Furcsa alak bandukolt fáradtan a prérin, ahol a legszegényebb ember is lóháton jár. Kopott ruhája városi jellegű volt, s ócska, hosszú puskája csöppet sem illett hozzá. Sápadt, beesett arca nélkülözésre vagy legalábbis kimerültségre vallott.

Időnként megállt, és körülnézett abban a reményben, hogy talán mégis találkozik egy emberi lénnyel, akinek társasága megkönnyíthetné útját ebben a nyomasztó magányosságban. Szeme egyszerre csak felcsillant - egy domb mögül egy másik ember bukkant elő, aki észrevette, és megállt, hogy bevárja.

Különös jelenség volt. Kék frakkot viselt piros gallérral és sárga gombokkal, hozzá piros bársonynadrágot és magas sárga csizmát. Fején széles karimájú szalmakalap terpeszkedett. Nyakában szíjra akasztott csinos ládikó függött. A sovány, szikár alak simára borotvált arca, apró, ravasz szeme és éles arcvonásai minden hájjal megkent jenkire vallottak.

- Jó napot, pajtás! Honnan jött? - kérdezte.

- Kinsleyből - felelte a másik, hátrafelé mutatva. - És ön?

- Sokfelől. Utoljára egy farmról, alig tíz mérföldnyire innen.

- És hová igyekszik?

- Sokfelé. Egyelőre a legközelebbi farmra.

- Van itt farm? Hála istennek! Már alig állok a lábamon.

- Fáradt?

- Nemcsak fáradt, de éhes is vagyok.

- Mi a fene? Éhes? Azon könnyű segíteni. Üljön csak le ide a ládikómra. Mindjárt kap valami harapnivalót.

Letette ládáját a földre. Frakkja egyik zsebéből két egymásra rakott, hatalmas vajas kenyeret vett elő, másik zsebéből meg egy jó darab sonkát. Az éhes ember mohón kapott utána.

- Nem fosztom meg tőle? Ha megeszem, mi marad önnek?

- Bízza csak rám. Engem minden farmon jóltartanak.

A másik nem várt további biztatást. A kenyér és a sonka csakhamar eltűnt.

- Köszönöm, uram - mondta aztán. - Mintha újjászülettem volna. Képzelje csak, három napja kódorgok étlen-szomjan.

- Nem hozott magával elemózsiát?

- Nem. Hirtelen kellett Kinsleyből megszöknöm.

- De látom, van puskája. Miért nem lőtt valami vadat?

- Nem értek a fegyverhez, uram. Éppen az a bajom.

- Nem értem. Furcsa ember maga. Hová megy tulajdonképpen?

- A sheridani vasútállomásra.

- Hát az jó messze van. Mondja csak, miben sántikál tulajdonképpen? Vagy titok?

- Nincsenek titkaim. Hallernek hívnak, és két év óta Kinsleyben dolgoztam. Galambszelíd ember vagyok, uram, de valahogy összevesztem az ottani újság szerkesztőjével. Párbaj lett belőle. Felállítottak harminc lépésre tőle, és kezembe nyomtak egy fegyvert. Reszkető kézzel elsütöttem. Nem is céloztam az ellenfelemre, egészen más irányba akartam lőni, mégis eltaláltam. Az ő golyója a fülem mellett süvített el, az enyém meg a szívébe fúródott. Családja gyilkosnak nevezett, és bosszút esküdött ellenem. Sürgősen menekülnöm kellett. Főnököm, akinél írnok voltam, egy ajánlólevelet adott nekem a sheridani vasútépítés mérnökéhez. Tessék, olvassa el.

Írást vett ki a zsebéből. A jenki elolvasta. A levél így hangzott:

"Kedves Charoy! E levél átadója, Joseph Haller, két évig nálam dolgozott. Becsületes, hűséges, szorgalmas ember, de önhibáján kívül iszkolnia kellett innen. Talán tudnád irodai munkára használni. Leköteleznél, ha segítenél rajta. Régi barátod, Bent Norton."

A jenki összehajtogatta az írást, és visszaadta Hallernek.

- És mennyi fizetésre számít Sheridanben? - kérdezte.

- Eddig nyolc dollárt kerestem hetenként, és remélem, ott is megkapom.

- Úgy? És ha én a dupláját ígérném?

- Hogyan? Tizenhat dollárt? Ki lesz olyan bolond ennyit fizetni?

- Én - doktor Jefferson Hartley, orvos, veterinárius és patikus.

- Micsoda? Ön ilyen nagy tudós?

- Bizony - emberek és állatok orvosa, azonkívül gyógyszerész is. Nem akar a segédem lenni?

- Nem értek az orvostudományhoz.

- Én sem - felelte a jenki. - Annyi baj legyen.

- Hát nem járt egyetemre?

- Megmondom őszintén. Eredetileg szabó voltam, aztán fodrász, majd táncmester. Később nevelőintézetet nyitottam fiatal lányok számára. Amikor tönkrementem, vásároltam egy harmonikát, és felcsaptam vándormuzsikusnak. Azóta húsz mesterséget is kipróbáltam, s végül elhatároztam, hogy orvos leszek. Tapasztalataim megtanítottak egypár alapigazságra. Az egyik így hangzik: "Akinek esze van, ne legyen tökfilkó." A másik pedig: "Az emberek azt akarják, hogy becsapjuk őket - tegyük hát meg nekik azt a szívességet." Így lettem orvos. Tekintse meg a patikámat.

Kinyitotta a láda fedelét. Belül vagy ötven rekesz volt, bársonnyal kibélelve. Minden rekeszben egy-egy üvegcse, s bennük különféle színű folyadékok. Minden üvegcsén címke, ékesen rajzolt latin felirattal.

- Hol szerezte ezt a sok gyógyszert? - kérdezte Haller.

- Magam készítettem. Nem kell hozzá más, csak többféle festék és tiszta víz, latinul aqua. Egyébként ezzel ki is merült a latin tudományom. A címkéket magam rajzoltam, és a feliratukat is magam eszeltem ki. De jól hangzanak. Például: Aqua salamandra, Aqua pelopponesia, Aqua chimborasso - és így tovább. Ha tudná, hány embert gyógyítottam meg velük! Vagy ha nem: mire rájöttek, én már túl voltam árkon-bokron. Az ország nagy - sohasem térek vissza arra a helyre, ahol egyszer már jártam. Remek üzlet ez. Pénzt kapok, és alig költök valamire, mert mindenütt megvendégelnek. Kóbor indiánoktól sem kell tartanom, mert rettegve tisztelik a javasembert. Nos, felcsap a famulusomnak?

- Hm..., nem tudom, összefér-e a becsülettel.

- Ugyan, ugyan! Fődolog a hit. Pácienseim hisznek bennem, és meggyógyulnak, kiváltképp ha csak képzelt betegségben szenvednek. Nem ártok én senkinek.

- És mit kellene csinálnom?

- Jóformán semmit. Tiszteletteljesen hallgat, és lesi az utasításaimat. Ha megnevezek egy gyógyszert, kikeresi a ládából, és a kezembe adja. A ládát persze magának kell cipelnie.

- Hát jó... - sóhajtott Haller.

Így történt, hogy a jeles doktor már segédje kíséretében kereste fel a legközelebbi farmot. A fából épült, tágas lakóházat ápolt kert és gyümölcsös vette körül. Az istállóban három ló abrakolt, ami arra mutatott, hogy vendégek vannak a házban. Ezek is idegenek voltak, nemrég tértek be ide. Amikor a doktor belépett a kapun, a három utas éppen kinézett az ablakon.

- Nézd csak, a mi vándormuzsikusunk..., akit tavaly kifosztottunk - súgta az egyik.

- Nem ismer ránk?

- Sose tarts attól. Akkor még vörös hajam volt. Még jó, hogy tegnap visszaváltoztattam feketére. De vigyázz - nehogy Brinkleynek vagy kornelnek szólíts!

Hartley előbb a farmer feleségével beszélt az udvaron. Az asszony, amikor meghallotta, hogy orvossal van dolga, nagyon megörült. Maga vezette be új vendégeit a "tisztaszobába", és boldogan jelentette:

- Tudod, kik ezek az urak, John? Egy tudós doktor és a segédje! Éppen kapóra érkeztek, nem?

- Hallod ezt? - súgta a kornel cimborájának. - Tudós doktor! Micsoda arcátlan szélhámos!

A gazda hellyel kínálta a doktort, aki mindjárt letelepedett az asztalhoz. A kornel is barátságosan mosolygott rá. Elmesélte neki, hogy tőrvadász, és társával együtt a hegyekbe készül csapdáit kirakni. Az egész társaság pompás ebédet kapott, melyen részt vett a farmer fia és leánya is. Egyszerű, jámbor emberek voltak, nem ismerték az északról jött jenkik agyafúrtságát. Ebéd után a gazda kivezette a doktort az istállóba.

- Állatokhoz is ért, ugye? - kérdezte reménykedve.

- Hát hogyne! Minden betegséget gyógyítok, állatét éppúgy, mint emberét.

A tehénnel volt baj. Két napja nem evett semmit, és földig lógatta fejét.

- Az utolsó pillanatban érkeztem - mondta az orvos, amikor a tehenet megvizsgálta. - Szerencsére kitűnő szerem van erre a bajra. Hozzon csak egy vödör tiszta vizet, te meg keresd ki a patikaszekrényből az Aqua sylvestropoliát! - fordult famulusához.

De sor került a többi csalhatatlan csodaszerre is. Az asszonynak golyvája volt, s Aqua sumatraliát kapott. A farmer reumája ellen a doktor Aqua sensationiát rendelt. A lány majd kicsattant az egészségtől, csak a szeplőit szerette volna eltüntetni, amire kitűnő szer az Aqua ministerialia.

A doktor bezsebelte a honoráriumot, és élénken érdeklődött a legközelebbi farmok iránt. Az egyik nyolc mérföldnyire volt északra, és a doktor sietősen búcsúzott, hogy még alkonyat előtt odaérjen.

Egy óra múlva három lovas érte utol őket. Ugyanazok az emberek, akikkel a farmon találkoztak. A kornel a kuruzsló elé állt, és így szólt:

- Kedves barátom, maga nagyon ügyesen megkopasztotta azt a buta farmert. Rendjén is van így, az okos ember a butából él. De én magánál is okosabb vagyok, és a veséjébe látok. Ezért arra kérem, ossza meg velem az orvosi honoráriumot.

- Nem tudom, milyen jogon beszél így velem! - méltatlankodott a doktor. - De a békesség kedvéért átnyújtok önnek öt dollárt. Remélem, nincs több dolgunk egymással.

- Öt dollárt? Hahaha! - kacagott a kornel. - Hát kinek néz engem? Csak nem gondolja, hogy öt dollárért koptatom a számat! Maga közönséges kuruzsló, és ha útjára engedjük, cinkosaivá válunk. Ezt nem lehet öt dollárral megfizetni.

- Hát mennyit akar? - hebegte a kuruzsló elsápadva.

- Mindjárt megmondom. Előbb tudnom kell, mennyi pénze van.

Leugrott a lováról, és kikutatta a kuruzsló zsebeit. De az ötdolláros bankjegyen kívül csak egy kevés aprópénzt talált nála.

- Láthatja, hogy szegény ember vagyok - siránkozott a kuruzsló. - Kérem, engedjen utamra.

A kornel gyanakodva nézett rá. Pillantása a ládikóra esett. Kinyitotta, és alaposan megvizsgálta.

- Hm, látom már - mondta. - A rekeszek nem elég mélyek. A láda alighanem dupla fedelű.

