeltek, és kést szegeztek szívüknek. Óriási riadalom és kiabálás keletkezett. Az indiánok szinte megdermed­tek meglepetésükben. De megértették, hogy ha közbevetik magukat, a törzsfőnökök előbb halnak meg, mint támadóik.

- Hogy hívnak? - kérdezte Old Shatterhand azt a főnököt, akit maga alá gyúrt.

- Kun Pui - felelte az. - Engedj el, akkor tárgyalhatunk. Mit követeltek?

- Először is... - kezdte Old Shatterhand, de elhallgatott, mert észrevette, hogy az egyik fa mögött Nagyfarkas ólálkodik, és lövésre emeli puskáját. Erre maga is felkapta karabélyát.

- A varázspuska! - kiáltott fel Nagyfarkas, fegyverét elejtve. - A varázspuska követte gazdáját! Vagy a gonosz szellemek hozták utána!

- A varázspuska... a gonosz szellemek... - ismételték az indiánok rémüldözve.

- Aki ellenünk támad, a varázspuskától hal meg! - kiáltotta Old Shatterhand, majd Kun Puihoz fordulva így folytatta: - Szabad elvonulást követelünk! Hajnalban indulunk, és te is velünk jössz, meg a két másik főnök is. Túszok lesztek. Ha látjuk, hogy harcosaid nem üldöznek, szabadon bocsátunk benneteket.

- Micsoda szégyen! - sóhajtotta Kun Pui. - Úgy volt, hogy hajnalban a kínzócölöpre kerülsz, most meg te parancsolgatsz nekem!

- Nem szégyen, mert a varázspuska erősebb minden embernél - vigasztalta Old Shatterhand.

Kun Pui az utahok nyelvén Tüzes Szívet jelent. A bátor főnök nehezen nyugodott bele a megalázó feltételekbe. Old Shatterhand negyedórányi meggondolási időt engedélyezett neki.

- Ha akkor sem mondasz igent, megszólal a varázspuska! - tette hozzá fenyegetőn.

Tüzes Szív töprengésbe merült. Ekkor a fák mögül halk hang szállt felé:

- Mai ive! (Nézz ide!)

Ki gondolta volna, hogy ez a két utah szó felkeltheti egy fehér ember figyelmét? Pedig felkeltette. Old Shatterhand tüstént arra fordította fejét, és különös dolgot látott. Két indián állt az egyik tűz előtt, kifeszített állatbőrrel a kezükben. A takarót időnként felemelték, majd leeresztették, mint egy függönyt. Amikor felemelték, a takaró mögött felcsillant a tűz - amikor leeresztették, sötét lett. Old Shatterhand feszülten figyelt. Tudta, hogy az indiánok szükség esetén jelbeszéddel érintkeznek egymással. Néha fűcsomókat gyújtanak meg, és nyilakkal fellövik a magasba. Ezek a tüzes nyilak fontos üzeneteket továbbítanak. Az indián telegráfia egy másik módja a füstfellegeket használja fel eszközül. Ha a tüzet állatbőrrel eltakarják, a füst kihagy; ha az irhát félrehúzzák, a füstgomoly újra felszáll. A szünetek hosszúsága és sorrendje adja az üzenet értelmét, éppen úgy, mint a modern távírórendszerben a pontok és vonalak váltakozása. Minden törzs másféle jelbeszédet használ, és azt is sűrűn változtatja, nehogy az ellenség a hasznára fordíthassa.

Winnetou is felfigyelt a két indiánra, aki az állatbőröket mozgatta. Körülbelül öt percig "telegrafáltak", aztán elváltak. Eszükbe sem jutott arra gondolni, hogy jelzésüket Tüzes Szíven kívül más is figyeli.

Winnetou félrevonta Shatterhandet, és suttogva megkérdezte:

- Megértette fehér testvérem, mit üzentek a főnöknek?

- Ha nem is pontosan, de megértettem - felelte a nagy vadász. - Megtudták, hogy az Ezüst-tó felé igyekszünk, és felszólították Tüzes Szívet, hogy menjen csak nyugodtan velünk. Az út a Grand Riveren át a Szarvas-völgybe vezet, ahol nagyszámú utah gyűlt össze, hogy az itteni utahokat bevárja, aztán együtt indulnak a navahók ellen. A Szarvas-völgyben az utahok majd lesbe állnak ránk, és kiszabadítják főnökeiket. Nagyfarkas már útnak indított néhány hírnököt, hogy figyelmeztessék az ottani utahokat. A Szarvas-völgy a mi temetőnk lesz, mert Nagyfarkas utánunk ered, és elvágja visszavonulásunk útját.

