Vissza  Címlap  Előre

II. A BÖLCS SÁPADTARCÚ

A pompás észak amerikai ősz a vége felé járt. Már három hónapja tevékenykedtünk ezen a vidéken; de feladatunkat még félig-meddig sem oldottuk meg, míg a szomszédos részlegek már körülbelül elkészültek a munkájukkal. Lemaradásunknak két oka volt.

Először is igen nehéz terep jutott nekünk. A tervezett vasútvonal a Canadian River mentén haladt az őserdőn és prérin át Új-Mexikó felé, de a pontos irányt magunknak kellett felfedeznünk. Ez sok fárasztó lovaglást és számos összehasonlító magasságmérést igényelt, még mielőtt a tulajdonképpeni munkát megkezdhettük volna. Azonkívül szüntelenül résen kellett lennünk, mert a környéken indiánok kóboroltak - kajovák; komancsok és apacsok, akik munkánkat ellenséges szemmel nézték. Még attól is óvakodnunk kellett, hogy vadászgassunk; és konyhánkat friss hússal lássuk el, mert különben az indiánok könnyen nyomunkra akadtak volna. Mindazt, amire szükségünk volt; Santa Féből kaptuk, ökrös szekérrel küldték utánunk.

A másik ok; amely munkánkat hátráltatta, abban rejlett, hogy a társaság összetétele nem volt megfelelő. A részleg csupa léha alakból állt, aki könnyen és gyorsan akart pénzt keresni, de dolgozni nem szeretett.

Teljesen hiányzott belőlük a felelősségérzet. Csakhamar kiderült, hogy a részlegben én vagyok az egyetlen ember, aki a kötelességét komolyan veszi. Rám is hagytak mindent, és gúnyos megvetéssel nézték; hogy helyettük is dolgozom.

Mr. Bancroft, a főmérnök; értett volna a dolgához, de megrögzött alkoholista volt. Hordószámra hozatta Santa Féből a pálinkát; mely jobban érdekelte; mint valamennyi műszere együttvéve. Néha egész nap részegen hevert a fűben. Miután az egész élelmezési számlát közösen fizettük, a másik három geodéta - Riggs, Marey és Wheeler - gondosan ügyelt rá, hogy kivegye részét a pálinkából; s versenyt ittak a főmérnökkel. Ami engem illet, világéletemben utáltam az alkoholt, s ezért még külön is megvetettek.

Amikor munkánk színhelyére megérkeztünk, már ott találtuk a vadnyugati vadászokat, akiket előzőleg szerződtettek. Az ő feladatuk lett volna, hogy munkánkat mindenben elősegítsék. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek: ezektől ugyan nem várhatok semmit. Csupa kalandor volt, a Vadnyugat söpredéke. Mondanom sem kell, hogy ilyen körülmények közt a munkafegyelem ismeretlen fogalom volt.

Névleg Bancroft volt a főnök és parancsnok; de a kutya sem engedelmeskedett neki. Rendelkezéseit egyszerűen kinevették. Erre káromkodott egyet, aztán a pálinkás hordócskához lépett, hogy lelki egyensúlyát helyreállítsa. Lassanként én lettem a tényleges munkavezető. Ügyesen és óvatosan kellett eljárnom - körülbelül úgy, mint egy okos asszony, aki részeges férjét kordába fogja anélkül, hogy az észrevenné. Helyzetem egészen vigasztalan lett volna, ha nem áll mellettem Sam Hawkins és a két másik erdei vezető: Dick Stone meg Will Parker.

Ez a három derék, becsületes ember még hamarabb felismerte a helyzetet, mint én; és pártfogásába vett. Hallgatólagosan véd- és dacszövetséget kötöttünk a többiekkel szemben. Mint tapasztalt emberek tudták, hogy nyíltan nem húzhatnak ujjat az egész züllött bandával, de éreztették velem, hogy számíthatok rájuk. Különösen Sam Hawkinsnak tartoztam hálával. Ő volt első tanítómesterem azokban a dolgokban, amiket a Vadnyugaton tudni kell. Első gondja volt, hogy megtanított a legjobb és legveszedelmesebb fegyver - a lasszó - kezelésére. Napról napra, órákon át gyakorolta velem a lasszóvetést ez a kis ember. Lova volt a cél. Nem nyugodott, amíg el nem érte, hogy minden dobásom száguldás közben is biztos legyen. Mindig volt hozzám egy-két elismerő szava.

- Ez már tűrhető, fiatalúr! - mondta kötekedő jóindulattal. - Persze ne képzelje; hogy már mindent tud. Még sokat kell tanulnia. De ha így halad, egy-két év múlva nem lesz többé zöldfülű, hihihi!

A részlegünk számára kijelölt feladattal mégiscsak előbbre jutottunk valahogy. Magam csodálkoztam rajta a legjobban, de így volt. Bancroft kijelentette, hogy nemsokára átlovagol a szomszédos részleghez, és tájékoztatja őket "eredményeinkről". A részlegeknek ugyanis utasításuk volt arra, hogy tartsák egymással a kapcsolatot. Hozzánk is érkeztek időnként küldöncök a szomszédos részlegektől. Így szereztem tudomást arról, hogy az előttünk dolgozó csoport munkája nagyon szépen halad.

Bancroft vasárnap reggel akart ellovagolni. Előbb természetesen búcsúpoharat kellett üríteni; az ivászatra mindenkit meghívtak, csak engem nem. Hawkinst, Stone-t és Parkert is meghívták, ők azonban valami ürüggyel távol tartották magukat. Egyik pohár a másikat követte; a vége az volt, hogy Bancroft már támolyogni se tudott. Arról szó sem lehetett, hogy ma nyeregbe üljön. Előre sejtettem, hogy így lesz.

Undorodom a részeg emberektől. Hogy ne is lássam őket, sétálni mentem az erdőbe. Még negyedórányira sem távolodtam el a táborunktól, amikor két lovast pillantottam meg. Az egyik egy öregebb erdei vezető volt; aki néhányszor már járt nálunk; a másik pedig rendkívül értelmes és erélyes arcú fiatal férfi - meglátszott rajta, hogy tanult ember.

Amint a közelembe ért, természetesen megszólított. Megkérdezte, ki vagyok, s mihelyt a nevemet meghallotta, felkiáltott:

- Ahá, tudom már! Ön az a fiatal gentleman, aki olyan lelkiismeretesen dolgozik társai helyett is. Híre már hozzánk is eljutott. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: White főmérnök vagyok.

A tőlünk nyugatra eső részleg főnöke volt, akihez Bancroft ma át akart lovagolni. Nem tudtam, miért előzte meg, de nyilván oka volt rá.

- Szeretnék önnel kicsit elbeszélgetni - mondta. Leszállt a lováról, és hozzám csatlakozott; visszasétáltam vele a táborunk felé. Még ki sem léptünk a fák közül, amikor megpillantotta a pálinkás hordót és a körülötte heverő részeg embereket.

- Így állunk hát? - kérdezte. - Szép dolog, mondhatom!

- A munkánk legnehezebb része elkészült - feleltem -, s ennek örömére koccintani kellett. Mr. Bancroft éppen ma akart átmenni önhöz. Mindjárt felébresztem.

- Ne zavarja. Hadd aludja ki a mámorát! Jobb is; ha inkább önnel beszélek. Ki az a három ember, aki ott áll a tisztás szélén, külön a többitől?

- Sam Hawkins, Will Parker és Dick Stone. A három legmegbízhatóbb kísérőnk.

- Ah, Hawkins! Az a fura kis emberke! Pompás fickó, már sok jót hallottam felőle. Hívja ide őket.

Intettem nekik, és amikor odajöttek hozzánk, megkérdeztem White főmérnököt:

- Valami baj van talán, hogy átfáradt hozzánk, Mr. White?

- Semmi, semmi, csak körül akartam nézni egy kicsit. Az önök munkája összefügg a miénkkel. Ha lemaradnak, mi sem tudunk tovább menni.

Mentegetni próbáltam társaimat. Felemlegettem a nehéz terepviszonyokat és egyéb akadályokat.

- Tudom, tudom - vágott a szavamba. - Ha ön nem dolgozott volna három ember helyett is, Bancroft még ott tartana, ahol elkezdte.

- Nem tudom, honnan veszi ezt, Mr. White. Biztosíthatom; hogy az egész részleg igyekezett, és. . .

- Ugyan; ugyan! Küldönceim többször megfordultak itt, és megfigyelték a dolgokat. Nagyon szép öntől, hogy szerénykedik, és védi a főnökét, de majd megkérdezünk valaki mást is, például a kitűnő Mr. Hawkinst. Üljünk csak le valahol.

Letelepedtünk sátram előtt a fűbe. Alaposan kifaggatta Hawkinst,

Stone-t és Parkert, akik mindent őszintén elmondtak, hiába igyekeztem közbeszólni és enyhítő körülményekre utalni. Végül a főmérnök felszólított, mutassam meg részlegünk térképvázlatait és munkanaplóját.

Erre nem lettem volna köteles; de megtettem, mert nem akartam megbántani; s láttam, hogy csak jót akar. Mindent figyelmesen megvizsgált, aztán így szólt:

- Nyilvánvaló, hogy a feljegyzéseket és a rajzokat egyetlen ember készítette, és ez ön. A többiek egyetlen betűvel; egyetlen vonallal sem járultak hozzá.

Erre már nem tudtam válaszolni.

- A napló - folytatta Mr. White - nem tűnteti fel; hogy az elkészült munkából ki mennyit végzett el. Az összetartás dicséretes dolog, de ön túlzásba viszi.

Hawkins ravasz arcot vágott és megjegyezte:

- Nyúljon csak a fiatalember belső zsebébe, Mr. White! Egy bádogdobozt talál ott, amely valamikor szardíniákat tartalmazott. A halakat megették, az olaj megszáradt, és a dobozban most valami írás van.

Naplónak is nevezhetném, titkos naplónak. Bizonyára többet árul el, mint a hivatalos napló, mely a tisztelt urak lustaságát palástolni igyekszik.

Sam tudta, hogy naplót vezetek, s egy bádogdobozban mindig magamnál hordom. Bosszantott, hogy elárulta; de most már kénytelen voltam megmutatni. Mr. White átnézte, és azt mondta:

- Ezeket a lapokat tulajdonképpen fel kellene küldenem vállalatunk igazgatóságához. Az ön kollégái naplopók, és nem érdemlik meg a fizetésüket, önnek viszont háromszoros fizetést kellene kapnia. De csináljon, amit akar. Csak egyre figyelmeztetem: gondosan őrizze meg a feljegyzéseit, valamikor még hasznukat veheti. Most pedig keltsük fel ezt a jeles társaságot.

Felállt, és kiabálni kezdett. A "tisztelt urak" feltápászkodtak, és bárgyú arccal bámultak ránk. Bancroft káromkodva méltatlankodott, hogy fel mertük verni álmából. De amikor megtudta, hogy vendégeket kaptunk, udvariasabb hangot ütött meg. Első dolga volt a másik főmérnököt egy pohár pálinkával megkínálni.

- Helyes - mondta Mr. White. - Mindketten egyenrangúak vagyunk, és én nem parancsolhatok önnek. Tizenhat ember hever itt részegen a pálinkás hordó körül - pontosan megszámoltam. Ön azt mondja, semmi közöm hozzá, igaz? De nem tilthatja meg, hogy az igazgatóságnak beszámoljak arról, amit itt két órán keresztül megfigyeltem.

- Két órán keresztül? - hüledezett Bancroft. - Már két órája van itt?

- Körülbelül - felelte Mr. White. Volt időm tájékozódni. Megtudtam; hogy az egész társaság úgy él itt, mint valami üdülőhelyen. Csak egy ember dolgozik, méghozzá a legfiatalabb.

Bancroft odaugrott hozzám, és az arcomba sziszegett.

- Ezt maga mesélte neki, mi? Aljas fickó! Alattomos, hazug rágalmazó!

- Téved - kiáltott rá Mr. White. - Fiatal kollégája igazi gentleman módjára viselkedett. Egyetlen szóval se panaszkodott önre, sőt mentegetni igyekezett. Nyugodtan bocsánatot kérhet tőle!

- Bocsánatot kérni? Tőle? Még mit nem - kacagott Bancroft gúnyosan.

- Ez egy tapasztalatlan zöldfülű! Egy háromszöget sem tud egy négyszögtől megkülönböztetni, és már geodétának nevezi magát!

Már régen elkészültünk volna a munkánkkal, ha ez a hülye nem lábatlankodik itt, és nem tetézi egyik hibát a ...

Nem bírtam tovább hallgatni. Hónapokon át némán tűrtem a gazságait, de most betelt a pohár.

Vállon ragadtam; és úgy megráztam, hogy nem tudta a megkezdett mondatot befejezni.