Hartley elsápadt. A kornel mindkét kezével megragadta a rekeszeket, és egyetlen mozdulattal kiemelte. Alattuk nagy, vaskos boríték rejlett. Különféle címletű bankjegyek voltak benne.

- Ahá! - mondta a kornel. - Mindjárt gondoltam. Egy ilyen kuruzsló sok pénzt keres.

Zsebébe gyömöszölte a bankjegyeket. A kuruzslót elöntötte a düh. A banditára vetette magát, hogy pénzét visszavegye. Ebben a pillanatban pisztolydörrenés hallatszott. A golyó Hartley karját találta el. A sebesült jajgatva terült el a fűben.

- Velem akarsz erőszakoskodni, te hülye?! - rivallt rá a kornel. - Örülj, hogy nem a fejedbe lőttem. No, most vizsgáljuk meg a gyógyszerész urat.

- Én nem vagyok gyógyszerész! - tiltakozott Haller. - Csak ma délelőtt akadtam össze vele.

- Úgy? Hát akkor ki és mi vagy?

Haller mindent elmondott, ajánlólevelét is megmutatta. A kornel elolvasta, aztán visszaadta.

- Jól van - mondta megvető hangon. - Látom, becsületes fickó vagy, ha nem is találtad fel a puskaport. Eredj az utadra isten hírével. Add át a leveledet Sheridanben!

Ezzel nyeregbe ugrott, és társaival együtt elvágtatott északra, a hegyek felé.

Útközben a banditák jót nevettek a mulatságos kis kalandon, mely szép pénzt hozott a konyhára. Később megálltak, és megosztoztak a zsákmányon.

- Miféle írás volt az? - kérdezte az egyik tramp.

- Ajánlólevél Charoy mérnökhöz Sheridanbe.

- Micsoda? És te visszaadtad neki?

- Hát mit csináltam volna vele?

- Még kérdezed? Hiszen a levél segítségével egyikünk állást kaphatna a vasúti irodában. Módunkban állna mindent kikémlelni.

- Hű, a teremburáját! - kiáltott fel a kornel. - Hogy erre nem gondoltam! Persze hogy persze! Éppen neked való szerep lett volna, Dick. Hisz olyan szép írásod van, mint egy papnak. No de még nincs veszve semmi. Ők is erre jönnek. Meglessük őket, és elszedjük az ipsétől a levelet.

- Hogyisne! Első dolga lesz Sheridanbe sietni, és mindent elmondani.

- Ezen könnyű segíteni. Egy-egy golyó a fejükbe, és örökre elnémulnak - legyintett a kornel.

- Eddig rendben van. És azután?

- A levéllel jelentkezel a mérnöknél. S ha mindent kikémleltél, értesítesz. Néhány összekötőt küldök ki, hogy tartsák veled a kapcsolatot. Megtalálod őket Sheridan és Eagle Tail közt.

- S ha nem hagyhatom el az irodát?

- Igazad van, az is megtörténhetik. Tudod mit? Melléd adom Dugbyt is. Mondd a mérnöknek, hogy útközben ismerkedtél meg vele, ügyes embernek látszik, s ő is munkát keres. A mérnök talán őt is felveszi. Akkor már lesz küldöncöd is meg segítőtársad.

- Remek - mondta Dick. - Csak sikerüljön a levelet megkaparintani.

Másfél óra hosszat lebzseltek ott eredménytelenül - kiszemelt áldozataik nem bukkantak elő. Erre visszanyargaltak abba az irányba, ahonnan jöttek, hogy megkeressék őket.

Mit csinált közben Hartley és Haller?

A jenki mindenekelőtt megkérte segédjét, hogy ideiglenesen kötözze be a sebét.

- A következő farm már nem lehet nagyon messze - mondta. - De ha folytatjuk utunkat, újra a három bandita karjaiba szaladhatunk. A pénzemet már elszedték. Hátha eszükbe jut az életemet is elvenni, hogy ne tehessek panaszt ellenük. Inkább menjünk más irányban. Amott jobbra valami erdő sötétlik. Menjünk oda, és rejtőzzünk el egy időre.

Az erdő még messze volt, de nem fáradtak hiába. A hűs árnyékon kívül egy forrást is találtak. Haller gondosan megmosta a jenki sebét. Aztán kiöntötte a gyógyszeres üvegek tartalmát, és tiszta vizet töltött helyükbe, hogy legalább a szomjukat olthassák, amíg emberi lakóhelyre lelnek. Egyelőre leheveredtek, hogy pihenjenek egy kicsit. A jenki nyugtalan volt. Kisétált a fák közül, és aggódva körülnézett. Ekkor három mozgó pontot vett észre a láthatáron. Kitalálta, hogy a banditák jönnek vissza, s ennek nem lesz jó vége. Gyávaságában aljas tervet eszelt ki élete megmentésére.

Visszatért társához a fák sűrűjébe, és így szólt hozzá:

- Nézze, Mr. Haller, semmi értelme, hogy együtt maradjunk.

Önnek Sheridanben van dolga, minek kísérjen el egy farmra, mely kiesik az útjából. Majd egyedül is elvánszorgok odáig.

- Isten őrizz! - felelte az írnok. - Nem engedhetem meg. Hátha útközben rosszul lesz?

- Nem, nem, már sokkal jobban érzem magam. Hallgasson rám, és folytassa útját Sheridanbe.

Nem nyugodott, amíg nem sikerült a gyanútlan írnokot rábeszélnie, hogy váljon el tőle. Magában meg ezt gondolta: "Inkább te pusztulj el, mint én - inkább te egyedül, mint ketten együtt."

Haller elment, a jenki pedig behúzta ládáját a legsűrűbb bozótba, és ráült. Nemsokára pisztoly dörrenését hallotta.

"Szerencsétlen fickó - gondolta magában -, most végeztek vele."

Nem bírt ellenállni a kíváncsiságnak. Hasra feküdt, és az erdő széléig kúszott. Látta, hogy a három bandita leszáll a nyeregből, a lelőtt írnok fölé hajol, és a zsebeiben turkál. Azután újra lóra ültek. Ketten elvágtattak, és csak az a rókaképű maradt ott, aki néhány órával előbb kirabolta. Ez a bandita felemelte a holttestet, és keresztbe maga elé rakta a nyeregre. Most lovával az erdő szegélyéhez nyargalt, és ledobta a holttestet a sűrű bozótba. Ezután elvágtatott, de más irányban, mint a társai. A jenki szívdobogva lapult a fűben. Moccanni sem mert, amíg a lódobogás el nem halt a távolban.

Tíz perc múlva annyira magához tért rémületéből, hogy elhatározta, most már ő is folytatja útját. Ekkor megint lódobogást hallott, és egy lovast látott közeledni. Nyergéből előrehajolva, a patanyomokat vizsgálgatta a fűben. Nagyon szép lovon ült, és még egy másik lovat is vezetett kötőféken. Rövid tűnődés után leugrott a nyeregből, és letérdelt a földre, hogy a nyomokat közelebbről vizsgálgassa. Azután felegyenesedett, és tűnődve maga elé meredt.

A jenki most vette csak észre, hogy egy indián áll előtte. Nem volt magas termetű vagy széles vállú, de rendkívül arányos. Hollófekete haja két hosszú varkocsba fonva, vállát verdeste, de sastollat nem tűzött bele. Nyakában a szürke medve karmaiból készült háromsoros lánc függött, azonkívül békepipája és orvosságos flaskója is. Kezében dupla csövű puskát tartott, melynek agyát ezüstveretek díszítették. Bőre világos bronzszínű volt; sasorra élesen kivált komoly, szigorú, szinte római jellegű arcából. Csak kiálló pofacsontjai emlékeztettek az amerikai indián típusra.

A jenki gyáva ember volt, de ez az indián valahogyan nem keltett benne rémületet. Lassan közeledett, két lovát vezetve. Talán húszlépésnyire lehetett Hartleytől, amikor az egyik ló felhorkant. Az indián valóságos párducugrással a bozótba vetette magát, és eltűnt a sűrűben. A két ló megállt az erdő szegélyén, és meg se moccant.

Hartley még a lélegzetét is visszafojtotta. Nemsokára újra megpillantotta az indiánt, amint a holttest fölé hajolt, és hosszasan vizsgálgatta.

- Uff! - mondta végül, majd újra eltűnt.

Körülbelül negyedóra telt el, amikor Hartley ijedten felkapta fejét, mert közvetlenül közelében megszólalt egy hang, és ezt kérdezte:

- Fehér testvérem miért rejtőzködik itt? Miért nem lép elő, hogy megmutassa magát a vörös harcosnak? Talán nem akarja elárulni, hová lett a három gyilkos, aki a másik sápadtarcút megölte?

Hartley kimeresztette szemét, és most újra megpillantotta az indiánt, aki vadászkésével a kezében mellette térdelt. Szavai azt mutatták, hogy helyesen fejtette meg a nyomokat, és következtetései is kitűnőek voltak. Hartley örült, hogy nem őt tartja a gyilkosnak.

- Nem pártolom őket - felelte. - Hárman voltak, de különváltak. Kettő ellovagolt, a harmadik pedig idehurcolta a holttestet. Azért bújtam el, mert féltem tőle.

Az indián átható pillantást vetett a jenkire, és így foglalta össze következtetéseit:

- Délről két ember jött gyalog. Az egyik elbújt - az te vagy. A másik tovább-baktatott. Ekkor három lovas érte utol. Golyót röpítettek a fejébe. Kettő közülük elvágtatott. A harmadik idehozta a holttestet, aztán ő is elvágtatott, de más irányba. Így történt?

- Igen, pontosan így.

- Akkor nem mondanád meg nekem, útitársadat miért ölték meg? Ki vagy te, és mit keresel ezen a vidéken? Látom, karod be van kötve. Ugyanaz a három lovas sebesített meg?

Mindezt barátságosan és nem vallató hangon kérdezte. A jenki igyekezett őszintén válaszolni. Csak akkor jött zavarba, amikor az indián megkérdezte:

- Ha okod volt elrejtőzni, miért nem mondtad a társadnak, hogy rejtőzzék el ő is?

- Mondtam neki - hazudta Hartley -, de tovább akart menni.

- Miért?

- Hogy a legközelebbi farmról segítséget hozzon.

- Szóval segíteni akart rajtad, mint hű bajtárshoz illik. Te is hű bajtársa voltál? Csak a Nagy Manitou lát mindent. Az én szemem nem tud szívedbe hatolni. Mert akkor talán pirulva állnál előttem. Nem firtatom tovább. Istened legyen a bírád. Ismersz engem?

- Nem - hebegte Hartley.

- Én Winnetou vagyok, az apacs törzs főnöke. Karom lesújt minden gonosz emberre, de megvédi a jókat és becsületeseket. Mindjárt megnézem a sebedet. De előbb mondd meg, miért jöttek vissza a gyilkosok.

- Előbb kiraboltak, aztán eszükbe jutott, hogy okosabb lett volna, ha elnémítanak örökre. Visszajöttek, hogy eltegyenek láb alól.

- Nem hiszem. Valami más okuk is lehetett. Megmotoztak?

- Igen.

- A társadat is?

- Nem sokat törődtek vele. Azt mondta, szegény ördög, aki munkát keres. Meg is mutatta nekik az ajánlólevelet.

- És mi lett a levéllel?

- Visszatette a zsebébe.

- Én átkutattam a zsebeit, és nem találtam semmit. Most már értem. A levél miatt jöttek vissza - tűnődve maga elé bámult, majd így folytatta: - Azt mondod, a társad Sheridanbe igyekezett, ott remélt munkát kapni. A gyilkosok közül kettő ugyanabba az irányba vágtatott. Bizonyára a levelet is magukkal vitték. A halott arcát késsel összevagdalták, hogy ne lehessen felismerni. Tiszta sor: az egyik gyilkos az áldozat helyett akarja átadni a levelet.