- Fehér testvérem egész pontosan megértette - szólt Winnetou.

- Pokoli terv - csóválta fejét Shatterhand.

- Jól kieszelték, de van egy gyenge pontja - felelte Winnetou.

- Éspedig?

- Az, hogy értesültünk róla, és így módunkban áll meghiúsítani.

- Hogyan? - Az Ezüst-tóhoz nem juthatunk el másképp, csak a Szarvas-völgyön keresztül.

- Igaz. De van ott egy sziklaösvény, amelyet alig ismer valaki rajtam kívül.

- Akkor semmi baj! - derült fel Old Shatterhand arca, s csak akkor vált újra szigorúvá, amikor Tüzes Szívhez fordult: - A negyedóra letelt. Mit határozott el az utah főnök?

- Mielőtt felelnék, pontosan tudnom kell, milyen úton akartok bennünket elhurcolni.

- Utunk a Szarvas-völgyön vezet keresztül. Ha nem találkozunk álnoksággal, ott szabadon bocsátunk mindnyájatokat.

- Jól van, akkor erősítsük meg az alkut a békepipa füstjével - mondta Tüzes Szív.

Már kinyújtotta kezét a fehér vadász békepipája után, de Old Shatterhand okult a múlt tapasztalataiból. Leakasztotta a törzsfőnök nyakából a másik békepipát, megtömte és rágyújtott. Elvégezte vele a szokásos ceremóniát, aztán a törzsfőnök szájába dugta, hogy ő is fújja szét a füstöt a négy világtáj, majd az ég és a föld felé. Ünnepélyesen kijelentették, hogy beszüntetik ellenségeskedésüket.

Még meg sem pirkadt, amikor a fehérek lóra ültek, és túszaikat is lóra kötötték. Minden túszt két fehér fogott közre. Az indiánok nyugodtan viselkedtek. Érzelmeiket csak sötét pillantásuk árulta el, melyet a távozók után küldtek.

Az utat Winnetou ismerte legjobban, s a csapat élén nyargalt; utána a vadászok következtek, majd a tutajosok a túszokkal; mögöttük a póni kocogott - a könnyű kis kocsiban Ellen, s mellette apja lóháton. A csapat végén megint néhány tutajos.

Ellen tegnap igen bátran viselkedett. Szerencsére az indiánok kíméletesebben bántak vele, mint a felnőttekkel. Amikor a foglyok elvágták kötelékeiket, és a fegyverek felé rohantak, a kislány sem maradt le mögöttük, fél kézzel apjába, másik kezével Tutajos Tomba kapaszkodva.

Jó ideig nyargaltak az erdőben, s végre megpillantották a Szikláshegység sötétlő ormait a láthatáron. Ekkor egy antilop-csapattal találkoztak, és sikerült két állatot elejteniük. Nagyon megörültek neki, mert élelem dolgában már rosszul álltak; most néhány napra elvethették a gondját.

A hegység egyre jobban közeledett. Már-már azt hitték, hogy elérték, de nem úgy volt - kiderült, hogy előbb a Grand River völgyén kell átvágniuk. A terep lejtősödni kezdett. Nemsokára csodás látvány tárult a szemük elé. A hatalmas folyó mélyen alattuk hömpölygött. Tömör sziklapartjai olyan egyenesek voltak, mintha vonalzóval rajzolták volna.

- Látja fehér testvérem azt a kis rést a sziklafalon? - kérdezte Winnetou Shatterhandet, a túlsó partra mutatva. - Ott egy kis hegyi patak ömlik a folyóba. A patak mentén kell felkapaszkod­nunk, hogy eljussunk a Szarvas-völgybe.

- De hogy kelünk át a folyón? - aggodalmaskodott Butler mérnök a leánya miatt.

- Feljebb van egy gázló, ahol a víz ebben az évszakban elég alacsony - felelte az apacs főnök.

Először ő léptetett be a vízbe. A többiek követték, s könnyűszerrel átjutottak a túlsó partra.

- Uff! - kiáltott fel Winnetou csodálkozva. - Itt nemrég még lovasok jártak!

Megvizsgálták a széles partszegélyt. A fű még nem tudott felemelkedni, tehát nemrég taposhatták le.