- A pálinka beszél önből; Mr. Bancroft! - mondtam. - Ha nem venném tekintetbe, hogy tökrészeg, torkára forrasztanám gyalázatos szavait!

Nem volt gyáva ember, de most megszeppent. Olyan arcot vághattam, hogy megijedt tőle. De a következő percben magához tért, és társaihoz fordult segítségért.

- Mr. Rattler! - kiáltotta első testőrének. Maga, és emberei azért vannak itt, hogy megvédjenek! Némán tűri, hogy ez az ember rám támadjon?

Rattler magas termetű, széles vállú, durva fickó volt - valóságos orángután. Erejéről csodákat meséltek; és azért is féltek tőle, mert a főmérnök ivócimborája volt. Már régen görbe szemmel nézett rám; és örült az alkalomnak, hogy most belém köthet. Odaállt elém, és így szólt:

- Nem; Mr. Bancroft, egy percig sem tűröm tovább! Ez a tacskó még gyerekcipőben jár, és felnőtt emberekkel mer ujjat húzni? Majd én elveszem a kedvét attól, hogy hazudjon és rágalmazzon! Ereszted el tüstént a főmérnök urat; te zöldfülű?

Ez persze nekem szólt. Meg is ragadta a karomat, és megszorította.

Most már nem törődtem a főmérnökkel - ha két ellenfél közt kell választanom, inkább az erősebbel számolok le. Egy mozdulattal kirántottam a karomat vasmarkából.

- Tacskónak nevez? Hazug rágalmazónak? Tüstént vonja vissza; Mr. Rattler, különben megkeserüli!

- Hallották ezt? - rikácsolta Rattler. - Tisztára hülye, nem?

A következő pillanatban öklömmel úgy halántékon csaptam, hogy elterült, mint egy zsák. Egy percig mély csend uralkodott; aztán Rattler egyik társa elordította magát:

- Cimborák! Csak nem nézzük tétlenül; hogy ez a pimasz kölyök a vezérünk nyakára taposson? Üssük agyon a nyomorultat!

Nekemugrott, kellőképpen fogadtam: hatalmas rúgással a gyomrába. Elég jó védekezés, de csak akkor; ha az ember jól megtudja vetni a másik lábát. Az én mozgásom sikerült - ellenfelem összebicsaklott. A következő percben már a mellén térdeltem, és szorgalmasan öklöztem.

Elkábult. Gyorsan felugrottam; előrántottam övemből mindkét revolveremet, és elkiáltottam magam:

- jöhet a következő!

Rattler bandájának nagy kedve volt két pórul járt cimboráját megbosszulni, de egyelőre tétovázva néztek egymásra. Jónak láttam figyelmeztetni őket.

- Ide hallgassatok! Aki csak egy lépést tesz felém, vagy fegyvere után nyúl, tüstént golyót kap a fejébe!

Ekkor Sam Hawkins odaállt mellém, és kijelentette:

- Az én revolverem is elsülhet, ha minden kötél szakad. Vegyétek tudomásul; hogy ez a zöldfülű az én védelmem alatt áll. Aki csak egy ujjal is hozzá nyúl, szitává lövöm! Komolyan beszélek, hihihi!

Most már Dick Stone és Will Parker is odaállt mellénk, jelezve, hogy nem hagyják cserben Sam Hawkinst. Ettől a négyes fogattól alaposan megszeppentek. Káromkodva elfordultak tőlünk, és úgy tettek, mintha nem történt volna semmi. Bancroft jónak látta sátrába visszahúzódni.

White csodálkozva meresztette rám szemét.

- Ez hihetetlen, uram! Nem is képzeltem volna, hogy ilyen hatalmas ökle van. Nem csodálnám, ha ennek híre menne, és önt ezentúl Shatterhandnek neveznék.

A kis Hawkinsnak roppantul megtetszett ez az ötlet.

- Nagyszerű nevet adott önnek! - kiáltott fel lelkesen. - Shatterhand, hihihi! Egy ember, akinek ökle pozdorjává zúz! Találóbbat ki sem eszelhetett volna! Ha Sam Hawkins hóna alá nyúlt egy zöldfülűnek, abból aztán lesz valaki? Shatterhand, Old Shatterhand. A híres Old Firehand mintájára; akinek már nem is tudják az igazi nevét, mert csak így emlegeti mindenki.

Még az "Old" szóval is megtoldotta új nevemet, pedig igazán nem voltam öreg. De hát ez is a becézéshez tartozik. Így lett belőlem "jó öreg Shatterhand".

White megragadta a karomat; félrevont, és így szólt:

- Ön nagyon tetszik nekem; uram. Nem lenne kedve átjönni az én részlegembe?

- Kedvem lenne hozzá, de nem tehetem.

- Miért?

- Mert a kötelességem ide köt.

- Ugyan! Majd én tartom a hátamat!

- Nem, Mr. White. Ha elmegyek innen, akkor ennek a részlegnek a munkája kiesik.

- Mit törődik vele? Itt annyi ellenséget szerzett magának, hogy úgyse lesz maradása.

- Én csak védekeztem. Egyébként nem félek tőlük. Az a két ökölcsapás csak tekintélyt szerzett nekem. Ezentúl meggondolják, mielőtt belém kötnek.

- Jól van, fiatal barátom. Az ember akarata szabad. Bizonyos mértékben tőle függ, hogy az élete paradicsom lesz-e vagy pokol. Attól félek, ön a poklot választotta. De egy darabig elkísér, nem?

- Már vissza akar menni, Mr. White?

- Amit látni akartam, láttam. Semmi kedvem tovább itt maradni.

- Nem eszik valamit velünk, mielőtt elindul?

- Majd útközben. A nyeregtáskámban van elég elemózsia.

- Bancrofttól nem búcsúzik el?

- Semmi kedvem hozzá.

- Nem akart megbeszélni vele valamit?

- De igen. Csakhogy azt önnek is megmondhatom. Figyelmeztetni akartam, hogy egyre több indián ólálkodik itt.

- Látta őket?

- Csak a nyomaikat. Ez az az időszak; amikor a bölények és vadlovak dél felé vonulnak. Az indiánok ilyenkor otthagyják falvaikat, és megkezdik a vadászatot. A kajováktól nem kell félni; tolvaj népség, de megegyeztünk velük, és megígérték, hogy nem akadályozzák meg a vasútépítést. Viszont a komancsok és az apacsok hallani sem akarnak róla. Engem ez már nem érdekel, mert maholnap befejezem a munkámat; és más vidékre vonulok. Jó lesz, ha önök is igyekeznek! A talaj itt napról napra forróbb lesz. Most kérem, nyergeljen, és kérdezze meg Sam Hawkinst, nincs-e kedve velünk tartani.

Samnek, mondanom sem kell, kedve volt hozzá. Bementem Bancrofthoz a sátrába, és közöltem vele; hogy Sammel együtt elkísérjük

White főmérnököt egy darabig. Engedélyt nem kellett kérnem tőle, mert vasárnap volt.

- Törjétek ki a nyakatokat, ahányan vagytok! - felelte udvariasan, és hátat fordított nekem.

Pejkóm vidáman felnyerített; amikor megnyergeltem. Amióta megszelidítettem, jó barátok voltunk.

Vidáman kocogtunk az erdőben a szép őszi reggelen. Déltájban egy forrásra bukkantunk. Itt megpihentünk és falatoztunk. Tovább már nem is kísértük a főmérnököt, aki emberével együtt ellovagolt, míg mi kissé még heverésztünk a fűben.

Mielőtt felcihelődtünk volna, hogy táborunkba visszatérjünk, a forrás fölé hajoltam; s tenyeremmel vizet merítettem - még egyszer inni akartam a kristálytiszta forrásvízből. Ekkor észrevettem valamit a földön: olyan volt; mint egy emberi lábnyom. Rögtön felhívtam rá Sam figyelmét. Hosszasan vizsgálgatta, aztán így szólt:

- Mr. White tudta; mit beszél, amikor azt mondta, indián támadásra is fel kell készülnünk.

- Azt hiszi, Sam, ez egy indián lábnyom?

- Igen. Határozottan fel lehet ismerni az indián mokasszin körvonalait. Nos, hogy érzi magát; fiatalember?

- Kitűnően!

- Nem fél?

- Van eszemben!

- Nem is aggódik?

- Nem én!

- Látszik, nem volt még dolga indiánokkal!

- Annál kíváncsibb vagyok rájuk! Bizonyára ugyanolyan emberek, mint mi: szeretik a barátaikat, és gyűlölik az ellenségeiket. Mivel soha életemben nem ártottam nekik, és nem is akarok ártani, semmi okom tőlük tartani.

- Így beszél egy zöldfülű, hihihi! - csúfolódott Sam.

- Mit gondol - kérdeztem -, mikor járt itt ennek a mokasszinnak a gazdája?

- Lehet már két napja. Bizonyára meglátjuk még a nyomait odébb is, hacsak a fű fel nem egyenesedett közben.

- Kém volt talán?

- Igen, bölények után kémkedett. Mert jelenleg nincs háború az itteni törzsek közt, tehát katonai felderítőket nem küldenek ki. Ez itt bizonyára egy fiatal indián volt.

- Miből gondolja?

- Tapasztalt harcos nem lép be a vízbe, ahogy ez tette; mert akkor szembetűnő nyomokat hagy maga után. No de menjünk tovább. Az se baj, ha szembekerülünk ezzel az indián zöldfülűvel. Legfeljebb elbeszélgetünk vele, ha minden kötél szakad.

Vigyorogva nézett rám, de nem sikerült felbosszantania. Tudtam, mi rejlik a szavai mögött. A jó Sam csak azért ugrat, mert így akarja kifejezni, hogy jól megértjük egymást.

Tulajdonképpen vissza kellett volna fordulnunk abba az irányba, ahonnan jöttünk. De mint jó geodéta, tanulmányozni akartam egy kicsit a terepet, és nagyobb kerülőtől sem riadtam vissza.

Nemsokára egy szép völgybe érkeztünk, mely szinte nyílegyenesen húzódott észak felé. Rövid poroszkálás után Sam megállította lovát, és kezét szeme fölé ernyőzve, figyelmesen nézett a távolba.

- Ejha! - kiáltott fel. - Itt vannak; csakugyan!

- Kik? - kérdeztem kíváncsian. Én is kimeresztettem a szememet, és húsz-huszonöt lassan mozgó pontot fedeztem fel a láthatáron.

- Őzek talán? - találgattam.

- Őzek, hihihi! - nevetett. - Őzek a Canadian River mellett! Nem járatos az állattanban, mondhatom! Azt is tudhatná, hogy őzek ilyen távolságból még pontoknak sem tűnnének fel. Jóval nagyobb állatok ezek.

- Csak nem bölények?

- Az ám! Bölények, vadbivalyok, bisonok [Ejtsd: bájzon (angol)] - nevezze, ahogy tetszik!

Megkezdték vonulásukat. Ezek az első példányok, amelyek ideérkeztek.

Mr. White-nak ebben is igaza volt. No, mihez kezd most, fiatal ember?

- Közelebb megyünk hozzájuk.

- És aztán?

- Megfigyeljük őket! - feleltem. - Még sohasem láttam bölényt, most megnézem közelebbről.

- Megnézi; ha minden kötél szakad, hihihi! Elég szerény kívánság, de én nem érem be ezzel. Nem nézni akarom őket, hanem elejteni.

Elkövettem azt az ostobaságot, hogy megkérdeztem: minek.

- Minek? Hát nem tudja, hogy a bölénypecsenye milyen finom falat?

Mi a manna vagy az ambrózia hozzá képest! Én ma vesepecsenyét fogok enni akkor is, ha az életembe kerül! A szél szembefúj - ez nagyon jó.

A völgy egyik- oldala napos, a másik árnyékos. Meghúzódunk az árnyékban, nehogy a kelleténél hamarabb észrevegyenek bennünket.

Gyerünk!

Előbb még megvizsgálta kétcsöves puskáját, amelyet "Liddy"-nek becézett, és lóra pattanva elnyargalt a völgy árnyékos oldalán. Én is megvizsgáltam medveölőmet, aztán Sam után iramodtam. Amikor észrevette, bevárt és megkérdezte:

- Csak nem akar részt venni a bölényvadászaton, uram?

- De mennyire!

- Nem tanácsolom. A bölény nem kanárimadárka, amely a tenyerünkről csipegeti a kendermagot. Észre se veszi, és már péppé taposták, érti?

- Majd meglátjuk.

- Csend legyen! - rivallt rám Sam olyan erélyesen, mint még soha.

- Nem akarom, hogy halála az én lelkemen száradjon. Máskor csináljon; amit akar, de most engedelmességet követelek!