- Miért?

- Majd megtudom Sheridanben.

- Utánuk lovagolsz?

- Utam a Smoky Hill folyóhoz vezet, de elhaladok Sheridan mellett. Kerülő ugyan, de nem sajnálom a fáradságot. Ezek a lovasok valami gonoszságon törik a fejüket. Talán meg tudom akadályozni. Legjobb lesz, ha te is velem jössz. Most megnézem a sebedet. Winnetou jól érti a sebek kezelését. Szétzúzott csontokat össze tud forrasztani, és van egy csodaszere a sebláz ellen. Mutasd a karodat.

Megvizsgálta a sebet, és kijelentette, hogy nem veszélyes. Orvosságos zacskójából szárított gyógyfüvet vett elő, megnedvesítette, és a sebre rakta. Késével sima léceket faragott, és a jenki karját sínbe helyezte. Tanult orvos sem csinálhatta volna ügyesebben.

- És mi lesz a halottal? - kérdezte Hartley.

- Eltemetjük - felelte az indián -, és fehér testvérem imát mondhat fölötte.

Késsel vágták ki a laza földet, és hamarosan elkészült a sírgödör. A halottat elhantolták. Hartley levette kalapját, és összekulcsolta kezeit. Hogy imádkozott-e, fölötte kétséges - lehet, hogy csak ajkait mozgatta. Winnetou komoly arccal a lehanyatló napba bámult. Gondolatai az örök vadászmezőkön jártak.

Ezután felültette a jenkit a vezeték lóra, és útra keltek. Az indián nyargalt elöl. Nehéz terep volt, és nemsokára besötétedett. Egész éjjel megállás nélkül nyargaltak. Néha patakokon kellett átkelniük, vagy mocsaras helyeken gázolniuk. Az út hol felfelé vitt, hol meg meredeken ereszkedett alá. Hartley mégis biztonságban érezte magát. Karja sem fájt, a gyógyfű hatásosnak bizonyult.

Pirkadat előtt Winnetou hirtelen megállította lovát, és hallgatózott. Paták ütemes dobogása hallatszott a távolból. Úgy látszik, vágtató lovas közeleg - gondolta. Úgy is volt. Néhány perc múlva egy kísérteties lovas száguldott el villámgyorsan mellettük. Arcát nem is lehetett látni, széles karimájú fekete kalapja egészen eltakarta, s a következő pillanatban már el is tűnt a ködpárában.

- Micsoda lovas! - kiáltott fel Winnetou álmélkodva. - Így csak két sápadtarcú tud lovagolni. Az egyik Old Shatterhand, a másik Old Firehand. Az első nem lehet itt, mert az Ezüst-tónál van találkozóm vele. De Old Firehand, mint hallom, Kansasba érkezett. Talán ő lett volna?

- Kik azok?

- A két legbátrabb és legbecsületesebb sápadtarcú, akit valaha is láttam - felelte a törzsfőnök.

- Vajon hová száguldott? - kérdezte Hartley.

- Bizonyára Sheridanbe, csak rövidebb úton. A mi utunk a gázlóhoz visz. No, majd Sheridanben megtudjuk, ő volt-e valóban.

A köd felszakadozott, s a reggeli szellő csakhamar egészen eloszlatta. Rövid idő múlva megpillantották a Smoky Hill folyót. A jenki nem győzőn csodálkozni Winnetou kitűnő tájékozódóképességén. Pontosan azon a helyen jutottak le a folyóhoz, ahol a gázló volt. A víz a lovak szügyéig ért csak, és könnyűszerrel elérték a túlsó partot, ahol már látni lehetett Sheridan fából összetákolt házait.

Történetünk idején Sheridan nem volt még város, sőt falu sem, csak bódékból, faházakból, rögtönzött barakkokból álló ideiglenes telep.

Épületeit könnyűszerrel át lehetett helyezni, amint a vasútépítés továbbhaladt. Az egyszerű házakon nagyképű feliratok díszelegtek: Központi Szálloda - Aranysas Fogadó - Ivószalon - meg hasonlók. A legnagyobb ház egy kis domb tetején épült, és homlokzatára ezt a feliratot festették: "Charles Charoy főmérnök, építésvezető." Az ajtó mellett indián módra felkantáro­zott ló állt, a kerítéshez kötözve. Winnetou szeme felragyogott.

- Uff - mondta -, ez aztán gyönyörű paripa! Bizonyára azé a sápadtarcúé, aki elszáguldott mellettünk.

Leugrottak a nyeregből, és ők is odakötötték lovaikat. Körülnéztek a telepen. Kora reggel volt még, egyetlen munkást sem lehetett látni. De az ajtó nyitva volt, és bementek. Egy néger szolga lépett elébük, és megkérdezte, mit akarnak. De még mielőtt válaszolhattak volna, kinyílt az oldalsó ajtó, és egy jóképű fiatal férfi jött elő. Napbarnított arca és fekete haja arra vallott, hogy délvidéki - alighanem francia származású - család sarja.

- Charoy mérnök urat keressük - mondta az apacs főnök kifogástalan angolsággal; még a francia nevet is hibátlanul ejtette ki.

- Én vagyok az - felelte a mérnök. - Fáradjanak be az irodámba.

Egyszerűen berendezett kis szobába vezette őket. Az íróasztalon tervrajzok, bérlisták és egyéb irományok hevertek. A mérnök két székre mutatott. A jenki leült, de az indián állva maradt. Szép fejét meghajtva, szabályosan bemutatkozott:

- Winnetou vagyok, az apacs törzs főnöke.

- Tudom - felelte a francia.

- Már találkoztunk volna? - csodálkozott az indián.

- Nem, még nem volt szerencsém a nagy Winnetouhoz - mosolygott a mérnök. - De van itt valaki, aki az ablakból látta, és értésemre adta, milyen nevezetes látogató érkezett. Nagyon örülök, hogy megismerkedtem veled. Mondd el, mi járatban vagy, és azután a vendégem leszel.

Az indián most leült, és így kezdte:

- Ismersz egy Norton nevű sápadtarcút, aki Kinsleyben lakik?

- Hogyne! Jó barátom.

- És egy Haller nevű írnokot, aki nála dolgozott?

- Nem, őt még nem láttam.

- Ez a Haller még ma jelentkezni fog nálad a barátod ajánlólevelével. Nem egyedül jön, hanem egy cimborájával. Munkát keresnek. Arra kérlek, vedd fel őket.

- Rendes, megbízható emberek?

- Ellenkezőleg. Mind a kettő gyilkos gonosztevő.

- Nem értem.

Winnetou elmondott mindent, amit tudott.

- Ejha! - mondta a mérnök. - Ez már komoly dolog. Mielőtt folytatjuk, be kell hívnom valakit. Azt, aki az ablakból látott. Egy pillanat.

Az irodából még egy szoba nyílt. A mérnök kinyitotta az ajtót, és a küszöbön Old Firehand jelent meg.

A törzsfőnök szeme felragyogott, de arca kőkemény maradt - az öröm, meglepetés, elragadtatás hangos kifejezését az indiánok nem tartják harcoshoz, férfiúhoz méltónak. Odalépett a nagy vadászhoz, és szótlanul kezet nyújtott neki. Old Firehand megölelte Winnetout, és megcsókolta arcát jobbról-balról.

- Kedves barátom, kedves testvérem! - kiáltotta őszinte örömmel. - Milyen régóta nem találkoztunk! Boldog vagyok, hogy viszontláthatlak!

- Én láttalak hajnalban - felelte az indián. - Úgy elszáguldottál mellettem, mint a szélvész!

- Sietnem kellett, hogy megelőzzem a trampeket. Legalább kétszázan vannak, és nagy gazságra készülődnek.

- Akkor jól sejtettem - bólintott Winnetou. - Az a kettő, akiről én beszéltem, kémkedni jön ide.

- Mit tudsz róluk?

- Majd ez a sápadtarcú elbeszéli - mutatott Winnetou Hartleyre.

A jenki felállt, és kimeresztett szemmel bámult a két legendás alakra. Micsoda hősök ezek! Olyan törpének érezte magát mellettük, hogy szólni sem tudott. De Old Firehand biztatására részletesen elmondta tegnapi kalandját - csak azt hallgatta el, ami rossz fényt vetett volna rá. Amikor leírta a lovas banditát, aki az írnokot lelőtte, Old Firehand felkiáltott:

- Biztos, hogy a kornel volt! Csak kimosta hajából a vörös festéket! De most aztán pórul jár!

- Kissé aggódom - vallotta be a mérnök. - A gazfickó megneszelte, hogy nagyobb összeget kaptam a munkálatok folytatására. Kétszáz bandita! Igaz, hogy a pályán majdnem ezer ember dolgozik, de nincsenek felfegyverezve. Ásóval és csákánnyal bajos lesz védekezni! De így is szembeszállunk velük!

- Nem szeretem a fölösleges vérontást - felelte Old Firehand. - Akad majd más megoldás is.

- Hogyan?

- Még nem tudom. Egyelőre az a fontos, hogy rólunk ne tudjanak. Titokban kell tartani, hogy én itt vagyok, és a nagy apacs főnök is itt van. Szerencsére mindketten olyan korán érkeztünk, hogy senki sem látta.

- Legfeljebb az én néger szolgám - jegyezte meg a mérnök -, de ő teljesen megbízható.

- Akkor vezesse lovainkat valami rejtekhelyre - mondta Old Firehand. - Ezt az urat is helyezze el valahol. Legjobb lesz, ha mindjárt ágyba fekszik, és nem járkál, amíg a sebe be nem gyógyul.

- Jöjjön velem - intett a mérnök Hartleynek.

Pár perc múlva a mérnök visszajött, és jelentette, hogy mindent elintézett.

- Jól van - bólintott Old Firehand. - Gyanús alak, nem akartam beszélni a jelenlétében. Most már nyugodtan tanácskozhatunk. Mitévők legyünk?

Winnetou felemelte kezét, jelezve, hogy szót kér.

- Kétféle módon lehet harcolni - kezdte. - Vagy támadunk, vagy védekezünk. Én a támadás mellett vagyok - gyorsabb és harcoshoz méltóbb. Miért alkalmazkodjunk az ellenfél tervéhez? Kényszerítsük rá a magunkét.

- A nagy főnök már kigondolta a maga tervét? - kérdezte Old Firehand.

- Tervem kész - felelte Winnetou.

- Nem szeretném békés munkások életét feláldozni! - jelentette ki Old Firehand.

- Nem is kell - mondta az indián. - A trampek csellel kezdték, mi is csellel folytatjuk. Cselt csel ellen - majd meglátjuk, kié lesz jobb.

- Tőrbe akarod csalni őket? De hogyan?

- Ezek a prérikutyák pénzre szomjaznak. A pénz szagát követik. Ha a pénz ebben a házban van, ide jönnek. Ha azt hiszik, máshol van, utána vetik magukat, még ha a tüzes szekérre kell is felugrálniuk.

- Ah, kezdem érteni! - kiáltott fel Old Firehand. - Nagyszerű terv! Egy vasúti szerelvényre akarod csalni őket?

- Winnetou nem ért a tüzes paripa kezeléséhez. Ez már fehér testvérem dolga - mondta az indián.

- Értem. Felcsaljuk őket a vonatra, aztán elindítjuk. Olyan helyre visszük, ahol kénytelenek lesznek harc és vérontás nélkül megadni magukat.

Az indián bólintott.