- Sápadtarcúak jártak előttünk - állapította meg Winnetou. - Ha utahok lettek volna, egymás mögött haladnak, és nem hagynak ilyen feltűnő széles nyomot maguk mögött. Számukat harminc-negyven főre becsülöm.

- Csak nem a vörös kornel volt trampjeivel együtt? - tűnődött Old Firehand.

- Teringettét, igazad van! - kiáltott fel Shatterhand. - Megegyezik azzal, amit Knoxtól és Hiltontól hallottam. Ők is az Ezüst-tó felé tartottak a Szarvas-völgyön keresztül. De ha így van, egyenesen az ott leselkedő yampa-utahok karjaiba szaladtak.

- Legfeljebb utolérte őket jól megérdemelt végzetük - felelte Old Firehand komoran.

- Öt-hat órája lehet, hogy itt jártak - mondta Shatterhand. Éppen félúton találkozhattak a yampa-utahokkal. De a Vizes-erdő utahjai hírvivőket küldtek ide. Az ő nyomaikat nem látom.

- Mert gyalog jöttek, nem lóháton - felelte Winnetou. - Olyan hegyi ösvényeken, melyeket csak mokasszintalpon lehet megmászni. Így sokkal hamarabb értek ide, még a trampeket is megelőzték. Most azt javaslom, tüntessük el a trampek nyomait.

- Miért?

- Nemsokára ideérnek a Vizes-erdő utahjai. Ha kétféle nyomot fedeznek fel, gondolkodóba esnek. De ha csak egyféle nyomot látnak, azt hiszik majd, a mi nyomaink. Így aztán nem veszik észre, amikor majd más útra térünk.

A vadászok néhány száz lépésnyire visszafelé mentek a parton. Meglocsolták a füvet, és kiterített pokrócokat húztak végig rajta. A többit a napra bízták: mire felszikkasztja a vizet, a fűszálak felegyenesednek.

Az indián túszok arca még jobban elsötétült. Reggel óta egy szót sem szóltak, most meg szorongó pillantásokat váltottak egymással. Látták, hogy Winnetou rájött turpisságukra, s nem sok jót remélhetnek.

A hegyi patak mellett elég széles ösvény vezetett felfelé. A trampek arra haladtak, s a vadászok is ezen az ösvényen folytatták útjukat. Fejük fölött forrón sütött a nap. Az ösvény egy helyen kiszélesedett, és Winnetou megállt.

- Itt megpihenünk - mondta. - Lovaink is kifáradtak, mi is. Megsütjük az antilopjainkat, és falatozunk. Friss vízzel ellát a patak.

- És ha a Vizes-erdő utahjai utolérnek?

- Nem lesznek itt alkonyat előtt. Mindenesetre őröket állítunk oda, ahol a patak partja összeszűkül.

A túszokat fákhoz kötötték. Tüzet raktak, és nemsokára étvágygerjesztő illat terjengett a levegőben. A sültből a túszoknak is adtak bőségesen. Castlepool lordnak volt egy jó nagy kupája; abból ittak, és a túszokat is megitatták. A lord újabb fogadásokat ajánlott, de a vadászok közül senki sem állt kötélnek.

A rövid pihenő után újra útra keltek. A patak partján egyre nehezebbé vált az út.

- Valóságos kősivatag - jegyezte meg Old Firehand.

Olyan volt a terep, mintha valami óriási kéz sziklákat és kőlapokat szórt volna szét. A talaj is tele volt kőtörmelékkel.

- Két óra múlva a tetőre érünk, és onnan már lejt az út egészen a Szarvas-völgyig - mondta Winnetou. - Mi azonban nem megyünk végig rajta. Nemsokára balra kanyarodunk, és elhagyjuk a patak medrét. Leszállunk, és kötőféken vezetjük a lovakat tovább. Jó lesz, ha megint eltüntetjük a nyomokat, de most a mieinket, nem a trampekét. A Vizes-erdő utahjai, ha utánunk jönnek, ne vegyék észre, hogy eloldalogtunk!

Balra fordult, és eltűnt egy sziklarepedésben. Megint bebizonyította, milyen csodálatos tájéko­zódó­képessége és helymemóriája van. Egyszer járt ezen a tájon Old Shatterhand társaságában több évvel ezelőtt, de még emlékezett minden kőre, minden szirthasadékra.