- Tudomásul vettem - feleltem mosolyogva.

- Vagy húsz darab lehet, ha jól látom - folytatta Sam. - De máskor ezrével vonulnak a prérin keresztül. Láttam már olyan csordát is, mely tízezer főből állt. Valamikor ez volt az indiánok kenyere, de a fehérek ettől is megfosztották őket. Az indián kímélte a vadat - mindig csak annyit ejtett el, amennyire szüksége volt. De a fehérek szörnyű mészárlást vittek végbe köztük, esztelenül, minden ok nélkül. A vége az lesz, hogy a bölények kipusztulnak. Sajnos, ugyanígy lesz a vadlovakkal is.

Valamikor ezernyi musztáng száguldott itt, most meg szerencsénk van, ha százat látunk egy csomóban.

Most már óvatosabban közeledtünk a bölénycsordához, amely nemsokára alig négyszáz lépésnyire volt tőlünk. Újra megálltunk. A bölények legelészve ballagtak a völgyben felfelé. Élükön egy öreg bika haladt

- Olyan óriási, hogy nem győztem csodálni. Két méter magas lehetett, és a hossza talán három. Akkor még nem tudtam egy ilyen bölény súlyát felbecsülni. Mai szemmel nézve, ez a bika harminc mázsát is nyomhatott - bámulatos hús- és csonttömeg! Egy pocsolyához ért és belefeküdt. Boldogan hempergett a sárban.

- Ez a vezérbika - súgta Sam. - A társaság legveszélyesebb tagja.

Nem tanácsos belekötni. Én azt a fiatal tehenet veszem célba, mögötte jobbra. Figyelje csak; hova célzok. A vállcsontja alá, akkor a golyó ferdén a szívébe hatol. Ez a legjobb, sőt az egyetlen biztos lövés, hacsak nem találjuk el a szeme között. De ki lesz olyan őrült, hogy egy bölényt szemtől szembe vegyen célba? Húzódjék meg a lovával a bokrok mögött. Akkor szépen végignézheti az egészet. De az istenért, eszébe ne jusson előbújni; amíg nem hívom!

Mi tagadás, kissé izgatott voltam, ha nem is mutattam. Lovam annál jobban elárulta nyugtalanságát. Bölényt még ő sem látott soha, és rúgkapált félelmében. Legjobban szeretett volna eliramodni, s csak nagy üggyel-bajjal tudtam visszatartani.

Sam közben vagy háromszáz lépésnyire közelítette meg a bölényeket. Ekkor megsarkantyúzta lovát, és elnyargalt a vezérbika mellett; a kiszemelt tehén felé. Ez megriadt; de már nem volt ideje elszaladni.

Láttam, hogy Sam vágta közben célba veszi és lő. A tehén megrázkódott, de azt már nem tudtam megfigyelni, hogy összeesett-e. Figyelmemet sokkal izgalmasabb látvány kötötte le.

Az óriási bika felugrott; és Sam Hawkinsra meresztette a szemét. Micsoda hatalmas állat! Vaskos feje, széles homloka, rövid, de erős; felfelé görbülő szarvai, sűrű, csapzott bozontja a mellén és a nyaka körül. Veszedelmes állat annyi bizonyos, de szinte ingerelte a vadászt arra, hogy összemérje vele az erejét.

Engem is a dac indított arra, hogy elhagyjam búvóhelyemet? Vagy pejkóm türelmetlenségében szökkent ki a bozótból? Nem tudom. Egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy egyenesen a vezérbika felé vágtatok. Meghallotta közeledésünket, és felém fordult, aztán leszegte a fejét; hogy szarvaival felnyársaljon. Még hallottam, hogy Sam rémülten kiált felém valamit; de nem tudtam megérteni. Ahhoz nem volt időm, hogy fegyveremet lövésre emeljem és célozzak. Örültem; hogy egy gyors fordulattal kitérhettem a támadás elől. A bika szarvai nem sértették meg a lovamat, de hajszálnyira suhantak el a lábam mellett.

Lovam nagyot ugrott, aztán belezuhant annak a pocsolyának a közepébe, ahonnan a bika csak az imént tápászkodott fel. Nem tudom; hogyan történhetett - alighanem szerencsém volt, mert idejében le tudtam ugrani a nyeregből, és a következő pillanatban ott álltam lovam mellett puskámmal a kezemben. A bika utánunk eredt, s közben oldalát felém fordította. Céloztam - ez volt az első eset, hogy a nehéz medveölő megmentette az életemet. Megnyomtam a ravaszt. A bika hirtelen megtorpant. Pillanatnyi tétovázás nélkül beléeresztettem a második golyót is.

Lassan felemelte fejét, úgy elbődült, hogy minden porcikám beleremegett, néhányszor jobbra-balra tántorgott, aztán összerogyott.

Majdnem örömrivalgásban törtem ki, de ráeszméltem arra, hogy fontosabb dolgom van. Lovam közben kikecmergett a pocsolyából; és elszaladt. Egyelőre nem törődtem vele, inkább Sam Hawkinsért aggódtam.

Már meg is pillantottam, amint felfelé nyargalt a völgy lankáján, nyomában egy bikával; mely nem volt sokkal kisebb, mint az enyém.

Tudni kell, hogy a bölény, ha felingerelték, makacsul üldözi ellenségét, és gyorsaság dolgában a legjobb lóval is felveszi a versenyt. Sam bizonyára észrevette, hogy egyre csökken a távolság közte és üldözője közt. Folyton irányt változtatott, hogy a bikát megtévessze, de ezek a hirtelen fordulatok lovát nagyon kifárasztották. Ideje volt, hogy segítségére siessek. Gyorsan megtöltöttem a medveölő két csövét, és hatalmas ugrásokkal rohantam a lankán felfelé. Sam észrevette, és közelebb akart jönni hozzám. Ez nagy hiba volt. A mögötte rohanó bikának így sikerült a lovat oldalba kapnia. Láttam; hogy szarvait leereszti. Hatalmas döféssel felemelte a lovat lovasával együtt a levegőbe. Amikor a földre zuhantak, bozontos fejét rázva tört rájuk, hogy agyontiporja őket. Sam rémülten felordított. Körülbelül százötven lépésnyire voltam tőle, és minden pillanat drága volt. Közelebbről biztosabban tudtam volna célozni, de láttam; hogy a legkisebb tétovázás is Sam életébe kerülhet. Ha nem is találom el a bikát, talán puskám dörrenése eltéríti figyelmét áldozatáról. Megálltam hát; célba vettem a bika bal lapockáját, és lőttem. A bika felemelte fejét, aztán lassan megfordult. Meglátott, és felém rohant, de már kissé lassabban; ami lehetővé tette, hogy fegyveremet lázas sietséggel újra megtöltsem. A bika tőlem harminc lépésnyire megállt. Rám meresztette vérben forgó szemét; leszegte a fejét, és lassú léptekkel közeledett; mint a sötét végzet, mely elől nincs menekülés.

Letérdeltem, és puskám agyát vállamhoz szorítottam. Ez a mozdulat arra késztette a bölényt, hogy újra megálljon, és felemelje a fejét.

Alattomos, fenyegető szeme puskám csövével éppen egy vonalba került. Két lövést adtam le gyorsan egymás után. Az egyik golyó a bika balszemébe fúródott, a másik pontosan a jobbszemébe. Hatalmas teste megrázkódott, aztán lezuhant a földre.

Felugrottam, hogy megkeressem Sam Hawkinst, de már jött is felém.

- Hála istennek, él! - kiáltottam rá: - Nem-sérült meg?

- Egy kis zúzódás - felelte -, semmi az egész.

- És a lova?

- Szegénynek vége. Él még, de a bika teljesen felhasította az oldalát.

Mindjárt agyonlövöm, hogy ne szenvedjen tovább. Átkozott bikája. Alaposan megizzasztott!

- Mi jutott eszébe belekötni?

- Volt eszemben! Én a tehenet vettem célba és első lövésre el is ejtettem. Csak akkor vettem észre, hogy a bika utánam rohan. Gyorsan beleeresztettem a másik golyót, ami a Liddymben volt, de csak azt értem el vele, hogy még jobban felbőszült. Újra tölteni nem volt időm.

Kénytelen voltam Liddymet elhajítani, hogy mindkét kezem szabad legyen, és lovamat jobban tudjam kormányozni. A szegény pára meg is tette a magáét, de végül ő lett az áldozat.

- Mert túlságosan hirtelen fordult meg vele, Sam - mondtam. - Ha nagyobb ívben fordul, nincs semmi baj.

- Nézd csak a zöldfülűt! Még ő tanítja az öregebbet! De beismerem igaza van. Fogadja hálás köszönetemet.

- Ugyan; Sam, hagyjuk ezt! Nézzük meg a lovát.

Szomorú állapotban találtuk szegényt. Sam megkereste puskáját, megtöltötte; és megadta a kegyelemdöfést a derék; hű állatnak. Aztán leszedte róla a szerszámot és a nyerget.

- Most aztán cipelhetem magam - mondta bosszúsan. - Így jár a vadász, ha elragadja a hév.

- Hol szerez egy másik lovat?

- Ne legyen rá gondja! Majd befogok egy musztángot. Ha a bölények megkezdik vándorútjukat; a csorda nyomán csakhamar megjelennek a vadlovak is.

- Remélem; részt vehetek a musztángfogásban.

- Természetesen. Ezt is meg kell tanulnia. De most nézzük meg a vezérbikát. Talán ki se múlt még. Az ilyen öreg Matuzsálemnek szívós élete van.

Oda mentünk; ahol életem első bölényét elejtettem. Nem élt már.

Ahogy előttem feküdt, most láttam csak igazán; milyen kolosszus. Sam lehajolt, megvizsgálta; aztán megcsóválta a fejét.

- Hihetetlen! - mondta. - Pontosan ott találta el, ahol kell. Úgy célzott; mint egy tapasztalt vadász. De a dicsérethez egy kis fejmosás is jár. Hallatlan könnyelműség volt egy ilyen öreg bikával szembeszállni!

Mesélje csak el, hogy történt.

Részletesen beszámoltam neki a történtekről. Fejcsóválva hallgatta végig, aztán így szólt:

- Keresse meg a lovát; és hozza ide. Felrakjuk rá a zsákmány egy részét.

Mire a lovamat megtaláltam, Sam már az elejtett bölénytehén mellett térdelt a fűben; egyik combját nagy szakértelemmel lenyúzta, és kivágta a vesepecsenyét.

- Így ni! - mondta. - Ma pompás vacsoránk lesz. Ebből csak mi ketten eszünk, aztán Will és Dick. Ha a többiek is bölényhúst akarnak enni; jöjjenek ide érte.

- Ha ugyan a keselyűk meg nem előzik őket - jegyeztem meg nevetve.

- Igaza van. Majd ágakkal betakarjuk; és nagy köveket rakunk rá. Úgy is történt. A tehén tetemét egészen befedtük gallyakkal; és olyan nagy köveket raktunk rá, hogy legfeljebb egy medve tudta volna elmozdítani.

- És mi lesz a bikákkal? - kérdeztem.

- Mi legyen? Semmi - felelte Sam vállvonogatva. - Ilyen vén állat húsa olyan kemény; hogy ha napokig főzzük vagy sütjük, akkor sem élvezhető. Ne törődjünk vele. Menjünk haza.

Az út vissza a táborba elég soká tartott gyalogosan. Sam mellett baktattam, s kantárjánál fogva vezettem a lovamat, mely a húson kívül

Sam lovának a nyergét is cipelte.

Amikor megérkeztünk a táborba, társaink körülvettek, és elhalmoztak kérdésekkel.

- Hol csavarogtatok? És mi az, hogy csak egy lóval jöttök vissza?

Te hol hagytad a lovadat, Hawkins?

- Bölényekre vadásztunk, és az egyik bika felnyársalta - felelte Sam szomorúan.

A bölények említésére még többen csődültek körénk.

- Bölények? Hol? Merre?

- Egyórányira innen; ebben az irányban - mutatta Sam. - Egy tehenet elejtettünk. Csak egy részét hoztuk el, a többit otthagytuk. Érte mehettek; ha akartok.

- Persze, hogy elhozzuk! - kiáltott fel Rattler. - De mi az, hogy az egész csordából egyetlen tehenet lőttetek le? Nagy vadászok vagytok, mondhatom!

- Menjetek csak oda, találtok ott mást is - felelte Sam. - Ez a fiatalember elejtett két bikát is. Az egyik legalább húszéves. Elég veszedelmes dög volt. A másik meg éppen rám pályázott. Nem sok hiányzott hozzá, hogy felökleljen. Ez a zöldfülű az utolsó pillanatban mentette meg az életemet. De ha húst akartok enni, menjetek máris, mert már alkonyodik - a sötétben nem találjátok meg.