- A pénzszekrényt felrakni egy vasúti kocsira? - kérdezte a mérnök. - Kissé kockázatos lenne.

Winnetou megvető mozdulatot tett, de nem szólt semmit. Old Firehand válaszolt helyette:

- Ezt senki sem kívánja öntől. Elég, ha a trampek azt hiszik, hogy a pénz az egyik vasúti kocsiban van. A dolog egyszerű. Ha jelentkezik az álírnok, rögtön alkalmazza. Beszéljen vele úgy, mintha bizalmába fogadta volna. Adja értésére, hogy óriási összeget kíván nagy titokban egy szerelvényen továbbszállítani. Össze tud állítani egy szerelvényt soron kívül?

- Semmi akadálya - felelte a mérnök. - De honnan vegyek mozdonyvezetőt és fűtőt? A trampek első dolga lesz ezt a két embert agyonlőni.

- A mozdonyvezetők bátor emberek. Bizonyára talál egyet, aki nem riad vissza a veszedelmes megbízástól. Én mindvégig mellette állok majd - mert a fűtő én leszek!

- Az egészen más! - lélegzett fel a mérnök.

- Azt hiszem, nem lesz késő, ha a szerelvényt holnap éjjel indítjuk el - folytatta Old Firehand. - De még ma kiválasztjuk a legalkalmasabb helyet, ahová a vonatra csalt banditákat majd elszállítjuk. Szeretném megvizsgálni a pályát. Nem tudna egy járgányt a rendelkezésemre bocsátani?

- Hát hogyne! Akkor mi ketten megyünk. Winnetou ne mutatkozzék. Magam is pályamunkás­nak fogok átöltözni. Jó, hogy magammal hoztam egy ócska vászonruhát.

- De mi lesz, ha a trampek felszedik valahol a síneket, hogy a pénzesvonatot kisiklassák?

- Közölje bizalmasan az írnokkal, hogy mielőtt elindítja a pénzesvonatot, előreküld egy magányos mozdonyt. Azt hiszem, ez a szokás, ha értékes szállítmányról van szó. Gondoskodjék róla, hogy az írnok estig ne hagyhassa el a házat, és ne beszélhessen senkivel. Az emeleten van egy szoba, melynek egyetlen ablaka hátrafelé néz. Az írnokot ott kell elhelyezni. Én meg a lapos tetőn fogok leselkedni és hallgatózni.

- Gondolja, hogy az a fickó az ablakon át híreket küld majd a trampeknek?

- Tiszta sor. Azért hoz magával még egy embert, hogy értesüléseit továbbítsa.

Old Firehand most már visszavonult szobájába, és feltűnő vadászöltönyét egyszerű vászonruhával cserélte fel. Így ült fel a mérnökkel a járgányra, és bejárta a pályát, mely Kit Carsenig már teljesen elkészült. Szemléje eredményéről később számolt be Winnetounak.

A munkások ebédszünete éppen véget ért, amikor két lovas érkezett a telepre a folyó felől. Egyenesen az építési irodába mentek. Alázatosan köszöntek, és egyikük minden bevezetés nélkül levelet nyújtott át a mérnöknek. Old Firehand már előbb visszahúzódott a benyíló szobába.

- Ön tehát Norton barátom keze alatt dolgozott? - kérdezte a mérnök, miután elolvasta a levelet. - Miért ment el onnan?

A Dick nevezetű bandita hosszú, siralmas mesébe kezdett, melyet útközben eszelt ki.

- Értem - bólintott a mérnök. - Szóval nálam szeretne munkát kapni. Szerencséje van, mert éppen szükségem lenne egy megbízható emberre itt az irodában. Csak az a kérdés, alkalmas-e egy ilyen komoly munkakör betöltésére.

- Uram - fogadkozott Dick -, mindent el fogok követni, hogy megelégedését kiérdemeljem.

- Jól van, próbáljuk meg. A fizetéséről később beszélünk, majd ha látom, munkája mennyit ér.

- Rendben van, uram.

- Most nem érek rá önnel foglalkozni. Itt fog lakni a házban, és asztalomnál étkezik. Néger szolgám mindjárt felvezeti a szobájába. Most pihenje ki az út fáradalmait, és pontban öt órakor jelentkezzék újra.

- Köszönöm, uram. Pontos leszek.

- A viszontlátásra!

- Még egy pillanatig, uram, ha megengedi. Itt van az útitársam. Boldog lenne, ha őt is alkalmazná.

- Miféle munkát keres? - fordult hozzá a mérnök.

- Akármilyet, csak kenyerem legyen.

- Hogy hívják?

- Peter Dugby.

- És hol dolgozott eddig, Mr. Dugby?

- Cowboy voltam, de nehezen bírtam azt a durva életet. Egy társam valami jelentéktelen összeszólalkozás során kést emelt rám, és keresztülszúrta a tenyeremet. Ezzel betelt a pohár, és otthagytam a farmot. - Piszkos kendővel bekötött kezére mutatott. A seb nem nagy, két-három nap alatt begyógyul. A hét végére már elkezdhetek dolgozni, akármilyen munkát kapok is.

- Jól van, nem bánom. Ha a keze rendbe jött, jelentkezzék újra. De szállást nem kaphat addig.

A két bandita összenézett. Alig tudták titkolni örömüket. Mély hajlongások közepette hagyták el az irodát. A mérnök bement a belső szobába, és így szólt Old Firehandhez:

- Minden feltevése helyesnek bizonyult, Sir. Az a másik fickó jó előre bekötötte kezét, s azt hazudta, hogy megsebesült. Nyilván azért, hogy ne állítsam még munkába, és szabad mozgása legyen.

- Persze. Híreket akar vinni Eagle Tailbe, ahol a banda táborozik - bólintott Old Firehand. - No, majd én keresztülhúzom a számításait! De miért rendelte magához az álírnokot öt órára?

- Mert így könnyebben tudom foglalkoztatni késő estig - felelte a mérnök.

- Helyes - mondta Old Firehand. - Addig alszunk egyet. Este tíz óra tájban bejött hozzá a mérnök, és jelentette, hogy az írnok nemrég fejezte be munkáját, megvacsorázott, és felment szobájába.

- Akkor én is elfoglalom őrhelyemet - mondta Old Firehand.

Felment a lapos háztetőre, és hasra feküdt. Óvatosan előrecsúszott a tető kiugró párkányára, mely éppen az írnok szobája fölött volt. Ott aztán mozdulatlanul, türelmesen várakozott.

Amikor a ház egészen elcsendesedett, egy alak lopakodott az ablak alá. Dick kihajolt, és halkan leszólt:

- Te vagy az, Dugby?

- Én hát. Mit újság?

- Nagyszerű híreim vannak. Gyere közelebb, egészen a falhoz, és fülelj. Nem merek hangosabban beszélni - suttogott Dick.

- Ugyan, ne félj! Az egész ház alszik. Megtudtad, mennyi van a kasszában?

- Jóformán semmi. Tegnap volt bérfizetés.

- És erre mondod, hogy nagyszerű híreid vannak?

- Várj csak. A kassza üres, de holnap éjjel átfut itt egy különvonat, több mint négyszázezer dollárral.

- Nem hiszem.

- Olvastam a levelet meg a sürgönyt is. Ez a hülye mérnök kezembe adta a legbizalmasabb iratokat is. A vonat Kansas Cityből indul Kit Carsenbe, hogy az ottani irodát ellássa pénzzel a vonal-meghosszabbítás költségeire.

- Mit érünk vele? Hisz a vonat csak átrobog.

- Megáll öt percre.

- Micsoda! Akkor semmi baj!

- Ez még semmi. Tudod, ki száll fel itt a vonatra? Te meg én.

- Ne marháskodj!

- A mérnök azt mondta, hogy a biztonság kedvéért két kísérőt tesz fel a vonatra. Az egyik én leszek, mondta, a másikon még gondolkodik. Én meg rábeszéltem, hogy te légy a másik. Persze agyba-főbe dicsértelek, végül belement. Az a fő, mondta, hogy mi jól megértsük egymást. No, erre mérget vehet, ígértem neki.

- Ez túl szép..., hogy éppen mi, és mind a ketten...

- Mit csodálkozol? A mérnök be van gyulladva. Képzeld csak, egy vonat, mely majdnem félmillió dollárt szállít! Nincs rajta más, csak a mozdonyvezető, a fűtő, két tisztviselő Kansas Cityből, aki a pénzesládára vigyáz. És ha ezek összejátszanak? Mi leszünk az ellenőrök. Még fegyvert is kapunk hivatalosan. Töltött revolverrel a zsebünkben őrizzük a vasút vagyonát. Jó, mi?

- Remek! A nyílt pályán megállásra kényszerítjük őket, és meglépünk a pénzesládával.

- Az eszed tokja! Ehhez több ember kell. Te csak siess a kornelhez, és mondj el neki mindent. Ő majd kieszeli, mit kell tenni. Az a fő, hogy itt légy a válasszal legkésőbb holnap délig.

- S hogy adom át neked?

- Hm..., ez a legnehezebb. Személyesen nem beszélhetünk, mert ez gyanús lenne. Időm sem lesz. Az a marha mérnök annyi munkát bízott rám, hogy egészen belegárgyulok. A következő bérlistát kell összeállítanom.

- Hát akkor?

- Írd fel a kornel válaszát egy darab papirosra. Láttad azt a vizeshordót az iroda ajtaja mellett? A cédulát dugd el a hordó mögé, és tégy rá egy nagy követ. Én meg egy alkalmas pillanatban kiszaladok érte. Rendben?

- Persze.

- No, akkor uzsgyi! És gyere vissza minél előbb!

Az ablak halkan becsukódott. Old Firehand mosolyogva visszatért szobájába. Másnap délelőtt váratlan látogatót kapott. Púpos Bill állított be hozzá.

Púpos Bill, Nyakigláb, Droll néni és a fekete szakállas Tom tutajosaival együtt nagyszerű rejtekhelyet talált, félúton Sheridan és Eagle Tail dombjai közt. Ott töltötték az éjszakát, és harcra készen várták a fejleményeket. Winnetou este kilovagolt hozzájuk, aztán a trampek táborába lopózkodott, és kihallgatta beszélgetésüket.

Púpos Bill azért vágtatott lóhalálában Sheridanbe, hogy elújságolja, amit Winnetou hallott. És volt annyi esze, hogy észrevétlenül közelítse meg az építési irodát.

Szóval: Dugby megérkezett Eagle Tailbe, és átadta a kornelnek Dick üzenetét. Mesés zsákmány vár rájuk - majdnem félmillió dollár! A banditák kis híja, hogy táncra nem perdültek örömükben. A kornel tanácskozásra ült össze alvezéreivel, elsősorban Woodwarddal, aki Bruns halála óta a helyettese volt. Dick tervét egy ponton megváltoztatták. Nem Sheridanben rohanják meg a vonatot, mert a telepen nagyon sok vasutas van, és erős ellenállással kellene számolni. A trampek szerették a pénzt, de féltették az irhájukat. Kisebb kockázattal akarták céljukat elérni. Dick ne tartóztassa fel a vonatot Sheridanben, hanem később a nyílt pályán. Nem lesz nehéz a mozdonyvezetőt revolverrel engedelmességre kényszeríteni.

- A helyet is megnevezte? - kérdezte Old Firehand.

- Nem. Majd tüzet raknak a pálya mellett azon a ponton, ahol a vonatot meg kell állítani - felelte Púpos Bill. - Kissé kellemetlen fordulat, nem?

- Engem nem zavar - mondta Old Firehand. - Talán még jobb is így. Ti ne törődjetek semmivel, csak rejtőzzetek el a vasúti híd közelében, az alagút bejáratánál. A többit bízzátok rám. Majd én gondoskodom róla, hogy a csapda bezáruljon. Minden úgy megy, mint a karikacsapás - tette hozzá nagy önbizalommal.

A mérnök enni- és innivalót hozott Púpos Billnek, aki rövid pihenés után visszatért elrejtett lovához, éppen olyan észrevétlenül, ahogy jött. Közben a távírókészülék élénken kattogott az irodában. Értesítették az előző állomást, hogy a különvonatot összeállíthatják. Fort Wallace-ba is sürgönyöztek; megkérték az erődparancsnokot, hogy küldjön egy szakasz katonát a vasúti alagút kijáratához, Eagle Tail közelébe.

Old Firehand leselkedve ült a mérnökkel együtt szobája elfüggönyözött ablaka mögött. Figyelmét nem kerülte el semmi. Látta, hogy Dugby déltájban megérkezett, és az iroda ajtaja mellett, a vizeshordónál ácsorog.

- Hívja be az irodába - mondta a mérnöknek -, én meg közben megnézem, mit dugott a hordó mögé.

A hátsó ajtón lesietett az udvarra. A hordó mögött egy cédulát talált és elolvasta. A kornel utasítása pontosan egyezett azzal, amit Púpos Bill hírül hozott. Old Firehand visszatette a cédulát a hordó mögé, a nagy kő alá, és bement az irodába.

- Nem ismer engem, Dugby? - kérdezte.

- Ne...em - hebegte a tramp rosszat sejtve.

- Pedig találkoztunk a Butler-farmon. Én Old Firehand vagyok.

A tramp térde megrogyott rémületében. Ellenállás nélkül tűrte, hogy a nagy vadász elszedje kését és revolverét, azután lenyomja a székre, és a támlához kötözze.

- Most pedig hívassa le az írnokot. Csak annyit üzenjen neki, hogy Dugby keresi.

Megtörtént. Dick nyomban lesietett. Az iroda ajtaja előtt megállt, a hordó mögé nyúlt, és valamit a zsebébe gyűrt, azután belépett az ajtón. Képzelhető, milyen arcot vágott, amikor megpillantotta cimboráját a székhez kötözve.

- Mondja csak, Mr. Haller - kérdezte Old Firehand -, miféle papirost dugott a zsebébe?

- Én? Papirost? Ah, egy zacskó...

- Zacskó? Adja csak ide!

- Uram! - fortyant fel Dick. - Kicsoda ön, hogy parancsolgat nekem?

- Kicsoda - nevetett a mérnök. - Old Firehand!

- Old Fire... - nyögte a tramp, és leroskadt egy székre. Ugyanaz történt vele, mint a cimborájá­val. Miután zsebeit kikutatták, és fegyvereit elszedték (az áruló cédulával együtt), őt is a szék támlájához kötözték.

- Mit akarnak tőlem? - siránkozott. - Becsületszavamra, ártatlan ember vagyok.

- Becsületszavadra, gazfickó! - rivallt rá Old Firehand. - Úgy látszik, az orcátlanságnak nincs határa!

A két lefülelt banditát még jobban megkötözve egy kamrába tolták, s rájuk zárták az ajtót.

A vasúti munkások eddig még semmit sem tudtak Old Firehand terveiről. Most már ideje volt őket is beavatni. A nagy vadász magához hívatta Watsont, a pályamestert, és részletesen megbeszélt vele mindent. Megmagyarázta, mi lesz a feladata - mit vár tőle és a keze alatt dolgozó munkásoktól.

Watson különös ember volt. Fiatalkorában bejárta a Vadnyugatot, és igen kalandos múltra tekinthetett vissza. Végül a vasútnál kötött ki, és tudásával, szorgalmával, megbízhatóságával vezető állást nyert el. Amikor meghallotta, mi készül itt, felkiáltott örömében:

- Hála istennek, megint elővehetem öreg puskámat, mely annyi év óta szegre akasztva rozsdásodik. Jólesik egy kis kaland az egyhangú munka évei után. A név, melyet említett, Sir, ismerős nekem. Már volt dolgom egy Brinkleyvel.

- Vörös rókának is nevezik - jegyezte meg Old Firehand.

- Akkor egész biztosan az én emberem, hogy az ördög vigye el! Mert az is vörösre festette a haját, de kiütközött rajta eredeti sötét sörénye.

- Hol találkozott vele?

- A hegyek között. Egy cimborámmal együtt az Ezüst-tó környékén kóboroltunk. Német származású bevándorló volt, Engelnek hívták.

- Micsoda! - kapta fel a fejét Old Firehand. - Ez a história nagyon érdekel. Hogy volt tovább?

- Tudomásunkra jutott, hogy az Ezüst-tó vize mesés kincseket rejteget. Remélem, nem nevet ki, Sir!

- Eszembe se jut - felelte a nagy vadász. - Magam is tudok erről a kincsről. Ön kitől hallott róla?

- Egy öreg indiántól. Öregebb emberrel még nem találkoztam soha. Összetöpörödött csontváz volt, több mint száz nyarat ért meg. Huey Kolakhónak hívták, de bizalmasan közölte velünk, hogy igazi neve Ikacsi Takli. A fene érti ezt!

- Pedig nagyon egyszerű - szakította félbe Old Firehand. Mindkét név azt jelenti: "tiszteletre méltó atya", csak az egyik tonkava nyelven, a másik pedig a régi aztékok nyelvén. Hogy került össze ezzel az indiánnal?

- Hirtelen meglepett a tél. Olyan hó szakadt rám, hogy már nem tudtam lemenni a völgybe. Szerencsére egy kőből rakott viskót fedeztem fel az Ezüst-tó közelében. Kéményéből füst szállt fel. Itt lakott az öreg indián. Volt egy unokája meg egy dédunokája is. Úgy hívták őket: Nintropan Huey meg Nintropan Homosh.

- A Nagymedve meg a Kismedve! - kiáltott fel Old Firehand.

- Ismeri őket, Sir?

- Hogyne! Folytassa csak!

- A két "Medve" nem volt otthon. Nagy vadászatra indultak azzal, hogy csak tavasszal jönnek vissza. De az öreg nem volt egyedül. Egy másik fehér ember keresett nála menedéket, aki éppen úgy járt, mint én. Ez volt az említett Engel. Nagyon összebarátkoztunk. Egész télen együtt jártunk vadászni, és az öreget is elláttuk élelemmel. Hálából elmesélte nekünk a tó titkát. Egy ősrégi bőrdarabot mutatott, ebbe volt belekarcolva a tó rajza és a hely, ahol a kincset meg lehet közelíteni. A bőrdarabkától nem akart megválni, de Engel lemásolta a régi térképvázlatot, s bevarrta zekéjébe. Kora tavasszal az öreg annyira elgyengült, hogy láttuk, már a végét járja. Aztán mi temettük el tisztességgel: Halála előtt elásta azt a bőrdarabot valahol a viskó közelében. Tudtunk róla, de nem kutattunk utána. Még nagy hideg volt, de már útra keltünk.

- Nem várták meg a két "Medve" hazaérkezését?

- Nem.

- Nagy hiba volt - vélte Old Firehand.

- Most már magam is tudom. De már rettentően sóvárogtunk a régi életünk után. Elindultunk. Útközben kóbor utah indiánok támadtak ránk. Nem bántottak ugyan, de fegyvereinket elvették, és felszerelésünktől is megfosztottak. Ez annyi, mintha megöltek volna, mert biztos éhhalálnak néztünk elébe. Három napig kóboroltunk étlen-szomjan, amikor egy magányos vadásszal találkoztunk.

- Ez volt a vörös Brinkley?

- Más nevet mondott nekünk, de ő volt. Eleinte barátságosan viselkedett. Ha vadat ejtett, megosztotta velünk. Kikérdezett, mit csináltunk a télen át. Elmondtunk neki mindent, csak a régi térképvázlatot hallgattuk el. Egy nap úgy jött vissza a vadászatról, hogy észrevétlenül közelítette meg a tüzet, melyet raktunk, és kihallgatta beszélgetésünket. Így tudta meg a titkunkat. Rettentő dühbe gurult. Késsel a kezében ugrott elő a bokrokból, és nekünk rontott. Menekültünk - ki jobbra, ki balra. Kettőnk közül engem vett üldözőbe, utolért, és kését belém döfte. Összeestem. Mire magamhoz tértem, vértócsában feküdtem, egyedül. Vadászok találtak rám, s bekötözték sebemet. Hónapokig tartott, míg felépültem.

- És aztán? - kérdezte Old Firehand.

- Még a nyár folyamán, amikor erőhöz kaptam, elmentem Kentucky államba, Russelville-be. Tudtam, hogy Engel bátyja ott él. De már nem találtam meg, közben máshová költözött. Szomszédai azt mondták, levelet hagyott hátra az öccse számára, aki el is jött, átvette a levelet, elolvasta, aztán folytatta útját. Távozása előtt elmesélte szörnyű kalandját. Fogadkozott, hogy bosszút áll Brinkleyn; úgy látszik, valahogy megtudta a gazember nevét. Én azoktól a szomszédoktól hallottam először. Hogy Engellel mi lett aztán, nem tudom.

- Még ma megtudhatja - mondta Old Firehand.

- Szomorú emlékek! - fejezte be Watson sóhajtva. - De úgy látom, Sir, ön már hallott Engelről. Megköszönném, ha elmondaná, amit tud.

- Most nincs rá idő, Mr. Watson - felelte Old Firehand. De ha munkásaival megérkezik arra a helyre, melyet megbeszéltünk, keresse meg Droll nénit. Ő többet tud erről az ügyről, mint én. Kérdezze meg tőle, mi lett Engel további sorsa.

- Rendben van, Sir - bólintott a pályamester. - A feladatomat ismerem. Mikor indulunk a kijelölt helyre?

- Mihelyt besötétedik. Az emberek addig viselkedjenek úgy, mint máskor. Jó lenne, ha pihennének egy kicsit, mert mozgalmas éjszaka vár rájuk. Fegyvereiket vegyék magukhoz, és várják meg utasításaimat.

- Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük, Sir.

Old Firehand elköszönt a pályamestertől, és visszatért az irodába, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket.

Megkérdezte a mérnököt, nem akadna-e a vasúti munkások közt két olyan ember, aki alakra és külsőre hasonlít egy kicsit a kamrába zárt trampekhez. Persze az is szükséges, hogy bátor fickók legyenek, mert életveszélyes feladatot bízna rájuk. Nekik kellene felszállniuk a mozdonyra a két elfogott tramp helyett. Charoy rövid gondolkodás után előkerített két embert, akit megfelelőnek tartott. Old Firehand alaposan szemügyre vette őket. A hasonlóság nem volt nagy, de elég ahhoz, hogy éjszaka, a sötétben össze lehessen téveszteni őket Dugbyvel és társával.

A pénzesvonatnak éjjel három órakor kellett áthaladnia a sheridani állomáson. De már alkonyatkor útnak indítottak innen egy másik rövid vonatot. Egy kis mozdonyból, néhány személykocsiból és néhány tehervagonból állt. A billenő teherkocsikon talpfákat és a vasútépítésnél szokásos más anyagokat lehetett látni. Viszont a személykocsik zsúfolásig megteltek pályamunkásokkal, akik Watson vehetése alatt gyorsan, szinte észrevétlenül szálltak fel a vonatra.

A szerelvény úticélja az a hely volt, amelyet Old Firehand olyan gondosan kiválasztott. A sínpálya itt a folyó felett haladt keresztül, s a híd után egy körülbelül hetven méter hosszú alagútban folytatódott. A szerelvény közvetlenül az alagút bejárata előtt állt meg. Watson kihajolt a mozdony ablakán. Egy bő lebernyeges, köpcös alak sietett felé.