Rattler cimboráival ellovagolt. Sam intett Parkernak és Stonenak, hogy maradjanak vissza. Négyen nekiláttunk a vacsora elkészítésének.

Közben valami dolgom akadt a sátramban, s magukra hagytam őket. Visszafelé jövet hallottam, hogy rólam beszélnek. A kíváncsiság arra késztetett, hogy meglapuljak egy bokor mögött, és hallgatózzam egy kicsit.

- Csakugyan egymaga ejtette el a két bikát? - kérdezte Parker.

- Magam is csodálkoztam rajta - felelte Sam. - Meglátjátok, ebből a fiúból olyan vadász lesz, akinek a Vadnyugaton is alig akad párja! Az ereje egyszerűen bámulatos.

- Tudom - bólintott Stone. - A múlt héten, a nagy eső után, játszva kihúzott egy megrakott szekeret a kátyúból. Te meg- mindig korholod és bírálgatod.

- Mert nem akarom, hogy fejébe szálljon a dicsőség - felelte Sam. -

Jó anyag, kitűnő anyag, de még sokat kell rajta csiszolni. Az elbizakodottság megártana neki. Büszke akarok lenni a tanítványomra.

- De néha egy-egy dicsérő szó is helyén lenne - vélte Parker.

- Majd annak is eljön az ideje - nevetett Sam. - De ma este ő kapja a pecsenyéből a legszebb és legízletesebb darabot. Holnap meg elviszem musztángot fogni. Tudom; nagyobb örömet nem is szerezhetnék neki.

Előléptem a bokor mögül. Tüzet raktunk, és amikor már jól lobogott, jobbról-balról egy-egy villás ágat tűztünk mellé a földbe. Keresztbe raktuk a nyárs céljára szolgáló szép, egyenes husángot. Ráerősítettük a hatalmas húsdarabot. Sam Hawkins lassan, türelmesen és művészi szakértelemmel forgatta a tűz fölött. Komoly arcán leírhatatlan gyönyörűség tükröződött. Csak azt nem tudtam; minek örül úgy: a pompás vacsorának-e vagy annak, hogy megmutathatja nekem, miképpen kell a tökéletes vadpecsenyét elkészíteni.

Valóban nekem vágta ki a legszebb darabot. Körülbelül három fontot nyomhatott, és egész jól megbirkóztam vele. De csak az tarthat falánk embernek, aki nem ismeri a vadnyugati vadászok életkörülményeit.

Az ember tápláléka egyebek közt bizonyos mennyiségű fehérjéből és szénhidrátból áll. A rendes konyha kellő arányban nyújtja mind a kettőt. De a vadnyugati prériken és erdőkben nincs más, csak hús. Ebből bizony jó sokat kell fogyasztania annak, aki reggeltől estig küzd a természet viszontagságaival, éjszakáit is a szabadban tölti, és olyan erőfeszítésekre kényszerül, melyekről a városi embernek alig lehet fogalma.

Láttam egy öreg prémvadászt, aki nyolc font húst evett meg egy ültében, és amikor megkérdeztem tőle, jóllakott-e, mosolyogva felelte: "Mit csináljak, ha nincs több?"

Két óra múlva megérkezett a banda, és most ők láttak neki a sütésnek. Vacsorájuk nem folyt le olyan békés egyetértésben, mint a miénk.

Pedig jutott nekik is bőségesen; mégis összemarakodtak a jobb falatokért. Olyan éhesek voltak, hogy nem volt türelmük a húst annak rendje és módja szerint megsütni. Félig nyersen falták be, aztán siettek a pálinkás hordóhoz.

Másnap reggel úgy tettem, mintha neki akarnék látni a munkámnak, mint máskor; de Sam odalépett hozzám, és így szólt:

- Hagyja ma a műszereket, fiatalember! Nyergelje meg a lovát, és jöjjön velem egy kis kirándulásra!

- És mi lesz a munkával?

- Fütyüljön rá! Már eleget vesződött. Különben is, remélem, déltájban itthon leszünk megint. Annyit mérhet és számolhat még ma, mint a többiek együttvéve. Már szóltam a főmérnöknek; hogy magammal viszem. Semmi kifogása ellene.

Sam kölcsönkérte Stone lovát, én meg a pejkómat nyergeltem meg; és elporoszkáltunk. Megkérdeztem Hawkinst, hova megyünk, de titokzatosan mosolygott, és csak ennyit felelt:

- Majd meglátja. De jól nyissa ki a szemét!

Másfél órai lovaglás után egy prérire értünk; melyet elég széles patak szelt át. A patakon átkelve, Sam leugrott a nyeregből, és hosszasan vizsgálgatta a nyomokat a fűben. Aztán elégedetten füttyentett.

- Kövesse példámat, uracskám, és kösse lovát jó erősen egy fához!

Most várakozási álláspontra helyezkedünk.

- Miért kell a lovat megkötni? - kérdeztem; pedig nagyon jól tudtam; miről van szó.

- Nehogy búcsút mondjon önnek mindörökre - felelte. Ilyen esetekben könnyen megtörténhetik.

- Milyen esetekben? - komédiáztam tovább.

- Nem tudja?

- Honnan tudnám?

- Nem is sejti?

- Nem én.

- Hát minek jöttünk ide?

- Csak nem musztángot fogni? - kérdeztem együgyű arccal.

- Úgy bizony - felelte.

- Most már értem - bólintottam. Ilyen esetekben megtörténik, hogy lovainkat a musztángok magukkal ragadják.

- Hát ezt honnan tudja?

- Olvastam róla.

- Az ördög vigye önt és a könyveit! - fakadt ki bosszúsan. - Én meg azt hittem, hogy meglepetés lesz.

- Ne haragudjék, kedves Sam. Tegnap este hallgatóztam. Már akkor tudtam, mi vár rám ma. Mit olvasott ki a nyomokból?

- Hogy a musztángok már tegnap erre jártak. De ez csak az előcsapat volt. Mondhatnám, az előreküldött felderítők. Ezek a vadlovak hihetetlenül okosak. Kisebb csapatot küldenek előre és oldalra is mindkét irányban. Tisztjeik vannak, akárcsak a katonáknak. A fővezér mindig egy erős, bátor, tapasztalt csődör. Akár legelnek, akár vonulnak; a csapat minden oldalán a csődörök tartózkodnak. Közrefogják a kancákat és a csikókat, hogy szükség esetén megvédjék őket. Nemrég megtanítottam önt a lasszóvetésre. Remélem, nem felejtette el. Ma reggel alkalma lesz gyakorolni. Vizsgának is tekintheti.

- Állok elébe.

- Helyes. Nekem szükségem van egy lóra, és ma mindenesetre megszerzem.

Figyelmeztetem, hogy az a legnehezebb pillanat, amikor a kivetett lasszó megfeszül. Akkor erősen üljön a nyeregben, és ügyeljen rá; hogy a lova is jól megvesse a lábát, nehogy lasszóstul, mindenestül elsodorják. A prérin a gyalogos szánalmas figura. Nem szeretném, ha a végén két gyalogos állna itt.

Hirtelen elhallgatott, és kezével a préri északi végébe mutatott.

A préri abban az irányban lejtett, és északi végét néhány domb határolta. A dombok közül egy ló bukkant elő - egyetlen, magányos ló. Nem legelészett. Lassan kocogott az emelkedőn felfelé, s fejét hol jobbra; hol balra fordította, miközben kitágult orrlyukkal szimatolt.

- Látja? - súgta Sam egészen halkan, noha a ló még olyan messze volt, hogy nem hallhatta meg a hangját. - Ez az előőrs. Azért küldték előre, hogy a terepet felderítse. Okos csődör! Nézze csak; hogy figyel és szimatol minden irányban! Szerencsére arcunkba fúj a szél. Azért is választottam ezt a helyet.

A musztáng most ügetni kezdett - egy darabig előre, majd jobbra és balra, végül megfordult, és eltűnt a domb mögött, ahonnan jött.

- Pompás! - lelkesedett Sam. - Milyen ügyesen felhasznált minden bokrot és horpadást fedezékül, hogy ne vehessék észre! Egy indián felderítő sem csinálhatta volna ügyesebben.

- Miért fordult vissza?

- Hogy jelentse négylábú tábornokának: tiszta a levegő. De ez egyszer tévedett, hihihi! Fogadjunk, hogy tíz percen belül itt lesznek!

- Várom a parancsait, uram.

- Ön most nyargaljon fel a préri déli végébe, és rejtőzzék el ott. Én meg levágtatok a lejtőn, és a domb mögött bújok el, az erdőben. Ha jön a csapat, elengedem magam mellett, aztán hátulról kergetem őket.

Ha az ön közelébe érnek, támadjon rájuk, és kergesse őket vissza énhozzám.

Addig hajszoljuk a csapatot ide-oda; míg bele nem zavarodnak. Közben kiválasztjuk a két legszebb lovat, és elfogjuk.

- De, hiszen csak egy kell, nekem van lovam.

- Igaza van. Majd megnézzük, melyik a jobb, azt megtartom, a másikat meg szélnek eresztjük. De lássunk már hozzá, nehogy elszalasszuk a kedvező pillanatot!

Nyeregbe szálltunk, és elváltunk egymástól. Sam észak felé vágtatott, én meg az ellenkező irányba. Nehéz medveölőm kissé gátolt a mozgásban, és kedvem lett volna felakasztani egy fa ágára, hogy később érte jöjjek. De Sam már sokszor lelkemre kötötte; hogy az igazi vadnyugati vadász rövid időre sem válik meg fegyverétől. Így hát beértem azzal, hogy rövidebbre húztam a fegyver szíját; legalább nem csapkodta a hátamat.

Odafenn elrejtőztem a fák mögött, és lasszóm végét erősen odakötöttem a nyeregkápához. Magát a lasszót karikába hajtogatva magam elé tettem, hogy a kellő pillanatban kezem ügyében legyen. Izgatottan vártam a musztángok megjelenését.

Negyedóra múlva apró pontokat láttam a préri másik végében.

Szemlátomást növekedtek, amint közeledtek a lejtőn felfelé. Előbb vérebeknek néztem őket; aztán kutyáknak, majd borjaknak, végül teljes nagyságukban tűntek elém. Bizony a musztángok közeledtek vad száguldásban!

Micsoda látvány volt ez a pompás csapat! Sörényük lobogott a szélben, farkuk olyan volt, mint megannyi tollforgó. Legfeljebb háromszázan lehettek, a föld dübörgött patáik alatt. Egy szürke csődör vágtatott legelöl; gyönyörű állat volt, és talán nem is lett volna nehéz elfogni, de tudtam, hogy igazi prérivadásznak eszébe se jutna ilyen feltűnő színű lovat választani, mely már messziről elárulná ellenségeinek.

Ideje volt, hogy megmutatkozzam előttük. Lovammal kiugrottam a fák mögül. A szürke csődör abban a pillanatban visszahőkölt; mintha puskagolyó találta volna el. A vad ménes megállt, és hangosan felhorkant. Riadalmuk szemmel látható volt. Azután olyan hirtelen fordultak vissza, mintha ezt a vezényszót hallották volna: hátra arc! A szürke csődör a menekülő csapat élére vágtatott, és nemsokára valamennyien eltűntek a völgy alján, ahonnan jöttek.

Lassan követtem őket; tudtam; hogy Sam sem alszik, és nemsokára vissza irányítja a musztángokat. De valami szeget ütött a fejembe. Amikor a csapat megtorpant, úgy rémlett nekem, hogy egy öszvér is van köztük. Nem láttam tisztán, de mintha elütött volna a többitől. El is határoztam, hogy a következő alkalommal jobban szemügyre veszem.

Ez az állat az első sorban száguldott, közvetlenül a szürke csődör mögött.

Szinte az volt a benyomásom, hogy a musztángok a vezető helyettesének ismerték el.

Rövid idő múlva megismétlődött az iménti jelenet. A csapat megint felém rohant, fel az emelkedőn. Most jól megnéztem az "alvezért", s láttam, hogy szemem nem csalt: világosbarna öszvér volt, hátán sötétebb csíkokkal. Nagyon megtetszett nekem - nagy feje és hosszú fülei ellenére is szép állatnak volt mondható. Az öszvérek kisebb igényű állatok, mint a lovak, járásuk biztosabb, és nem szédülnek, ha szakadékhoz érnek. Csupa olyan előny, amit nem szabad lebecsülni. Persze meglehetősen makrancosak. Láttam már öszvért, amely megvetette a lábát, és egy tapodtat sem mozdult előre; még a korbácsnak sem engedelmeskedett, pedig az út jó volt, és rakománya könnyű. Úgy láttam, hogy ez az öszvér tüzesebb akármelyik musztángnál, szeme okosan csillog, és járása gyönyörű. Elhatároztam, hogy befogom.