- Elhozta a munkásokat? - kérdezte.

- Előbb tudni szeretném, maga kicsoda - felelte Watson.

- Én Droll néni vagyok! - hangzott a válasz.

- Ah! - kiáltott fel Watson meglepetésében.

- Csodálkozik, mi? - nevetett Droll néni. - De most már nem gondolja, hogy a trampek közé tartozom?

- Nem, nem! Old Firehand beszélt nekem magáról. Várom a rendelkezéseit.

Droll néni felkapaszkodott a mozdonyra.

- Most menjünk be az alagútba - parancsolta -, de úgy, hogy az utolsó kocsi kívül maradjon.

Megtörtént. Néhány munkás leugrott, és a billenőkocsi rakományát kiborította a sínek mellé, a rétre. Azután Droll néni utasítására a vonat áthaladt az alagúton, és egy másik kocsi rakományát ott borították ki, az alagút mellett. Mindkét rakomány fahasábokból és szénből állt. A munkások máglyát raktak belőle, de még nem gyújtották meg.

Egyelőre nem volt több tennivaló. A munkások leugráltak a szerelvényről, köztük Watson is. Körülnézett. Az alagút mellett meredek domb emelkedett, elzárva a kilátást a folyó völgye felé, ahol nemrég még a trampek táboroztak. A dombon innen vidám tűz lobogott, és körülötte a fekete szakállas Tom tutajosai hevertek a fűben. Köztük volt Púpos Bill, Nyakigláb és az öreg Blenter is. A tűz fölött hatalmas nyárson óriási húsdarabok sültek.

Ismét kinn vagyunk a nyílt prérin, melynek egyhangúsága gyakran szolgál váratlan meglepetésekkel.

Lám, négy lovas bukkan fel hirtelen a dombtetőn. Élükön egy olyan férfi poroszkál, akiről első pillantásra észre lehet venni, hogy a Vadnyugat híres hősei közé tartozik. Pompás paripán ül, és ruhája, bár a terepnek megfelelő, díszesebb a szokottnál. Bal vállán összegöngyölített lasszó, nyakában pedig a nagy vadászok kedvenc ékessége, mely maga ejtette szürke medve karmaiból és agyaraiból készült. Erről a láncról mesterien faragott kalumet függ alá. A lovas kezében drága Henry-karabély, de hátára szíjazva egy másik lőfegyvert is hord; ez a nagy kaliberű golyók befogadására képes, kétcsövű puska a grizzly medve és más nagyvadak elejtésére alkalmas.

A lovas nem más, mint a hatalmas erejéről híres Old Shatterhand, ki nevét onnan nyerte, hogy egyetlen ökölcsapással legveszedelmesebb ellenfelét is le tudja teríteni.

Három útitársa - név szerint Jemmy, Davy és Bicegő Frank - eltörpül mellette, pedig ők is neves vadászok, és egytől egyig olyan emberek, akik nem szoktak a saját árnyékuktól megijedni.

A lovasok hajnalban indultak útnak, de nem látszott meg rajtuk a fáradtság. Csak egy baj volt: nem hoztak magukkal élelmet, és a puskájukra bízták magukat, ám egyetlen vaddal sem találkoztak; sem négylábúval, sem szárnyassal, semmivel, ami lelőhető és megsüthető. Irtózatos éhesek voltak.

- Mikor érjük el az Elk folyót? - kérdezte Frank, vagy ahogy általában nevezték, a Bicegő.

- Estefelé - válaszolt kurtán Old Shatterhand.

- Ez bizony keserves - sóhajtott Bicegő. - A gyomrom úgy morog, mint egy kitörni készülő tűzokádó.

- A hasonlat jobban sántít, mint te magad - mondta Jemmy -, hisz a gyomrod olyan üres, hogy nincs mit kiokádnia.

- Hát igazán olyan éhesek vagytok? - kérdezte Old Shatterhand. - Mit szólnátok egy jó kis pecsenyéhez?

- Ugrat minket, Sir? - fortyant fel Davy. - A sült a holdban van!

- Hát én majd lehozom onnan - felelte Old Shatterhand, és leugrott lováról. - Vezessétek néhány percig. Hadd nézzem meg azokat a kis földpúpokat ott a fűben.

A földpúp prérikutyák telepe volt. Ezeket a mókusféle állatokat ugató hangjuk után nevezték el így. Ügyességük bámulatos. Kis halmokat túrnak, és föld alatti folyosóval kötik össze. Lakásukat gyakran baglyokkal osztják meg, sőt csörgőkígyókkal is. Ártalmatlan, de roppant kíváncsi állatkák. Az embert megbámulják, s közben a legmókásabb mozdulatokkal szórakoztatják. A legtöbb vadász megveti a prérikutya húsát. Nem mintha rossz volna csupán előítéletből. De ha mégis el akarja ejteni őket, ismernie kell szokásaikat. Ha lopva próbálja meglepni a bohó állatkákat, gyanút fognak, és menten eltűnnek föld alatti lakásukban. De ha nyíltan közeledünk, és mókás mozdulatokkal lekötjük figyelmüket, könnyűszerrel puskavégre foghatjuk őket.

Old Shatterhand is ezt a módszert alkalmazta. Előrehajolt, kiegyenesedett, nagyokat ugrott, egyet-kettőt perdült, karjait lóbálta, majd körben forgatta, mint valami szélmalom, de közben egyre közelebb került hozzájuk. Mozdulatai olyan bolondosak voltak, hogy társai alig tudták kacagás nélkül nézni.

Egyszerre két lövés dördült el gyorsan egymás után. Old Shatterhand előreugrott, és két prérikutyát rakott a táskájába. Ezután kényelmesen visszaballagott társaihoz.

- Ez lenne az ígért pecsenye? - kérdezte Bicegő fintorogva.

- Ez hát. Olyan íze van, mint egy fiatal kecskének - felelte Old Shatterhand. - De ha nem fűlik rá a fogad, nem sütjük meg. Majd meglátjuk, hogy beszélsz két óra múlva. Nézd csak, - katonák!

Tizenkét lovas katona bukkant fel a dombtetőn, élükön egy hadnaggyal. Old Shatterhand és társai bevárták őket. A hadnagy kíváncsian nézegette a nagy vadászt.

- Uram! - kérdezte. - Nem Henry-féle karabély van a kezében?

- Jól látja, hadnagy úr - felelte a vadász.

- Ejha! Nemcsak drága jószág, de ritka is mifelénk. Úgy hallom, Old Shatterhandnek sikerült egyet szereznie.

- Ez a fegyver az - mosolygott a vadász.

- Ön lenne Old Shatterhand? Csakugyan! Micsoda öröm, Sir! Micsoda megtiszteltetés! Nincs véletlenül egyazon utunk? Mi a Mormon-erődbe tartunk.

- Mi pedig az Elk-hegyekbe, tehát éppen ellenkező irányba.

- Akkor figyelmeztetnem kell, hogy az utah indiánok kiásták a csatabárdot. Ezért pásztázzák lovas őrjáratok a vidéket.

- Hogy történt ez? Mi okozta?

- Csavargók bandája érkezett ide délről. Éjszaka rátörtek egy utah falura. Lovakat akartak rabolni. Csetepaté keletkezett, melynek során két fehér csavargó és néhány indián fűbe harapott. De a csavargóknak sikerült a rablott lovakkal elillanniuk. Az utahok másnap utolérték őket. Most következett csak az igazi csata. Vagy hatvan indiánt lőttek le, de a csavargóbandából mindössze hat ember maradt életben. Az utahok követeket küldtek az erődbe. Kártérítést követelnek.

- Teljes joggal - vélte Old Shatterhand.

- Lehet, de a parancsnok elkergette a követeket. Erre az utahok kiásták a csatabárdot. Jaj annak a fehérnek, aki most a kezükbe kerül! Hát csak erre akartam önöket figyelmeztetni.

- Mindenesetre köszönöm. De meg kell mondanom, hogy Old Shatterhand mindig az indiánok barátja volt. Felháborító, hogy mit csinálnak ezekkel az emberekkel. Nem csoda, ha elkeseredésükben ők is kegyetlenkednek. No de nem tartóztatom fel tovább! Isten önnel, uram!

Mivel útjuk ellenkező irányban vezetett, elváltak. A négy lovas nemsokára egy erdő szélére érkezett. Olyan sűrű fenyves volt, hogy egészen járhatatlannak tetszett. De Old Shatterhand fürkészőszeme hamar megtalálta a rést, ahol a fenyvesbe be lehetett jutni. Egy úgynevezett indián ösvény torkolata volt ez. Gyalogos indiánok taposták ki sok év alatt. Mindössze két-három láb szélességű ösvény volt. Old Shatterhand leugrott a nyeregből, bebújtatta lovát a rejtett "kapun", és lassan vezette tovább. Társai követték példáját. Puskájukat lövésre készen kezükben tartották, hogy ők süthessék el először, ha ellenségre bukkannak. De ettől most aligha lehetett tartani. Az ösvény túlságosan szűk volt ahhoz, hogy egy nagyobb indián csapat lóháton erre vonulhasson.

A legkisebb szellő sem rezdült. A levegő hűvös és illatos volt - csend és nyugalom körös-körül. Fél óra múlva egy tisztásra értek.

- Itt megebédelünk - jelentette ki Old Shatterhand, és előszedte zsákmányát vadásztáskájából. Társai rögtön munkához láttak. Az egyik rőzsét szedett, a másik ügyesen tüzet rakott, a harmadik lenyúzta a prérikutyák bőrét. Amikor a hús megsült, és étvágygerjesztő szaga megcsapta az emberek orrát, Bicegő felsóhajtott:

- No, nem bánom. Nem ettem még kutyahúst, de ez egyszer megkóstolom.

- Kutya az eszed tokja! - felelte Jemmy. - Hát nem hallottad, hogy nem kutya, csak úgy hívják?

Bicegő az első falat után kénytelen volt beismerni:

- Csakugyan ízletes! Ha nem is olyan, mint a kecskehús, de a házinyúllal felveszi a versenyt.

Úgy jóllaktak, mint a duda. Bicegő újra felsóhajtott, de most már elégedetten.

- Többet ettem a kelleténél - mondta. - Úgy belaktam, hogy kedvem lenne leheveredni, és Orpheusz karjaiba dőlni.

- Talán Morpheuszt akartál mondani - nevetett Old Shatterhand. - De alvásról szó sem lehet. Nem mintha tartani kellene valamitől, de még hosszú az út az Elk folyóig.

A kiváló vadász ez egyszer tévedett. Azt hitte, rajta és társain kívül egyetlen teremtett lélek sincs az egész környéken, pedig kétfelől is közeledtek az erdőhöz olyan emberek, akiktől tartani lehetett.

Észak felől két fegyveres lovas érte el az erdő szegélyét. Megtépázott ruhájuk arra vallott, hogy nemrég valami verekedésben vehettek részt, és menekülniük kellett. Lovaik viszont jól táplált, pihent állatok voltak. Nyereg nem volt rajtuk, a szerszámzatot is csak egy kötőfék helyettesítette. Indiánok szokták így lovaikat a legelőre kicsapni.