Bizonyára volt már gazdája; alighanem egy elszáguldó musztángcsapat ragadta magával, és így került a vadlovak közé.

A csapat most harmadszor közeledett hozzám. Már láttam is Sam

Hawkinst, amint üldözi őket. A csapat most kétfelé oszlott, és jobbra-balra próbált menekülni. Az öszvér a nagyobbik osztagnál maradt, közvetlenül a szürke csődör mellett. Rendkívül gyors és kitartó állat volt. Lovammal a nagyobbik csapatot vettem űzőbe, és láttam, hogy Samnek is ez a szándéka.

Fogjuk közre őket; ön jobbról, én balról! - kiáltotta felém.

Megsarkantyúztuk lovainkat, és a musztángok közelébe jutottunk.

Mindketten közéjük vágtattunk. A musztángok minden irányba szétrebbentek, akár a csirkék, ha sólyom csap le rájuk. Az öszvér és a szürke csődör elszakadt társaitól, de együtt maradt. Láttam, hogy Sam már megforgatja lasszóját feje körül.

- A csődörre pályázik, zöldfülű? - kiáltotta felém. - Akkor én az öszvérre dobok!

Nem világosítottam fel tévedéséről - átengedtem neki az öszvért.

Sam már annyira megközelítette, hogy kivethette lasszóját. A dobás remekül sikerült, a hurok az öszvér nyakára szorult. Most Samnek azt kellett volna tennie, amire engem annyiszor oktatott: megállni, lovat hátrarántani, és minden erejét összeszedni, hogy a kifeszülő lasszó ki ne vesse a nyeregből. Mindezt meg is tette, csak egy pillanattal később, mint kellett volna. Kirepült a nyeregből; és nagy ívben lebukfencezett a földre. Lova is majdnem felbukott, de visszanyerte egyensúlyát és a nyeregkápára erősített lasszó rángatásának engedelmeskedve; az öszvér után rohant.

Samhez siettem, hogy megnézzem; nem törte-e magát össze. Már feltápászkodott, és elképedve bámult a szökevények után.

- Azt a keserves mindenit - káromkodott. - Most még Dick Stone lovát is elveszítem!

- Nem ütötte meg magát? - kérdeztem.

- Szálljon le gyorsan, és adja át a pejkót! - kiáltott rám válasz helyett.

- Minek?

- Hogy utánuk eredjek. No, szálljon már le!

- Van eszemben! - feleltem, és lovamat megsarkantyúzva, magam vettem űzőbe a két állatot. Kevés reményem volt; hogy utolérhetem őket; de a véletlen megsegített. A ló és az öszvér között nézeteltérés támadt.

Az egyik erre akart szaladni, a másik arra, de a lasszó összekapcsolta őket. Sikerült elkapnom ezt a lasszót, és néhányszor a kezemre csavartam, hogy az öszvért rövidebb pórázra fogjam. Egy darabig még futni engedtem, de egyre jobban visszahúztam, míg végre engednie kellett; különben megfulladt volna. Még egy erős rántás, és az állat lerogyott a fűbe.

- Csak addig tartsa, amíg odaérek, aztán engedje el! - kiáltotta Sam.

Az öszvér vadul rugdalózott; de Sam nem ijedt meg tőle, s egészen a közelébe került.

- Most eressze el! - mondta.

Elengedtem a lasszót. Az öszvér levegőhöz jutott és felugrott, de

Sam abban a pillanatban a hátára pattant. Erre néhány pillanatig mozdulatlanul állt, mintha megdermedt volna rémületében. Akkor aztán rugdalózni kezdett. Hol elöl, hol hátul ágaskodott a magasba, majd mind a négy lábát a levegőbe lökve oldalvást ugrott; úgy próbálta Samet ledobni a hátáról.

- Most már ugrálhatsz, komám - nevetett Sam. - Figyelje csak, öcsém!

Mindjárt elszáguld velem. Maga maradjon csak itt. Tíz perc múlva visszahozom. Akkor már olyan lesz; mint a füves bárány.

Csakhogy a jó Sam tévedett. Az öszvér egészen más taktikához folyamodott. Hirtelen lefeküdt, és hemperegni kezdett. Samnek éppen annyi ideje volt, hogy leugorjon róla, különben minden csontját összetörte volna. Magam is leugrottam a nyeregből, és felkaptam a földön heverő lasszót, aztán villámgyorsan rácsavartam egy közeli fa törzsére.

Az öszvér menekülni akart; a lasszó újra megfeszült - az állat megint lerogyott.

Sam Hawkins néhány lépést hátrált, megtapogatta bordáit, aztán olyan arcot vágott, mintha savanyú káposztát evett volna szilvalekvárral.

- Hagyjuk ezt a dögöt - mondta lemondóan. - Kár vesződni vele.

Olyan csökönyös, hogy nem megyünk vele semmire.

- No, még csak az kéne! Megszégyenítsen egy öszvér, melynek szamár volt a papája! Majd én megtanítom szót fogadni!

Legöngyöltem a lasszót a fa törzséről; és szétterpesztett lábakkal az öszvér fölé álltam. Mihelyt magához tért, felugrott, de én máris a hátán ültem. Tudtam, hogy most azon múlik minden, elég erősen tudom-e szorítani a combjaimmal. Az öszvér minden lehető módon igyekezett a hátáról ledobni, de most már a nyaka mögött fogtam a lasszót, egészen a huroknál. Valahányszor le akart dobni; meghúztam a hurkot, és értésére adtam az öszvérnek, hogy velem nem lehet kukoricázni. Valóságos birkózás folyt le köztünk - mindketten latba vetettük minden erőnket. Csurgott rólam a veríték; de az öszvérről még jobban; szája is csupa hab volt. Mozdulatai egyre inkább elgyengültek, dühös fújtatása alábbhagyott, végül kénytelen volt megadni magát. Mély lélegzetet vettem - magam is úgy éreztem, hogy erőm elfogyott. Minden izmom fájt, s mintha az inaimat is szétszaggatták volna.

- Micsoda ember! - kiáltott fel Sam őszinte elismeréssel. - Erősebb ennél az elvadult öszvérnél, és makacsabb is! Szeretném, ha most látná magát egy tükörben!

- Miért?

- A szeme kidülledt; ajka megdagadt, és az arca valósággal elkékült!

- Úgy kell a zöldfülűnek! - feleltem gúnyosan. - Aki nem hagyja magát ledobni egy öszvér hátáról, mint a tapasztaltabb vadászok!

- No; ezt megkaptam; hihihi! - vigyorgott Sam, én meg örültem magamban, hogy már kilábolt elkeseredéséből. - És hogy állunk, uracskám, bordák meg egyéb csontok dolgában? Megvan mind épségben?

- Egyelőre még nem tudom; majd később felveszem a látleletet.

Micsoda bestia! Remélem, sikerült észre térítenem.

- Egész biztos. Olyan bágyadtan fekszik itt; hogy megesik rajta a szívem. Akár meg is lehetne nyergelni. Mondhatom; irigyelem érte.

Sokkal jobban járt vele, mint a szürke csődörrel.

- A szürke csődör egy pillanatig sem érdekelt - feleltem. - Már az első percben ezt az öszvért szemeltem ki magamnak.

- Miért?

- Mert ha zöldfülű vagyok is, annyit tudok, hogy ez az öszvér többet ér egy szürke csődörnél.

- Teringettét! Ezt is könyvből tanulta?

- Eltalálta, Sam! De vigasztalódjék, az öszvért nem magamnak törtem be, hanem az én kedves mesteremnek szántam. Parancsoljon, vegye át.

Ketten talpra állítottuk a kimerült állatot. Csendesen állt, és minden tagja reszketett. Még akkor sem makrancoskodott, amikor rászíjaztuk a tartalék nyerget, amit magunkkal hoztunk. Sam felült rá, és az imént még oly vad öszvér minden mozdulatának engedelmeskedett.

- Volt már gazdája - jelentette ki Sam -, méghozzá egy kitűnő lovas, aki értett az idomításhoz. Nagyon örülök ennek az öszvérnek. Tudja, mi lesz a neve?

- Halljuk.

- Mary. Egyszer volt már egy- öszvérem; s Mary névre hallgatott. Így legalább nem kell új nevet kieszelnem.

- Szóval az öszvér Mary, és a puska Liddy. Nagyszerű! Örülök, hogy minden olyan jól végződött.

- Nem egészen. Ha odaát a táborban a banda megtudja, hogyan jutottam ehhez a Maryhez, lesz röhögés!

- Tőlem nem tudják meg - feleltem. - Kár is erre szót vesztegetni.

Csak nem fogom a mesteremet és a barátomat ostoba fickók csúfolódásának kitenni!

Sam apró, ravasz szeme megcsillant - szinte azzal gyanúsítottam, hogy könnyezik meghatottságában. Egyszerre nyújtottunk kezet egy másnak.

- Akkor semmi hiba - kiáltotta a kis Sam örvendezve. - Most már nyugodtan mehetünk haza. Indulás!

Dick Stone lovát lasszóval az enyémhez kötöttem, és elkocogtunk. Sam nem győzött csodálkozni Mary engedelmességén.

- Jó iskolája volt - hajtogatta útközben. - Nemcsak tanulékony állat, de jellemes is.

- Akárcsak én, igaz? - kérdeztem tréfálkozva.

- Van benne valami - felelte Sam komolyan. - Két rossz napom volt, de az ön számára nagyon tanulságos. Megismerkedett a bölényvadászattal és a musztángfogással is.

- Persze vannak veszedelmesebb feladatok is - vélekedtem. - Például a medvevadászat.

- A sárga orrú fekete medvére gondol?

- Nem én, hanem a hegyek királyára; a szürke medvére.

- Micsoda? Egy ilyen zöldfülűnek még gondolnia sem szabad rá!

A grizzly, ha felágaskodik, két lábbal magasabb, mint ön. Egyetlen harapással kásává őrli áldozata fejét. Legyőzhetetlen!

- Nincs olyan vadállat, amelyet az ember ne tudna legyőzni az eszével és az erejével - vitattam. - Persze embere válogatja. Aki bátor, szembeszáll vele. Aki gyáva, megfutamodik.

- A grizzly elől megfutni nem gyávaság. Ellenkezőleg: meg nem futni - kész öngyilkosság.

- De vannak esetek; amikor megfutamodásról szó sem lehet. Ha váratlanul lep meg; és nincs idő a menekülésre; kénytelen vagyok szembeszállni vele. És akkor nem szaladhatok el, ha egy barátomat támadta meg, és segítségére kell sietnem. Akkor aztán küzdeni kell életre-halálra. Annál jobban esik a győzelem.

- Nem is szólva a medvetalpról, amely a legpompásabb csemege a világon - tette hozzá Sam mosolyogva.

- Persze ez csak elméleti beszéd - mondtam. - Ezen a vidéken nincs szürke medve.

- Ezt is könyvekből tanulta? - nevetett Sam. - Tévedés! Grizzly itt is akad, a hegyek között. A folyót követve, néha bemerészkedik a prérire is. Nem is szeretek beszélni róla!

Egyikünk sem sejtette, hogy ez az "elméleti" beszélgetés már másnap hátborzongató valósággá válik. A vita különben is abbamaradt, mert már közeledtünk táborunkhoz. A társaság távollétünk alatt megemberelte magát. Bancroft, úgy látszik, meg akarta mutatni, hogy nélkülem is boldogul. Szép darabot haladtak, amíg mi a musztángok után jártunk.

- Nézzétek csak, milyen szép öszvért!- kiáltották többen is egyszerre, amikor megérkeztünk. - Hát ezt hol szerezted, Hawkins?

- Postán kaptam, ajánlott levélben - felelte Sam mogorván.

Volt, aki nevetett, volt, aki szitokkal válaszolt. De Sam elérte célját, nem faggatták tovább. Hogy mit mesélt Dick Stone-nak és Will Parkernak, nem tudom, mert tüstént hozzáláttam a mérési munkákhoz.

Estére olyan messze jutottunk; hogy láttam; holnap már abban a völgyben fogunk dolgozni, ahol a bivalyokkal találkoztunk.

A társaság másnap csakugyan felkerekedett, és mindenestül átköltözött a völgy felső részébe. Sam Hawkins csakhamar eltűnt, új öszvérét akarta nyereg alá szoktatni. Stone és Parker is elkísérte a prérire, ahol jól lehetett nyargalászni. Mi, geodéták, felállítottuk mérőrúdjainkat és a műszereinket. Munka közben eljutottunk arra a helyre, ahol a két bölényt elejtettem. Legnagyobb csodálkozásomra az- öreg bika tetemét nem találtam sehol. Széles nyom mutatta a fűben, hogy a bozótba hurcolták.

- Mi az ördög! Hát ez is lehetséges? - csodálkozott Rattler. - Úgy látszik, volt még benne annyi erő, hogy elvánszorogjon.

- Fenét! - feleltem. - Amikor utoljára láttam, nem volt benne élet.

Valaki elvonszolta.

- Azt a hatalmas, nehéz dögöt? Csak egy zöldfülű mondhat ilyen ostobaságot!

- förmedt rám Rattler gorombán.

Vállat vontam, és visszatértem munkámhoz. Rattler néhány emberével a nyomokat követte, és eltűnt a bozótban. Még negyedórát sem dolgozhattam; amikor rémült kiáltozást hallottam a sűrűből. Három lövés dördült el, majd felismertem Rattler hangját.

- Gyorsan fel a fákra, különben végünk van! - kiáltotta. - Még szerencse, hogy nem tud fára mászni.

- Kiről beszél - tűnődtem magamban, de nem volt kedvem munkámat abbahagyni. Ekkor Rattler egyik embere rohant elő a bozótból eszeveszett rémületben.

- Mi az? Mi történt? - kiáltottam felé.

- Egy medve! Egy óriási szürke medve! - felelte lihegve, és rohant tovább. A következő pillanatban velőtrázó sikoltást hallottam.

- Segítség! Jaj, végem van! Így csak akkor sikolt valaki; ha életét közvetlen veszedelem fenyegeti.

Nem tudtam kicsoda, de segíteni akartam rajta. Fegyveremet a sátramban hagytam, ami nem volt könnyelműség, hiszen azért voltak itt a vadászok, hogy megvédjenek bennünket, és mi, geodéták, nyugodtan dolgozhassunk. Nem volt nálam más, csak a vadászkésem és két revolver az övemben. Nevetséges fegyverek egy szürke medve ellen!

A grizzly a régen kihalt barlangi medve rokona, és tulajdonképpen az őskorhoz tartozik, nem a mi időnkhöz. Kilenc láb hosszú, és a súlya ugyanannyi mázsa. Ereje minden képzeletet felülmúl; játszva elvisz fogai közt egy szarvast vagy egy csikót. Még lóháton sem lehet menekülni előle, mert olyan gyorsan és kitartóan lohol, hogy minden lovat utolér. Nem csoda, hogy egy szürke medve elejtése még az indiánok szemében is nagy hőstett.

Az elhurcolt bölénybika nyomát követve, a bokrok közé rohantam.

A medve csak erre hurcolhatta a tetemet. Amilyen gyorsan csak tudtam, kézzel-lábbal törtem utat magamnak a sűrűben. Egyre közelebbről hallottam a kétségbeesett segélykiáltást. De ugyanakkor mást is hallottam: a medve hangját. Tulajdonképpen nincs is hangja; nem dörmög; mint a többi medvefajta; valami különös; fújtató szuszogással fejezi ki indulatait.

Végre odaértem. Előttem hevert a bölénybika széttépett teteme.

A fákon Rattler emberei kuporogtak az ágak közt. De egyikük ügyetlenül kezdett kapaszkodni, és a medve elkapta. Két karjával egy erős ágba csimpaszkodott, és felsőteste biztonságban volt, de lábait és combját a medve marcangolta szörnyű mancsaival és karmaival. A szerencsétlen ember sorsa meg volt pecsételve; senki a világon nem segíthetett rajta.

De nem tudtam pusztulását tétlenül végignézni. Gondolkodás nélkül felkaptam egy földön heverő fegyvert a csövénél fogva, s agyával - minden erőmet összeszedve - az óriási állat fejére sújtottam. Ám a fegyver pozdorjává tört azon a kemény koponyán. Csak azt értem el, hogy eltereltem a fenevad figyelmét áldozatáról. Lassan hátrafordította fejét, nagyon lassan; mintha csodálkozva kérdezné; ki az az ostoba lény, aki meg meri támadni. S mintha egy percig azon töprengett volna, végezzen-e első áldozatával, vagy engem kapjon el. Ez a perc mentette meg egyelőre az életemet. Előrántottam egyik revolveremet; és odaugrottam a medve közvetlen közelébe. Háttal állt felém, de visszafordította a fejét, és négy golyót eresztettem a szemébe. Ez persze gyorsabban történt, mint ahogy elmondom. Utána félreugrottam, és kihúztam bowie késemet [*Hosszú, egyélű vadászkés, nyele és pengéje közt körös-körül négyszögletes fémlapocskával. Feltalálójáról, Bowie ezredesről nevezték el*].

Szerencsém volt; hogy ösztönösen félreugrottam. A megvakított fenevad gyorsan elfordult a fától, és rávetette magát arra a helyre, ahol az imént engem látott. Mivel csak a levegőbe markolt, eszeveszett-haraggal, lihegve és fújtatva keresni kezdett. Négy lábra ereszkedett, a földet csapkodta, fel is túrta karmaival. Talán tomboló dühe akadályozta meg; hogy inkább szaglására bízza magát. Végül a fájdalom arra késztette; hogy sebével foglalkozzék. Leült, és fogvicsorgatva hadonászott mancsaival a szeme körül. Ekkor odaugrottam, és kétszer egymás után bordái közé döftem a kést. Mire odakapott, már nem voltam a közelében.

Nem találtam el a szívét, és most még nagyobb haraggal csapkodott maga körül, topogott ide-oda, hogy támadóját megkeresse. Közben sok vért vesztett, és észrevehetően elbágyadt. Megint leült a földre, és a szemét dörzsölgette. Megragadtam az alkalmat, és késemet újra bele döftem.

- Hurrá! A bestia kimúlt! - kiáltott le Rattler a fa tetejéről. - Ezek aztán forró percek voltak!

- Nekem igen, de nem önnek! - feleltem dühösen. - Most már nyugodtan lejöhet.

- Még nem! Vizsgálja meg a medvét, hátha van még benne élet!

- Ez már nem bánt senkit.

- Nem biztos. Egy ilyen bestiának szívós élete van. Próbálja megfordítani!

- Fordítsa meg ön! Utóvégre ön a híres vadász, én csak egy zöldfülű vagyok!

Inkább az áldozathoz fordultam, aki még mindig az ágon lógott eltorzult arccal, és üveges szemmel meredt rám. Rettenetes állapotban volt. Már nem jajgatott, nem is rángatózott.

- Jöjjenek ide! - kiáltottam a vadászok felé. - Segítsenek lefektetni ezt a boldogtalant!

Senki se mozdult. A híres prérivadászok nem voltak hajlandóak menedéküket elhagyni, amíg a medvét néhányszor meg nem fordítottam, meggyőzve őket arról, hogy már nem kell tőle tartani. Akkor végre lejöttek, és segítettek leszedni a fáról pórul járt társukat. Olyan görcsösen markolta az ágat, hogy ujjait egyenként kellett lefejteni. A borzalmasan szétmarcangolt embert lefektettük a földre. Már nem élt.

Alig ismertem, mégis megilletődve álltam a halott mellett. Felháborított, hogy cimborái milyen közönyösen fordulnak el tőle. A medve körül csoportosultak, és Rattler kezeit dörzsölgette örömében.

- Most jön a jutalom! - kiáltotta. - Minket akart felfalni; most meg mi lakmározunk belőle! Leszedem az irháját egy darabon; hogy a sonkájához meg a talpaihoz férkőzzek.

Előhúzta kését, hogy szándékát megvalósítsa, de én útját álltam.

- Miért nem vette elő a kését, amíg élt? - kérdeztem ingerülten.

Mindenesetre dicsőbb lett volna. Most már semmi keresnivalója itt!

- Hogyan? Csak nem akarja megtiltani, hogy kivágjam belőle a részemet?

- De bizony megtiltom, Mr. Rattler!

- Milyen jogon?

- A vadász jogán, melyet senki sem vonhat kétségbe. A medve az enyém. Én ejtettem el.

- Nem igaz! Mit szóltok ehhez a zöldfülűhöz? - fordult társaihoz.

- El akarja hitetni velünk; hogy azzal a vacak bicskájával szúrta le! Mi lőttük le a fáról! Már alig volt benne élet, amikor ez a szájhős idetolakodott!

- Félre a kést, Mr. Rattler! - rivalltam rá. - És vigyázzon a nyelvére, mert megadja az árát!

- Még fenyegetőzni mer? Félre az utamból! Arcátlan fickó! - ordította Rattler.

Újra lehajolt, késsel a kezében, hogy a medve - az én medvém - irhájába döfje. A következő pillanatban két kézzel derékon kaptam, felemeltem a magasba; és úgy odavágtam a legközelebbi fához, hogy minden csontja ropogott. Azután, minden eshetőségre készen; előrántottam a másik, még megtöltött revolveremet. Rattler feltápászkodott. Vérben forgó szemmel nézett rám, és kését felém emelte.

- Ezért meglakolsz, te taknyos! - ordította. - Már kétszer emeltél kezet rám! Majd gondoskodom róla, hogy meg ne próbáld harmadszor is!

Késével hadonászva közeledett felém. Rászegeztem revolveremet, és ezt feleltem:

- Még egy lépés, és golyót röpítek a fejébe! Dobja el a kését, ha mondom! Hármat számolok, és ha nem fogad szót, úgy ellátom a baját, mint a medvéét! Egy, kettő, ...

Nem dobta el a kést, és azt hiszem, csakugyan rálőttem volna, ha nem is a fejébe, de a kezére mindenesetre, hiszen visszakozni már nem lehetett. De szerencsére nem került rá a sor, mert ebben a kritikus pillanatban megszólalt egy idegen hang a fák között:

- Megbolondultak, uraim? Ki hallott olyat, hogy az őserdőben egyik fehér ember a másiknak az életére törjön? Félre a fegyverekkel!

Mindnyájan a hang irányába fordultunk. Vézna, púpos kis ember lépett elő egy fa mögül. Ruhája és fegyvere olyan volt, mint az indiánoké. Az első pillanatban nem is tudtuk megállapítani, fehér ember-e vagy indián. Naptól cserzett arca mégis elárulta, hogy fehérnek született. Sötét haja a vállát verte. Indián bőrlegginget viselt, vadászinget és egyszerű mokasszint. Testi hibája ellenére sem volt nevetséges alak, rendkívül értelmes arca és szeme már az első pillanatban lenyűgözött.

Persze vannak ostoba fickók; akiket másnak a testi hibája röhögésre ingerel. Ezek közé tartozott Rattler.

- Nézzétek csak, ki jön itt! - kiáltotta. - Törpe vagy erdei manó? Ez aztán a torzszülött, hahaha!

Az idegen tetőtől talpig megvetően végignézett rajta, aztán nyugodtan felelte:

- Köszönje meg sorsának, hogy ép tagokkal született. De ez még nem minden. A szív és az ész fontosabb. Ha tudás; bátorság és jellem dolgában is vetekedni próbálna velem, mindenesetre többre becsülném.

Lábával megérintette a szürke medve tetemét, és így folytatta:

- Ez hát a zsákmány, melyet mi akartunk elejteni. Sajnos, későn érkeztünk!

- Találkoztak már vele? - kérdeztem csodálkozva.

- Csak a nyomait fedeztük fel tegnapelőtt. Azóta követtük árkon-bokron át, a legnehezebb terepen, s mire utolértük, más ejtette el.

- Többes számban beszél, uram. Hát nincs egyedül?

- Nem. Két kiváló barátom kíséretében jöttem.

- Kik azok?

- Előbb azt szeretném tudni, kicsodák önök.

- Geodéták vagyunk, uram - feleltem, s eszembe se jutott kételkedni, vajon ismeri-e ennek a szónak az értelmét. - Csoportunk egy főmérnök vezetése alatt négy földmérőből és három erdei vezetőből áll.

Azonkívül egy tucatnyi prérivadász vállalkozott védelmünkre. Parancsnokuk az a gentleman ott - mutattam Rattlerre.

- Gentleman? - ismételte az idegen furcsa hangsúllyal. - De úgy vettem észre, ön nem szorul védelemre. És miből áll a munkája, ha szabad kérdeznem? Minek méri fel a terepet?

- Egy építendő vasútvonal céljaira.

- Amely itt fog keresztülhaladni?

- Igen.

- Vagyis megvásárolták a területet? - kérdezte éles hangon.

- Erről nem tudok semmit - feleltem. - Megbízást kaptam a mérések elvégzésére, a többihez semmi közöm.

- Úgy? De bizonyára tudja, hogy ez a terület az indiánoké, pontosabban az apacs nemzeté, mely nem adta el, és senkinek sem engedte meg, hogy vasutat építsen rajta.

- Mit kuruttyol ott? - kiáltott rá Rattler. - Törődjön a saját dolgával!