Ám a két ember nem volt indián. A vörös kornel bandájába tartoztak. Brinkley, a balul sikerült sheridani kaland után, húsz emberével kicsúszott a kelepcéből, és a Sziklás-hegység felé igyekezett. Útközben számos csavargó csatlakozott hozzá, és bandája nemsokára elérte régi létszáma felét. A kornel most már óvatosabban tört célja felé. A bandát két részre osztotta. Egyik felét maga vezette, a többit egy Knox nevű régi cimborája vezetése alatt más úton küldte a megbeszélt találkozóhelyre. Knox csapatát egy kis baleset érte. Pihenés közben elfelejtették lovaikat kikötni. Egy haciendáról elszabadult ménes száguldott el mellettük, és a megbokrosodott lovak magukkal sodorták Knoxék szabadon legelésző lovait is. Egy szempillantás alatt történt az egész; és mire a trampek feleszméltek, már késő volt. Knox elhatározta, hogy egy utah faluban keres kárpótlást. Sikerült is az éjszaka leple alatt az utahok lovait ellopniuk, de másnap csúnyán ráfizettek. Az utahok utolérték őket, és a trampeket lemészárolták. Csak hatan tudtak elmenekülni, de egy kisebb indián csapat ezeket is követte, és üldözés közben még négyet megölt közülük. A fél bandából most már csak két ember maradt: Knox meg egy Hilton nevezetű.

A fenyves szélén leszálltak lovaikról.

- Ebben az erdőben elbújhatunk talán - mondta Knox.

- Mit érünk vele? Helyzetünk reménytelen - vélte Hilton. - Ha az indiánok kezébe kerülünk, megskalpolnak, ha meg katonák fognak el, az erődbe visznek, és számon kérik rajtunk a vasúti pénztár megtámadását. Az ördög vigye a kornelt! Kár volt annyira bízni benne!

- Nincs még veszve minden - vigasztalta Knox. - Talán az orrunkra van írva, hogy mit csináltunk? Letagadjuk és kész. Sose láttuk a kornelt, és az utah falut hírből sem ismerjük.

- Csak legyen, aki elhiszi! - dörmögött Hilton.

Lovaikat kötőféken vezetve, behatoltak a fenyves sűrűjébe. A tisztásra érve, megpillantották Old Shatterhandet és társait.

- Majd én beszélek velük - súgta Knox. - Te egy szót se szólj. Csak ne felejtsd el, hogy eltévedt vadászok vagyunk, érted?

Most már Old Shatterhand is észrevette őket. Puskájával a kezében szembefordult velük, úgy várta közeledésüket.

- Jó napot, uraim! - kiáltotta Knox. - Megengedik, hogy társaságukban helyet foglaljunk?

- Minden tisztességes embert szívesen látunk - felelte Old Shatterhand.

- Remélem, nem vonja kétségbe, hogy azok vagyunk - mondta Knox szemtelenül.

- Nem ítélkezem embertársaim fölött, amíg meg nem ismertem őket - felelte Old Shatterhand.

- Akkor jó - bólintott Knox, közelebb lépve. - Hű, micsoda pompás illat! Az urakat, úgy látom, nem hagyta cserben a vadászszerencse, mint minket. Mi bizony két napja nem lőttünk semmit.

Jemmy éppen el akarta csomagolni a pecsenye maradványait, hogy eltegye vacsorára. De Old Shatterhand intésére megkínálta vele a jövevényeket. Amíg ettek, nem illett kérdésekkel zavarni őket. Jemmy és társai szótlanul nézték, milyen mohón esnek neki a húsnak, hogy éhségüket csillapítsák.

Ugyanakkor a másik oldalról körülbelül kétszáz főnyi indián csapat érte el lóháton az erdő szegélyét. Nyilván jól ismerték az ösvényt, mert pontosan ott álltak meg, ahol Old Shatterhand egy órával előbb az erdőbe lépett.

Ezek az indiánok, mint rikító színekre mázolt arcuk mutatta, a hadiösvényen jártak. Élükön a törzsfőnök lovagolt, hosszú sastollal a feje búbján. Hatalmas termetű ember volt, de életkorát nem lehetett felismerni, mert ő is fekete, sárga és cinóbervörös csíkokat mázolt az arcára. Az erdőhöz érve, leugrott lováról, hogy az ösvényt megvizsgálja. Mögötte egy ló felnyerített. A törzsfőnök felemelt kézzel csendre intette követőit. Nyilván valami gyanúsat vett észre. Előrehajolva, lábujjhegyen lépett a fenyvesbe. Harcosai feszült csendben, izgatottan várakoztak. Amikor a főnök visszajött, utah nyelven ezt suttogta:

- Itt sápadtarcúak jártak. Az utah harcosok szálljanak le a lóról, és rejtőzzenek el. Ovuth-Avath megkeresi a sápadtarcúakat.

Ez volt a törzsfőnök neve - vagyis Nagyfarkas. Megint beosont az erdőbe, és csak fél óra múlva tért vissza. Az erdő szegélyén most egyetlen lelket sem lehetett látni. Nagyfarkas halkan füttyentett, mire indián fejek bukkantak elő a bozótból. A főnök intésére alvezérei felsorakoztak előtte.

- Hat sápadtarcú táborozik a tisztáson - mondta Nagyfarkas. - Ez az a hat lótolvaj, aki meg­futamo­dott. Húst esznek, lovaik mellettük legelnek. Az utah harcosok váljanak ketté. Az egyik csapat jobbról, a másik bal felől osonjon a tisztáshoz. Bekerítjük a sápadtarcú rablókat. Ha jelt adok, minden oldalról megrohanjuk őket. A gyáva kutyák rémületükben megadják magukat. Nem öljük meg őket, hanem elhurcoljuk a faluba. Kínzócölöpön haljanak meg! Öt harcos itt marad, és vigyáz a lovakra. Uff, én beszéltem!

Ha egy indián azt mondja: "Uff" - akkor az ügy le van zárva, és további vitának semmi helye. Az alvezérek visszahúzódtak az erdőbe, hogy a parancsot végrehajtsák.

Knox közben megtörölte kését, és visszadugta övébe.

- Köszönjük a vendéglátást - mondta. - Szabad kérdeznem, merre visz az útjuk?

- Az Elk folyóhoz - felelte Old Shatterhand.

- Mi is oda igyekszünk. Megengedik, hogy csatlakozzunk?

- Előbb tudnom kell, kivel van dolgom.

- Az én nevem Knox, a társamé Hilton. Tőrvadászok vagyunk. Hódot akarunk fogni.

- Hol vannak a csapdáik?

- Nem cipeltük magunkkal. Az Elk folyónál sok prémvadász tanyázik. Majd az egyiktől megvásároljuk a felszerelést.

- Úgy - szólt Shatterhand sötéten. - Hát olyan ostoba fickónak tart engem, aki ezt a maszlagot beveszi? És hogy tett szert ezekre az indián lovakra?

Knox lesütötte szemét.

- Vásároltuk - hebegte.

- Nem igaz! - csattant fel Old Shatterhand hangja. - A lovakat loptátok, és az utahok azért ásták ki a csatabárdot! Ki tudja, mennyi vér folyik még a ti gazságotok miatt!

Knox zavarában gorombasághoz folyamodott.

- Hazugság! - kiáltotta elvörösödve. - Kicsoda ön, hogy így mer velem beszélni?

Frank odabicegett hozzá, és a fülébe súgta:

- Te szamár! Hát nem tudod, hogy Old Shatterhanddel állsz szemben?

A bűvös név nem hangzott el hatástalanul. A bandita egyszerre alázatos arcot vágott, és bocsánatért esdekelt. De Old Shatterhand oda se figyelt rá. Figyelmét valami más kötötte le. Az indián lovak ugyanis felkapták fejüket, s orrlyukaik kitágultak. A következő percben vidám nyerítéssel iramodtak a tisztás széle felé.

- Megszimatolták társaikat! - kiáltott fel Old Shatterhand. - Indiánok vannak a közelben! Alighanem már bekerítettek minket.

- Mit csináljunk? - kérdezte Bicegő.

- Mindenekelőtt mutassuk meg nekik, hogy semmi közünk ezekhez a gazfickókhoz.

Két ökölcsapással leterítette őket, majd így folytatta:

- Látjátok azt a szirtet a tisztás mögött? Gyorsan fel oda, legalább a hátunkat biztosítsuk!

Öt perc sem telt belé, s már ott voltak a sziklacsoport alján. Néhány ugrással felkapaszkodtak, és megvetették hátukat a legmagasabb kopár szirtfalnak. Csak a két bandita hevert a tisztáson eszméletlenül.

Nagyfarkas éppen meg akarta adni a jelt a támadásra, amikor látta, hogy az egyik sápadtarcú leüti két társát. A törzsfőnök meghökkent - nem értette a dolgot. Tétovázása tette lehetővé a másik négynek, hogy elérjék azt a kedvező helyet, ahol szabad kilövésük volt minden irányban, míg az indiánok nyilai és golyói elől elrejtőzhettek. A törzsfőnök halk füttyel magához rendelte alvezéreit. Rövid tanácskozás után egy fa törzse mögé állt, és ezt kiáltotta a szirt felé:

- A sápadtarcúak jöjjenek le! Sok utah harcos kerítette be őket. A felszólítás olyan nevetséges volt, hogy választ sem érdemelt. Old Shatterhand, kezéből tölcsért formálva, mégis megkérdezte:

- Mit vétettünk utah testvéreinknek, hogy életünkre törnek?

- Kutyák vagytok! Több utah harcost megöltetek, és lovainkat elloptátok!

- Tévedsz. Csak két tolvaj van itt. Nemrég csatlakoztak hozzánk. Nem ismerjük őket. Amikor megtudtam, hogy meglopták az utahokat, öklöm lesújtott rájuk. Nem haltak meg, mindjárt felocsúdnak ájulásukból. Bánjatok velük úgy, ahogy megérdemlik.

- Tőrbe akarsz csalni?

- Nem én! Ki vagy te? Mi a neved?

- Ovuth-Avath vagyok, az utah törzs főnöke.

- Ismerlek, Nagyfarkas. Az utahok főnöke bátor és igazságos. Nem büntet minket mások vétkéért.

- Úgy beszélsz, mint egy asszony. Jajgatva könyörögsz az életedért. Hogy hívnak, vak kutya?

- Talán a Nagyfarkas vak! Nem látta a lovainkat? Nem indián lovak! A nevemet pedig az utahok is ismerik. Én Old Shatterhand vagyok. Utah nyelven Pokai Mu - ököl, amely pozdorjává zúz!

Az utah főnök sokáig nem felelt. Hallgatása arra vallott, hogy a nagy vadász híre az utah faluba is eljutott.

- A sápadtarcú Pokai Munak mondja magát - szólalt meg végre. - Pokai Mu nem ismeri a félelmet, de te elbújsz a sziklák mögött.

- Hát akkor megmutatom magam - felelte Old Shatterhand. Felmászott a szirt legmagasabb pontjára, és lassan körülnézett, olyan nyugalommal, mintha eszébe se jutna, hogy itt még egy közepes céllövő is játszva eltalálhatja.

- Pokai Mu! Pokai Mu! - hangzott a kiáltás mindenfelől. - Igen, ő az..., ő az!

- Hallod harcosaid szavát? - kérdezte a vadász. - Most már elhiszed, hogy Pokai Mu vagyok?

- Elhiszem. Nem félsz nyilainktól?

- Nem félek. Az utah harcosok hősök, nem gyilkosok. Most már megmutattam magam. Miért nem teszi Nagyfarkas ugyanazt?

- Ovuth-Avath sem fél. Tudja, hogy Pokai Mu sem gyilkos. - Előlépett a fa mögül, és megkérdezte: - A fehér főnök most már elégedett?

- Nem egészen. Szeretnélek közelebbről látni. Felezzük meg a távolságot. Középen találkozunk, és leülünk egymással szemben, ahogy két nagy főnökhöz illik, ha beszédjük van egymással.

- Miért nem jössz te ide?

- Tiszteljük meg egymást azzal, hogy mindegyikünk elébe megy a másiknak.

- A tisztás közepén harcosaid golyója eltalálhat.

- Nem nyúlnak fegyverükhöz, amíg a te harcosaid nem lőnek rám. Erre szavamat adom.

- Pokai Mu szava elég nekem. De milyen fegyver lesz a kezedben?

- Fegyveremet itt hagyom, de te, ha akarod, hozd a puskádat is.

- Ovuth-Avath bátorság és bizalom dolgában nem marad Pokai Mu mögött - mondta az indián, és ő is letette fegyvereit.

- Túl sokat kockáztat, Sir - súgta a Bicegő. - hátha rosszat forral?

- Amit mondtam, kimondtam - felelte Old Shatterhand. - De ha tőrbe csalt, rögtön lőjétek le!

A két vezér lassú léptekkel indult el egymás felé. Amikor találkoztak, Old Shatterhand kezét nyújtotta, és így szólt:

- Még nem láttam Nagyfarkast szemtől szembe, de sokat hallottam róla. Tudom, hogy harcban a legbátrabb, és tanácskozás idején a legbölcsebb. Örülök, hogy arcodat láthatom.

Az utah nem méltatta figyelemre a felé nyújtott kezet, és így szólt:

- Az utahok kénytelenek voltak csatabárdjaikat kiásni. Ha már a hadiösvényre léptünk, barát módjára egyetlen sápadtarcút sem köszönthetek.

Leültek a földre, és kíváncsian szemügyre vették egymást. Nagyfarkas ajka legörbült.

- Pokai Mu hírneve nagyobb, mint a termete - jegyezte meg gúnyosan.

- A termet nem minden - felelte Old Shatterhand. - Mit szólna Nagyfarkas, ha azt mondanám róla, hogy a termete nagyobb, mint a bölcsessége?

- Ez sértés lenne, és megbosszulnám! - fortyant fel az indián.

- Én is olyan nagy főnök vagyok, mint te. Tisztelettel beszélek veled, de megkövetelem, hogy te is tisztelettel szólj hozzám! - jelentette ki Old Shatterhand. Tudta, hogy szilárdságot kell tanúsítania, különben elveszett.

- Azt mondod, a két tolvajt nem ismered. Akkor miért voltak együtt veled?

- Vizsgáld meg a lábnyomokat, és láthatod, hogy nem együtt jöttünk ide.

- Akkor is meg kell halnod. Amikor tomahawkomat kiástam, megesküdtem, hogy megölök minden sápadtarcút, aki utamba kerül.

- Nagyfarkas nem tudja, hogy én mindig barátja voltam az indiánoknak?

- Tudom. De ha Pokai Mut is az örök vadászmezőkre küldjük, halála figyelmeztetés lesz a többi sápadtarcúnak. Az erőd parancsnoka elutasította követeinket. Tanulja meg, hogy bosszúnk nem kímél senkit.

- A bosszú veszedelmes dolog - jegyezte meg Old Shatterhand. - Elkezdeni könnyű, de aztán nincs megállás.

- Ovuth-Avath nem fél senkitől - felelte az indián. - Te nagy főnök vagy, és nem haragszom rád. Jutalmul a legkínosabb halálban lesz részed. Ha jajszó nélkül viseled el, hírneved hosszú életű lesz, és az örök vadászmezőkre is elkísér.

- Ezt nem érdemlem meg vörös testvéreimtől - mondta Old Shatterhand nyugodtan.

- Igazad van, de halálodért ne minket okolj. A sápadtarcúak ellepték országunkat. A vörös embernek nincs helye ősei földjén. Te se várj kegyelmet tőlünk. Meghalsz.

- Majd meglátjuk.

- Miben reménykedel?

- Nem hallotta a Nagyfarkas, milyen fegyvere van Pokai Munak?

- Azt mondják, nem kell megtölteni, szüntelenül, megállás nélkül küldi a golyókat. Nem hiszem el.

- Mutassam meg neked?

- Igen, mutasd, mutasd! - kiáltotta az indián mohó kíváncsisággal.

- Rögtön lehozom - bólintott Old Shatterhand.

Felállt, és elment a puskájáért. Tudta, hogy erről a finom művű ismétlőfegyverről legendák keringenek az indiánok közt. Csodafegyvernek tekintik, amelyet a Nagy Manitou ajándékozott a híres sápadtarcú vadásznak, hogy legyőzhetetlenné tegye. Az utahok számbeli túlereje igen nagy - gondolta Old Shatterhand; most az a fontos, hogy babonás rémületet keltsen bennük.

- Itt a puskám - mondta Nagyfarkasnak. - Vedd a kezedbe, és nézd meg.

Az utah főnök már kinyújtotta kezét, de gyorsan visszahúzta. - Szabad megérinteni? - kérdezte aggódva. - Ha más nyúl hozzá, nem a gazdája, nem hoz veszélyt rá?

- Próbáld meg - biztatta Old Shatterhand.

Hüvelykujjával észrevétlenül előrenyomta a tölténytár gyűrűjét; most már a legkisebb mozdulat is elég volt, hogy a fegyver elsüljön.

A törzsfőnök hosszas habozás után kezébe vette a karabélyt, mely abban a pillanatban eldördült, és megsebezte az egyik indiánt. Nagyfarkas elejtette a fegyvert.

- Ez csak figyelmeztetés volt - mondta a vadász roppant komolyan. - Legközelebb talán téged sebesít meg. Nem akarod újra megpróbálni?

- Nem, nem! - tiltakozott az indián. - Valóban csodafegyver, látom. Csak a te kezedbe való.

- Bölcsen beszélsz - bólintott a vadász. - Nekem hűségesen engedelmeskedik. Nézd csak azt a fiatal jávorfácskát odaát. Mindössze kétujjnyi vastag, de puskám rögtön tíz lyukat üt rajta. És minden lyuk pontosan egyhüvelyknyire lesz a másiktól.

Vállához emelte karabélyát, célzott, megnyomta a ravaszt, újra meg újra, tízszer.

- Menj oda, és nézd meg, mit tud a csodapuska!

Nagyfarkas a hüvelykujjával mérte le a távolságot a lyukak közt. Harcosai is odacsődültek, és nem győztek álmélkodni. Old Shatterhand felhasználta az alkalmat arra, hogy gyorsan és észrevétlenül újra megtöltse fegyverét. Az indiánokat nemcsak az bűvölte el, hogy a puskából annyi lövést lehet leadni, de a találatok szabályos távolsága is. Nagyfarkas elismerőn bólintott.

- Látom, a Nagy Manitou szeret téged - mondta.

- Akkor hát vigyázz! Ha életemre törsz, varázspuskámmal gyűlik meg a bajod.

A törzsfőnök sokáig maga elé bámult, aztán sajnálkozva felelte:

- Milyen kár, hogy esküm köt. Csak az öregek tanácsa oldozhat fel alóla. Most nem bántalak benneteket, de foglyaim vagytok. Velem jöttök az utah faluba. Ott várjátok meg az öregek határozatát.

- Csak az fogoly, aki megadta magát - felelte a fehér vadász. Veletek megyünk, de nem fogolyként.

- Vagyis nem teszitek le fegyvereiteket, és nem hagyjátok magatokat megkötözni?

- Soha! - jelentette ki Old Shatterhand.

- Jól van - mondta a törzsfőnök. - Nem veszem el fegyvereiteket, nem kötöztetlek meg. Úgy kísérünk az utah faluba, mintha békében élnénk veletek. Te viszont megígéred, hogy belenyugszol a vének határozatába. Uff, én beszéltem!

- Megígérem - felelte Old Shatterhand.

- Akkor vedd elő kalumetedet, és esküdj meg.

Old Shatterhand leoldozta békepipáját zsinórjáról, egy kevés dohányt tömött belé, tűzkészségével meggyújtotta, füstjét az ég, a föld és a négy világtáj felé fújta, s így szólt:

- Esküszöm, ellenállás nélkül elfogadom a vének határozatát!

- Rendben van - bólintott a törzsfőnök.

- Csak akkor, ha te is esküvel erősíted meg ígéretedet - felelte Old Shatterhand, békepipáját az indián felé nyújtva.

Nagyfarkas meghökkenve nézett rá, majd sokáig mereven bámult a levegőbe. Végre átvette a pipát, füstöt fújt hat irányba, és így szólt:

- A négy fehérnek nem esik bántódása, amíg a vének tanácsa nem döntötte el sorsukat. Uff!

Visszaadta a nagy fehér vadásznak pipáját, és a földön heverő trampekhez lépett.

- Ezekre nem vonatkozik ígéretem - mondta. - Nem tudom, élnek-e még, de jobb volna nekik, ha nem élnének.

- Persze hogy élnek! - felelte Old Shatterhand. - Már magukhoz is tértek, csak színlelik az ájultságot. Abban reménykednek, hogy itt hagyjátok őket.

- Keljetek fel, vagy sarkammal taposlak szét! - rivallt rájuk az indián, és megvetően belerúgott Knoxba. A két bandita jónak látta feltápászkodni. A törzsfőnök így folytatta: - Megszöktetek harcosaim bosszuló kezéből. De a Nagy Manitou azt akarta, hogy lakoljatok. A kínzócölöpön fogtok meglakolni bűneitekért.

Knox ravasz fickó volt. Látta, hogy Old Shatterhandet nem bántják, megpróbált hát hozzádörgölőzni.

- Éppen olyan ártatlanok vagyunk, mint ő! - kiáltotta Old Shatterhandre mutatva. - Vele voltunk kezdettől fogva!

- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy hazudni fogok a kedvedért - felelte a vadász. - Sorsodat megérdemled, egy ujjamat sem mozdítom meg érted.

- Micsoda? Minket akarsz áldozatul odadobni? - ordította Knox, majd Nagyfarkashoz fordult: - Miért bocsátasz meg ennek itt? Társaival együtt ő is részt vett a lovak elrablásában! Együtt csináltunk mindent!

Old Shatterhand keze ökölbe szorult erre az arcátlan rágalomra. Méltó választ akart adni, de a törzsfőnök megelőzte.

- Hazudsz, kutya! - rivallt villámló szemmel a banditára. - Ahhoz gyáva vagy, hogy bűnödet vállald, és Pokai Mu háta mögé próbálsz bújni! Büdös varangyos béka vagy hozzá képest! Mielőtt eltaposlak, lenyúzom a skalpodat. Nani vics! Nani vics! (A késemet! A késemet!)

Az egyik indián már hozta is a kést, és a törzsfőnök kezébe adta. Knox sikoltva próbált menekülni, de Nagyfarkas utolérte, földre tiporta, és a mellére térdelt. Old Shatterhand elindult a szikla felé, nehogy tanúja legyen a borzalmas jelenetnek.

Társai izgatottan várták. A nagy vadász beszámolt tárgyalásai eredményéről.

- Nem lett volna jobb felvenni a harcot? - kérdezte Bicegő.

- Ezen a szirten jó ideig tudnánk védekezni - felelte Old Shatterhand -, de kiéheztetnének minket. Végül kénytelenek lennénk magunkat megadni! Így időt nyerünk, és a többit majd meglátjuk.

Negyedóra múlva furcsa menet vonult az indián ösvényen: elöl az elevenen megskalpolt, ájult Knox lóra kötözve, nyomában Hilton ugyancsak megkötözve, azután az utah harcosok libasorban. Végül Nagyfarkas és a négy feltételes fogoly. Szótlanul haladtak a láthatáron felsejlő hegyek felé, amelyek az utah falut rejtegették.