- Éppen azt teszem, mert magam is apacs vagyok.

- Maga? Nevetséges! Hiszen az orráról látom, hogy sohasem volt indián!

- Fehérnek születtem, igaz. De az apacs nemzethez tartozom. Én

Kleki Petra vagyok.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a két szó az apacsok nyelvén fehér atyát jelent. De Rattler, úgy látszik, már hallotta ezt a nevet, mert gúnyosan meghajolt:

- Ah, Kleki Petra, az apacsok híres tanítómestere! - mondta. - Örvendek a szerencsének!

- Nem fog soká örvendeni, különösen ha megtudja, kik a kísérőim - felelte Kleki Petra.

Indián nyelven valamit kiáltott, mire két férfi lépett ki az erdőből.

Lassú, méltóságteljes léptekkel közeledtek hozzánk. Két indián volt, és első pillantásra észrevettem, hogy apa és fia.

Az idősebbik közepes termetű, de rendkívül izmos alkatú férfi volt.

Arca jellegzetesen indián, de nem volt olyan éles vonású, mint a legtöbb rézbőrűé. Szeme is nyugodt volt; szinte szelíd. Nemes arca gondolkodást, elmélyedést, lelki életet árult el. Fekete haját sisakszerű üstökbe kötötte, s hatalmas sastoll állt ki belőle - a törzsfőnöki méltóság jelvénye. Hosszú lábszárvédőhöz hasonló, rojtos leggingje, mokasszinja; bőrzekéje egyszerű, de finom kidolgozású volt. Övébe vadászkést tűzött; de több zacskó is függött rajta, azokkal a dolgokkal, melyekre erdei úton szükség van. Úgynevezett "orvosságos zacskója" a nyakában függött, a békepipával együtt, melynek fejét a szent agyagból metszették. Kezében dupla csöves puskát tartott, melynek fából készült részeit apró ezüstszegekkel verték ki. Ezt a fegyvert később fia; Winnetou örökölte, és nem volt ember a Vadnyugaton; aki ne hallotta volna emlegetni a híres "ezüstpuskát".

Fia öltözéke majdnem ugyanolyan volt, csak díszesebb. Mokasszinját sündisznósörték ékesítették. Leggingje és sima bőrzekéje piros fonallal hímzett ábrákkal ékeskedett. Nyakában ő is orvosságos zacskót és kalumetet, vagyis békepipát viselt. Neki is volt vadászkése és dupla csövű puskája. De legfeltűnőbb a haja volt, mely kékesen csillogó dús fekete hullámokban omlott a vállára. Sastollat nem tűzött belé.

Arca valamivel világosabb volt, mint az apjáé, tompa bronzszínű. Később megtudtam, hogy szinte napra egykórú velem. Már első pillantásra mély hatást tett rám. Éreztem, hogy rendkívül értelmes; nem mindennapi képességekkel megáldott ifjúval állok szemben. Ő is fürkészően nézett rám komoly, sötét, bársonyos fényű szemével; mely egy pillanatra felvillant, mintha barátságosan üdvözölne.

- Ez itt Incsu Csunna, az apacsok legősibb törzsének főnöke, akit az egész apacs nemzet fejének ismer el - mutatott Kleki Petra az idősebb indiánra. - Ez meg itt a fia, Winnetou, aki ifjú kora ellenére már sok olyan hőstettet hajtott végre, hogy az öreg harcosoknak is becsületére válnék.

A három idegen most a medve fölé hajolt és megvizsgálta.

- Kés végzett vele, nem golyó - jelentette ki Kleki Petra.

Winnetou a medve egyik véres sebére mutatott és megkérdezte:

- Kinek a kése ejtette ezt a sebet?

- Az enyém - feleltem.

- Fehér testvérem miért nem használta lőfegyverét?

- Nem volt nálam.

- Több puskát látok itt heverni.

- Nem az én puskáim. Gazdáik eldobták őket, s felmásztak a fára.

- Cserbenhagyták társukat, akit a medve utolért? - csodálkozott Winnetou. - Nem dicső dolog; mondhatom. Ifjú fehér testvéremnek több bátorsága volt. Miért csúfolják mégis zöldfülűnek?

- Mert nemrég érkeztem ide.

- A sápadtarcúak furcsa emberek. Mi igazságosabbak vagyunk.

Mi meg tudjuk különböztetni a bátorságot a gyávaságtól.

Majdnem tökéletesen beszélt angolul, és a kiejtése is kifogástalan volt.

- Ez a fiatal sápadtarcú nem gáncsot, hanem dicséretet érdemel - mondta az apja. - De nézzünk csak körül egy kicsit. Szeretném látni, mit csinálnak a sápadtarcúak a mi földünkön.

Büszke léptekkel indult el a tisztásra; ahol már letűztük mérőrúdjain kat.

- Mit akartok ezekkel a rudakkal? - kérdezte hozzám fordulva.

- Minek méritek fel a földet?

- Utat készítünk a tűzparipának - feleltem.

Szeme felvillant.

- Te is ezekhez az emberekhez tartozol? - kérdezte.

- Igen.

- Miért csinálod? Megfizetnek érte?

- Igen.

Megvető pillantással nézett végig, s hangja is megvető volt, amint Kleki Petrához fordult:

- A te tanításaid nagyon szépen hangzanak, de a tények sokszor mást mondanak. Itt van ez a bátor szívű; nyílt arcú, becsületes szemű sápadtarcú, akiről az ember azt hinné, hogy más, mint a többi. De maga sem tagadja, hogy pénzért minden gazságra kapható.

Szégyenkezve hallgattam, mert éreztem, hogy igaza van. Miféle erkölcsi elvre hivatkozhattam volna, hogy eljárásomat mentegessem?

A főmérnök előjött sátrából, nyomában a három másik geodétával.

Hüledezve nézte a hatalmas medve tetemét s a táborunk közelébe tévedt indiánokat.

De még mielőtt megkérdezhette volna, mi történt, Rattler elébe állt.

- Ma medvetalp lesz ebédre, és medvesonka vacsorára! Amint látja, nem mindennapi zsákmányt ejtettünk. Én lőttem le! - mondta.

A három idegen rám nézett, várva, mit felelek erre az arcátlan hazugságra.

- Egy szavát se higgye el, Mr. Bancroft - mondtam. - A medvét én szúrtam le. Ha Sam Hawkins visszajön, majd megállapítja, golyótól vagy késtől múlt-e ki. Azt hiszem, senki sem vonhatja kétségbe, hogy szakértő ilyen dolgokban.

- Fütyülök a szakértelmére! - kiáltotta Rattler. - A medve az enyém, és mindjárt lenyúzom az irháját!

- Jobban tenné, ha eltemetné a cimboráját, akit cserben hagyott - feleltem.

- Hogyan? A medve széttépett valakit? - kérdezte Bancroft rémülten.

- Igen, Rollins itt hagyta a fogát - felelte Rattler vállát vonogatva.

- Szegény ördög! Ennek az ostoba zöldfülűnek köszönheti pusztulását.

- Hogyan? Nem értem.

- Éppen fel akart mászni a fára, úgy, mint mi, az egyetlen okos dolog, amit tehettünk. Akkor odajött ez a tacskó, és felingerelte a medvét. Rollins volt hozzá a legközelebb; hát elkapta és szétmarcangolta. Ő volt az oka! - mutatott rám karját kinyújtva.

- Szemenszedett hazugság! - kiáltottam rá felháborodva.

- Még sértegetni mersz? - sziszegte Rattler; hozzám közeledve.

- Megállj, ezt megkeserülöd!

Előrántotta revolverét; és dühében attól sem riadt volna vissza, hogy közvetlen közelből golyót eresszen belém. De idejében megelőztem.

Kiütöttem kezéből a fegyvert; és a következő pillanatban olyan hatalmas pofont mértem rá, hogy hatlépésnyire repült. Gyorsan feltápászkodott; és csak azt láttam, hogy késsel a kezében rohan rám. Egyetlen ökölcsapással leterítettem; s eszméletlenül terült el a lábam előtt.

- Uff, uff! - kiáltott fel Incsu Csunna elismerően, miközben az egyik geodéta ezt dünnyögte:

- Megérdemli a Shatterhand nevet!

- Arra kell kérnem; Mr. Bancroft, teremtsen rendet - fordultam a főmérnökhöz.

- Láthatta, mi történt itt. Most jogom lenne megölni a préri törvényei szerint. Aki késsel vagy pisztollyal tör rám; annak én sem vagyok köteles az életét megkímélni. De valami visszatart attól, hogy embert öljek. Csakhogy az én türelmemnek is vége szakad egy szer!

- Majd beszélek a fejével, ha magához tér - mondta a főmérnök kedvetlenül.

Incsu Csunna most a főmérnökhöz fordult:

- Úgy látom, te vagy a sápadtarcúak főnöke, igaz? - kérdezte.

- Igen - felelte a főmérnök.

- Akkor beszélnem kell veled.

- Halljuk!

- Így nem lehet. Mindnyájan állunk. Férfiak le szoktak ülni, ha tanácskozni akarnak.

- A vendégem akarsz lenni?

- Hogy lehetnék a te vendéged, amikor az én földemen; az én erdőmben; az én vadászmezőmön állunk. De megengedem, hogy leüljetek.

Kik azok a sápadtarcúak, akik ott jönnek?

- Ők is hozzánk tartoznak - felelte a főmérnök.

Ugyanis Sam Hawkins érkezett vissza Dick és Will társaságában.

Sam rögtön látta; hogy távollétében komoly dolgok történtek. Karon fogott és félrevont.

- Miféle indiánok ezek? - kérdezte.

- Az apacsok főnöke és a fia - feleltem.

- És a harmadik?

- Úgy hallom; Kleki Petrának hívják.

- Ah, Kleki Petra, az apacsok fehér tanítómestere! - bólintott Sam.

- Hisz ez nagyon híres ember, tudja-e? Sok év óta él az apacsok közt; és jobban tisztelik, mint a legnagyobb varázslót. És hogy került ide?

Néhány szóval elmondtam neki mindent, és megmutattam a szürke medve tetemét is.

- Ez aztán a grizzly! - füttyentett Sam. - Micsoda hatalmas példány!

Hogy mert szembeszállni vele, mondja?

- Nem volt más választásom - feleltem.

- Késsel egy grizzlyre! Hát minek hozta magával azt a nehéz medveölő puskát?

- Nem volt kéznél.

- Éppen a döntő pillanatban? Jegyezze meg, fiatalember, hogy igazi vadász egy pillanatra sem válik meg a puskájától! Jó lecke volt, még ha szerencsésen végződött is!

Közben a két indián és Kleki Petra letelepedett a fűbe. Bancroft főmérnök is leült velük szemben, de a tanácskozást még nem kezdték el.

Meg akarták várni Sam szakértői véleményét "a medve dolgában".

Sam nem sokáig váratott magára.

- Hallatlan ostobaság a medvére lőni, és a fára menekülni - mondta.

- Ha a vadász nem biztos benne, hogy halálosan eltalálja, nem szabad lőnie. A grizzly, ha békében hagyják, ritkán támadja meg az embert, inkább szépen továbbcammog. De ha feldühösítik, nem nyugszik, amíg ki nem tölti a bosszúját. Ki lőtt rá?

- Én! - kiáltott fel Rattler, aki már összeszedte magát, és odajött hozzánk, mintha mi sem történt volna.

- És hová célzott? - kérdezte Sam.

- A halántékára - felelte Rattler.

- Úgy is van - jelentette ki Sam. - Megtaláltam a golyó nyomát.

- Halljátok? - kiáltott fel Rattler diadalmasan. - A medve az enyém,

Sam Hawkins is megállapította, hogy eltaláltam!

- Várjunk csak - mondta Sam. - A golyó éppen a fülét horzsolta.

Ebbe csak belehal egy ilyen grizzly; hihihi! Nem, Mr. Rattler! Abba halt bele, hogy kést szúrtak a szívébe. Ön a fa tetejéről bajosan szúrhatta szíven. Ki döfte belé a kést?

- Én - mondtam csendesen.

- Akkor a medve az öné. De a vadászillem megköveteli, hogy megossza zsákmányát társaival. A bundája önt illeti, a húsa közös. De önnek van joga megszabni, ki mennyit és milyen részt kapjon belőle. Így van, Mr. Rattler?

- Akassza fel magát! - mordult rá Rattler, és elindult a kocsi felé, ahol a pálinkás hordó állt. Tudtam, hogy most leissza magát a sárga földig.

Ezek után Bancroft felszólította az indián törzsfőnököt, adja elő kívánságát.

- Néhány kérdést szeretnék feltenni - kezdte Incsu Csunna. - Van fehér testvéremnek háza, ahol lakik?

- Van - felelte Bancroft.

- Kert is tartozik hozzá?

- Igen.

- És ha szomszédja utat akarna építeni azon a kerten keresztül, mit szólna hozzá?

- Nem tűrném el.

- Fehér testvérem helyesen válaszolt. Ez az egész táj a hegylánctól a Mississippi bal partjáig az apacs nemzeté. De jöttek a sápadtarcúak - aranyat kerestek a mi hegyeinkben és drágaköveket. Elűzték a musztángjainkat, lemészárolták a bölényeinket. Most meg utat építenek a tűzparipa számára, hogy még több sápadtarcút hozzon ide, akik elveszik azt a keveset is, amit a többiek eddig meghagytak. Igazságos ez?

Bancroft hallgatott.

- Nekünk talán nincs jogunk élni? - folytatta a törzsfőnök. - Ősi földünkről elkergettek bennünket, és hovatovább nem lesz hely, ahol álomra hajthatjuk a fejünket! Miért teszitek ezt? Talán nincs elég helyetek otthon? Kleki Petra, aki itt ül mellettem, sokat mesélt nekünk a ti szent könyvetekről, mely a szeretet törvényét hirdeti. Hát szeretet az, hogy pusztulásba kergettek minket? Törvény az, mely nem védi a gyengébbet? A ti törvényeteknek két arca van: nektek mindent megenged, nekünk semmit. Ez a föld a miénk. Ki engedte meg neked, hogy utat építs rajta?

A főmérnök nem tudott válaszolni. Zavarában hozzám fordult:

- Kérem, magyarázza meg neki, hogy nincs igaza, és mi jogosan járunk el!

- Ne kívánja tőlem, Mr. Bancroft - feleltem. - A munkát, amire vállalkoztam, elvégzem. De nem vagyok ügyvéd, és nem tudok beszédeket tartani.

- Beszédre nincs is szükség - jelentette ki Incsu Csunna határozott hangon. - Amit mondani akartam, megmondtam. Megtiltom, hogy itt utat építsenek. Most elmegyek, de egy óra múlva visszajövök. Addig gondolkodjatok szavaimon. Ha békésen elvonultok, testvérek maradunk. Ha erőszakoskodtok, kiássuk a csatabárdot. Uff, én beszéltem!

Felállt, Winnetou nyomban követte példáját. A két indián elindult a völgyön lefelé, és csakhamar eltűnt a fák mögött. Kleki Petra ülve maradt. Tenyerére hajtotta fejét, és gondolataiba merült.

- Hová mentek ezek? - kérdezte tőle a főmérnök.

- Lovaink után néznek - felelte a púpos kis ember.

- Hát lóháton jöttek?

- Természetesen. De amikor észrevettük, hogy utolértük a medvét, elrejtettük lovainkat. Egy grizzlyt nem lehet lóháton megközelíteni.

- Ön nem megy utánuk?

- De igen. Csak még egy utolsó kísérletet akarok tenni, hogy jobb belátásra bírjam. A törzsfőnök nem tréfál. Óva intem önöket attól, hogy szavait semmibe vegyék.

- Hogy képzeli ezt? Nekem szerződésem van egy hatalmas vállalattal. Csak nem hagyom veszni a pénzemet?!

- Inkább vérontásra kerüljön a sor? Térjen észre, amíg nem késő!

- Eh, ostobaság! - kiáltott fel Bancroft türelmetlenül. - Kár minden szóért!

- Akkor nem erőlködöm tovább - felelte a kis ember. - De a végső választ a törzsfőnöknek adja meg, majd ha visszajön.

Nagyot sóhajtott, és elindult társai után. Arcán végtelen szomorúság tükröződött. Valami arra késztetett, hogy utána siessek.

- Megengedi, hogy elkísérjem egy darabig? - kérdeztem.

- Nagyon örülök neki - felelte. - Már rég nem beszéltem fehér emberrel szívem szerint.

- Néha szégyellem magam, hogy fehér ember vagyok - mondtam.

- Látja, ez az. Éppen erre gondoltam én is. Úgy látszik; rokon lelkek vagyunk. De ön még útjának kezdetén tart, míg én már a vége felé járok.

- Szereti az indiánokat?

- Szeretem az embert. Szeretek benne mindent, ami szép; jó és nemes.

Ezt egyformán megtalálja minden fajban, minden népben. De sajnos, az ellenkezőjét is.

- Ön, látom, művelt ember - mondtam. - Hogy került a világnak erre a vad tájára?

- Fiatalkoromban forradalmár voltam. Sokat tanultam, hogy taníthassak. Menekülnöm kellett, és a véletlen ide sodort, Missouriba meg

Kansasba. Sok csalódás ért, és elhatároztam, hogy visszavonulok az őserdőbe.

Akkor már kerültem az embereket, remete módjára akartam élni, egyedül a vadonban, ami naiv elképzelés volt. Elpusztultam volna, ha nem kerülök az apacs indiánok kezébe. Nem bántottak, sőt befogadtak maguk közé. Húsz éve élek közöttük.

- Szinte indiánnak érzi magát köztük, ugye? - kérdeztem.

- Megvan rá minden okom. Jók voltak hozzám, bizalmukba fogadtak. Incsu Csunna megtisztelt barátságával. Incsu Csunna nagy főnök.

Természetes esze sok mindenre rávezette. Megértette, hogy az indián népnek tanulnia kell, ha fenn akar maradni. Engem szemelt ki arra, hogy népe felemelésében segítségére legyek. Amikor az apacs nyelvet megtanultam, kérdésekkel ostromolt. Meg akarta ismerni a fehér népek életét, terveit, szándékait. Aztán rám bízta fia nevelését. Olyan feladatot kaptam, mely örömmel és boldogsággal tölt el.

Winnetou nemes szívű, és nagyon tehetséges. Apja után ő lesz az apacs törzs vezére, de lehet, hogy valamennyi indián nemzeté. Úgy szeretem, mintha a saját fiam volna, szívesen feláldoznám érte az életemet. Örülnék, ha közelebbről megismerné.

- Erre aligha kerülhet sor - mondtam sajnálkozva.

- Miért meséltem el mindezt önnek, hiszen ma láttam életemben először - folytatta a különös ember. - Úgy látszik, vannak pillanatok, amikor a kitárulkozás életszükséglet. Vagy úgy érzem talán, hogy ez az utolsó alkalom, amikor valakinek mindezt elmondhatom? Az öreg ember olyan, mint egy száraz levél, a legkisebb szél leszakítja fájáról, és elsodorja.. .

Még sokáig beszélgettünk így, ha ugyan beszélgetésnek lehet nevezni azt, ha valaki hangosan gondolkodik, a másik meg rokonszenvező tisztelettel hallgatja. Gyorsan telt az idő, és egyszerre csak észrevettük, hogy Incsu Csunna közeledik felénk fiával. Lóháton jöttek, Kleki Petra lovát Winnetou vezette kantáron a magáé mellett. Néhány szót váltottak, azután elindultak a táborunk felé. Elhaladtunk a kocsi mellett; ahol

Rattler ült. Arca vörös és puffadt volt, s vérben forgó szemmel bámult ránk. Önkéntelenül is a revolveremhez nyúltam - olyan alattomos és fenyegető volt ennek az elállatiasodott embernek a szeme.

A két indián leszállt lováról, és a tábor közepére lépett. A főmérnök már jött is elébük.

- Fehér testvéreim meggondolták-e a dolgot? - kérdezte Incsu Csunna.

A főmérnök kitérő választ adott.

- Nem dönthetünk egyedül - mondotta. - Holnap elküldök egy embert Santa Fébe, és utasítást kérek, hogy mit tegyek. A válasz itt lesz egy hét múlva.

- Addig nem várhatok. Fehér testvéreim mondják meg most mindjárt, mi a szándékuk.

- Egyelőre maradunk - felelte Bancroft.

- Akkor mi megyünk - mondta a törzsfőnök -, de a béke megszűnt közöttünk.

Ezzel elindultak lovaik felé. Ebben a pillanatban felcsattant a kocsi felől Rattler rekedt hangja:

- Pusztuljatok innen, vörös kutyák! De az egyiket - azt a fiatalt magam küldöm a pokolba!

Felkapott egy puskát, és csövét Winnetoura szegezte, aki legközelebb volt hozzá.

- Winnetou, vigyázz! - kiáltott fel Kleki Petra rémülten, s odaugrott az indián ifjú elé, karját széttárva, hogy saját testével védelmezze. A lövés eldördült. Kleki Petra a melléhez kapott, megtántorodott, és leroskadt a földre.

Mindez egy fél perc alatt játszódott le, olyan hirtelen és váratlanul, hogy a jelenlevők fel sem tudták fogni, szinte megdermedtek meglepetésükben.

A megdöbbenés csendjét aztán izgatott lárma; kiáltozás, szaladgálás követte. Csak a két indián hallgatott. Szótlanul letérdeltek barátjuk mellé, aki életét áldozta fel szeretett tanítványáért. Megvizsgálták sebét. A golyó a szív közvetlen közelében hatolt a mellkasba; a sebből nagy erővel lövellt ki a vér. Kleki Petra fölé hajoltam; csukott szemmel feküdt a földön; arca ijesztő gyorsasággal veszítette el élő színét - egészen beesett, és fakósárga volt.

- Vedd a fejét az öledbe - kértem Winnetout. - Ha még kinyitja a szemét, és megpillant, halála könnyebb lesz.

Az indián fiú nem felelt semmit, rám se nézett, de engedelmeskedett.

Egyetlen szempillája sem rezzent meg, amint leült a földre, mestere mellé, és gyengéd mozdulattal ölébe vette a fejét. A haldokló ekkor lassan kinyitotta szemét; meglátta Winnetout, amint fölé hajolt, s boldog mosoly suhant át elkínzott arcán.

- Winnetou. . ., édes fiam. . . - suttogta alig hallhatóan.

Szeme nyugtalanul megrebbent, mintha keresne valakit. Aztán tekintete megpihent az én arcomon, és ajka ezt rebegte:

- Maradjon Winnetou mellett. . ., legyen hű barátja. . ., vigyázzon rá helyettem!

Kissé felemelte remegő kezét. Megragadtam és átkulcsoltam.

- Úgy lesz, ahogy kívánja - mondtam -, megfogadom, megígérem!

Arca most már egészen felderült, és aggódó homloka is kisimult.

- A falevél. . . - suttogta - lehull. . ., sodorja a szél. . . Összekulcsolta kezét. Sebéből még egyszer, erős sugárban kiszökkent a vér, feje lehanyatlott - már nem élt.

Eszembe jutott a hosszú beszélgetés, amit vele folytattam. Azt mondta, szívesen feláldozná életét Winnetouért. Bizonyára nem gondolt arra, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Vagy megsejtette - előre megérezte volna?

Winnetou lefektette a halott fejét a fűbe. Felállt, és a messzeségbe nézett.

Vajon mire gondolt - milyen vihar tombolt a szívében? Arca kőmerev volt, és nem árult el semmit. Odaléptem hozzá, és kezemet a vállára tettem.

- A barátod leszek, a testvéred! - tört ki ajkamon a szó. - Veletek megyek. Együtt bosszuljuk meg ezt a gyalázatos gyilkosságot!

Heves mozdulattal lerázta kezemet a válláról, és végtelen megvetéssel felelte:

- Bérenc! Te is a gyilkosok közé tartozol! Éppen olyan aljas vagy, mint azok, akik megfizetnek! Ne merészelj utánunk jönni, mert eltaposlak, mint egy kígyót! Úgy éreztem, igazságtalanul sérteget. Senki mástól nem tűrtem volna el - de neki még felelni sem tudtam.

Társaim körülvettek bennünket, és várták, mit tesz most a két indián. De azok nem nyúltak fegyvereikhez, egy pillantásra sem méltattak bennünket. Odahozták lovaikat. Kleki Petra holttestét felemelték a földről, és lova hátára kötözték. Nem kiáltoztak, nem fenyegetőztek, nem fogadtak bosszút - de némaságuk ijesztőbb volt mindennél, amit tehettek volna. Aztán nyeregbe ültek, és a harmadik lovat meg a holttestet közrefogva, lassan elléptettek, és eltűntek a szemünk elől.

- Borzasztó! - súgta a fülembe Sam. - De a folytatása még borzasztóbb lesz, meglátja!

Nem feleltem neki. Megnyergeltem lovamat, és elvágtattam. Úgy éreztem, magányra van szükségem és gyors mozgásra, hogy lerázzam lelkemről az utolsó fél óra szívbe markoló élményeit. Csak késő este érkeztem vissza a táborba, holtfáradtan, testileg és lelkileg összetörve, elcsigázva.

Vissza Címlap Előre


Hungarian title page

German title page: Karl-May-Gesellschaft